Várak és erődített helyek a Kárpát-medencében

A Borgói-hegység DNy-i lábánál, az itt DNy-ra tartó Beszterce jobb partján (kisebb részben a bal parton is) fekszik Beszterce (Bistritz, Bistri�a) városa.

A mai város és vidéke régóta lakott terület, a kő- és bronzkorból, a dákok és a rómaiak idejéből is kerültek elő az ásatások során tárgyi emlékek (ez utóbbiak i. sz. II-III. századi jelenlétére bélyeges téglák utalnak). Hunok, gepidák sírleletei bizonyítják e népek egykori ittlétét. A II. Géza magyar király idejére (1141-1162) eső nagyszabású német betelepítés előtt már éltek itt szlávok is, erre a németek által átvett folyónevek (Beszterce-Bistritz, Radna-Rodna stb.) utalnak. A német telepesek a Rajna és a Mosel folyók vidékéről valamint a szepességi bányavárosokból érkeztek a Beszterce folyó mellé várost alapítani, melyet Nosennek (vagy Nösennek) neveztek. Először 1241-ben tűnt fel a város neve okleveles formában (Nosen néven), amikor a Radnai-hágón át betört, Kadan (Batu kán egyik vezére) vezette tatárok Radna lerombolása után Beszterce ellen fordultak, s itt több ezer embert legyilkoltak. Az 1284-ben megismételt pusztításukat követően Károly Róbert uralkodása alatt nagyot fejlődött a város, mely 1330-ban az erdélyi vajda hatásköréből közvetlenül királyi joghatóság alá került. Nagy Lajos király idején (1342-1382) számos újabb kedvezményt kapott Beszterce, így például 1366-ban az önálló bíróválasztásra kiváltságlevelet, s polgárainak Szebennel azonos jogot szerzett, 1368-ban pedig árumegállítói jogot a Moldva és Lengyelország közötti kereskedelmi útvonalon. V. László király uralkodása alatt (1440-1457), 1452-ben a szorosok szervezettebb védelme érdekében megalapította az addig Doboka vármegyéhez tartozó Besztercéből és a várost környező 25 faluból álló besztercei grófságot. Hunyadi János, Magyarország kormányzója, aki 1453-ban kapta a királytól az örökös grófi címmel együtt járó besztercei kerületet, a várostól északra emelkedő Várhegyen (Burg Berg - 682 m) várat építtetett. (A nyújtott, ovális alaprajzú, mély árokkal védett erősség több mint 600 méter hosszú és kb. 80 méter széles területet fogott közre, mintegy 1-1,5 méter vastag, kőből emelt falai 1-2 méter magasságban máig több helyütt megmaradtak. Északi és déli végénél valószínűleg egy-egy torony állt, de ezek nyoma ma már alig kivehető.) Hunyadi János fiát, Mátyást 1458-ban királlyá választották, ő pedig nagybátyjának, Szilágyi Mihálynak adományozta a besztercei grófságot, aki egyszerű jobbágyként kezelte a városiakat. Az ebből fakadó elégedetlenség 1458-ban felkelésbe csapott át, amit Szilágyi túlságosan keményen vert le, a várost megtorlásként kirabolta és felégette. Eljárásáért Mátyás király börtönbe csukatta, Beszterce régi jogait pedig 1465-re visszaállította. Mátyás király azonban a Hunyadi családdal szembeni ellenszenvet és bizalmatlanságot nem tudta megszüntetni, s mikor 1464-ben feloszlatta a besztercei grófságot, bölcsebbnek tartotta a várat is eladni a városnak. Egy év elteltével a lakosok a - királyi engedéllyel - megbontott erősség lehordott köveiből a város köré már bástyákkal erősített falakat húztak (a korábbi, XIV. századi palánk helyére), melyeket az 1500-as években némileg átalakítottak. A városfalak nagyjából egyhén trapéz alakú téglalap alaprajzot mutattak, a nyugati falszakaszba 6, a keletibe 4 kör alakú bástyát építettek be. A vizesárokkal övezett várba előbb három, később négy kapun lehetett bejutni. E várfalakon akart beljebb kerülni az 1530-ban ostrommal sikertelenül kísérletező Petru Rareş moldvai vajda, kihez János király adományaként került Beszterce. 1602. februárjában Basta támadta ágyúkkal a várat, s miután a védők (három héttel később) szabad elvonulás feltétele alatt feladták azt, a költözködőkre vallon csapatok csaptak le, s többeket megöltek. Az ezek után német őrséggel védett várat 1603-ban Székely Mózes fejedelem támadta sikerrel, de a néhány hónappal későbbi, Brassó melletti halálát követően már újra Basta sarcolta Besztercét. 1661-ben a törököknek hódolt meg a város (miután az áprilisban itt megtartott országgyűlés kimondta Erdély elszakadását a Portától). A törökök XVII. század végi távozását követő rövid nyugalom után 1705-ben II. Rákóczi Ferenc egyik vezére, Pekri Lőrinc kurucai dúlták fel, 1717-ben pedig a krími tatárok pusztították Besztercét. Az 1848-49-es szabadságharcban már csak főhadiszállásként vett részt a város, vára ezúttal kimaradt a csatározásokból.

A régi falak 1856-ig épen álltak, akkor fogtak hozzá az erődítések lebontásához. Mára a Bognár-torony és a déli oldalon megszakításokkal néhány kisebb-nagyobb falszakasz maradt fent.

Forrás:

Karczag Ákos – Szabó Tibor: Erdély, Partium és a Bánság erődített helyei. Budapest, 2012. 104-105.