Nagysáros, Sáros vára
Nagysáros (Veľký Šariš) városa Eperjestől 5 km-re északnyugatra, a Tarca völgyében, annak partján fekszik. A településtől északnyugatra, a környező alacsonyabb dombos vidékből kiemelkedő vulkánikus Várhegyen (571 m) állnak Sáros várának romjai.
A hatalmas, 4,5 hektárnyi védett területet magába foglaló várhegy a régészeti kutatások szerint már a neolitikum idejében is lakott volt, majd a hegytetőt a Kr. e. 11–13. században a Gáva-kultúra népcsoportja erődítette meg.
Az Árpád-kori vár legelső formájában még a tatárjárás előtt néhány évtizeddel felépült. Ennek helyén IV. Béla király emeltetett kővárat 1262 előtt, amely a sárosi királyi erdőuradalom központja és a sárosi ispánság tartozéka volt. Első, napjainkig fennmaradt okleveles említése 1262-ből való, mikor is Mihály ispán parancsolt az erősségben.
1312 tavaszán Károly Róbert (I. Károly király) serege sikertelenül ostromolta az ide zárkózó Aba nemzetség familiárisait. Azonban mikor ez év nyarán legyőzte az Amádé-fiak seregét Rozgonynál, Sáros vára is a kezére került. A győzelem után a kővár élére királyi ispán került, aki összefogta a környékbeli jobbágyfalvakból álló váruradalmat.
I. (Nagy) Lajos király uralkodása folyamán királyi kézben volt. Zsigmond király a várat 1437-ben 900 forintért zálogba adta Perényi Miklósnak, amelyet a Soós család váltott ki a Perényiektől. 1439-ben Habsburg Albert király örökadományként az egyik főnemesi hívének az idősebb Perényi Jánosnak ajándékozta.
1441-ben azonban már az Erzsébet özvegy királyné által az országba hívott, és a Felvidék hatalmas területeit uralmuk alá hajtó Jan Giskra cseh huszita zsoldosvezér csapatai foglalták el, akik az ellenőrzésük alatt tartották 1461-ig. 1455-1456 között a vár a husziták egyik legfontosabb erősségének számított.
A huszitáktól Mátyás király hadvezére, Szapolyai István ostrommal vette be 1461. március havában, majd 1464-ben visszakapta a Perényiek terebesi ága. A várat 1483-ban a király hűtlenség miatt elvette Perényi Miklóstól, majd nem sokkal később fiának Corvin Jánosnak adta. 1493-ban Szapolyai István tulajdonában volt, majd 1519 kürül már ismét a Perényi család birtokolta.
A mohácsi vész után több mint tíz évig még a Szapolyai-párti Perényieké, tőlük két hónapnyi ostromot követően, 1537. szeptember 25-én foglalta el I. Ferdinánd király hadvezére, Leonhard von Fels serege. Ezt követően uralkodói kézben volt, amely a Bocskai-felkelés időszakában (1604–1606) is végig a császáriak kezén maradt.
Változást 1645-ben a linzi békekötés jelentett, melynek értelmében a sárosi uradalom zálogként I. Rákóczi György fennhatósága alá került, és ezután közel negyven évig a Rákócziaké. Amíg a 17. század gyakori háborúi elkerülték a magas hegycsúcson emelkedő várat, végül egy 1660-as robbanás tett benne jelentősebb károkat, amikor gondatlanság folytán felrobbant a belsővár puskaporos tornya. A nagyméretű külsővárban azonban továbbra is állomásozott a Rákóczi családnak katonasága.
A Thököly-féle felkelés (1678-1685) idején kezdetben császári csapatok állomásoztak falai között, majd a kurucok foglalták el. Sobieski János lengyel király serege Eperjes ostromának idején, 1683. december 10. táján a várat elfoglalta és felgyújtotta. Csekély létszámú császári katonaság még ez követően is tartózkodott falai között, amit 1685-ben írott forrás említ.
1687-ben ismét leégett a vár, amelyet állítólag Thököly embere, Székely Márton várkapitány gyújtotta fel, nehogy császári kézre kerüljön. A vár kapuit bezáratta, hogy a környékről a tűzoltásra összesereglő nép ne tudja a tűzvészt eloltani. A vár ezt követően már rom, amely birtokaival együtt a 18. században az Aspremont családé, majd a Szirmay, később házasság folytán a Luzsinszky családé lett, az 1890-es évek közepén pedig Pulszky Géza királyi főkamarás vásárolta meg. A Várhegyet és a nagykiterjedésű erődítmény romjait a következő évszázadokban sűrű erdő borította be.
A vár leírása:
A legkorábban itt állt ispánsági vár egy föld-fa szerkezetű sáncvár lehetett, belső területén feltehetőleg téglaépülettel. A vélhetően a tatárjárás idején elpusztult várat a 13. század második felében IV. Béla király parancsára kővár váltotta fel. A Várhegy fennsíkjának közepéből kiemelkedő andezitsziklára épült fel a 13 x 13 méter alapterületű és 4,5 x 4,5 méter belső területű központi torony. Földszintjén csak egy kisebb nyílás volt. Emeleti, egykor kőkeretes ajtaját fahíd kötötte össze a körítő várfallal.
A napjainkban is jelentős magasságú torony a 19. század végén még 28 méter magasan állt. Falvastagsága 4,3 méter, déli oldalához emeletes palotaépületet csatoltak. Az így kialakított épületegyüttest közel téglalap alaprajzú várfallal vették körül, amelynek mérete 34 x 19 méter volt. A várfal és a torony közötti térség északi oldalán kisebb épület állt, és a falakon belül kapott helyet a kétrészes ciszterna is.
A 13. század folyamán, a 320 méter hosszan elnyúló fennsík délkeleti végének a peremére, a központi toronytól 150 méter távolságra egy kör alaprajzú, 9 méter átmérőjű önálló tornyot építettek. Ebben az időben itt húzódott a várba felvezető út. Ezt a hengeres tornyot árokkal és sánccal vették körül, falába lőréseket készítettek.
A 14. században a korábbi várfalakat egy további, lekerekített sarkú téglalaphoz hasoló formájú, 2 méter vastagságú várfallal vették körül. Az ekkor létrehozott falat árokkal és feltehetően sánccal övezték.
1441-ben a husziták a vár elfoglalását követően jelentős erődítési munkálatokat végeztek. Az egykori ispánsági vár sáncainak nyomvonalán megkezdték a teljes fennsíkot körülvevő kő várfalak építését. A délkeleti őrtornyot ekkor illesztették bele az új várfalba, valamint annak északi végében új bejáratot nyitottak és fölé egy négyzetes alaprajzú tornyot emeltek.
Mikor a Perényiek 1464-ben visszakapták a várat, folytatták a husziták által megkezdett védelmi vonal kiépítését a fennsík peremén. Az új várfal védelmére különböző alaprajzú tornyokat alakítottak ki a falak mentén. A Perényiek által épített tornyok közül az északkeleti oldalon négy patkó alaprajzú, a délnyugati falon pedig három patkó alaprajzú és egy hengeres torony maradt meg. Az egyes tornyokat lőrésekkel látták el. A közöttük lévő várfalakon, a lőréses mellvéd falak mögött, fedett gyilokjárókon lehetett közlekedni. A vár északi negyedét egy keresztirányú fallal választották el a vár déli részétől.
A 15. század második felében a korábbi harcokban megsérült központi vár falait erősítették meg. A belső váron belüli lakópalotát is kibővítették és a falakon kívül, a fennsíkon több gazdasági épületet emeltek. A 16-17. század fordulóján, a külső vár falának északi végébe áthelyezett kapu elé négyzetes elő-építményt, úgynevezett barbakánt építettek, valamint ekkor készült el a nyugati oldalon az ötszögletű bástya a korábbi négyzetes torony köré. Ezzel alakult ki a vár ma ismert legnagyobb kiépítése. A várat az 1687-ben bekövetkezett pusztulása után többé már nem újították fel.
1972–1981 között a belsővárban folytattak régészeti kutatásokat, de akkor nem történt állagmegóvást célzó lépés. 2001-ben helyi kezdeményezéssel kivágták a területet elborító fákat, majd kisebb munkálatok kezdődtek. A helyi lehetőségek korlátozottak voltak, ezért a vár nagy részén a romokat hamarosan ismét birtokba vette a sűrű aljnövényzet.
A vár állapotában a fordulópontot a 2011-es év jelentette, amikor szakaszosan haladva, elkezdődtek a nagyléptékű, napjainkban is tartó állagmegóvási és helyreállítási munkálatok. Az azóta eltelt időszakban jelentős mértékben sikerült a vár falait és védműveit megújítani. 2019-ben lett átadva a belsővár helyreállított öregtornya és az azt övező falrendszer. Napjainkban vár külső erődítéseinek vonalán több ponton is folyamatosan zajlanak a munkálatok. Ezek közül 2023-ban a 13. században épített délkeleti őrtorony helyreállítása az egyik legfontosabb.
A vár területe a benne folyó munkák mellett is szépen rendezett és szerény mértékű belépődíj ellenében megtekinthető. Az öregtoronyba a megadott órákban van vezetett látogatás.
Források:
Karczag Ákos–Szabó Tibor: Felvidék és Kárpátalja erődített helyei. II. kötet. Bp. 2018. 814-816.
Engel Pál: Magyarország világi archontológiája I. 1996
Kónya Péter: A Sáros vármegyei várak és más erődítmények 1995
Slivka–Vallašek 1991. 222–227
Plaček–Bóna 2007. 286–288
Novák 2015. 15–16.