Várak és erődített helyek a Kárpát-medencében

Nagysenkőc - Vežké Čanikovce , ŠenkviceSzlovákiaFelvidékPozsony vármegye - templom

  • Áttekintés
  • Történelem
  • Fotók
  • Alaprajzok
  • Ábrázolások
  • Archívum
  • Térkép

Nagysenkőc a Felvidéken, a Kis-Kárpátok lábánál, körülbelül Pozsony (Bratislava) és Nagyszombat (Trnava) között félúton fekszik. A legközelebbi városok nyugatra Bazin (Pezinok, cca. 6 km), északnyugatra Modor (Modra, cca. 5-6 km), délre egy kicsit távolabb Szenc (Senec, cca. 15 km). A falu két része (Nagy- és Kissenkőc) mára már teljesen összeépült, az Ény-DK-i irányban elnyújtott falu jelenlegi „gerincét„ a Bazint Pozsonysárfővel (Blatné) ill. Modorral összekötő, a 61-es főútról a sárfői templomnál leágazó út alkotja. Közvetlenül emellett az út mellett található az erődített templom, majdnem a falu ÉNy végén.

Nagysenkőc – a falu története

A falu katasztere először a késői neolit során vált lakottá, ezután azonban szinte minden korszak dokumentálva van, bár jelentősebb település csak a bronzkorból ismert.

Az első írásos emlék, amelyben Nagysenkőcöt – még Chanuk néven – említik, IV. Béla 1256-ban kelt adománylevele, amelyben a szentgyörgyi (ma: Sv�t� Jur) – és 1245 óta emellett már bazini (ma: Pezinok) – Kozma és Achillesz grófoknak adományozza Nagysenkőcöt is a tatárok elleni harcokban mutatott vitézségükért. A falu azonban már mint régebben létező település van említve, tehát régebbi, valószínűleg XIII. sz. eleji alapítású. A tatárjárás után, 1245 körül nagyszámú német telepes érkezik a vidékre, Nagysenkőc megmaradt lakossága is túlnyomórészt elnémetesedik.

A falu lakossága elsősorban bortermeléssel foglalkozott és anyagilag szépen gyarapodott. Ehhez a korszakhoz kötődik a falu nevének első németesen írt – Sankawytz – említése is. A XIV. sz. folyamán a falu kisebb megszakításokkal a szentgyörgyi grófok kezén maradt.

Ezt az ígéretes fejlődést szakította meg a husziták betörése, akik 1429 után, amikor befészkelték magukat Nagyszombatra, a környező lakosságot kezdték terrorizálni és fosztogatni – tehát elsősorban a szentgyörgyi grófok birtokait. Ennek következménye sok falu teljes pusztulása vagy lehanyatlása, a lakosságnak békésebb helyre menekülése volt. Nagysenkőc is erre a sorsra jutott: lakossága 1450 körül elmenekült és a korabeli írásos források nem is említik lakott helyként több, mint egy évszázadig.

Amikor a törökök elfoglalták a horvát Kostajnicát, ennek lakossága, mint oly sok más délvidéki menekült, északra indult, s a huszita harcokban felperzselt nyugat-felvidéki földek birtokosai, így Serédy Gáspár, akkori bazini és szent-györgyi gróf is, örömmel fogadták őket. Nemcsak Nagysenkőcöt, hanem még sok más falut népesítettek be ekkor a horvát telepesek, akiknek gyakorlatilag előlről kellett kezdeni a táj művelés alá fogását. Bár a telepesek már 1550-ben megérkeztek Benics Miklós – maga is horvát nemes – vezetésével (aki érdemeiért több kiváltságát megőrizhette), csak 1557-ben vannak említve az adóösszeírásban, addig adómentességet élveztek. A Serédyek kihalása után több tulajdonos után végül 1580-ban Illésházy Istváné, a nagyhatalmú pozsonyi alispáné, trencséni és liptói ispáné, későbbi nádoré lett Nagysenkőc (is), aki a falu déli területéből 1594-ben önkényesen kikanyarítva egy darabot, újabb horvát menekült-kolóniát alapított, Kissenkőcöt (mára összeolvadt Nagysenkőccel). A nagysenkőciek, akiket ez már amúgyis felháborított, a túlfeszített adóztatás és a kegyetlen bánásmód miatt 1601-ben beperelték Illésházyt. Illésházyt, aki enélkül is a rekatolizálást erőltető Rudolf császár nagy református ellenlábasának és a református ellenzék fejének számított, a császár felségsértés vádjával bíróság elé idézte 1603-ban, de ő még idejében Lengyelországba menekült. Hatalmát mutatja, hogy állítólag Pozsonytól a lengyel határig saját birtokain menekült. Innen csak 1608-ban tért vissza Bocskai kurucaival és 1608-1609 között az ország első protestáns nádora lett. Mivel az 1606-os bécsi béke után javadalmait visszakapta, 1609-ben bekövetkezett halála után 1615-ig felesége, Pálffy Katalin irányította az uradalmat, szintén meglehetősen kemény kézzel. Az ő révén a birtok a Felvidék nyugati részében nagy hatalmú, a török elleni ún. „hosszú háborúban„ nagy nevet szerzett és császárhű Pálffy család tulajdonába került, akik 1626-ban, egy rövid intermezzo után, amikor a falu Bazin város birtokában volt, át is vették ennek irányítását, s 1735-ben örökös birtokukká vált. A Pálffy család uralmának csak a II. világháború után, az 1945-ben érvénybe lépő Beneš dekrétumokkal majd az államosítással lett vége.

A XVII. század utolsó harmada, fél évszázadnyi prosperitás után ismét sok megpróbáltatást hozott a nagysenkőcieknek. Thököly seregei és a Bécs ellen vonuló török is ostromolták (és be is vették) a falu erődített templomát, bár a lakosság nagy része a közeli, jobban erődített városok biztonságába menekült. Az igazi megpróbáltatást azonban az I. Lipót által a meginduló török hadjárat miatt elrendelt különleges adók okozták, amelyek a falu – a XVII. sz. nagy építkezéseiben amúgy is eladósodott – lakosságát anyagilag szinte teljesen elnyomorították. Szőlejüket, ami a lakosság szinte egyetlen bevételi forrását jelentette, nagyszombati és pozsonyi bortermelők vásárolták fel és a falu pangása és lassú hanyatlása a XVIII. sz. nagy részében is folytatódott. 1712-ben a falu házainak mintegy harmada üresen állt, amelyekbe lassacskán főként szlovák lakosság települt be és a falu etnikai összetétele a szinte tisztán horváttól egyre inkább a kevert horvát-szlovák felé tolódott. Mária Terézia telekreformja (1767, érvényben 1768-tól) sem hozott fellendelülést, csupán nagyon lassú emelkedést – a falu megvűvelt föld és lélekszám tekintetében csak 1789-ben közelítette meg a virágkorában, 1643-ban összeírt állapotokat, az oly nevezetes és fontos bortermelés színvonala is esett. Az 1848-ban a pozsonyi országgyűlésen elfogadott jobbágyfelszabadítás új lehetőségeket csillantott meg a senkőcieknek is, az igazi nagy változás azonban váratlan irányból jött: Modor városa nem kívánt bekapcsolódni a tervezett pozsony–nagyszombati lóvasút projektjébe, amelyet így Nagysenkőcön keresztül építettek ki és adtak át 1845-ben, majd alakítottak át gőz-hajtotta vasúttá 1873-ban.

Nagysenkőc – erődített r.k. templom A falu mai temploma jelenlegi formájában barokk, az erődítések későreneszánsz – korabarokk stílusúak.

A falunak a XIII. - korai XIV. századig saját temploma valószínűleg nem voltt, s bár ez csak feltételezés, az bizonyos, hogy „saját„ nagysenkőci pap csak 1390-ből van említve. Ez azonban feltételezi, hogy legkésőbb ekkorra már megépült a falu első – késő gótikus – temploma. Az építkezések tehát körülbelül a XIV. sz. közepére - utolsó harmadára tehetők, ami egybevág Nagysenkőc első gazdasági virágkorával és a néhány megmaradt eredeti részlet stílusával is. Ebből a templomból csupán a hajdani csúcsíves kőbejárat és a templombelsőben található másik gótikus ajtókeret maradtak meg. 1963-ban a templom helyreállítási munkálatai közben 1,5 méter mélységig középkori alapok és néhány falrészlet kerültek elő, némelyeken a huszita pusztításra utaló tűzvész nyomaival.

Ennek a templomnak a romjait találták itt a horvát bevándorlók, akik ugyanezen a helyen építették fel az új, immár későreneszánsz-korabarokk templomot. Ez a templom azonban csak 1584-ben van említve a pozsonyi préposti összeírásban, tehát valószínűleg az 1570-es években épülhetett. Első átépítésekor és bővítésekor, 1618-ban lett a gótikus bejárat is áthelyezve eredeti helyéről (a hajdani szentély déli oldaláról) a szintén ekkoriban épülő torony földszinti bejáratának.

A templomot körülvevő erődítés kezdetei homályosak, valószínűleg az 1611-től 1630-ig itt plébánoskodó Tiszlanics Péter idejére tehetők. Ami bizonyos: 1632-ből már említve van a templomot és a temetőt körülfogó fal. A XVII. sz.

közepén a falu új virágkorát éli, az 1660-as években a templomot jócskán bővíteni kellett. A török területek felől érkező nyugtalanító hírek hatására a védő falat megerősítik, lőrésekkel és a sarkokon masszív bástyákkal látják el, a nyugati oldalon megerősített kőkaput nyitnak, amin az 1682-es évszám van. Kérdéses, hogy erre a költséges építkezésre szükség volt-e egyáltalán, mert 1685-ben az erődítést a török és Thököly seregi is bevették, mivel a helyi lakosság többnyire inkább már elmenekült (főleg Modor és Bazin városába). Ezután az erődítésnek már igazi védelmi feladata nem volt a történelem során.

--= Szeretném megköszönni Soňa Urbanová segítségét az anyag összeállításához =--

Forrás:

Dubovský,J.M., Lančarič,H. a Žáková,ź. (1994): Šenkvice. Vyd. Obecný úrad Šenkvice, str. 1-220

Marczali Henrik: Nagy Képes Világtörténet; Elektronikus kiadás, http://mek.oszk.hu/01200/01267/html/index.htm

/Kronome Balázs/ 

GPS: É 48° 18.034 (48.300564)
K 17° 23.162 (17.386034)
Várak.hu mobil applikáció