Várak és erődített helyek a Kárpát-medencében

FelsőtárkányMagyarországHeves vármegyeHeves történelmi vármegye - Kő-köz vára

  • Áttekintés
  • Történelem
  • Fotók
  • Alaprajzok
  • Térkép
  • Szállás

Felsőtárkány, Kő-köz vára

Egertől északkeletre a Felsőtárkányi-medence mélyed széles völgyként a Bükk-hegység tömbjének délnyugati szélébe. A völgy felső végén, Felsőtárkány község házsora húzódik hosszan a hegyek lábáig. A község keleti végén, ahol a hegyek szorosan összezárnak található a Kő-köz nevű rövid, keskeny, sziklás szurdok.

A sziklaszoros elején, a déli oldalán van a Szikla-forrás, mely felett meredek hegyoldallal emelkedik az a hegy, amelyen a várat találjuk. A vár területének külön neve nincs, ezért az elnevezését a szakirodalom az alatta húzódó Kő-közhöz kötötte.

A vár 2012 őszén történt felismerése Holló Sándornak, a Bükki Nemzeti Park munkatársának köszönhető, ki a Kő-köz feletti terület lomb nélküli űrfelvételén szabályos vonalakra lett figyelmes. Ennek alapján felkereste fel az általa már korábbról is jól ismert erdőt, és egyértelműen meghatározta a vár sáncát és árkait.

Ezt követően még ugyanabban az évben került sor a vár első felmérésére, amelyet Baráz Csaba GPS-szel sűrűn felvett pontokkal végzett el. Többszöri bejárással és méréssel sikerült a sáncok és az árkok bonyolult rendszerét tisztáznia. A felmérést és a vár leírását 2012 őszén tette közzé, egyben megkísérelve a történeti háttér felvázolását is.

A vár területét 2013-ban Nováki Gyula mérte fel részletesen a felesége segítségével. Az új felmérés lényegében megegyezik a Baráz Csaba által készített rajzzal, mely nagy segítséget jelentett ennek a bonyolult sáncrendszernek a tisztázásában.

A környezetéből 70 méterrel kiemelkedő magaslaton lévő földvárat háromszoros védővonal zárta körül. Központi része egy nyugatra kiugró, ellaposodó hegynyúlványt foglal magába, ez átterjed az északi lejtőre, északi végét pedig a Szikla-forrás feletti igen meredek, sziklás hegyoldal zárja le. Alakja kissé szabálytalan négyszög. Három oldalról sánc határolja, északi oldalán azonban a meredek hegyoldal felé nyitott, a peremen, illetve alatta látható két rövid, alacsony töltés kora bizonytalan.

A nyugati oldal sánca előbb megszakad, mielőtt elérné az északi meredek hegyoldal feletti peremet, így egy kb. 30 m széles rész üresen maradt, mintegy átjárót hagyva az északnyugati, kisebbik várrészbe. A sánc magassága 1–3 m között váltakozik, külső oldalán árok kíséri. A nyugati oldalon az árokból még egy külső sánc is kiemelkedik, de ez nem fordul át a többi oldalra.

A vár központi része északi szélének meghatározása bizonytalan. A két sáncvég között, a 286–290 méteres szintvonalak magasságában a hegyoldal a belső területen belül hirtelen meredekké válik. Itt is volt arra lehetőség, hogy a belterületet lezárják, de erre sánc, árok vagy határozott perem nem utal.

A vár központi részének belső területe feltűnően erősen lejt észak felé. Átmérője kelet-nyugat irányban (a sánctetőn mérve) a felső részen 108, lejjebb a két sáncvég között 80 m, tovább lejjebb az igen meredek hegyoldal felett az átmérője kb. 60 m. Észak-dél irányban (a két említett lehetőséget alapul véve) 85–90, illetve 100 métert mérhetünk.

A sánccal védett központi rész kelet-délkelet felől volt a legtámadhatóbb, ezért erről az oldalról két külső árok is védte. Az első külső árok a keleti és déli oldalon a központi rész sáncához viszonylag közel, (a külső árok belső szélét mérve) 10–20 méterre van. A nyugati oldalon azonban messze, mintegy 60 méterre eltávolodik, majd az északi vége még távolabbra húzódik, és itt az elmosódott maradványa nem éri el a sziklás szakadékot. Mélysége 1–2, szélessége 6–10 m között váltakozik.

A második külső árok méretei az előzőhöz hasonlók, a központi várrész sáncától átlag 40–50 méterrel távolabb vonul, de csak a keleti oldalt keríti, a déli oldal közepén a meredekebbé váló hegyoldalhoz igazodva felkanyarodik és betorkollik az első külső árokba. A nyugati oldalon tehát csak az első külső árkot találjuk, de a központi rész nyugati kettős sánca révén ezt az oldalt is három védelmi vonal védte.

Feltűnő, hogy a vár központi részét kerítő sánc teteje végig erős égés nyomát mutatja. Felszínét bárhol megtisztítjuk a falevelektől, fahulladékoktól, az egészet pirosra égett, többnyire morzsalékos föld borítja. Néhány kissé megbolygatott részen ökölnyi, vagy nagyobb, keményen vörösre égett földdarabok hevernek, némelyikükön vékony ág-, illetve 3–5 cm széles falenyomat található.

A déli oldal közepén a második külső árok, mint már említettük, felkanyarodik az első külső árokba, ezen a rövid szakaszon az árok belső (keleti) szélén ugyanolyan égett földet találunk, mint a várközpont sáncán. Ez arra mutat, hogy a külső árkok belső oldalán is számolhatunk egy épített védővonal-szerkezettel.

2013 áprilisában az ELTE BTK Régészettudományi Intézetének fémkereső-műszeres kutatócsoportja vizsgálta át az újonnan felfedezett területet. A felderítő munka eredményeképpen egy újkőkorra keltezhető obszidián pengemagkő, valamint egy vaskengyel, három vaspatkó, két vaskés és két ólom puskagolyó került elő. A fémtárgyak késő középkori és kora újkori darabok voltak, valószínűleg nem az erődítéshez kötődtek, hanem  az erdős határrész későbbi használata során szóródtak szét a felszínen. A  kutatás során nagy mennyiségű II. világháborús lőszer és repeszdarab utalt a heves harcokra.

2017-ben a Bükki Nemzeti Park Igazgatóság egy KEHOP pályázat keretében az alig ismert földvár földműveinek pontosabb lehatárolása, esetlegesen kevésbé ismert struktúrák felderítése, kimutatása érdekében légi LiDAR felvételt készíttetett.

2018-ban a fémkereső-műszeres kutatás során a sáncok külső oldalán fekvő teraszos felszínen talált két bronz tokosbalta-töredék utal arra, hogy az újkőkor után a késő bronzkorban is megtelepedtek a fontos stratégiai pontnak számító kő-közi magaslaton.

A sáncvár első régészeti feltárására 2018-ban az ELTE BTK írányításával került sor. A régészeti ásatásokat magnetométeres geofizikai mérések előzték meg, melytől az eltemetett régészeti objektumok kimutatását remélték. Sajnos a sáncvár belső területének délnyugati részén elvégezett vizsgálatok és az itt nyitott kutatóárok sem szolgáltatott érdemi régészeti jelenséget.

Az erődítés szabálytalan, de nagyjából négyzetes alaprajzú területet zár közre, melynek belső oldalhossza 100 m körül alakul. A sáncok közül az északi szakasz szinte teljesen elpusztult, de a többi részen még most is látványosak, néhol többméteres magasságban állnak. Legerősebb védelem az erődített terület délkeleti sarkában volt, ahol a terep fokozatosan emelkedik, s ahol hiányoznak a természetes akadályok. Itt érkezhetett be az erődítésbe a hegygerincen érkező út is, mely az északnyugati saroknál léphetett ki az erősség területéről. Mindkét irányban, ahol a kapuk helyezkedhettek el, a sáncokat masszívabban alakították ki, jelentősebb mélységű árkokkal kísérve, illetve ezeken a helyeken a sáncok közötti távolságot megnövelve, sajátos elővárakat hoztak létre, szintén a védhetőség fokozása céljából.

A régészeti kutatások egyelőre csak a magaslatot körülvevő hármas sáncrendszer legbelsőbb, vörös színűre égett sáncára fókuszáltak, az erősség délkeleti csücskében, a jelenlegi földúttal párhuzamosan. Kiderült, hogy a sánc összetett szerkezetű, és legalább egyszer megújították.

A feltárás során sikerült adatokat szerezni a sánc egykori szerkezetére vonatkozóan. Külső oldalán különböző méretű, fehér mészkövekből álló, törtköves falazatot raktak. A kövek között habarcs vagy arra utaló jel nem volt. A sánc belső oldalánál szintén használtak szárazon rakott kőpakolást, de kisebb sűrűségben, lazábban, talán valamilyen gerendafallal kombinálva, melynek azonban semmilyen nyoma nem maradt.

A sánc valamikor – ismeretlen okból – erősen átégett, a gerendák elszenesedtek, az agyagos betöltés vörösre égett. Ezt a vöröses színű törmeléket végig meg lehet figyelni a belső sánc tetején és oldalában ma is. A  tűzvész után a sáncot megújították, a belső oldalához – részben elbontva a kőköpenyezést – egy 5 m széles, tömör, agyagos feltöltést hordtak, mely a sérült erődítés támfalaként szolgálhatott. Ez a feltöltés is kapott egyszerűbb kőpakolást, leginkább az erózió ellen védve azt. Nem lehet eldönteni, hogy a tüzet valamilyen technológiai okokból az építők, vagy támadás során az azt elpusztítani igyekvő támadók okozták.

A bizonytalanság oka elsősorban az, hogy a sánc teljes hosszában vörösre van átégve és nem csak a támadásnak leginkább kitett szakaszokon, másrészt semmilyen más, támadásra utaló jelet nem lehetett eddig megfigyelni az erődítés területén. A legrejtélyesebb jelenleg a sánc kora. A kutatások során a sánc betöltéséből nem került elő értékelhető lelet, az erősség belsejéből vagy a környezetéből pedig csak kisebb szórványok láttak napvilágot.

A szerkezete jelenleg analógia nélküli a Kárpát-medencében. Keltező leletek híján, a különleges, de archaikus szerkezete alapján valószínű, hogy a sáncvár őskori eredetű.

Árpád-kori romok

A várnak egy kissé elkülönülő kisebb részét, az északnyugati sziklás szakadék felett hegyesen végződő, kiszélesedő hegynyelven találjuk. Az első külső árok északi vége ezt mélyen a hegyoldalban fogja át. Észak és kelet felől a hegytető természetes pereme határolja.

E terület nagy része egyenletes, a többi várrészhez viszonyítva aránylag sík, egy nagyobb ovális és egy kisebb kerek mesterséges gödör mélyed a felszínébe.

A területen 2018-ban zajlottak az első régészeti ásatások, melyek nem várt eredményekkel szolgáltak. Ugyanis kiderült, hogy az Árpád-kor második felében komoly épületegyüttes helyezkedett el a kő-közi szurdok peremén. A terület kiemelt fekvése miatt már előzetesen is feltételezhető volt, hogy jelentősebb faszerkezetes vagy akár kőépületek is állhattak itt. Az írott források ugyan semmit nem árulnak el a helyszínről, de azt lehet tudni, hogy már a korai Árpád-kortól az egri püspökség birtoka volt.

A tájékozódó feltárások egyelőre csak a lelőhely két pontján folytak, melyek segítségével a régészek a feltételezhető épületek szerkezetét, a lelőhely korát és kiterjedését vizsgálták. A legfontosabb maradványok a D-i részen kerültek elő. Egy K–Ny-i irányú, enyhén ívelő kőalapozás bukkant napvilágra, körülötte jelentős mennyiségű falomladékokkal.

A nagyon behatárolt területű feltárás ellenére a leletek részletesen elárulják az egykor itt állt épület jellegét. A kőalapozásokban gerendafészkek nyomait lehetett megfigyelni, a falomladék pedig elsősorban téglatöredékekből állt, néhány jó minőségű faragott kővel. Ebből arra lehet következtetni, hogy a kőalapokon egy gerendavázas épület állt, a gerendák közeit habarcsba fektetett téglával töltötték ki, miközben a sarkokat és a nyíláskereteket – ablakokat és ajtókat – világos színű faragott kőből alakították  ki.

Fontos részlet egy ikerablak fejezetének töredéke, mely az épület egyházi funkciójára és magasabb reprezentációs szerepére utal. A  téglahasználat egy kőben gazdag vidéken kisebb luxusnak számított, így szinte biztos, hogy az építtető maga a püspökség volt. Összességében egy rendkívül igényes, vörös-fehér színek kombinációjával játszó,  előkelő megjelenésű épület állhatott itt. Sajnos a rendelkezésre álló töredékes információk ennél többet nem árulnak el.

A második, K-i helyszínen egy gazdaságiépület maradványai kerültek elő. Az épület gerendavázas szerkezetű volt, a gerendák között vályogos tapasztású sövényfonattal. Itt is voltak faragott kövek, de egykori helyzetükre még nem lehet következtetni. Az épületben fabútorok is voltak, melyeknek kovácsoltvas veretei az épület omladéka alól kerültek elő. A  háznak zsindelyteteje volt. Az épület egykori funkciójára a padlójában és a környezetében talált nyers bronzrög és bronzolvadékok utalnak. Ezek alapján feltételezhető, hogy egy színesfém-feldolgozó műhely állt itt.

Mindkét kutatott helyszínen látható volt, hogy az épületek pusztulását jelentős tűzvész okozta, mely során a vályog vörösre égett ki, a faragott elemek átégtek, kormosak lettek. Azután a maradványokat tudatosan, szisztematikusan elbontották, a használható kőelemeket és az ép téglákat összeszedték. Az előkerült leletek – többek között a 12. és a 13. század első felére keltezett pénzek – megadják a terület használatának idejét.

A kerámiatöredékek többsége a 13. századra keltezhető. Az eddigi eredmények alapján jelenleg megállapíthatjuk, hogy a területen az egri püspökség legkésőbb a 12. század közepén vagy második felében egy látványos központot építtetett, palotával és gazdasági épületekkel. 1241-ben, Eger tatárok általi elpusztítása során égethették fel a kő-közi épületeket is.

Az elpusztult épületeket még a 13. század második felében szisztematikusan elbontották, a használható elemeket elhordták. Mivel az ide vonatkozó iratok az egri püspökségen elégtek, ezért idővel a területen álló  egykori központ léte feledésbe merült.

Források:

Baráz Csaba – Holló Sándor – Nováki Gyula: Felsőtárkány, Kő-köz vára
Castrum Bene 17. szám: 2014

Holló Sándor, Dr. Mordovin Maxim, Dr. V. Szabó Gábor, Baráz Csaba: Őskori sáncok, középkori földvárak
Bükki Nemzeti Park Igazgatóság - 2018, Eger

Bükki Nemzeti Park Igazgatóság - A helyszínen kihelyezett információs táblák

GPS: É 47° 58.903 (47.981712)
K 20° 26.245 (20.437412)

Információk: Felsőtárkány település keleti végében, a sziklaszoros déli oldalán emelkedik az a hegy, amelyen a várat találjuk.

A sáncvárat legkönnyebben a tó mellett haladó sárga jelzésen közelíthetjük meg, mely egyben tanösvény is.

A vár területén a Bükki Nemzeti Park által felállított információs táblák mutatják be a helyszín feltárásának eddigi eredményeit.

Ha ezt az üzenetet látja, hirdetésblokkolója letiltotta a térkép betöltését. A hirdetésblokkolót a címsorban megjelenő adatvédelem vagy követés elleni védelem ikonokra kattintva kapcsolhatja ki.
Tekintse meg partnereink ajánlatait a bal oldali térképen, melyen minden szálláshelyet egy ármező jelöl. A térkép a kurzor segítségével mozgatható és nagyítható. További szálláshelyek betöltéséhez nagyítson rá egy településre. Az adott szálláshelyről további információ az ármezőkre kattintva érhető el.
Várak.hu mobil applikáció