Várak és erődített helyek a Kárpát-medencében

Belgrád - Beograd , ZemunSzerbiaVajdaságSzerém történelmi vármegye - Nándorfehérvár

  • Áttekintés
  • Történelem
  • Fotók
  • Alaprajzok
  • Ábrázolások
  • Légifotók
  • Archívum
  • Térkép
  • Szállás

„Belgrád, Nándorfehérvár! Oh mily emlékek kötik ezen várat a magyar nemzethez! Mily diadalokat láttak ezen barnitott várfalak!”(1) Írták a Vasárnapi Újság 1860. augusztus 12-i számában, s valóban egykor történelmünk nagy napjai játszódtak le itt e falaknál. E vár volt vagy száz éven át a szultánok Kizil Elmája a bevehetetlen erődítmény, míg Szulejmán meg nem hódította. Megannyi nagy és sorsfordító esemény zajlott le e falak között. Azonban egy sincs, ami Hunyadi János és Kapisztrán János 1456-os győzelméhez lenne fogható.

Cikkemben röviden ismertetném Nándorfehérvár történetét a kezdetektől nagyjából 1867-ig. Külön kiemelve a magyar vonatkozásokat. Ezután a vár építéstörténetét mutatnám be különös tekintettel a XV. századi átalakításokra.

A mai Belgrád már ősidők óta lakott hely volt, amit nagyszerű adottságainak köszönhetett. A Duna és a Száva találkozásánál a Kalemegdán hegyfokra felépült vár 51 méterrel a folyók és 125 méterrel a tengerszint felett fekszik. A folyó- és patak völgyekkel tagolt šumadijai-hátság 200-300 méteres dombjai közül az 506 méter magas Avala és a 626 méteres Kosmaj emelkedik ki. Azonban a 198 méteres Dedinje már betagozódik a dombvidékbe. A Belgrádtól északra levő területek közül a Száva túlpartján a zimonyi löszfennsík, míg a Duna túlpartján a Pancsovai rét található. A két folyó Belgrád térségében szigetekben gazdag. A legjelentősebbnek a várral szemközt fekvő Nagy-Hadisziget számít.

E szigetet Szulejmán szultán 1521-es hadinaplója is megemlíti egy érdekes eset kapcsán: „… Diván levén, a padisah hivatta Ferhád pasát és megparancsolta, hogy a várral szemközt levő szigeten irtsák ki a fákat. Tehát az összes kapukhali e munkához látott.” (2)A mai Új-Belgrád mellett van a Kis-Hadisziget, míg a Dunán még további három sziget van, ami említést érdemel. A Száván két sziget található, melyek közül a Cigány sziget az ismertebb.

A görög történetíró Hérodotosz említi először Belgrádot és megírja, hogy a várost a szkíták lakják. A Kr. e. IV.

századtól azonban már kelták jelenlétéről szólnak a források. Ők nevezték el Singidunumnak, ami Belgrád első ismert neve volt. Ezt az elnevezést a Kr. e. I. században megjelenő római hódítok is megtartották. A hódítással Singidunum Moesia tartomány része lett, s hadászati fontossága miatt a rómaiak hadikikötőt és castrumot építettek ide.

Singidunum Kr. u. 117-ben Hadrianus császártól polgárjogot, vagyis jus civitatist kapott, s ezzel teljes jogú város lett. Belgrád 395-ben a birodalom kettéosztásakor a Keletrómai Birodalomhoz került, s így Bizánc északi védőbástyája lett Alba Graeca néven. Azonban Attila hun király hadai 449-ben lerombolták, majd nem sokkal később a szarmaták elfoglalták. Bizáncnak Nagy Teodorik gót vezér szerzi vissza. Az ókori Singidunum a VII. század elején az avar és szláv támadások hatására elpusztult.

A város a IX. század elején bolgár fennhatóság alá került, s ezzel neve Alba Bulgarorumra változott. VIII. János pápa 878. április 16-án kelt levelében püspöki székhelyként említi Belgrádot. Ebben a levélben közli Borisz Mihail bolgár herceggel Sergius püspök felmentését. Alba Bulgarorum orchidai Kliment barát krónikájában, már szláv városként szerepel, s ezt támasztja alá, ma ismert szláv nevének feltűnése. II. Baszileiosz 1018-ban Bizánchoz csatolja Belgrádot, s ettől kezdve a magyar-bizánci hatalmi vetélkedések elsőszámú színterévé vált.

A Magyar Királyság első alkalommal 1071-ben Salamon király uralkodása idején foglalta el Nándorfehérvár várát. Erre a hadjáratra a Bizánccal szövetséges besenyők szerémségi betörése miatt került sor. Az ostromban a király fivérei, a későbbi I. Géza és Szent László királyok is részt vettek. A magyar hadak Szalánkeménről indultak el a hadjáratra, s miután sikeresen átkeltek a Száván a Képes Krónika említette görögtűz ellenére megkezdődött a vár ostroma. Alba Graeca védői hosszú ideig eredményesen verték vissza a támadásokat, azonban mikor egy régóta fogságban levő magyar lány felgyújtotta a várost, annak sorsa megpecsételődött. A leégett városból a védőknek Niketásszal az élükön még sikerült a fellegvárba húzódniuk, azonban rövidesen kénytelenek voltak feladni Nándorfehérvárat.

Bizánc 1072-ben visszafoglalja a várat, s magyar csapatok legközelebb csak 1127-ben foglalják el, de ekkor II. István csapatai lerombolják, és köveiből felépítik a túlparti Zimony várát. Erre válaszul Komnénosz Mánuel bizánci császár lerombolta Zimonyt és újjáépítette Belgrádot. A császár halála után Bizánc hanyatlásnak indult. Ezt bizonyítja, hogy III. Béla csapatai elfoglalták és lerombolták 1183-ban a várat.

A keresztesek által 1204-ben feldúlt Bizánc balkáni befolyása megszűnt, amit jelez, hogy Magyarország fő riválisa a térségben Bulgária lett. Ezt bizonyítja, hogy 1230-ban II. Aszen elfoglalta Belgrádot. Azonban hódítása rövid ideig tartott, mert IV. Béla 1232-ben visszaszerezte a várost. A magyar fennhatóság megszilárdulását jelzi, hogy IV. Béla 1267-ben megalapította a Macsói bánságot, aminek a székhelye Nándorfehérvár lett. A város először Dragutin szerb király és Katalin magyar hercegnő házassága után jegyajándékként került szerb kézre. A vár Dragutin halálával újra a magyar korona fennhatósága alá került, igaz ezt Milutin király 1316-1319 közötti fennhatósága késleltette. Dušan cár uralkodása alatt 1334-ben és 1355-ben rövid időre ismét szerb kézre került Belgrád. Majd legközelebb 1403-1427-ig található déli szomszédunk birtokában, miután Zsigmond hűbérbirtokként Lazarević István szerb despotának adományozza a Macsói bánsággal együtt.

Ezzel az eseménnyel Nándorfehérvár történetében teljesen új szakasz kezdődik, hiszen az 1386-ban Zsigmond hívei és Horváti László macsói bán fivére közötti összetűzésben lerombolt várat teljesen újjáépítteti, és ide helyezi székhelyét. E korszakot a szerb történetírás a város aranykoraként tartja számon. Azonban a folyamatos török terjeszkedés következtében Zsigmond Magyarország védelmét a vár visszavételével kívánta megoldani. Ezért 1426-ban, a tatai szerződésben kimondták, hogy a szerb fejedelem halála után újra magyar kézre kerül Nándorfehérvár. Erre 1427-ben került sor, igaz a szerződés minden része nem teljesült, mert a szintén átadandó Galambócot annak parancsnoka Lazarević István szerb despota állítólagos tartozásai miatt a töröknek adta.

Nándorfehérvár ezután a Tallóci család igazgatása alá kerül az 1440-es török ostromig, amikor II. Murád megpróbálta elfoglalni kihasználva a magyar uralkodóváltás okozta zűrzavart. A védők Tallóci János vránai perjel vezetésével hónapokon át hősiesen védték a várat. Az ostrom után azonban I. Ulászló Hunyadi Jánost és Újlaki Miklóst nevezte ki a vár kapitányaivá.

1456-ban került sor a magyar hadtörténelem egyik, ha nem a legnagyobb ütközetére Nándorfehérvárnál. A Konstantinápolyt 1453-ban elfoglaló II. (Hódító) Mehmed óriási sereggel támadást indított Nándorfehérvár vára ellen. A vár V. Lászlótól sajnos sok segítséget nem kapott, ellenben Hunyadi János volt kormányzó megpróbálta Nándorfehérvárat mindennel ellátni, amire ostrom esetén szükség lehetett. Ebben a munkában nagy segítségére volt Kapisztrán János ferences szerzetes is, aki több ezer keresztest toborzott, hogy ezzel segítse elő a sikeres védelmet. Hunyadi a vár kapitányává Szilágyi Mihályt nevezte ki. A vár, Hunyadi és Kapisztrán csapatainak köszönhetően 1456. július 23-án megmenekült a pusztulástól az oszmán csapatok elvonulásával. A győzelem híre bejárta egész Európát, de Magyarország elvesztette Hunyadit, aki az ostrom után támadt pestisjárványban meghalt, s Kapisztrán is követte őt 1456 októberében. A győzelem emléke köszönhetően a III. Calixtus pápa elrendelte déli harangszónak megmaradt.

Nándorfehérvár történetében az 1456-1521-ig eltelt időben jelentős változás nem történt, mivel a szultánok az itt elszenvedett vereségek hatására elkerülték a várat. A támadások elmaradásában minden bizonnyal szerepet játszott, hogy Hunyadi Mátyás uralkodása alatt Magyarország egyike volt Európa legerősebb hatalmainak. A Jagelló-korszak Magyarországa 1490 után azonban meg sem közelítette a Mátyás korabeli ország erejét, sem katonai, sem gazdasági értelemben. Nándorfehérvár és a többi végvár fenntartására még volt pénz, de az 1510-es évek után minden kezdett egyre kaotikusabbá válni. A döntő fordulat akkor következett be, amikor az 1521-ben trónra lépett Szulejmán követének fogságba vetése ürügyén támadást indított Magyarország ellen. Szulejmán így indokolta támadását a magyar Zay Ferenc korabeli elbeszélése szerint: „Én az ő köetét nem bántom, mert köetet nem illik bántani; mert a köetnek semmi bíne nincsen: ha mit neki parancsolnak, azt kell neki mondani. De vagy rajta halok meg minden népemmel, vagy az én atyám köeti bosszúságát, és az énrajtam lett kisebbséget bosszúállással akarok megtéritenöm” (3) Igazából a támadás egyik legfontosabb oka az volt, hogy Szulejmán apjának Szelimnek a keleti hódításai miatt le kellett csillapítani a hadsereget, mert nem akartak muszlimok ellen harcolni. Ezért volt kézenfekvő, hogy Magyarország irányába támadjanak. Vélt vagy valós indokokat még sokat lehetne sorolni, de ez a lényegen már nem változtat. A hadjárat 1521-ben megindult, s míg a szultán Szabácsot elfoglalta, addig Piri Mehmed nagyvezír ostrom alá fogta Nándorfehérvárt, s meggyőzte Szulejmánt arról, hogy ha Buda ellen akar indulni, akkor célszerű e fontos magyar végvárat megszerezni. Sajnos a II. Lajos vezette ország nem tudta megvédeni a szorongatott déli erősségeit, ezért, és azok kapitányainak (4) hanyagsága miatt, a magukra maradt védők hősies küzdelmükben csak elodázni tudták a bukást, de megakadályozni már nem. Így Oláh Balázs várkapitány 1521. augusztus 28-án este 18 óra körül a leírások szerint feladta a már csak 72 fő által védett várat, amely semmilyen segítséget sem kapott a magyar királytól, hogy megmeneküljön a török hódítástól.

A szultán serege augusztus 29-én, miután a magyar csapatok elhagyták Nándorfehérvárt bevonultak a várba, s kezdetét vette a hosszabb rövidebb megszakításokkal 1867-ig tartó török uralom. A hódítás eredményeként Nándorfehérvár Dar-ul-Dzsihad néven az Oszmán Birodalom végvára lett. A városnak az 1541 utáni magyarországi török hódítás békét és fellendülést hozott, mivel távol a harcoktól a legfontosabb hadi utánpótlási központtá építették ki. A mecsetek, fürdők és törökös stílusú házak sajátos hangulatot adtak a 90. 000 főre növekedett lakosságú Belgrádnak.

A nagy változás Bécs 1683-as sikertelen ostroma után kezdődőt, mivel a frissen létrehozott Szent Liga elérkezettnek látta az időt a török kiűzésére Magyarországról. A helyzet az Oszmán Birodalom szempontjából akkor fordult drámaira, amikor 1686-ban Budát a keresztények visszafoglalták, s ezzel megnyílt az út Belgrád felé. A török uralom alóli felszabadulást 1688-ban Miksa Emánuel bajor választófejedelem csapatai hozták el. Azonban az ostromban szinte teljesen elpusztult Belgrád, vagy ahogy a német források nevezték: Griechisch Weissenburg. Ez az ostrom azonban csak a nyitány volt, mert 1690-ben, amikor a törökök visszafoglalták, újra megsemmisült a város.

Belgrád történetében kedvező fordulat akkor következett be, amikor Savoyai Jenő csapatai 1717-ben elfoglalták, s ezzel osztrák fennhatóság alá került. Belgrád lett a Szerbiát irányító Alexander Württemberg herceg székhelye.

Azonban lakossága 2000-3000 főre visszaesett, de ez a betelepülőknek köszönhetően 12. 000 főre növekedett.

Gazdaságilag kedvezően hatott a városra, hogy a bécsi Keleti Kereskedelmi Társaság megnyitotta belgrádi kirendeltségét. Azonban ez a virágzás rövid életűnek bizonyult, mert 1739-ben az újabb osztrák-török háborúskodást lezáró belgrádi béke értelmében a Habsburg Birodalom lemondott a Szávától és a Dunától délre eső területeiről. A lakosság ezután nagyrészt a szomszédos Zimonyba menekült. Ennek ellenére Belgrád lakossága a század végére elérte a 25. 000 főt. Amikor Laudon marsall 1789 X. 7-én elfoglalta Belgrádot, úgy tűnt, megint osztrák kézben marad, de az 1791-es szvistovi béke értelmében az Oszmán Birodalom visszakapta.

A XIX. században a törökök fokozatosan kiszorultak Szerbiából, eleinte csak rövid időre (1806-1813), de 1867-ben végleg távoztak Belgrádból, így az akkori Szerb Fejedelemség fővárosa lett. Napjainkban Szerbia és Montenegró fővárosa.

A továbbiakban a vár építéstörténetéről adnék áttekintést különös tekintettel az 1403-1521 közötti időszakra.

E helyütt már az ókor óta állt valamilyen erődítmény. Azonban a kelta Singidunum várát eddig még nem találták meg.

A római castrum elhelyezkedéséről és keletkezéséről azonban mára már bőséges információval rendelkezünk. Így tudjuk, hogy a Kr.u. I században a mai felsőváros területén építették fel és a Legio IV Flavia állomáshelye volt. A castrumot 449-ben Attila hun király hadai lerombolták, de Bizánc később helyreállította.

A IX. században elkészült a későbbi fellegvár, s a várat magas kőfallal és nyolc fatoronnyal látták el a jobb védhetőség érdekében. A későbbi századokban az egyre több ostrom miatt sokszor lerombolták a várat, azonban erődítései a XV. századig nem változtak jelentősen.

A vár teljes felújítására és átépítésére azután került sor, hogy Luxemburgi Zsigmond Lazarević Istvánnak adta hűbérbirtokként. A munkálatokra az 1404-1427 közötti időben került sor.

Az első etapban 1404-1410 között a citadellát átépítették és felújították. Ennek eredményeként a fellegvár Duna felé nyíló kapuját befalazták, s csak egy bejárata lett. Ezt a kaput viszont felvonóhíddal is ellátták. Érdekessége az, hogy 1456-ban a törökök idáig jutottak el. A falakat megerősítették, ahol szükséges volt, ott a tornyokat is átalakították. A fellegvár két fő része a belsővár és az udvar volt. Az udvaron volt a fejedelem palotája, ahogy Tagliakocius János írta: „… Itt volt a királyi lakosztály is, minthogy ez volt a legbiztosabb hely; a város felé igen magas ablakai voltak… itt őrizték az ereklyéket… itt őriztek mindent.”(5) A belső várban gazdasági épületek lehettek, amit a fellegvár makettje is alátámaszt. A citadella két részét egy boltíves kapuval ellátott fal elválasztotta, aminek a közepén egy lakótorony állt. Ez a torony a Ne bojše, vagyis magyarul a Ne félj nevet viselte. A török Musztafa Dselálzáde ezt írta a toronyról: „A belső vár közepén áll a Nebojsze nevű torony, mely mindnyájánál magasabb s melyben tartattak elzárva a müszülmán foglyok a szabadulás reménye nélkül.”(6) Tagliakocius János munkájából tudjuk azt, hogy a toronyban volt az őrség és egy harang is, amivel az 1456-os ostrom idején jelezték a török tüzérség által kilőtt kőgolyók becsapódását. Sajnos ma már a citadella és a Ne bojše torony sem létezik, mert a XVIII. században elbontották a jobb védhetőség miatt. Az egykori helyét ma a Győztes nevű szobor jelzi a legjobban.

Még ebben az építési szakaszban épült ki a viziváros, amely a fellegvár és a Száva közötti területre épült. A viziváros minden oldalról fallal volt megerősítve, s Bertrandon de la Broquiére is leírja, hogy a gályák és naszádok is voltak a Száván (7). Ebből jutottak a Beograd u srednjem veku című könyvben arra a következtetésre, hogy egy kikötő volt a város e részén. A vizivárosnál a két folyó, a Duna és a Száva találkozásánál állt a Malomtorony, amit a folyómederbe építettek. Napjainkban a Malomtorony már nem létezik, ahogy a viziváros többi részéből is csak romok maradtak meg.

Az 1410-1420 közötti időszakban épült ki a felsőváros. Tulajdonképpen egy egységet képez a már korábban ismertetett citadellával. A régi római castrum helyén teljesen sík területen épült. A 160x300 méteres 48. 000 m2 alapterületű felsővárosról Tagliakocius János a következőket írta: „…az első vár körülzárt egy nagy teret, a várudvart; ezen a téren, sikságon több ház, volt, melyben a nemesek laktak” (8) Ezt támasztja alá, hogy Lazarević István Olivera nevű nővérének is volt itt háza, ami később gróf Cillei Ulriké lett (9). A felsőváros 11 db tornya közül ma csak a Dizdar torony áll teljes egészében. Az ún. VIII-as torony romosan maradt meg. Míg az északkeleti falon egy, a délkeleti falon három toronynak megvannak az alapjai napjainkban. E tornyokkal kapcsolatban meg kell jegyezni, hogy úgynevezett külsőtoronynak számítottak, ezáltal az aktív védelemre alkalmasak voltak.

A felsővárosnál egy ún. kettős falrendszert építettek ki. Erről Bertrandon de la Broquiére is ír munkájában, s azt is leírja, hogy a falak követik a domborzatot (10). Ezt a falrendszert azért kellett kiépíteni, mert a várat legkönnyebben a szárazföld felöl lehetett elfoglalni, mivel a folyók felől a korszakban szinte lehetetlen volt támadása. Ilyen kettős falrendszerrel látták el a viziváros déli, a felsőváros délnyugati, délkeleti, s északkeleti falát. Továbbá ilyen szerkezetű lett az északnyugati falnak a Dizdar és a VIII-as torony közötti szakasza. Ez utóbbi szakasz napjainkban is eredeti állapotában áll. Az északnyugati falat négy támpillérrel is megerősítették, s Marko Popović szerint ezen a falszakaszon is tervbe volt véve egy kvázi előfal felépítése, de ez csak részletekben készült el. Az építtetők a falakat természetesen pártázattal is ellátták. A vár jobb védhetősége érdekében a falak elé árkokat is készítettek. Amelyekre vonatkozólag Kritobulosz II. Mehmed életrajzírójától tudjuk, hogy ezek vízzel töltöttek és mocsarasak voltak (11). Az árokra vonatkozólag két utazótól tudhatunk meg információkat. Az itáliai Pigafetta Marcantonio szerint egy jó várfalat vett körül egy gyenge árok (12), míg Maximilian Brandstetter egy megerősített és mély sáncról írt (13).

Jelenlegi ismereteink szerint az árok 5 méter mély, s kb. 15 méter széles volt (14). A maradványai az északkeleti és délkeleti falaknál is megvannak.

A felsővárosba való bejutást négy kapu szolgálta. A főbejárat a délkeleti falon levő déli kapu volt. Ezt a kaput ellátták felvonóhíddal (15) s a középkorban két torony védte, melyek alapja napjainkban is megvan. A felsőváros nyugati kapuja nagyjából a mai Király kapunál állt a délnyugati falon. Az északi kapu a felsővárost kötötte össze az alsóvárossal, s az északnyugati falon a fellegvár árkának a közepénél helyezkedett el. A Despota kapuja a felsőváros keleti bejárataként szolgált. Ez a kapu napjainkban is őrzi középkori alakját. A védelmét a Dizdar torony biztosította oldalirányból. Az 1440 utáni időkben egy barbakán is készült elé, de erről a későbbiekben írok. A kapu védelmét segítette, hogy felvonóhíddal látták el (16).

Lazarević István 1420 után építette ki az alsóvárost. Nándorfehérvárnak ezt a részét a Duna, a viziváros és a felsőváros fogta közre. Broquiére így tájolta be az alsóvárost: „A falak mentén az egyik oldalon egy nagy folyó folyik melyet Sanne-nak (Száva) neveznek, a másik oldalon egy vár áll melynek közelében a Dunoe (Duna) folyik. Itt ömlik a Dunába a Száva. A két folyó által képezett szögletben épült a város” (17) .

Az alsóvárosban lakott a lakosság nagy része, a gazdag polgárok, kereskedők, iparosok. Zsigmond király Nándorfehérvár visszavétele után kiváltságokat adott azoknak, akik a városban letelepedtek. Így került 1427 után sok magyar is Nándorfehérvárra, azonban a lakosság döntően a szerbekből került ki, ugyanakkor voltak raguzaiak is. Erre az egyik legjobb példát a vár későbbi kapitányai a Tallóci-fivérek adták. Ők még István szerb despota idejében telepedtek le Belgrádban, majd később magyar szolgálatba léptek.

Az alsóváros sok kis utcából, egy nagyobb térből és 17 háztömbből állt (18). Ezen felül két templom is volt itt. Ezek közül a metropolita székesegyháza a jelentősebb, amely az alsóváros és a felsőváros közt levő domboldal tövébe épült. Ez a székesegyház az Uszpenija Bogorodice volt, aminek boltíves romjai napjainkban is láthatóak.

Az alsóváros védelmét elsősorban a 330 méter (19) hosszú és átlag 2,10-2,60 méter (20) széles északkeleti fal biztosította. Ez a fal a felsőváros VIII-as tornyától indult ki és egészen a Dunáig húzódott, alapja napjainkban is megvan. Az északkeleti falat 6 toronnyal megerősítették, s ennél a falnál volt az alsóváros keleti kapuja, amit az 1440 utáni időkben védhetőbbé tettek egy barbakánnal, addig azonban csak egy torony segítette a védelmét. Az alsóvárosnak e kapun kívül volt összeköttetése a vizivárossal és a már korábban említett felsővárosi északi kapun keresztül a várnak a hegyen fekvő részeivel. Az alsóváros északkeleti falának II-es tornya, ami 1427 után épült és a mai Ne bojše torony között volt, a kikötő bejárata. Ezzel kapcsolatban mindenképpen meg kell jegyezni, hogy a mai Ne bojše torony csak 1460-ban készült el, de minden bizonnyal volt már ott torony korábban. Annál is inkább, mert Bertrandon de la Broquiére 1433-as leírásából tudjuk, hogy egy 15-20 gálya befogadóképességű kikötőről van szó, melynek a bejáratát lánccal zárták le a tornyok között (21). A kikötő előtt volt egy öböl, aminek az eredete bizonytalan. Elképzelhető, hogy emberi tevékenység eredménye, de az is feltételezhető, hogy természetes öböl volt. Erre valószínűleg nem kapunk választ, mert az öböl már nem létezik. Kiss Lajos a következőket írja a kikötőről: „A vízi–vár falain belől hadi kikötő is volt a naszádosok számára. Még most is látható a vidini kapu és a mai ne bojszatorony közelében az erős boltozott kőkapu, melyen át a hajók a belső kikötőbe eveztek. Ebbe a Duna medréből kövezett, széles és mély csatorna vezetett, mely be van ugyan iszapolva, de nyomai most is kivehetők. A falon belől a kikötő meder ma is megvan és minthogy nagy vízálláskor a Duna vize befolyik, valódi kis tavat képez. Partjai ki vannak kövezve. Hossza 182 méter, szélessége 50-60 méter. A magyarok idejében valószínűleg kisebb volt. Ostrom alkalmával zsilip által vizet bocsátottak a kikötőbe s a hajók ide menekülhettek a veszély elől.” (22) Az alsóváros partmenti falával kapcsolatban ismereteink sajnos bizonytalanok, mivel nem tudni pontosan, hogy a despota uralkodásának idején elkészült-e már vagy sem. Azonban a Duna nyújtotta természetes oltalom miatt valószínűsíthető, hogy nem a legerősebb falak egyikével van dolgunk. Ami említést érdemel, hogy két tornya és kapuja volt e falszakasznak. A partmenti fal napjainkban már nem található meg, csak későbbi erődítések a folyó mellett.

A szerb despota Lazarević István uralkodásának végére nagyjából így nézett ki Nándorfehérvár vára. A magyar király 1427-ben a tatai szerződés értelmében átvette a várat, s rövidesen a Tallóci-fivéreket bízta meg a kapitányi tiszttel. Ők 1429-1440-ig irányították, s ebben az időszakban is történhettek építkezések, amit az is bizonyít, hogy Tallóci Frank kőműveseket és tégla égetőmestert fogadott fel egy segéddel.

Az első komolyabb átalakításra 1440 után került sor az ostrom tapasztalatait figyelembe véve. Ekkor készült el az alsóváros keleti kapuja elé a barbakán, aminek az alapterülete 0, 11 ha (23) volt. A védelmet két félkör alaprajzú torony biztosította, ezeket összekötötték az alsóváros északkeleti falával.

Az 1440-1456 közötti időszakban készült el a Zindan kapu nevezetű barbakán. Érdekessége, hogy neve a török zindan szó, aminek a jelentése tömlöc vagy börtön. Ez az elnevezés onnan jött, hogy 1521 után a boltíves pincéjét tömlöcnek használták. A 0, 18 ha (24) alapterületű barbakánnak feladata a felsőváros keleti kapujának a mai Despota kapunak a védelme volt. A barbakánt két félkör alaprajzú toronnyal látták el. A védművet egy félköríves fal kötötte össze a felsővárossal a Dizdar toronynál. Míg a várároknál egy falcsonk készült el, de ez nem érte el a felsőváros falát. A védelmet elősegítette, hogy mintegy nyolc ágyúnyílással látták el a barbakán falait és tornyait. Ezen felül a kapu fölött kialakítottak egy pihenőhelyet az őrségnek, amit a magyar szakirodalom találóan szakállszárítónak (25) nevezett el. A falat és a két tornyot pártázattal is ellátták. Napjainkban a Zindan kapu középkori formájában áll.

Az 1460-as évek körül épült fel a keleti alsóváros, ami egy háromszöget képez az alsóváros keleti kapuja, a Zindan kapu és az ugyancsak ekkor elkészült Jaksics torony közötti Duna felé lejtő területen. A keleti alsóváros 0, 75 ha-s területén ma a Szent Petka kápolna és a Ruzica templom áll. A keleti alsóváros északi és keleti falának találkozásánál a már említett Jaksics tornyot építették fel. Ez funkcióját tekintve egy ágyútorony volt, amely az alsó és a felsőváros északkeleti falát tudta hatékonyan védeni. Ezen felül a keleti falat még egy toronnyal megerősítették a várható támadások kivédésére.

Két irányban volt összeköttetése a keleti alsóvárosnak. A Zindan kapu barbakánjának körfalán levő kapun keresztül a felsővárosba lehetett eljutni, míg az alsóváros keleti bejárata előtt levő barbakán oldalfalának átjáróján keresztül a folyó melletti városrészbe.

A már korábban említett mai Ne bojše torony 1460 körül épült meg. A feladata az volt, hogy védje az alsóváros Duna felöli részét és a már korábban ismertetett kikötőt. A folyó közelsége miatt cölöpökre épített ágyútorony alapja nyolcszögletű, s a megépítésekor még csak négy emelet magasságú volt. Az egyes emeletek födémszerkezete és padlózatta fából készült. Ugyanakkor a torony legfelső szintjét csak az 1717-1739 közötti időszakban látták el tetővel. A toronnyal kapcsolatos érdekesség, hogy csak a XVIII. század óta viseli a Ne bojše nevet, mivel a középkorban a fellegvár lakótornyát nevezték így.

Az előbbiekben ismertetett formában érkezett el a vár az 1521-es ostromhoz, azonban elvesztése után nem történtek jelentősebb átalakítások. Az 1521 utáni időszakban főként a középkori templomokat alakították át Dzsámivá. A középkor utáni első átalakítás 1688-ban kezdődött miután, a keresztény csapatok visszafoglalták Nándorfehérvárat. A munkálatokra Andrea Cornaro velencei építészt kérték fel, aki Nándorfehérvár 1690-es elvesztése után török szolgálatba lépve folytatta munkáját. Ebben a korszakban készült el a Lipót kapu a középkori Zindan kapu elé, s lett megerősítve a felsőváros délkeleti fala.

A vár teljesen átfogó átalakítására 1723-1736 között Vauban marsall elgondolása és a svájci Nikola Doksat tervei szerint került sor. Ennek eredményeként a várat teljesen újjáépítették és modern védművekkel látták el. A felsővárosban a katonailag fontos hivatalok és néhány raktár kapott helyet, míg az alsóváros elsősorban hadianyagok tárolására szolgált. A következőkben bemutatnám azokat a védműveket, amelyek ebben a korszakban készültek el, s napjainkban is láthatóak.

A felsővárosban a Római kútnál 1731-ben került sor a korszerűsítésre, melynek keretében a vízhez tágas lépcsőket építettek.

Az egykori déli kapu közelében pedig elkészült a barokk kapu fölötti Óratorony, melynek a mai népszerű „Szahat kula” nevét a törökök adták. Az Óratorony előtti részen épült a Sztambul kapu II, ami egy boltíves várkapu.

Ugyancsak ekkoriban készült el a Sztambul kapu I, ami a régi Isztanbuli út kiinduló pontja volt. Ez a két kapu része volt annak a ravelinnek, ami a mellette található két bástyával együtt próbálta meg a vár védelmét déli irányból szavatolni.

Az alsóvárosban a VI. Károly kaput 1736-ban fejezték be, s III. Károly magyar király német-római császári neve után kapta ezt az elnevezést a bejárat. A barokk stílusú kapun megtalálható az uralkodó monogramja, a császári koronája és a címer. Ebben a korszakban fejezték be a mai Ne bojše tornyot is.

A vár újjáépítőjével kapcsolatosan maradt fenn a következő történet: még az építkezések idején a Haditanács kiküldi Wutgen tábornokot, hogy vizsgálja felül az építkezéseket, s rejtélyes halála miatt visszaélésekkel kapcsolatos találgatások terjednek el a belgrádi vár építéséről. Azonban az 1737-ben tábornokká kinevezett Doksat végzetét nem ez a gyanú, hanem a gondjaira bízott Niš elvesztése okozta. Emiatt a mai szerb Nemzeti Múzeum helyén álló egykori Württemberg kaszárnyában, a hazaárulás vádjában bűnösnek talált tábornokot lefejezik.

Miután a város két évtizedes osztrák fennhatóság után 1739-ben a belgrádi béke értelmében a szultáné lett. Az újra török uralom alá került vár külső erődítésrendszerét el kellett bontani.

A következő átalakításokra 1789-1791 között megint osztrák fennhatóság alatt került sor. A vár ekkor nyerte el mai formáját.

A mai vár, vagy közkedvelt nevén a Kalemegdan a belgrádiak népszerű kirándulóhelye lett az 1867 utáni időktől kezdve, miután Szerbia visszakapta a Török Birodalomtól. A leromlott erőd parkosítását Obrenović Mihály fejedelem rendelte el. Napjainkban a folyamatos felújításoknak köszönhetően jó állapotban várja a látogatókat hazánk egykori végvára, Nándorfehérvár.

/Cseh Valentin/

Forrás:

Könyvek és cikkek Nándorfehérvárral és a korszakkal kapcsolatban

Zsarnó várának története 

Bács Gyula: Belgrád. Bp., én. (1976.)

Dr. Florio Banfi: Szemelvények Pigafetta Marcantonio Itineráriójából. In.: Hadtörténelmi Közlemények 1936. 72-73 o.

Dr. Ivo Cecić (igazgató): Jugoszláv Enciklopédia 1. A-Boc. Zágráb, 1985.

Engel Pál: Magyarország világi archontológiája 1301-1457. I. kötet. Bp., 1996.

Gerő László: A várépítészet néhány szakkifejezéséről. In.: Századok 1969. 82-88 o.

Kalić-Mijusković, Jovanka: Beograd u srednjem veku. Beograd, 1967.

Kiss Lajos: Nándorfehérvár bukása. (1521.) In.: Hadtörténelmi Közlemények 1889. 389-440 o.

Kósa Pál (szerk.): Várak, kastélyok, legendák. Multimédiás barangolás a történelmi Magyarország váraiban. 2. rész. 

Erdély és az Alföld. Pécs, 2002.

Kovács József (ford.): Ungnád Dávid konstantinápolyi utazásai. H. n., 1986.

Kritobúlosz: II. Mehmet élete. Ford.: Szabó Károly In.: Magyar történelmi emlékek. Monumenta Hungariae Historica Scriptores XXII. Bp., 1875.

Mályusz Elemér: A négy Tallóci fivér. In.: Történelmi Szemle 1980/4. 531-576 o.

Marczinkó Ferenc: Bertrandon de la Broquiére utazása Magyarországon át művelődéstörténeti szempontból. In.: Művelődéstörténelmi értekezések (34. szám). Bp., 1909. 10-13 o.

Maximilian Brandstetter: Utazás Konstantinápolyba 1608-1609. Bp., 2001.

P. Krämer Bonifácz (ford.): Kapisztrán Sz. János csodás győzelme Nándorfehérvárnál 1456. julius hó 22-én. 

Tagliakocius János Szent Ferencrendi szerzetesnek Marchiai Szent Jakabhoz intézett levele nyomán. Kolozsvár, 1907.

Popović, Marko: Beogradska tvrđava. Beograd, 1982.

Popović, Marko: Fortress of Belgrade. Belgrade, 1991.

Thúry József (ford.): Török történetírók. II. kötet. (1521-1566.). Török-magyarkori történelmi emlékek. Második osztály: írók. Bp., 1896.

Thúry József (fordította): Török történetírók. I. kötet. Török-magyarkori történelmi emlékek. Második osztály: írók. Bp., 1893.

Vasárnapi Újság 1860. augusztus 12. (33. szám) Forrás: http://epa.oszk.hu/00000/00030/00337/

Zay Ferenc: Az Lándorfejírvár elvesztésének oka e vót és így esött. Sajtó alá rendezte: Kovács István, utószót írta: Szakály Ferenc. Bp., 1980. 8-9 o.





GPS: É 44° 49.430 (44.823841)
K 20° 27.026 (20.450426)
Ha ezt az üzenetet látja, hirdetésblokkolója letiltotta a térkép betöltését. A hirdetésblokkolót a címsorban megjelenő adatvédelem vagy követés elleni védelem ikonokra kattintva kapcsolhatja ki.
Tekintse meg partnereink ajánlatait a bal oldali térképen, melyen minden szálláshelyet egy ármező jelöl. A térkép a kurzor segítségével mozgatható és nagyítható. További szálláshelyek betöltéséhez nagyítson rá egy településre. Az adott szálláshelyről további információ az ármezőkre kattintva érhető el.
Várak.hu mobil applikáció