Dél-Erdélyben, az Oltmelléki hegysor főágának nyugati és a Szebeni-havasokhoz tartozó Resinári-hegység északkeleti végeinek találkozásánál, a Szeben (Cibin) folyócska mellett fekszik Nagyszeben városa.
A település és környéke már a kőkorszakban lakott volt. A rómaiak idején az elkövetkező népvándorlás által elsodort Cedonia feküdt itt. II. Géza király (1141–1162) a honfoglaláskor itt megtelepedett székelyek helyére, a Vöröstorony-szoros védelmére flamand és teuton lovagokat hívott. A később szászoknak nevezett bevándorlók alapította települést a 12. század végi oklevelek Cibinum néven említik, amit a szászok – egyik vezetőjük után – Hermannsdorfnak hívtak. A szebeni prépostságot már e század végén megalapították, ez a szászok egyházi központja lett. II. András 1224-ben kiadott kiváltságlevele, a szászok Szászvárostól Barótig lakott területét a szebeni királybíró (aki egyben a szászok ispánja, "comes"-e is volt) irányítása alá rendelte. 1241-ben az Ojtozi-szoroson betörő tatár sereg feldúlta a gyenge palánkkal kerített települést. A tatárvész utáni gyors újjáépítés és a kapott kiváltságok felgyorsították a fejlődést, így még a 13. században Szeben városi rangot kapott (neve is Hermannstadt lett). A város szívében lévő magaslaton ekkoriban épült meg a plébániatemplom, melyet tornyokkal erősített fallal kerítettek, majd a 14. sz. közepére elkészült a felsővárosi második, a 15. században pedig az alsóvárosi harmadik védőövezet is. Később a külsőtornyos harmadik falgyűrűn túl húzódó mocsarakat, illetve a Szeben (Cibin) folyócska mellékágát felhasználva egy kisebb tavakból álló természetes védvonalat is kialakítottak. 1324-ben I. Károly király a túlzott hatalommal rendelkező szebeni ispán hatáskörét megszüntette, a tartományt szász székekre osztotta, ezek vezetését kinevezett királybíróra bízta. A lendületesen fejlődő, gazdagodó város folyamatosan fejlesztette védelmi képességeit, ami meg is hozta a gyümölcsét. Szeben erejét jelzi a törökök 15. századi három sikertelen ostroma. Először 1432-ben, a havasalföldi vajda seregével egyesült török had próbálta bevenni. 1438-ban nyolcnapi ostrom után adta fel a török, s a céhek védte falak alól elvonult. 1442-ben az ostromra készülő Mezid bég vezette török sereget Hunyadi János a falak közelében harcra kényszerítette, és az erősítésül érkezett Újlaki Dénes segítségével meg is semmisítette őket. A mohácsi csata után a Ferdinánd pártjára állt Szebent I. János király két éven át hiába ostromolta. Később Balassa, majd Majláth vette át az ostrom irányítását, s végül a szászok azzal a feltétellel adták meg magukat 1536-ban, hogy Szeben megtarthatja előjogait. 1556-ban tűzvész pusztított a városban, melynek során két puskaporos torony is felrobbant, ami súlyos károkat okozott. Még ez év őszén a fellázadt szebeni szászok megölték Johannes Roth királybírót, kinek működésétől kiváltságaikat féltették. Az 1556-os tűzvészt másfél évtized multával újabb követte, megint lőporos tornyok repültek a levegőbe. A leomlott falakat kijavították, s az elpusztult tornyokat, bástyákat újakkal pótolták. 1610-ben az itteni országgyűlésre érkező Báthori Gábor csellel vette be Szebent. (A fejedelmet igen, de népes hadát nem akarván a szászok a falakon belülre engedni, Báthori “véletlenül” megállt a felvonóhídon, így azt nem merték felhúzni, így Báthory serege mégis bevonulhatott a városba). A tiltakozó várost keményen megsarcolta, szász polgárait pedig a Şerban Radu havasalföldi vajda elleni hadjáratba kényszerítette. Uralma elején Bethlen Gábor is meg akarta tartani a Báthori által elfoglalt várost, de a szász városok tiltakozása miatt veszélybe került három erdélyi nemzet uniójának fennmaradását nem kívánta kockáztatni, és 1614-ben visszaadta Szebent a szászoknak. 1658-ban a törököktől 25.000 tallérral váltotta meg szabadságát a város. 1659-ben a törökbarát Barcsai Ákos fejedelem Szeben falai mögé húzódott az őt üldöző volt fejedelem, II. Rákóczi György elől. Rákóczi az ostromot a Barcsai felmentésére Erdély felé tartó török fősereg közeledtének hírére feladta, és elvonult. Szászfenes mellett megütközött a budai vezír kisebb hadával, de vereséget szenvedett. A csatában kapott súlyos sebébe 1660. június 7-én Váradon belehalt. A török Magyarországról való kivonulása után Caraffa erdélyi főparancsnok Apafi Mihály fejedelemmel és az erdélyi rendekkel elfogadtatta, és 1688. május 9-én Szebenben aláíratta a fogarasi deklarációt. (Ennek lényege, hogy az Erdély feletti török védnökséget érvénytelenítették, Erdély ismét Magyarország része lett, s ezzel I. Lipót fennhatósága alá került). Visconti olasz építész 1699-es rajzán 39 torony és 4 kaputorony védte a falgyűrűkkel kerített várost. II. Rákóczi Ferenc szabadságharca idején, 1703-ban, Rabutin császári generális Gyulafehérvárról Szebenbe költöztette az erdélyi Guberniumot, s az ott is maradt 1790-ig.
Givanni Morando Visconti 1699-ben tervet dolgozott ki a város megerősítésére. Ennek része volt a meglévő várfalaktól mintegy 100 méterre nyugati irányba lévő kis fennsíkon szabályos ötszög alaprajzú, bástyákkal és külső védművekkel ellátott citadella építése. A tervrajzok szerint az elkészült citadellát az újonnan építendő védőfalakkal tervezték a nyugati oldalon megbontott városfalakhoz csatolni. Az építkezést 1712-ben el is kezdték, azonban még az erőd befejezése előtt a munkálatokat félbehagyták. A későbbi térképeken egészen a 18. század végéig fel van tüntetve a félbehagyott erőd rajza, amelyet sosem fejeztek be. Helye jelenleg sűrűn beépített városi terület.
A város az 1848–49-es szabadságharcban a császári csapatok központja volt, melyet Bem először 1848 végén sikertelenül támadott. A következő év kora tavaszán, miután a Segesvár köré Puchner által vont gyűrűből kitört, Nagyszeben alá vonult, és néhány napos ostrom után március 11-én bevette a várost. 1849–1865 között Szeben Erdély fővárosának számított. Magyarország egységes vármegyerendszerének bevezetésével 1876-ban megszűnt a szász önkormányzat. Felbomlott a "Királyföld" területi rendszere, Nagyszeben Szeben vármegye részéve vált. Már a 17–18. században megindult Szeben falakon túli terjeszkedése. A 19. században a kapuk és a régi házak egy részének lebontásával biztosítottak helyet az új városnegyedeknek.
A régi Szeben három területi egységből állt. Középpontban a város magaslatán fekvő Óváros terült el, amit az ettől délre eső Felsőváros, és az északi oldalon húzódó Alsóváros fogott közre.
Az evangélikus templom nyugati szomszédságában a 14. században eredetileg őrtoronynak épült védőtorony magasodik, alóla lépcsősor vezet az Alsóvárosba. A Felsőváros déli szélén épen maradt erődítmények legkeletibb tagja az 1551-ben emelt, Petrus Haller városbíró után elnevezett Haller-bástya (Hallerbastei). Ettől nyugatra és kissé távolabb, a "Kövér Torony" (Dicke Turm) nevű 16. századi rondella fekszik. Tovább nyugat felé három egymáshoz közeli, a külső várövezethez tartozott torony áll, ezek között alsó szintjén árkádos, felette védőfolyosós várfal húzódik. A 15. századi Kádár-torony (Binderturm) alsó egyharmada kör alaprajzú, a torony további, felső része nyölcszögletű. Legfelső, kulcslyuk formájú lőrésekkel is ellátott, szuroköntős szakaszán kiszélesedik. Ezt követi a Fazekas-torony (Töpferturm). A négyszögletes védmű 16. századi építésű, közepén kissé elkeskenyedő szakasza felett ismét kiszélesedik a lőréses felső szint. Végül a 16. századi Fegyverkovács-toronyhoz (Waffenschmiedturm) jutunk. A nyolcszögletű torony felül szélesebb mint az alapja. Később Takács-toronynak is nevezték.
A Piaţa Unirii (Egyesülés tere) nyugati szélén a Gyulafehérvárra vezető út halad el. Első nagyobb kanyarulatában, az út jobb oldalán áll a 17. században épült, a hajdani külső várfal nyugati szakaszát erősítő Soldisch-bástya (Soldischbastei). Az Alsóvárosba vezető lépcsőn északnyugatra, a Szeben (Cibin) folyócska felé indulva a Tímár-toronyhoz érünk. Az egykori külső várfal itt északkeletre húzódott tovább (már lebontották), s vezetett a 16. században épült hengeres, aránylag alacsony, lőréses Puskaporos- vagy Kovács-bástyához.
Az Óvárosban, a legelső vár területén (Piaţa Griviţei) áll Nagyszeben első számú építészeti nevezetessége, a szász evangélikus püspöki székesegyház (Maria-Kirche), mely a 14. század közepétől a 16. század első harmadáig több szakaszban épült a korábbi, 12. századi román stílusú plébániatemplom helyén. A gótikus épület (58 x 22 méter) Erdély legnagyobb temploma. Háromhajós, kereszthajós kivitelben épült, a szentélye nyolcszögzáródású. A szentély északi falát borító Kálvária-freskó Rozsnyai János (Johann Rosenau) 1445-ös műve.
Forrás:
Karczag Ákos – Szabó Tibor: Erdély, Partium és a Bánság erődített helyei. Budapest, 2012. 341-343.
