Kolozsvár (Cluj–Napoca) területe már az őskor óta lakott, területén később a dákok „Zeugma” nevű erődítménye, majd a rómaiak által emelt castrum állt. A népvándorlás során elpusztult és csak az Árpádok idejében indult újra fejlődésnek. A település neve, Kolozsvár, a latin clusa (útzáró) szóból vagy egy Kolozs nevű ispánjától ered.
A mai belváros északnyugati részén volt az a település, amelyet szászok és hospesek népesítettek be a 13 sz. második felében. A hospestelepülés 1316-ban városi kiváltságokat kapott és a 15. századtól Óvárnak nevezett városrész erődítése is ezután kezdődött meg. A rohamosan fejlődő város hamar kinőtte az Óvár falakkal körülvett területét.
Zsigmond 1405-ben Kolozsvárt a szabad királyi városok rangjára emelte, polgárait a budaiak összes kiváltságaiban részesítette: önkormányzattal, vásártartási és árumegállítási jogokkal ruházta fel, egyben megengedte, hogy új kőfalakkal, tornyokkal, bástyákkal, árkokkal és minden más erődítményekkel vegyék körül. Az ekkor megkezdődött építkezések V. László idején folytatódtak, és Mátyás király uralkodása alatt fejeződtek be. A várost övező, közel 3 km hosszúságú új védőfal az 1470-es évek végére készült el. A régi Óvár falait helyenként meghagyták és beépítették az új városfalba. Az Óvárat korábban körülvevő várárok déli és keleti oldala előtti várárok területét 1511-ben adta el a város. Az árkokat ezután feltöltötték és beépítették. 1581-ben az Óvár város felé néző falainak nagy részét Báthory Kristóf lebontatta.
Az új védőfal szabálytalan alaprajzú, külsőtornyos várfal volt, melyet 18 torony, és 4 bástya – rondella – erősített. A tornyok négyzet alaprajzúak, két- és négyemeletesek, bástyái félkör alakúak voltak. A falakra karfával ellátott kőlépcsőkön lehetett feljutni, ahol fából ácsolt védőfolyosó vezetett körbe a pártázatos védőfal belső oldalán. Az egyes tornyok tulajdonosai, gondozói és védői a céhek voltak.
A városfalat a XV. században három kapu: a Főkapu vagy Középkapu, a Monostori és a Hídkapu szakította meg. Mindegyikhez cölöpökön nyugvó és felvonóhíddal ellátott fahíd vezetett a vizesárkon át.
Zsigmond király a fenyegető török veszély miatt adta ki 1405-ben engedélyét Kolozsvár megerősítésére. Az építkezésekről kevés adat maradt fenn, de az bizonyos, hogy az alig 3-4 ezer főnyi polgárság még királyi segítséggel is csak lassan haladhatott a munkálatokkal. A városfal gyors felépítését nehezítette a szász és magyar lakosság szembenállása, ami miatt napirenden voltak a különböző erőszakos cselekmények.
1437-ben a Budai Nagy Antal vezette parasztfelkelőknek sikerült elfoglalni Kolozsvárt is, miután azonban a nemesi hadak december 10-14 között legyőzték a parasztok seregét, 1438-ban visszafoglalták Kolozsvár külvárosát, majd magát a várat is.
1443-ban ebben a városban született Hunyadi Mátyás, Magyarország későbbi királya. A városban a 15. században már 20 céh működött, melyek közül a legerősebb és a legbefolyásosabb volt a mészárosoké. Ők őrizték a város főkapuját, ők tartották karban a legnagyobb bástyát, a Mészárosok Tornyát, melyben 16 ágyút lehetett elhelyezni.
1514-ben Dózsa kereszteseinek egyik serege a város falai alatt szenvedett vereséget a nemesi hadaktól. A vesztes sereg vezérét, Lőrinc papot július végén Kolozsvár főterén máglyán elégették.
Szapolyai János 1538. szeptember 18-án tartott itt országgyűlést. János Zsigmond idején Kolozsvárt a reformáció tette naggyá, melynek során a város végleg elszakadt az ortodox lutheránus egyháztól és mint az unitárius vallás képviselője olyan rohamosan lett magyarrá, hogy a 16. század közepétől már nem csak a közrendűek, de a szász papok is igyekeztek fellendíteni a magyar szellemi életet. Ennek a mozgalomnak volt kiemelkedő alakja Heltai Gáspár, a kolozsvári unitárius lelkész.
Bocskai István 1577-ben e városban született. 1601. április 3-án az erdélyi országgyűlés – miután a rendek Basta tábornok katonai segítségével gyorsan véget vetettek Mihai Viteazul erdélyi uralmának – Kolozsváron választotta meg másodszor is fejedelemmé Báthori Zsigmondot. A Báthoriak alatt a Mátyás király halála óta romladozó várat kijavították és megerősítették. Így épült fel ismét a Hídkapu-torony, a Monostori-kapu majd a Közép-kapu tornyai.
Bethlen Gábort 1613-ban Kolozsvárban választották meg erdélyi fejedelemmé. Bethlen költségén építik újjá a vár délkeleti sarokbástyáját, mely 1627-ben villámcsapás következtében rongálódott meg. 1629-re állították helyre, és ez időtől Bethlen-bástya lett a neve. Ez a négyszög alaprajzú bástya, az északról hozzá csatlakozó várfallal, és a tőle nem messze északra állott egykori Közép-kapuval Kolozsvár legerősebb védőtornya volt; ez is maradt fenn a legépebben.
I. Rákóczi György fejedelemsége alatt (1630 – 1648) kijavították a várfalakat, bástyákat, a városban főúri építkezések indultak. II. Rákóczi György is nagy gondot fordított a várfalak, bástyák jó állapotban tartására, amire szükség is volt, mert 1658 szeptemberében a török a várost körülzárta, környékét kirabolta és nagy összegű sarcot vetett ki.
1661. szeptember 17-én Kemény János fejedelem a vele egyesült császári sereggel elfoglalta a várost és német őrséget helyezett el benne. Apafi Mihály fejedelem Kucsuk Mehmed jenei béggel együtt 1662-ben ostrom alá vette Kolozsvárt; az ostrom az I. Lipót megbízottaival megkötött fegyverszünettel ért véget. A vár végül is 1664-ben került Apafi birtokába, miután a fizetetlen német őrség fellázadt, és hűséget fogadott a fejedelemnek. A felszabadító harcok során a vár 1687. okt. 18-án Lotharingiai Károly herceg vezérének, Friedrich Veterani császári tábornoknak ellenállás nélkül megadta magát. Miután I. Lipót rendelete nyomán 1690-ben Erdély önrendelkezési joga megszűnt, Kolozsvár hanyatlani kezdett. 1848. május 30-án itt mondták ki Erdély Magyarországgal történő egyesítését (unióját). Kolozsvár 1867-ben megszűnt Erdély igazgatási központja lenni, de megyei székhelyként Erdély legfontosabb városává, egyetemi és kulturális központjává fejlődött.
Miután a Szamos bal partja fölött dombon felépült a fellegvár, a város középkori erődítései jelentőségüket vesztették, és akadályozták Kolozsvár fejlődését. A kincstár a fenntartás terheit is a városra hárította át, ezért igyekeztek ezektől megszabadulni. Amikor 1790-ben Kolozsvár ismét Erdély székhelye lett, majd az 1798. évi nagy tűzvészt követően építkezni, terjeszkedni kezdett, csakhamar sor került a város falainak, bástyáinak, kapuinak lerombolására, és anyaguknak az új építkezéseknél történő felhasználására. Az 1860-as években lebontották a Közép-kaputornyot, az Ötvösök tornyát, és a Hídkapu tornyát is. Lassan eltűntek a védőfalak, melyek egy-egy ház falába épültek be. A bontások következtében ma már csak a déli falakból és bástyákból láthatók épebb részek. Ezek közül is legépebb a Bethlen-bástya, melyet ugyan 1707-ben II. Rákóczi Ferenc vezére, a Kolozsvárt feladó Károlyi Sándor tábornok felrobbantott, de 1710 után Georg Kriegbaum osztrák tábornok helyreállíttatott. A város 1718-ban végzett rajta nagyobb építkezéseket, és ebben az alakjában látható ma is. A Bethlen-bástyától Ny-ra három kisebb bástya található: a Kőmíves-bástya a Petőfi u. 17. számú ház udvarán, az Asztalosok bástyája az Avram Iancu u. 9. szám alatt (a négyszög alaprajzú, alacsony, kétemeletes kis torony ma raktárépület), és a Vargák bástyája az Avram Iancu. u. 1. szám alatt. A bástya északi oldalához csatlakozó, mintegy 60-70 m hosszú kőfal maradványa az utca egyik telkének udvarán látható. Ennek közelében állt a Takácsok bástyája, amit – a 19. században két emeletet ráhúzva – tűztoronynak alakítottak át. Ma Tűzoltótorony néven ismeretes a Tipográfia utcában.
Forrás:
Karczag Ákos – Szabó Tibor: Erdély, Partium és a Bánság erődített helyei. Budapest, 2012. 262-264.
