Verőce (Virovitica) régtől fogva a legjelentősebb település a vármegyében mely a nevét is róla kapta, sőt már 1243-ban szabadságjogokat kapott IV. Béla királytól, de még azt az oklevelet is itt adták ki, melyben Zágráb ugyanolyan szabadságjogokat kapott. Verőce (Wereuche) városának pontos határait abban az 1248-as oklevélben jelölték ki, melyben Mária királynő megerősítette Verőce szabadságjogait1. 1280-ban megemlítik a ferencesek verőcei kolostorát is. 1290-ben, már a dominikánusok is a városban találhatók. A törökök betörése előtt a vár, az alsólendvai Bánffy Iván kezében volt, ám tekintettel arra, hogy ő Zápolya János hűségén volt, Ferdinánd 1527-ben elvette tőle és Anna királynénak adományozta. Azonban 1541-ben Ferdinánd mégis csak megerősíti Bánffy Istvánt minden birtokában, melyek között Verőce és a Pozsega vármegyei Szaplonca is ott található (Orsz. levéltár közleményei, VII. 184. és 259. oldal). A verőcei vár ott volt megtalálható, ahol azt a kastély találni, amit a Pejácsevich grófok emeltettek, és még ma is valamennyire kivehető ez az un. „Wasserburg” Mi is megtudhatunk valamit abból a rajzból, mely abban az időben ábrázolja a várat, amikor Leslie tábornok elfoglalta a töröktől. Egy bástyás fallal volt körbefogva, a sarkokon négy tornyokkal. Ez az erősség, ami magában a városban volt, egy körbeárkolt, paliszáddal ellátott kicsiny építmény volt. A bejárata különösen meg volt erősítve, egy felvonóhíddal ellátott híd vezetett a széles árkon keresztül, mely mindig vízzel volt elárasztva. A karlsruhei hadilevéltárban őriznek egy képet Leslie ostromáról, ám ez nem több, mint merő kitaláció. Ahogy az is, mely a győzelem örömteli pillanataiban készült, de bizonyíthatóan a német Flugblatté is, mely ugyanezt az eseményt rögzíti. A vár 1532-től 1684-ig volt a törökök birtokában: ugyanis a vár parancsnoka Brodarich, nem tudta megvédeni a törököktől. A visszafoglalás után, a várat Pejácsevich gróf vette meg, aki 1800-tól, 1804-ig, egy új kastély építetett a helyére, amit aztán 1841-ben eladott Schaumburg-Lippe hercegnek. A jelenlegi tulajdonosai a Draskovich grófok.…” Gjuro Szabo: Sredovječni gradovi… Zágráb, 1920.
Verőce-Virovitica Pejácsevich / Schaumburg-Lippe kastély Megye: Verőce-Dráva mente Város: Verőce Járás: Verőce Verőce (Virovitica) védőszentjei, Szt. Flórián, Szt. Egyed és Szt. Rókus, évszázadokon át, őrizték a várost, tűzvésztől, földrengéstől és a járványoktól, melyek gyakran pusztították a várost. A legutóbbi pusztulás utáni, legrégebbi építészeti maradványok, a barokk korból valók. Az innen nyugatnak Poetovo (Ptuj), és keletnek, Mursa (Eszék) vezető jelentős római út, a Via Magna, mellett, a hatalmas pannon síkság déli határán fejlődött ki, melyen át, rabolva jöttek a tatárok és a törökök, ami után a város mindig megújulva emelkedett fel – Verőce, két öröktől fogva jelentős horvát város, Varasd és Eszék közt félúton helyezkedett el. A Fehér hegyek (Bilo gore) szelíd északi lejtői és a szeszélyesen kanyargó Dráva folyó közt, mely öröktől fogva választja el Magyarországot Horvátországtól, áll maga a város, és benne észak Horvátország egyik legreprezentatívabb és legnagyobb kastélya. A horvát Dráva mente, mint tájegység, nyugaton Ludberggel kezdődik, és Verőcével végződik, mivel a keletebbi tájak lakossága, ma is szlavónoknak hívja és tekinti magát, nem pedig Dráva mentinek.
Verőcét észak Horvátország első városai között említik meg. Kálmán szlavóniai hercegtől, IV. Béla magyar-horvát király fivérétől, 1234-ben, mezővárosi rangot és kedvezményeket kapott, ez olyan szabad királyi városi jogokat jelentett, amilyenek akkor még Gerécnek (Zágráb) sem voltak. Azt, hogy Verőce, a középkorban jelentős helyet foglalt el észak Horvátország területén, számos történeti adat is megerősíti. A magyar –horvát királyok, a XIII. század folyamán, gyakran tartózkodtak verőcei palotájukban, mely egyben a királyi helyőrség és Verőce vármegye székhelye is volt. A verőcei pénzverde, már Kálmán herceg korában is létezett, V. István király idejében, 1207-től, 1272-ig, itt verték Horvátország és Szlavónia pénzeit. A ferencesek verőcei, Szt. Mária templomát 1281-ben említették meg, a dominikánusok, a Szt. Mennybemenetel templomot, 1290-ben építették fel, majd 1334-ben meg említik a Szt.
Kozma és Dámján plébániatemplomot is. Ez mind a középkori Verőce, különösen pezsgő életéről beszél.
Annak ellenére, hogy Verőce királyi birtok volt, benne a XIII. századtól királyi palotával, Zsigmond király idejében (valószínűleg a XV. század elején) egy új királyi kastélyt (királyi és királynői házzal) építettek fel. Földesúri várát (castrum), amit valószínűleg 1453. és 1474. között építettek, először Corvin Mátyás király, 1474-es adománylevelében említették meg. A kinézetéről nem sokat tudunk. Az erőd külső határai valószínűleg, kb. 90x100 métert tettek ki. Vastag falakkal és négy toronnyal kerítették [761], valamint széles és vízzel elárasztott árokkal övezték. Miután a törökök, 1552. augusztus 2-án elfoglalták, egy igazi keleti várossá alakították át, melyben semmi különleges épületet nem emeltek, azon kívül, ami az Oszmán császárság északi határán, a katonaság érdeke volt. Evlia Cselebi, 1663. körül, Verőcét, fák között elhelyezkedő, zsúfolt, erős falakkal négyszöglet alakúra épített városnak élte meg [762]. Számos rézmetszet ábrázolja Verőcét, amikor 1684-ben fölszabadították a törökök alól, sőt utána is, ám valóságtartamukat soha, senki nem kutatta, és régészeti feltárásokkal sem erősítették meg. Verőcét a 132. éves török uralom után, 1684. július 25-én szabadították fel a császári csapatok, Leisle Jakab tábornokkal az élükön. Szinte azonnal megkezdték az előkészületeket az erősség kijavíttatására, különösen az után, hogy Leslie, 1685-ben felégette, a jelentős eszéki Szulejmán hidat. A katonai hatóság ekkor, egy jóval erősebb verőcei erődítmény terveit is kidolgozta. Akkor még senki sem sejtette, hogy 1687-re, a törökök végleg kitakarodnak Szlavónia nagyobb részéről és, hogy Verőce, már soha többé nem lesz határváros. Ezután többé már az új erőd felépítésén sem gondolkodtak, inkább a régit tartották meg Ettől kezdve, Verőce középkori erődje lassacskán tönkre ment úgy, hogy az 1777. után itt járt német útleíró, Taube már csak, félig elpusztultnak és rossz állapotúnak említi meg. A XVIII. század végén kezdték el, bontani a régi erődítményt, hogy a helyére, egy új kastélyt építsenek [763].
Az utolsó hét és fél évszázadban, Verőce városi és építészeti településmagja, a középkori vár volt, amit a XIX. század elején, a kastély váltott fel. Annak ellenére, hogy újabban, városrendezésileg és építészetileg szerencsétlen módon, a XX. század hatvanas éveiben Verőcén, szerfelett magas épületeket emeltek, a kastély messze a város legfőbb kompozíciós jellegzetessége maradt. A kastély, a maga szerényen kiemelkedő fekvésével a város központjában és a drávai síkság közepén, Verőce identitásának fő hordozója. Földesúri birtokszékhelyként, legelőször a középkori erősséget, utóbb a kastélyt említették meg, magát a település lakosait pedig akként, hogy görcsösen harcoltak a kedvezményeik megőrzéséért. Verőce kettős fejlődésű – földesúri és polgársági város volt. Ezért a polgárok, különösen a XVIII. századtól, gyakran kerültek összetűzésbe a verőcei földesurakkal, melyek leginkább a földesurak győzelmével és fölényével végződtek.
Verőcének hosszú történelme során, sokszor változtak az urai. Verőce hosszú éveken át, a magyar királyok és királynék birtoka volt. Zsigmond király zálogosította el először, 1429-ben hazai nemeseknek, Marczaly Miklós hadvezér fiainak, Imrének és Ivánnak, 10.000 forintért. Miután a Marczalyak kihaltak, Corvin Mátyás király először Eldenbach Bertoldnak adományozta, aztán Csupor Miklósnak, majd a Csupor Miklós halála után, a Bánffyaknak. A Bánffyak, a törökök bejöveteléig maradtak Verőce urai. A török uralom alóli felszabadulás után, Verőce először a császári katonaság irányítása alá került, majd 1698-tól, az udvari kamara irányítása alá. Annak ellenére, hogy a Bánffyak nem tűntek le, VI. Károly király, 1726. december 19-ei aláírta azt az adománylevelet, mellyel Joseph Flock de Cordona herceg (annak, ugyanazon év, május 20-ai igénye alapján) lett Verőce és a verőcei birtok tulajdonosa. Az uradalom örökös birtokként szállhatott a férfi örökösökre, a nőire, 40.000 forint megtérítése mellett. Cordona herceg és leánya, 23 évig bírták Verőcét. Mária Terézia királynő, 1749. augusztus 29-ei és 1750. január 23-ai adományával, a verőcei javakat, a várral, Pejácsevich III. Márk, az első szerémi főispán és rokonai, József, Henrik és Ignác kapták meg, a mitrovicai birtokaik megváltásaként, mivel azokat a katonai határőrvidékhez csatolták. A királynő Verőcét, a férfi örökösöknek mindörökre adományozta, a nőinek, 37.000 forintnyi illeték megfizetése és a meliorizáció megtérítése mellett. A Pejácsevich család Verőcét 90 évig bírta. A kastélyukat és a verőcei uradalmat, 1841-ben, 35 millió koronáért, a német Wilhelm Shaumburg-Lippe herceg vette meg. A családja, 70 év után adta el ezt a hatalmas jószágot, melyet a hetven évük alatt jelentősen megnöveltek. A birtokot, 1910-ben, a Magyar általános hitelbank és a Drezdai bank vette át, melyek az uradalom nagyobb részét, 54 kisebb, nagyobb birtokra felparcellázva, eladogatták. A verőcei és a szlatinai javakat, 1911-ben, Draskovich Iván gróf vette meg, 43,5 millió koronáért. Az erdeinek a nagy részét a Bródi vagyonközösség vett meg, a pusztáit a betelepített németek vették meg. Az I. világháború után, Verőce mezővárosának, akkori végrehajtótanácsa, nem használta ki az alkalmat, hogy fölvásárolja a valamikori verőcei uradalom területeit, így az idetelepített németeknek sikerült a birtokot megszerezniük, akik ezeket a birtokaikat, 1945-ig tarthatták meg. Időközben Verőce, 1921. december 31-én, városi jogállást kapott. A város képviselői, 1930. május 5-én rendeletet hoztak a kastély és hathektárnyi parkjának a megvételéről. A II. világháború után, a verőcei uradalom nagyobb része, egy államinak megfelelő tulajdonosi társaságé lett [764].
…
A verőcei kastélyt, Pejácsevich II. József fia, III. Antal kezdte el építtetni. A XVIII. század második felének folyamán, a Pejácsevichek a középkori verőcei erődítményben található, szerény házban éltek. A már romos erődöt, 1798. és 1799 között bontották el és a helyén, 1800-tól, 1804-ig felépítették a mai kastélyt, N. Roth építész rajza alapján. Pejácsevich III. Antal (J. Adamček szerint ő az I. Antal volt), 1802-as halála miatt nem fejezhette be a kastélyt. Az építkezést, fia, IV. Antal folytatta, aki 1804-ben költözött be a kastélyba, feleségével, votyini Jankovich Mária Szidóniával. A kastélyt feltehetően, az északi sáncra alapozva építették fel, így tartva meg, a már meg lévő urbanizációs tengelyt. A kastély főhomlokzata a város főtere, az ott lévő templomok és a dominánsan barokkos tengely felé fordul, mely a kastélytól északnak haladva, beleveszik a drávai síkságba. A kastély főhomlokzatának és nagyszalonjának az északi orientációja, meglehetősen kedvezőtlen, a közvetlen napfény hiánya miatt, de ez szükséges és logikus engedmény volt, az urbanizációs helyzetre tekintettel. Ennek következményeképpen, az összes szoba is északra irányul, míg a folyosót délről a nap világítja meg. A kastély keleti és nyugati záró szárnyainak egyes szobái, aránylag napfényesek voltak. A kastélyba a térről, egy hídon keresztül lehet bemenni, mely a kastély körüli árkot hidalja át. A víz nélküli várárok, még ma is a valamikori középkori vízi várra (Wasserburg) emlékeztet. A XX. század elején, még vízzel volt elárasztva.
A kastély, egy egyszintes, alaprajzában hosszan elnyúló, szabályos téglalap alakú, kb. 88x13 méter nagyságú épület, sekély rizalitokkal a csatlakozási oldalakon és egy különösen kihangsúlyozott középső rizalittal, az északi és a déli homlokzatán. Az északi főhomlokzat erősen kiugró rizalitjában nyúlik el a nagyszalon és az erkély, a déli, udvari homlokzatéban, a lépcsőház húzódik. A teraszaként és egy időben kastély bejárataként is szolgáló erkélyt, két sorban elhelyezkedő, 16 oszlop hordozza. Az erkélyt pontosan a bevezető híd és a város barokkos tengelyébe helyezték. Az északi, főhomlokzatot ablak fűzérrel (ebből négy ablak a nagyszaloné), valamint hangsúlyos fél oszlopfős pilaszeterekkel és megereszkedő girlandokkal tagolták. A déli, udvari homlokzat, a park felé fordul, a ritmusát a földszint nyitott, valamint az emelet üvegezett árkádjai adják meg, továbbá a mindegyik rizalit kiugrásában lévő három-három ablaknyílás. A manzárd tetők, az alaprajz azon részei fölött, ahol a kiugró rizalitok vannak, a kastélynak reprezentatív kinézetet adnak. A számos stiláris díszítő elem alapján a kastély, barokk véginek, kora klasszicistának sorolható be, ami a klasszicizáló késő barokknak felel meg. A kastély földszintjén egy kocsi áthajtó van. A földszinten találhatók a kisegítő és a gazdasági helyiségek, az emeleten, a tulajdonos lakószobái vannak. A kastélyban, 1831-ben, 38 szoba volt [769].
A kastélyban immár a Városi múzeum és a Városi könyvtár és olvasóterme található. Az épület felújítási munkálatait, a XX. század ötvenes éveiben kezdték meg és az alapjaitól elvégzett felújítást, 1971-ben fejezték be. A kastély eredeti funkciója, a Schamburg-Lippe hercegek elköltözésével szűnt meg. Annak ellenére, hogy Draskovich Iván gróf egy ideig még használta a kastélyt, benne azután többé már nem folytattak a tulajdonosok családi életet. Még 1912-ben, a városi tanács hozott egy olyan rendeletet, hogy a kastélyt a parkkal megveszik és átalakítják Horvát otthonná. Az I. világháború ellehetetlenítette ezt a szándékot [770]. Draskovich gróf ugyan 1916-ban, felajánlotta a kastély megvételét a városi tanácsnak, 60.000 akkori koronáért, de ezt visszautasították. A városnak csak 1931-ben sikerült megvennie a kastélyt, amikor is lehelyezték benne a város főpolgármesteri hivatalát [771].
