Várak és erődített helyek a Kárpát-medencében

Klis - KlisHorvátországDalmáciaDalmácia történelmi vármegye - Klissza (Klis)

  • Áttekintés
  • Történelem
  • Fotók
  • Alaprajzok
  • Ábrázolások
  • Légifotók
  • Térkép
  • Szállás

Klissza vidékén, mint mindenütt máshol, az élet első nyomairól a régészeti leletek tanúskodnak: a régmúltban az itteniek is barlangokban és hasadékokban éltek (pld. Mihovilovićnál lévő Krčinben, a Kapina fölötti Kučinában). Az ez utáni időszakból számos régészeti lelet tanúskodik, bizonyíthatóan arról, hogy az illírek törzséhez tartozó Delmaták olyan erődrendszert építettek ki a hegycsúcsokon és magaslatokon, ahonnan nagyobb területeket tarthattak az ellenőrzésük alatt (Žižina Glavica, Kosi Gradina, Markezina greda, stb.). Kétségtelennek tűnik az is, hogy már ekkor is volt egy jelentősebb támaszpont a klisszai kőszálon. A Delmatákról, akik ezen a vidéken laktak, egy ősi istenség, Silvanus szentélyének ormáról származó dombor faragású kőlap is tanúskodik. A római korból, beleszámítva az ókeresztény évszázadok korának végét is, a tágabb klisszai vidéken és a szomszédos salonai metropolisban jelentős gazdagságú és eltérő fajtájú épületek romjai maradtak fenn úgy, mint: gazdasági központoké (villa rustica), szentélyeké, aztán keresztény templomoké. Ezen kívül persze találtak más egyéb tárgyakat is, melyeket a mindennapi életben használtak (edényeket, szerszámokat, étkészleteket, ékszereket, pénzeket, stb.). A kilsszai erődből mind máig nem tártak fel ilyen leleteket, ám az egyik falba beépítve fennmaradt egy kicsiny és jelentéktelen, jellegében V. vagy VI. századi ókeresztény pillértöredék, mely egy oltárépítmény töredéke lehetett. Ám ez a jelentéktelen lelet is megengedi azt a feltételezést, hogy más analógiák alapján, itt egy valamikori templomot sejthetünk az akkori erőd területén. A kevésszámú történeti forrásokból néhány nagyon jelentősnek tekinthető, annak ellenére, hogy eltérően beszélnek az ókori, ókeresztény és kora középkori Klisszáról. Ezek: Konstantinápolyi Prokopia műve, a Gót háború (a VI. század közepéről), aztán Konstantin Porfirogenet (913-157) bizánci császár, a Császárság közigazgatása (De administrando imperio) című műve, továbbá a spliti Tamás archidiakónus (1200-1268) műve a Salonia története (Historia Salonitana), megemlíthető még egy ismeretlen szerző műve is a Salonia (nagy) története bővebben (Historia salonitana maior), ami feltételezhetően a XVI. században keletkezett. Ezeknek a szövegében találhatunk olyan híradásokat, melyek elfogadhatóak és történetileg pontosak, ám vannak benne olyan részletek is, melyekről a történészek régóta vitatkoznak és más történeti forrásból, igyekeznek azokat megerősíteni. A történetíró Prokopia, a Gót háború című művében, más egyebek mellett, leírja Justitianus császárnak (527-565) a keleti gótok ellen viselt hosszan tartó háborúját is, ahol felidézi az Adria tenger keleti partja melletti és a tágabb hátországi ténykedését is (535-552. körül). Ez a háború egy időben zajlott Salona környékén is. Prokopia a művében rendkívüli adatokat közöl Konstantin bizánci hadvezérről is, aki kiűzte a gótokat erről a vidékről. Először egy előőrsöt küldött Salona felé, majd elfoglalt egy 500 katonától védett, város feletti hegyszorost, ami nyilvánvalóan Klissza hegyszorosát és erődjét jelenti, aztán már könnyedén elfoglalta a hátországától elszakított Salonát. A klisszai tekintélyes sziklafalon lévő erősség, egy, az ez időben meglehetősen tipikus katonai támaszpont (castrum) lehetett, amit azért emeltek, hogy ellenőrizze a lábainál elhaladó utat és védje Salona városát. Nos ez a fent említett történelmi forrás említi először, igaz csak a közepe táján, Klisszát.

 

Konstantin Porfirogenet bizánci császár és író, egy írásában, melyben tanácsokat ad az állam irányításához, megemlíti Klisszát is, Kleis elnevezés alatt. Művének XXIX. fejezetében ezt írja „. a Salonának nevezett város is a tenger közelében található, nagysága akkora, mint a fél Konstantinápoly. Benne gyűlt össze az összes felfegyverzett római, akik innen kiindulva azon hegyszorosig haladtak, amit maKlisszának neveznek és, mely a nevezett várostól 4 mérföldnyire található.” A továbbiakban elmeséli, hogy a szlávok eddig az erődítésig jutottak el, ahonnan visszaszorították a rómaiakat és elfoglalták Salonát. Ennek a leírásnak nyilvánvalóan az a jelentősége, hogy Klissza már ekkoriban olyan stratégiai jelentőségű erősség volt, hogy még Porfirogenos is kiemelte, amikor arról írt, hogy ebben a castrumban a saloniaknak volt helyőrsége, ahogy azt az előbbiekben láthattuk Prokopia írásából. Az biztos, hogy mellette nem volt könnyű dolog kijutni a tengerhez! A császár ezen írása is megerősíti azt, hogy itt lehetett az, az állítólagos hely, ahol saloniai milicia először került összetűzésbe a Salonát felperzselő szlávokkal. Erre a tágabb salonai vidékre, a mai Triljből, a Gardun hegység lábainál folyó Cetina folyó menti, Pons Tilurinak elnevezett, úton is be lehetett jutni. Mindezek ellenére, az írásokban említett stratégiai fontosságú Klissza lett a forgalma okán is a jelentősebb település, amiről a császárság korában, de a X. században is nyilvántartásokat vezettek. E jelentősség emléke máig fennmaradt az idevalósi lakosság emlékezetében.

Ezeket a császári híradásokat érdemes összevetni Tamás spliti krónikás írásának, a Salona története, VII. fejezetével, melynek címe: Hogyan foglalták el Salonát és így megnyugtató részletességgel, megvilágosodik számunkra, hogyan esett el Klissza. Most lássuk, hogy mit is ír itt a spliti archidiakónus: „ . Ők (mármint a szlávok) ezután rátámadtak a Latinokra (Dalmácia romanizált lakossága), akik a tengermelléki területeket lakták, legtöbben Salonában, ami az egész provincia fővárosa volt”. Aztán néhány sorral odébb így folytatja: Miután a Gótok hadvezére. összegyűjtötte gyalogosokból és lovasokból álló hatalmas seregét, leereszkedett a hegyről és tábort vert a város keleti oldalán, de egy másik csapatának elrendelte, hogy a nyugati oldalon, a tenger felett táborozzon le”. Salona mai földrajzi leírásából, könnyen rájöhetünk arra, hogy mely helyek lehettek ezek. A támadás kétségtelenül a fent már említett mai Trilj hídja irányából, Klisszából, a salonai hegyi úton indult meg, az egyik táborhely keletre volt a várostól, a Salon (ma Jadra) folyó környékén, de a nyugati is, a valamikori amfiteátrumnál. Ezzel a művelettel elszigetelték a várost, ami által minden olyan utat is lezártak, melyen át segítség érkezhetett! Hasonlóan ahhoz, mint amikor a bizánci generális foglalta el Salonát. Ugyan ezen ok miatt volt jelentősége Klissza elfoglalásának és az alatta elvezető út ellenőrzésének. Így volt ez utána is, a törökökkel való háborúskodás folyamán is, egészen a II. világháborúig.

 

A horvát Klissza és a latin lakosságú Split

A valamikori császársági villák őslakosai – az elmenekült saloniak, akiket ekkoriban már splitieknek neveztek  helyére horvátok települtek be, akiknek valószínűleg az e vidéki erődök lettek a hatalmi székhelyeik, ráadásul a Konstantinápolyban uralkodó császár beleegyezésével, akinek az alábbi jelentős problémákról kellett döntenie: először is, hogyan legalizálja a császár lakóhelyére, a salonai Palotába történő beköltözésüket, másodszor, hogyan biztosítsa törvényes előjogait, a szlávok által megszállt területek fölött. Ugyanis a terület kölcsönösen megállapított határainak egy kisebb szakasza miatt állandó összetűzések robbantak ki! A helyzet feloldására Konstantinápolyból jöttek a jó tanácsok, jobban mondva, császári utasítások a gót és szláv hadvezérek részére (a spliti Tamás írja így, ami talán pontos, vagy legalább is valószínű), hogy hagyják békén a spliti városlakókat „..a (ekkor már Split) városlakóknak is régtől való joguk van az ősi Salona város területeinek használatára” És ez így is volt, a történészek is úgy tartják, hogy született egy megállapodás azon

határokról, melyek a spliti territórium és a horvát fennhatóság között húzódott. A határ, amint azt L. Katić régóta megállapította, a Vranjicától, a Jadra folyó mentén húzódott északkelet felé. Ez a megosztás, teljesen biztos, hogy Tripimir fejedelem korában is fennállt, aki  a megbízható forrásaink alapján – a IX. század közepén a saloni-klisszai síkság feletti uralom miatt összetűzésbe került a bizánci Split, romanizált lakosságával. A körülmények hatására IX. század kezdetére a megállapított határok megszilárdultak és utóbb is így maradt, amikor már a Frank állam és a Keleti császárság közötti politikai és állami viszonyokat a 812-es aacheni békében rögzítették. Ennek a valamikor salonai síkságnak a megosztottsága akkor is fennmaradt, amikor a hatalmat akár egy központ hatalom, akár a városi lakosság gyakorolta, és problémát jelentett a késő középkorban is, amikor Klisszát horvát főnemesek bírták és akkor is, amikor Split

és Trau városi közösségeinek tulajdonában volt. A határt, mint az a középkor folyamán teljesen elfogadott volt, senki sem tisztelte: ez azt jelenti, hogy többnyire elismerték a tulajdonosi jogokat, vagy inkább jobb azt mondani, hogy az erősebbét.

A castrum mellett, a sziklafal aljában, egy váralja (suburbium, varos, a törökkorban kasaba) is elkezdett kialakulni, ami a fejlődés tipikus útjának tekinthető, mivel az ilyen fekvésű helyeken, mind Európában, mind Horvátországban ez megszokott dolog volt. Különösen abban az esetben, amikor sok várkastély (erősség) a későbbi időkben un. királyi vár lett, és amikor sikerült a lakosoknak kiegyezniük a tulajdonosokkal. A vár és a váralja együttese már a XIII. században, mint communitas Clissae, egy közösséget képezett. Az erősség déli falai alatti váralját – szárazon rakott kőfallal építették körbe, ennek ellenére nem gátolt meg senkit abban, hogy minden kisebb összetűzésben föl ne perzseljék, és le ne rombolják. A vár északi oldalában, a Megdannak is nevezett fennsíkon (a néphagyomány úgy tartja, hogy itt csaptak össze a horvát és török vitézek), felépítettek egy kórházat (bazane, lazaret, karantén) és egy vendégfogadót (han) azon utazók és átutazók részére, akik itt megalhattak, pihenhettek vagy, akiket járványok idején elkülönítésnek vetettek alá. A splitiek ugyan így jártak, különösen abban az esetben, amikor olyan fertőző betegségekkel érkeztek, amit Boszniából cipeltek be.

 

Klissza a koraközépkorban

 

Klissza, valahogy, a történelemben nem csak egy megközelíthetetlen erődként szerepelt. A koraközépkorban, a salonai élet kihunyta után, a környező terület székhelye lett, mely a darabokra hullott tartományt fogta össze. Megtartotta stratégiai jelentőségét is, mivel, aki birtokolta, az birtokolta a salonai, az ekkoriban már solini síkságnak nevezett területet is, ami által jelentős befolyásra tehetett szert a spliti és a (traui) kastelláni területekre is. Mivel a tengertől is csak néhány mérföldnyi távolságra esett, az erősség stratégiai jelentősége még csak nagyobb lett. A nagyon jó fekvésű, jól ismert és kitűnően biztosított solini öböl jelentősége csaknem állandónak tekinthető. Klissza ura egyes időszakokban, ha megtehette, a hatalmába kerítette, ami által könnyű kijutási lehetőséghez jutott a tengerhez. Erről például egy 1171-es okirat is tanúskodhat, ami a Klisszáról szóló feljegyzések között maradt fenn és, amelyben megemlítik egy bizonyos Vukodragot is, mint Vilcdrug nauclerus Clissae, azaz klisszai hajótulajdonosként. Solinnak, főleg az öblének, Kruzsity Péter klisszai kapitány és herceg korában lett sorsdöntő szerepe a klisszai helyőrség ellátásában, de a solini síkság lakóinak is, az erőd fenntartásában és bővítésében, továbbá a szállítmányok megőrzésében, még inkább a szükségletek előállításában. Igazából maga Kruzsity is az öbölben veszett oda, egy hajóban, melyet túlterheltek és az, szerencsétlenül járt, amikor ki akart hajózni a törökök támadása elől. Ám, mind ezek ennek ellenére elmondhatjuk, hogy, aki Klisszát bírta az a távolabbi hátországban lévő vidékeket, Zagorát is bírta. Vajon nem e ezért a hatalomért tartózkodott itt a IX. század közepén Tripimir fejedelem is? Itt, Split és Trau hátországában, ahol valószínűleg már akkor is egy zsupa (.upanija, óhorvát megyeszervezet, nemzetségi vármegye) székhely volt, amit Tengermelléknek (Primorje, Parathalasia) vagy Tengermelléki zsupának (Primorska .upanija) neveztek! E Tengermelléki zsupa, mellette Nin és Szidráska (Sidraka), továbbá Bribir egy része, alkotta a korai Horvátország ütközőzónáját, a Bizánci császárság tengerparti birtokaival, a romanizált Splittel, Trauval, Zárával szemben. E zsupák hatalmi területén volt, néhány más jelentősebb horvát politikai és vallási központ is, mint: Nin, Solin és Klissza.. Annak ellenére, hogy nem lehet pontosan meghatározni az egyes zsupák határait, kétségtelen, hogy a Tengermelléken, Klissza a fekvése folytán jelentős befolyással bírt, amit az is bizonyít, hogy e helyen székelt a zsupán (a zsupa vezetője, főispánja). Így pld. egy 892-es okirat megemlít egy bizonyos Sebidrág zsupánt, akinek már

mindenképpen a klisszai hágó bejáratának urának (goszpdárjának) kellett lennie. A „goszpodár” szó, tulajdonképpen megőrizte az eredeti jelentését, ami mindig is vezetőt, urat, gazdát, tulajdonost jelentett, de a középkorban, a feudalizmus idején, különleges tartalmat kapott. A zsupánnak, mindenképpen uralnia kellett a klisszai síkságot is. Ez Solina territóriumának nagyobb részét jelenthette, amiről egy nem is olyan régi, a két terület felosztását ábrázoló kataszteri térkép is tanúskodik. A spliti síkságnak ez a területi felosztása, ami talán a letűnt római birodalom öröksége volt, a későbbiekben rengeteg egyenetlenséget szított, a szomszédos salonai és klisszai, de még a kastellániai birtokosok között is.

 

A klisszai erődítmény és a horvát uralkodók

 

A középkori horvát uralkodók, által kialakított és kedvelt székhelyekkel nem kívánunk közelebbről foglalkozni. Így csak

megemlítjük, hogy pld. Miszláv fejedelemmel (839. körül), Podstrana (Splittől keletre 10 kilométerrel) volt kapcsolatos (az akkori curtis sancti Martini-t egy IX. század első feléből származó történeti forrás is megemlíti), Branimirral, (879-től) a közvetlen hátország melletti Muć és opot közti terület (kinek nevéről számos feliratos kőfaragvány is tanúskodik), Krešimirral (1058-1075), a tengerparti Biograd melléke, Sibenik és Nin (ahogy azt az írott források is megjegyezték), Zvonimirral (1075-1089) és felségével Jelenával (I. Béla leánya, Szt. László leánytestvére), Solin melléke (a király és a királynő szarkofágjának itt megtalált töredéke alapján), stb. Tripimir fejedelem (kb. 845-től kb. 865-ig) egy időben a Klissza alatti solinai síkságon lévő Rupotin települést (amit villa-nak, vagy curtis-nak írtak a történeti források) választotta ki legfőbb tartózkodási helyéül. Itt, a Kozjak hegység egy védett völgyében lévő, ma Riinicának nevezett helyen, felépítetett egy kolostort egy felújítatott templom mellé, amelyből fennmaradt az a faragott fogadalmi felirat, mely feltételezhetően a templom oltárépítményéhez tartozhatott. A kiegészített feliratból kiolvasható a fejedelem neve: „ …(ORATE) PRO

DUCE TREPIM(ERO)”, azaz imádkozz Tripimir fejedelemért. Egy ún. Tripimiri adománylevélben megemlítik ezt a vidéket is curtis nostra que Clusa dicitur”. Az, hogy valójában ez a curtis egy birtokkal, Klissza faluval, vagy inkább a rupotini udvarházzal kapcsolatos-e, ahol kolostor is volt, nem lehet pontosan tudni. Ugyan is egy időben a curtis szóról azt gondolták, hogy az fejedelemi palotát (udvarházat) jelent, ez azonban csak a latin szó hibás fordításából adódhatott, mivel ez a szó a középkori terminológiában birtokot, javakat falut jelentett. Ezért nem élünk a felkínált lehetőséggel és a régebbi magyarázatokat jobb ha visszahelyezzük a realitások talajára és elfogadjuk, hogy ebben a szövegkörnyezetben Tripimir állítólagos  palotája nem jelenthetett mást, mintegy azért jött, hogy eltöltsön néhány nyugalmas napot, hetet, vagy hónapot. Odaadó és hű alárendeltjeit szintén e célból hívta magával és, hogy elintézzenek, egyidejű szóhasználattal, „államinak” vagy „államférfiúinak” nevezett dolgokat (azaz vadászatok, szórakozás, stb.). Mindez azonban semmivel sem csökkenti a horvát fejedelmek jelentőségét és tekintélyét, mivel ők is csak ugyan úgy, vagy legalább is nagyon hasonló módon viselkedtek és éltek, ahogy ez a vele egykorú francia, germán, itáliai, stb. fejedelmek. Hogy ez csakugyan így történt, ragyogóan tanúskodik az a tény, hogy a Tripimirtól kért menedéket, a Szászországból származó Gottschalk, korának egyik legnagyobb gondolkodója és hitszónoka, aki itt is élt nála, kb. két évet (846-848). Ezt a tekintélyes teológust és gondolkodót száműzték Franciaországból, majd észak Itália földjéről is, az akkori hivatalos egyházi tanítások ellen felszólaló eretnek hitszónoklataiért, menedékre csak a horvát fejedelmek solini-klisszai tartományában lelt. Abban az időben, amikor Gottschalk is itt tartózkodott, Tripimir horvát fejedelem, éppen harcot viselt a görögök, azaz a romanizált városok lakosai (legfőképp Split) és védnökük, a bizánci generális ellen. ellen. Erről a számunkra érdekfeszítő eseményről, Gottschalk tudósit bennünket egykorú írásaiban, melyek bár töredékesek, de egyedülállóan értékesek. Ez a kis epizód a IX. század közepén Horvátországba menekült hitszónokkal és minden további kisszámú, ám értékes adat is nyilvánvalóvá teszi a solini-klisszai vidék jelentőségét.

 

Klissza a horvát feudális főurak tulajdonában

 

A magyar-horvát királyság korában (XII-XV. szd.), valamint a Velencei Köztársaság dalmáciai uralmának első évszázadában (XV. szd.), Klissza leginkább a horvát főurak hatalmában volt Miután Tripimir fejedelemnek is itt volt székhelye (erről megbízható adataink vannak), a tengermelléki zsupánok is itt alakították ki a magukét (a IX. századból megemlíthetjük Sebimirt, a XI. századból Zarubát). Ezután a klisszai erőd egy igen rövid időre a magyar templomosok hatalmába került. A XIII. század elejénél valamivel később Donaldó, akkori spliti herceg és nagyon tehetős földesúr hatalmában volt, aki a spliti városlakókkal kiéleződött ellentéte miatt, tette át a székhelyét Klisszába. Az erődben azonban, ebben az időben formailag és jogilag is a már említett klisszai közösség (communitas) hatalmasságai rendezkedettek be, annak elöljárósága, bírája és pecsétőre. Már a XIII. században a vár birtoklásáért és használatáért sok tekintélyes főnemesi horvát család tett erőfeszítéseket, küzdött és akár fegyveres csetepatékba is keveredett érte. Közöttük e legelsők és a legtekintélyesebbek a Subichok voltak. Ők már IV. Béla klisszai epizódja előtt, (ti. 1242-ben a magyar király a tatárok előli menekültében,

menedéket keresett Dalmáciában, Klisszában, Splitben, majd Trauban) elfoglalták Donaldótól a klisszai várat és hatalmuk alá vetették az egész vidéket.. A Bribirben feltűnt Subichok, különösen a XIV. század első felében kerültek előtérbe. Ők ekkoriban az európai felsőbb körökkel is kapcsolatba kerültek, az Anjouk vendégei voltak Nápolyban, a pápáé Rómában, tárgyalásokat folytattak a Velencei Köztársasággal és mind e mellett hatalmas területeket birtokoltak a tengerpart mellékén és a tágabb hátországban. Klissza ekkoriban kétségtelenül egy igazi, tehetős és tekintélyes földesúri család székhelyévé vált. Hát még ha, az ez időben meglévő erejüket, területeiket, tekintélyüket és független hatalmukat, gyakran szerencsés örökséggel, ügyes házassággal is társítjuk. A Subichok például így kerültek kapcsolatba bosnyák Kotromanićokkal (Klissza ekkor került egy rövid időre I. Tvartkó bosnyák király hatalmába), de a szerb Dusán cárral is, akinek a leánytestvérét, Jelenát, Subich III. Mladin vette feleségül. Az egyik Subich, III. Pál, pedig az igen tekintélyes velencei Dandolo család egyik nőtagját, Velencei Katalint vette feleségül. A XIV. század végén és a XV. század elején a vár és a váralja is tulajdonostól, tulajdonoshoz került, ami által sokféle feladatkörrel, szereppel vagy funkcióval találkozott. a nagyszámú főúri és nemzetségek tulajdonában. Ez időben a Banićok, a Nelpčićek, a Thallóczyak, a Vukčićok, a Frangepánok sőt a Cillei grófok, stb. tulajdonában is volt, de leggyakrabban a magyar királyok valamelyik oldalágának az oltalmában volt. Külön érdekessége az egésznek, hogy gyakran és nyilvánvalóan, a velenceiek kezén is megfordult, de még a törökökkel kitört csatározások előtt. Az teljesen áttekinthetetlen, hogy ebben az időben milyen hatalmasságok, lovagok, hadvezérek, nevezték magukat klisszai hercegnek, várparancsnoknak, vagy éppen kastellánnak (várnagynak ), akik úgymond, szakadatlanul háborúztak a tengermelléki, hátországi szomszédaikkal. E háborúskodásnak az oka valahogy mindig klisszai erőd stratégiai jelentősége volt, amit olyan változások idején is megtartott, amikor a nyugalom volt a vidék jellemzője.

A horvát uralom végét Klisszában, a Dalmácia ellen meginduló török támadások jelentették, a hasonló pozíciójú más hátországi várakkal egyetemben: Bribirrel, Kininnel és részben Skradinával, melyek e vidéket és a nyugati területeket védték. Ezek a védelem fontos pontjait jelentették és ezért érthető, hogy a támadások fontos céljává váltak.

A XV. század végén, nevezetesen, a bosnyák állam 1463-as elfoglalása után, gyaníthatóan a törökök mind nagyobb veszélyt jelentettek a vidékre, mivel a terjeszkedésük élének a legalkalmasabbnak Dalmácia mutatkozott, ahonnan könnyedén le lehetett támadni és kifosztani a dalmát területeket. Így már 1471-ben egy török csapat kijutott a spliti síkságra. A velenceiek, akik ekkoriban Dalmácia birtokosai voltak, azonban politikai okokból megmenekültek egy nagyobb összetűzéstől Konstantinápollyal, mivel az összes politikájuk, első sorban abból állt, hogy kereskedelmi és gazdasági kapcsolatokban léptek vele. Ám mindez oda vezetett, hogy véres és durva háborúkba és számtalan csetepatéba keveredtek: az oszmánokkal, a török alattvalókkal, a Vlachokkal, az uszkókkal, a solini síkság, a splitiek, a katellániak csapataival és az európai zsoldosokkal (zsebrákokkal) – változó szerencsével, de rettenetes szenvedéssel és

fosztogatással, melyek teljesen elszegényítették az egész vidéket. A klisszai erőd történek egyik legfontosabb ám legtragikusabb eseménye az volt, amikor hosszan tartó háborúzás után, a már említett Kruzsity Péter, klisszai herceg, kapitány és várnagy, 1537-ben odaveszett a solini öbölben, ezért aztán az ország és így Európa segítsége nélkül, Klisszának el kellett pusztulnia a töröktől. Hiába valóvá vált az a sok könyörgés és követjárás a Magyar királyság hatalmasságainál és a római pápánál.

 

A klisszai erőd a törökök hatalmában

 

Az elfoglalt Klissza alapján, az új hatalmi övezetet, klisszai-likai szandzsáknak nevezték el, mely Konjictól, Bosansko Grahovotól és Gračactól, egészen a tengerig, Skradináig és Benkovácig terjedő területeket foglalta magába. Ezt a hatalmas és eltérő jellegű területet a kisebb egységekre osztották: kadikulákra, nahijékre és kapitányságokra, polgári és katonai szervezetekre. Ebben a katonai-hatalmi rendszerben, Klisszának, mint a tengerpartra visszaszorult velencei hatalom szomszédságában lévő határ menti településnek fontos feladat volt, amit jelentékeny erősségű helyőrség őrzött. Különösen azért, mivel sok velencei hadvezér és spliti nemzetség is kísérletezett az erőd, töröktől való visszafoglalásával. Ezek a kísérletezések 1596-ban egy rövid időre sikerrel jártak, ám annak ellenére, hogy a Katonai határőrvidék parancsnoka, Lenkovity György generális, minden segítséget megadott, mégis kiverték és elűzték őket a várból. Ekkor esett el Albert Iván, Nikola Cindro, Domanis Antal zenggi püspök, Pietro Antoniao di Capua (róla neveztek el egy közeli zátonyt, Markezinának)

és még sok névtelen katona is. A török hatalom évszázadai folyamán, békés és kiegyensúlyozott kapcsolatokat építettek ki, az ez idő alatt jelentősen megerősödött spliti kereskedők, és a splitiek riválisai, Klisszában egy hatalmas raktárt építettek a tranzit árUknak, egy lazaretet, egy karantént az árúk és az utazók részére, ahol a velencei és a török hatalmasságok is kapcsolatba kerültek, akik itt megpihenve ideiglenesen egymással is megbarátkoztak.

A Kandijai (Krétai) háborúk idején (1645-1669), melyben a Velencei köztársaság erősen szembeszállt a törökökkel, a létfontosságú állami érdekeiért. Ez a háború azzal fenyegette a velenceieket, hogy elvesztik Krétát (Kandiját), ezért Klissza olyan támaszponttá vált, amit érdemes elfoglalni azért, hogy békét csikarjanak ki a közép és a kelet adriai tengerparton. Ezért 1648-ban, egy erős velencei hadsereg, Leonard Foscola generális legfőbb parancsnoksága alatt, és más néhány, ez időben jelentős katonai tekintéllyel, megtámadta és relatíve rövid időn belül elfoglalta Klisszát. A törököket sikerült kiszorítani az erődből, jóllehet viszonylag nagyon közel maradtak. Ezért a továbbiakban is támadtak időszakos csetepaték, háborúk is indultak, ám már jóval lanyhább intenzitással.

 

Klissza a velenceiek, a franciák és az osztrákok hatalmában

 

A velencei hatalom Klisszába, saját kormányzót nevezett ki, aki a polgári és katonai hatalom irányítását látta el. Ekkor, a XVII. század végén, a teljesen elpusztult és kihalt solini-vránai vidékre, a hátországból, leginkább Drniš környékéről, új lakosságot telepítettek be. A belőlük kiállított katonaság feladatává tették, az újonnan telepített teljes vidék védelmét, egészen az 1715-ig, a Sinj alatti csatáig, ahol az időszakonként a hátországból kiinduló és a klisszai vidékre valamint a spliti síkságra törő, egyik fosztogató török csapatot teljesen tönkreverték. A sikertelen sinji támadás után a török seregeke visszaszorultak és a határ jóval a hátország, a Dinári hegység felé mozdult el, ami által a klisszai terület sokkal békésebbé vált. A Velencei köztársaság hatalmának 1797-es megszűnése után, Klisszába az osztrákok érkezetek legelőbb, majd egy rövid időre a franciáké lett, hogy aztán egészen az I. világháború végéig, akárcsak egész Dalmácia, az osztrák-magyar monarchiába tagozódott. A velenceiek utáni hatalmaknak már nem volt érdekük Klisszát katonai készültségben tartani. Miután a stratégiai feltételek jelentősen megváltoztak, az erőd épphogy csak megmaradt katonai objektumnak – közönséges kaszárnyaként. Az osztrákok 1898-ban még a tüzérségét is átköltöztették Pulába és így az erőd katonai jelentősége végképp lényegtelenné vált! Ezekben az évtizedekben teljesen elveszette eredeti jelentőségét és az erődöt, és a szerkezetét leginkább új szerepével (közigazgatási székhely) hangolták össze. Az eredeti kinézetét, a forrás értékű maradványokból tanulmányozhatjuk, melyek a török viszonyokhoz képest békésnek jegyzett, megelőző időkből maradtak fenn., vagy a törökkori dzsámiból (ma Szt. Vid plébániatemplom), vagy a sokkal bőségesebb velencei, osztrák

kori maradványokból. A valamikori velencei erőd elrendezését, G. Santini hadmérnök 1668-as, igen jó minőségű alaprajzából ismerhetjük meg, amikor is az erődöt újjáépítették, és a korabeli katonai stratégiával hozták összhangba.

A későókori, legelső, bizánci castrumnak, mely kétségtelenül a sziklafal legmagasabb, keleti, pontján volt, mára semmi nyoma sem maradt ránk és valószínűleg alkalmunk sem lesz megtudni, hogy milyen lehetett. Az utóbb felépített várfalak ugyanolyan szűkek és elnyúlóak lettek, mint a sziklafal gerince, drasztikusan megsemmisítve minden korábbi nyomot, mivel a mindig változó haditechnikai és hadműveleti tervek erre nem lehettek tekintettel. Ezt a bizánci erődöt – mint amilyenek az Adria tenger horvát partszakaszain számos esetben a mai napig fennmaradtak (de még máshol is Horvátország középső részén „Sredozemlja”) teljesen elbontották a későbbi építkezések folyamán, azon eseményekkel összhangban, melyek a klisszai birtokosok használatával, valamint a katonai előírásokkal függtek össze, melyeket az újabb idők változásai kényszeríttettek ki, különösen a tüzérség fejlődésének hatására. Ezt a legrégebbi castrumot, amiről Prokopia és Konstantin császár is írt, nagy valószínűséggel a még horvát fejedelmek is használhatták, mivel ebből az időből már vannak megbízható leleteink, akik továbbra is hasonló feladatkörben hasznosíthatták, hiszen amire szánták annak a koraközépkorban is megfelelt. Szerkezete az elkövetkezőkben lépésről lépésre, egyik rétegről a másikra alakult ki, és végül mind nagyobb területet foglalt magába a sziklafal nyugati részéből. Ezek a rétegek egymásra épülve fennmaradtak egészen, az osztrák időkig. Sok esetben fennmaradtak a tradicionális elnevezések is, a velenceiek korában itt építők és építtetők nevei, akiknek a feladata volt az akkori viszonyoknak megfelelő védelmi rendszer kiépítése. Ilyenek például: a Foscolo bástya, az Avanzato (ágyú)állás, a Mezzo, a Scala, a Bembo, a Malipiero, a Madonna és az Oprah tornyok, a lőportár, a hercegi (kormányzói) palota, stb. Az ő művük köszön vissza Klissza gazdag múltjából, amit e rövid írásban próbáltunk meg tisztázni, és amikor olvasunk róluk, vagy éppen a múlt emlékeit kutatva sétálunk az erődben.

 

(Részlet: Eljko Rapanic – Egy középkori horvát erősség című írásából. Fordította: Szatanek József.

Kiegészítés:

1537-Klissza ostroma és Krusics Péter halála.

1537-ben Klisszában már elég jelentős katonaság állomásozott. A horvátok mellett Ferdinánd által odavezényelt zsoldosok és 700 pápai katona, valamint néhány uszkók. Az ezt megelőző években csak 3-400 ember jutott az erősségbe.

Az ostromot megelőzően Krusics ellátta a várat élelmiszerrel és lőszerrel is. A tél folyamán viszont elfogyott az élelem, vízhiány lépett fel és sok ló elpusztult a várban, sőt a katonaság egy része is legyengült. A tavasz kezdetével a törökök megkezdték a Klissza elleni újabb, ezúttal végső akciót. Március 11. és március 12. közötti estén a törökök ismét felbukkantak  a környéken. Erre Krusics a várból kivonult katonái egy részével, nagyjából 1000 fővel, s a kikötő felől várta az ellenséget. A környező lejtőkön a törökök Murat Tardics és Malkocs bég 2000 lovassal haladt, miután az előző évben elpusztított őrtornyok már nem állták útjukat. A támadók összecsaptak Krusiccsal, és fokozatosan a víz irányába, a hajók felé tolták őket.  A harc során az idegen német és olasz katonák elmenekültek és a kikötőben álló hajókra szálltak fel, míg a horvátok és az uszkókok tovább harcoltak az egyre fölénybe jutó törökök ellen. A hajón menekülő zsoldosok zátonyra futottak, mivel a hajót lenyomta a felszerelés és a menekülők súlya, mire a törökök újból nekik estek. Közben Krusics elesett, egy Atlia nevű aga ugyanis megölte. Fejét Tardic Murat bég dárdára tűzette, hogy a várbeliek is lássák. A védők valóban megrémültek vezérük feje láttán és kimenekültek a várból Zenggbe. Kruzsicsot a trsati Szűz Mária templomban temették el, ahol nemsokára a teste mellé került a feje is, melyet nővére Mária kiváltott a töröktől. A sír ma is látható az oltár előtt a jobb oldalon.

(Forrás: https://web.archive.org/web/20090105163211/http://www.klis.com.hr/povijest.php )

 

összeállította: Fidrich Tibor

GPS: É 43° 33.591 (43.559849)
K 16° 31.408 (16.523472)

A helyszín autóval megközelíthető. A vár alatti parkolóból 10 perc kényelmes séta a vár bejárata. A belépő viszonylag borsos: 2018. júliusban 60 kuna személyenként.

Ha ezt az üzenetet látja, hirdetésblokkolója letiltotta a térkép betöltését. A hirdetésblokkolót a címsorban megjelenő adatvédelem vagy követés elleni védelem ikonokra kattintva kapcsolhatja ki.
Tekintse meg partnereink ajánlatait a bal oldali térképen, melyen minden szálláshelyet egy ármező jelöl. A térkép a kurzor segítségével mozgatható és nagyítható. További szálláshelyek betöltéséhez nagyítson rá egy településre. Az adott szálláshelyről további információ az ármezőkre kattintva érhető el.
Várak.hu mobil applikáció