Várak és erődített helyek a Kárpát-medencében

Szatmárnémeti - Satu Mare, Szatmár vára 
Vármegye: Szatmár
Ország: Románia
Régió: Erdély és Partium
Helységnév 1: Szatmárnémeti 
Helységnév 2: Satu Mare 

Megközelítése:
Magyarország keleti vidékén Nyíregyháza és Mátészalka városokon keresztül haladva közelíthető meg a csengersimai határátkelő. A román oldalra átérve alig néhány kilométer után elérkezünk a Szamos parti városba, amelynek egykori vára a Belváros lakóházai helyén emelkedett évszázadokig. Napjainkra azonban minden földfelszín feletti nyoma eltűnt, csak néha bukkannak maradványaira az építkezések során. 

Leírása:
A hadi krónikák lapjain oly jelentős szerepet betöltő szatmári végvárat leginkább az itáliai hadmérnökök által készített alaprajzokból ismerhetjük meg. Neves hadi építészek tervezték meg, megfordultak itt például a Baldigara fivérek vagy Cesare Porta. A szabályos ötszögletű erősséget sarkain egy-egy olaszbástya védelmezte. Megközelítését két kapu szolgálta, udvarán helyezkedtek el a nagy létszámú katonaság szállásai, valamint az élelmiszer és hadianyag raktárak. A végvár külső védőműveit is fokozatosan kiépítették, olló és szarvműveket emeltek szintén fa-föld alapra. Az elmúlt esztendőkben a városbeli építkezések során felbukkanó vármaradványok arra vallanak, hogy a vizenyős talajban készített alapokat nagyobb méretű kőtömbökre és néhány sornyi téglára fektették le a korabeli építők. Sajnos azonban még nagyobb méretű régészeti kutatás nem történt a szatmári vár pontosabb megismerésére. 

Története:
Bár napjainkra már felszíni nyoma nem maradt Szatmár várának, de a korabeli metszetek, hadmérnöki alaprajzok és a viszonylag bőségesen fennmaradt írásos adatok alapján mégis lehetséges rekonstruálni az egykori erődítményt. A Szamos vízfolyásai által hatalmas szigetté váló területen az évszázadok során három erősség váltotta egymást. Az első az Árpád-házi uralkodók idején létezett ispánsági földvár volt, amit a tatárjárás vihara rombolt le véglegesen. Maga Szatmár mezővárosa a szigeten, míg a Szamos északi partja mentén pedig Németi települése húzódott meg. A két helységet csak 1715-ben egyesítették. A középkor évszázadaiban magáénak mondhatta Luxemburgi Zsigmond király, tőle adományul Brankovich György szerb despota kapta meg. A vele ellenséges viszonyba került Hunyadi János kormányzó megszállta fegyvereseivel, majd örökül hagyta fiának. Hunyadi Mátyás király parancsára létesítették a második erődítményt, egy négyszögletes alaprajzú castellumot {várkastélyt}. Ezt a mohácsi csata utáni belháborúkban rombolták le a háborúzó felek. A királyi Magyarország és az egyre inkább az önálló államiság talajára lépő Erdély határvidékén felértékelődött a stratégiai szerepe, az itt állomásozó katonaság messze területek lakosságának parancsolhatott. A hadi krónikákban gyakran megemlített harmadik végvár alapjait 1565-ben rakták le, miután Schwendi kassai főkapitány zsoldosaival elfoglalta a Báthory családtól. Az egykorú források szerint nagyarányú munkálatok kezdődtek, amit az akkori időszak legmodernebb hadászati elveit valló itáliai hadmérnökök irányítottak. Az idő rövidsége miatt fa-föld szerkezetű sáncokat és ágyúbástyákat emeltettek a messzi környékről összehajtott jobbágyokkal. Az első komolyabb ostromára 1605-ben került sor, amikor a Bocskai István főúr szolgálatába szegődött hajdú csapatoknak négy hónapi körülzárás után kénytelen volt feladni a német zsoldosokból álló helyőrsége. A Bécsi béke értelmében ismét a kétfejű császári sas karmába került a fontos végvár. Bethlen Gábor erdélyi fejedelem több hadjárata során is érintette a Felvidék irányába vonulván csapataival. Az 1645-ös Linzi béke meghagyta I. Rákóczi György erdélyi fejedelem tulajdonában, aki a háborús szenvedések miatti kárpótlásul mindenféle adó alól felmentette a lakosságát. Az újra virágzásnak induló várost az 1657-es lengyel betörés idején perzselték fel ismét, a lengyel és kozák lovassereg hatalmas zsákmánnyal megrakodva vonult el. 1661 nyarán egy török haddal együtt bejárta környékét Evlija Cselebi világutazó is. A következőket jegyezte le Szatmárról: „Vára egy nagy síkságon álló erős vár, magaslata semmi sincs. Négy oldala tó és elfoglalása lehetetlen. Egyik oldalról sem lehet aknákat és lövő sáncokat készíteni. Az egetverő ágyúzás miatt a várat nem szemlélhettem meg, csak kerületét, árkait és bástyáit nézhettem meg.” Tehát a császári őrségének sikerült megvédenie a posztját. A Wesselényi összeesküvés egyik mellékepizódjaként a felkelők megpróbálták lerohanni a végvárat, amit a zsoldos katonaság könnyűszerrel visszavert. A XVIII. század elején nem került sor lerombolására, mert a Bécsi Haditanács a falai mögött állomásozó fegyveresekkel akarta ellenőrzése alatt tartani a rebellióra könnyen hajlamos lakosságot. Utolsó hadi szerepét II. Rákóczi Ferenc szabadságharcában viselte. A kurucok, ostromtüzérség híján kiéheztető blokádot vontak köréje 1703 szeptemberében. A hadiszerekkel bőven ellátott reguláris császári katonaság többször is kitört élelmiszerek után portyázva, míg végül másfél esztendei körülzárás után 1705-ben kénytelenek voltak feladni a fontos hadászati támaszpontot. A következő esztendőben a nagyságos fejedelem szigorú parancsára nekiláttak a sok történelmi vihart látott védőművek lerombolásához. Az egykorú feljegyzések szerint a szatmári békekötés okmányait a szembenálló felek képviselői a vár prófuntházában {élelmiszerraktár} írták alá. A békés időszak bekövetkeztével a hadi jelentőségét végleg elvesztett erősséget elbontotta a helybeli lakosság, így napjainkra nyoma sem maradt a szatmári várnak. 

Irodalom: 
Kisari Balla György: Karlsruhei térképek a török háborúk korából {2000} 
Szalai Béla: Magyar várak, városok, falvak metszeteken {Budapest 2006} 
Winkler Gusztáv: Reneszánsz erődépítészet Magyarországon {2004} 
Domokos György: Baldigara, egy itáliai várfundáló {2000} 
Dr. Fodor Ferenc: Szatmárvár 
Kiss Gábor: Erdélyi várak, várkastélyok {1990}  368. -- 373. old.
Gerő László: Magyarországi várépítészet {1955} 414. old.
Castrum Bene Hírlevél 2006 / 1. és 2. száma 
{Szatmári Tamás}