„… Athyna (Voćin) várát a XIV. századtól az Athynai familia tulajdonában említették meg (Voćint az okiratokban Athyn-nak, Othyn-nak, Vuchin-nak nevezték. Ez a familia az Aba nemzetség egyik oldalága volt, és az Anjouk által meglehetősen jelentős tekintélyekké váltak. Annak ellenére, hogy Zsigmond király elvette az athynai javak egy részét, 1424-re újra elérték az Athynaiak, hogy minden jószágukat bírhassák, majd amikor utódok nélkül kihaltak, 1434-ben ezt a birtokot is a Garaiak kapták meg, sőt maga a király mondott le a várral kapcsolatos minden jogáról, 6.000 forintért. Miután a Garai család Jóbbal kihalt, a várat visszavette Mátyás király, majd Athynát is Mátyás fia, Corvin János birtokai között említik meg. Ám 1508. körül a vár már a Batthányiak kezén volt, és maradt is, míg 1538-ban a törökök el nem foglalták. A törökök 1687-ig maradtak itt. Merim bég fia, Ibrahim pasa egyik levele szerint, Athynában 70 porta és ahhoz való 70 katona volt. Persze a törökök nem hagyták oda könnyedén a várat: 1686. szeptember 10-én itt egy ádáz csata is volt. Miután a törököknek végleg el kellett hagyniuk a várat, 10 ház nem maradt megkímélve, maga a vár is teljesen lepusztult volt és csak a falakon belül maradt meg valami. A törökök az itt lévő szép kolostort is – a gótikus templomának legalább egy része máig fennmaradt – kőbányának használták. A törökök után a birtokot a várral, Caraffa tábornok kapta meg (1703-ban), ám hamarosan újra az államkincstár birtoka lett, míg 1776-ban, a jószágot az Erdődyek meg nem vették, tőlük préselték ki a birtokot a Jankovich grófok.
A vár, azt a voćini falu feletti hegyet foglalta el, ami jó védelmi adottságokkal rendelkezett. Ebből a várból is csak a védőfalak részletei maradtak fenn, amit kőből és téglából építettek fel, kívülről szépen faragott kövekkel borították. Ezeknek a gyenge maradványoknak az alaprajzát nem lehetett elkészíteni…”
Engel Pál adatai szerint:
A magyar történetírásban Atyna, Atina név alatt szereplő vár, 1313-ban a Monoszló nembeli Egyed tulajdonában volt. Eztán az Aba nembeli Athynai családé lett 1313-1434-ig, majd a Garaiaké 1435-1481-ig. A várat és birtokát a Somi család tulajdonában említik meg 1498-ban, majd a Battyáni család Benedek ágáé 1506-1531-ig.
A vár mai állapota:
A várat többször is felkerestem, de mindig dús növényzet borította. Az azonban megállapítható, hogy a hossztengelyében kelet-nyugati irányú, kb. 70 méter hosszú várnak az alakja egy babszemet, vagy egy vesét formáz.
A közölt képek a vár délkeleti sarkában, egy messziről is látható szikla fölötti, egyedüli maradványokat ábrázolják. A romok falai egy „L” betűt mutatnak. A hosszanti fal közepén egy árnyékszékszerű akna és annak alsó kiomlása figyelhető meg. A vár legmagasabb pontján, a nyugati végen, jelenleg egy fából ácsolt kilátó áll, de valaha itt lehetett a vár lakótornya. A várat keletről, északról és nyugatról egy mély sáncárok a hozzátartozó sánccal övezi. A déli oldalon erre a meredeksége miatt nem volt szükség. A vár északkeleti részétől lejjebb egy platón, betonból készült alapfalak láthatók, melyek állítólag a vár alatti parkban lévő egykori Jankovich kastély, vadászházszerű melléképületeihez tartoztak. Sőt azt is megtudtam, hogy a II. világháborúban a várnak még tekintélyes falai voltak, melyek között usztasák építettek ki maguknak egy harcálláspontot, amit a partizánoknak csak nagy nehézségek árán sikerült elfoglalniuk.
A várat bejárta: dr. Montskó Péter – Szatanek József, 2005. 04. 04.
Adalékok a votyini uradalom és azon belül a vár megismeréséhez:
Votyin (Voćin) és kultúrtörténeti műemlékeinek életét, csak a XX. században, jó néhányszor és jócskán megzavarták: az I. és a II. világháború, valamint az 1991-1992-es Honvédő háború folyamán. Középkori, feudális várának eltűnése, a törökök 1687-es kitakarodásával kezdődött meg, a kastélyának pusztulása 1918-ban, miután felgyújtották az Osztrák-Magyar monarchia széthullásának hónapjaiban. A kastélya már rég eltűnt, a középkori várra, már csak kövei emlékeztetnek, a jól észrevehető dombon. A Boldogságos Szűz Máriának felszentelt templomát, ami a XIX. század végén, mint Máriás búcsúhelyként volt ismert, a II. világháborúban megrongálták, majd a XX. század hatvanas éveiben felújították, hogy a Jugoszláv „néphadseregnek” nevezett katonaság, 1992-ben lerombolhassa.
A késő középkori okiratokban, a XV. századtól említődött meg Athyna vára és feudális birtoka. Legrégebbi urai az Aba nembéli nemes Athynaiak voltak. 1434-es kihaltuk után, Athyna a Garai hercegi családhoz került, majd az ő kihaltuk után, Corvin Mátyás királyhoz. A Batthyányi hercegek voltak, Athyna utolsó tulajdonosai, a törökök, 1543 bejövetele előtt, akik aztán 144. éven át itt is maradtak [784] .
A votyini (vutyini) uradalmat, a török alóli felszabadulás után alapították meg, akárcsak a többi szlavóniai uradalmat, amit 1703. január 2-án, Lipót király odaadományozott, Don Ferdinand Johann Carl Caraffa di Stigliano grófnak.
Caraffa még ugyan ezen évben meghalt és a birtokot felesége, Zsuzsanna örökölte, aztán fia, Don Carlo Otto. Ő adta el a votyini uradalmat az udvari kamarának, mely fölállította a szuhopoljei gazdasági-igazgatási székhelyet, egy igazgatóval az élén. Az irodalomban, bizonytalanként említik meg azt, hogy az udvari kamara után, Votyin tulajdonosai az Eszterházy és az Erdődy grófok voltak. A XVIII. század végén a votyini gazdaságot, nemes bribiri és vuchini Jankovich Iván Nepomuk vette meg. Iván Nepomuk 1817-es halála után a jószágot fiai örökölték: József az uradalom déli részét örökölte votyini székhellyel, István az északi részét kapta meg Terézfalva (Terezovac késobb Szuhopolje) székhellyel. Az így újonnan szervezett uradalomról, e könyv szuhopoljei fejezetében olvashatunk.
Jankovich László, 1896-os halála után, a votyini birtokot, a nagykanizsai, gelsei Guttman Ödön és testvére vette meg [785] .
A votyini uradalom, a XVIII. század folyamán, két különböző területi egységből állt: egy északi, síkvidéki részből, a szlavóniai Dráva mentén (utóbb Szuhopolje uradalma) és egy déli, hegyvidéki részből, a Papuk hegység területén. Az uradalomban, 1736-ban, 44 falu és faluhely (puszta) volt, 705 háztartással. Az uradalom, 1902-ben, 35.023,25 ( 60.910 hold ) hektárnyi területet foglalt el [786] .
A votyini kastélyról, amit a parasztok 1918-ban felperzseltek, nem sokat tudunk. Egyszintes, hosszan elnyúló (kb. 45x15 m) szabályos téglalap alaprajzú épület volt. A fő, keleti homlokzata a település és a park kapuja felé volt fordítva. A kastély valószínűleg jó néhány különbözőépítészeti változást él meg. Gjuro Szabo úgy tartja, hogy az ország, egyik legjobb XVIII. századi mestere építette, valamint megemlíti, hogy mind két homlokzatát, nyilvánvalóan barokk építményekkel, kibővítették [787] . Nemes Kunich Mihály azt állította, hogy a kastélyt, 1820. körül építették. Valószínűleg nemes bribiri és vuchini Jankovich József (1780-1861) építette át a régi épületet és adatott a kastélynak végleges kinézetet. Egyszerű és építészetileg szerény keleti és nyugati homlokzathoz, egy-egy klasszicista oszlopcsarnokot adtak, valamint egy-egy erkélyt az északi és a déli homlokzathoz. A kastély egy park közepén, a várdomb aljában volt megtalálható, melynek csúcsán, Athyna középkori feudális vára állt.
A parknak csak a területe maradt fenn, teljesen átalakították és megfosztották minden valamikori berendezésétől és látvány elemeitől. Részletgazdagság, romantizáló szépség, historizáló virágoskert, számos parkberendezési tárgy és növényfajták tarkasága, jellemezte a votyini kastély melletti parkot a XIX. század folyamán. A kinézete alapján, 1821-1823-ban rendezték be, nemes bribiri és vuchini Jankovich József elképzelései szerint, erről valamennyire, nemes Kunich Mihály, XIX. század harmincas éveiből származó leírásából és az 1862-es kataszteri térkép alapján értesülhetünk. Eszerint, a park, kb. 6,3 hektárnyi területet foglal el. Az északi szegélyéhez egy hatalmas, kb. két hektár területu konyhakert támaszkodott. A kastély keleti homlokzata, a gazdasági épületek, és egy üvegház alkotta a park bejárati részét. A reprezentatív térség a kastély keleti, főhomlokzata előtt volt, egy rózsákkal körbevett szökőkúttal, virágágyásokkal, hortenzia és gyep-, csoportosulásokkal. Telente az üvegházban, kb. 2.000 cserepes virág volt megtalálható, valamint háromszáznyi, más növényzet, melyek közül volt aloé, jukka, magnólia, stb. A kert nyugati részét tájjellegűre, lombhullató és örökzöld fákkal, szinte ligeterdővé alakították ki [789] . A patak mentén, mely a park északi szélénél folyt, egy jegenyefasor nyújtózott, melynek egyik oldalát, két sor pelargónia és más egzotikus növényfajták kisérték, további három sorban hortenziák, a másik oldalán rózsafasor volt. A víz legkülönbözőbb alakokban fordult elő (patakocskák, csatornák, tavacskák és vízesések), kikerülhetetlenül, hattyúkkal, mely a parknak félreérthetetlenül, romantizáló látványt adott [790] .
A votyini uradalom, a nemes Jankovich család székhelye volt, akik a nemesi előnevükben a birtokaik, Bribir és Voćin nevét hordták ( Jankovich de Pribérd et Vuchin ). A magyar-horvát nemesség között, jó néhány, különböző származású Jankovich volt. A bribiri és vuchini Jankovichok, azzal emelkednek ki a magyar-horvát főúri családok közül, hogy az osnemes horvátok közé tartoztak. Királyi adományként, különböző birtokokon kívül, a család 1262-ben kapott nemességet, ezt III. Ferdinánd király is megerősítette 1642-ben. A család Verőce vármegyében bírta, Voćin, Cabuna, Szuhopolje és Graduša uradalmait, valamint voltak birtokaik Szerém és Pozsega vármegyében is. Nemes bribiri és vuchini Jankovich Lászlónak, 1885. október 3-án adományozták a magyar-horvát grófi címet, akit már a Cabunáról szóló fejezetben megemlítettünk. Nemes Jankovich Iván Nepomuk ( V 1817.), volt az első Jankovich Vocinban. A halála után az uradalmat először két részre (votyini és szuhopoljei székhellyel) osztották, majd utóbb a votyini uradalomból kiszervezték, a cabunai uradalmat is. Jankovich Iván Nepomuk fia, nemes Jankovich István családjának ágáról, a szuhopoljei fejezetben olvashatunk [791] .
Forrás:
Ðuro Szabo: Sredovjećni gradovi u Hrvatskoj i Slavoniji, 1920. Zágráb.
BÖSENDORFER, Josip 1910: Crtice iz slavonske povijesti – s osobitom obzirom na prošlost županija: Križevacke,
Viroviticke, Cisdravske Baranjske te kr. i slob. grada Osijeka u srednjem i novom vijeku, Osijek (Szlavóniai történeti
vázlatok – különös tekintettel, Körös, Verőce, a Dráván inneni Baranya vármegyék, valamint Eszék szabad királyi
városának, közép és újkori múltjából, Eszék )
CSELEBI, Evliya 1957: Putopis sv. 1 i 2, Sarajevo: Svjetlost. ( Evlija Cselebi útleírása I. és II. kötet, Szarajevó:
Világosság. )
DEVIDÉ Marija 1971: Burgovi u Slavoniji, „Arhitektura” Zagreb, god. 25. br. 109-110. str. 12-17. ( Várak Szlavóniában,
„Építészet” Zágráb, XXV. évf. 109-110. szám, 12-17. oldal. )
DUIŠIN, Antun Viktor 1938/39: Zbornik plemstva u Hrvatskoj, Slavon
