Várak és erődített helyek a Kárpát-medencében

Ojtoz – Rákóczi vár

Kézdivásárhelytől a 11-es főút északkeleti irányban vezet át az Ojtozi-szoroson. A Berecki-havasokon átvezető szerpentinút után áthaladunk Ojtoztelep (Oituz) falun, majd északi irányban még megteszünk a 11-es úton kb. 3 kilométert, amíg az út jobb szélén el nem érkezünk a környék forrásához, pihenőhelyéhez. A forrás feletti Rakottyás-hegy lefutó sziklagerincének közvetlen a völgy feletti végén, a forrástól északra, 100 méterre találjuk a vár romjait. A patak túlpartján egy a hegyről lefutó erős védfal állt, így az erődítmény tökéletesen betöltötte völgyzáró szerepét.

A vár legfőbb feladata a határvédelem mellett a Moldvai kereskedelem ellenőrzése lehetett. A 14–15. század folyamán a moldvai vajdák és a magyar királyok viszonya többnyire feszültségekkel terhelt volt; különösen igaz ez Hunyadi Mátyás uralkodásának első felére. Ugyanebben az időben egyre gyakoribbá váltak a török-tatár betörések Erdély területére. Mindez kellően indokolta az Ojtozi-szoros megerősítését. A vár építésének pontos ideje azonban nem ismert. Castaldo, I. Ferdinánd hadvezére 1552-ben arra utasította a vonakodó székelyeket, hogy erősítsék meg a szorost. Bethlen Gábor 1627-ben arról értesítette Háromszék elöljáróit, hogy a kereskedelmi forgalom ellenőrzésére az akkor már álló várban harmincadvámot létesített. 1630-ban, a január-februári országgyűlés 57. cikkelyében ismét megemlítik az ojtozi várat. 1637-ben a várban nagyarányú építési munkákat végeztek, valószínűleg ekkor készült a völgyzáró fal is. E kiterjedt építkezési munkálatok miatt köti a népi emlékezet a vár keletkezését ehhez a korhoz, és II. Rákóczi György nevéhez. A 17. század végén ismét felújítási munkákat kellett végezni az addigra meglehetősen rossz állapotú falakon. A 18. században a vár fokozatosan elvesztette katonai jelentőségét. Ebben az időben elsősorban már csak vámszedőhelyként és karanténként volt használatban. Utolsó hadi alkalmazására az 1787–1791 közötti orosz–osztrák–török háborúban került sor. Az 1788-as támadás során a török csapatok felgyújtották a várat. Az ekkor megsérült épületek közül később csak azokat építették újjá, amelyekre a vámellenőrzési tevékenységhez szükség volt. Még fennálló részébe a 19. század derekán villám csapott. 1849-ben a szoros védelmére a honvédek ágyúállásokat, őrhelyeket emeltek a vár területén. 1882 előtt a vár kőanyagát olasz vállalkozóknak adták el, akik a még álló falak javarészét lebontották és a közeli út építéséhez használták fel.

Ma a vár 10-15 méterrel fekszik magasabban az út szintjénél. Napjainkban a földfelszín felett a kb. 10 × 10 méteres déli, valamint a hasonló méretű keleti torony falmaradványai láthatóak. A déli torony falában jól megfigyelhető néhány lőrés és ablaknyílás. A falak környékét jelentékeny mennyiségű kőtörmelék borítja. Az északi, mára eltűnt toronytól indult az Ojtoz-patak völgye felé az egykori völgyzáró fal. Ennek csak csekély törmelékét találtuk a modern út fölé emelkedő dombszélen.

Forrás:

Karczag Ákos – Szabó Tibor: Erdély, Partium és a Bánság erődített helyei. Budapest, 2012. 354-355.