A vaskúti halmok és földvár
Készítette: KLEMM KITTI - 10. E OSZTÁLY - SZENT LÁSZLÓ ÁMK - VÍZÜGYI SZAKKÖZÉPISKOLA (részlet) - 2013.
Halmok Bácskában is vannak. Mai határainkon belül legismertebbek közülük a Madaras és Vaskút közelében lévők, utóbbi közelében földvár-sánc is áll. A madarasi szarmata temetőben a legjelentősebb kutatások Kőhegyi Mihály irányításával 1963 és 1975 között történtek, összesen 666 sírt tártak fel. Feldolgozásuk a 2011-ben kiadott Madaras-Halmok monográfiában történt meg.
A katonai felmérést követően évtizedek kellettek, amíg a közfigyelem a halmokra terelődött: a feltárás motorjai Czirfusz Ferenc bajai tanár és Dregán Péter megyei esküdt lettek. Aktivitásuk nyomán a Magyar Tudományos Akadémia (a továbbiakban MTA) Szabó József geológust bízta meg a vizsgálattal, aki helyszíni terepszemléjét követően természetes eredetűeknek gondolta a halmokat: a halmokon talált csigák alapján azokat víz összehordta képződményeknek tartotta. A bácskaiak ebbe nem nyugodtak bele és próbaásatások mellett döntöttek: az ehhez szükséges anyagiakat közadakozással gyűjtötték össze és biztosították a szükséges munkaerőt. Az 1868. június 12-13-án és 15-én négy halom feltárása az MTA Archeológia Bizottsága által delegált Rómer Flóris jelenlétében történt meg.
Először az északabbra fekvő csoportból kiválasztott halmot ásták meg: csontokat, majd egy öl mélységben urnadarabokat találtak. Két öl mélységben egy üreg bejáratára leltek. Méretére jellemző, hogy nyolc ember fért el benne egyszerre. Kitűnt, hogy a halom gyomrában több helyen oldalsó nyílások vannak. A fő üreget különösebb eredmény nélkül kismértékben tovább tágították: mivel nem felülről lefelé, hanem oldalra ástak állandó omlásveszély állt fenn, ezért biztonsági okokból felhagytak a további kutatással. A tapasztalaton okulva a csoport másik halmánál változtattak a feltárás módján: azt fél öl szélességben keresztülvágták. Az emberi csontok mellett vasból készült S alakú és fogashoz hasonlító eszközöket találtak (ezek valószínűleg a koporsók részeit összefogó kapcsok lehettek). A folytatásban a sánc mellett kiválasztott két halmot ásták meg.
Mindegyikben csontdarabokat, három öl mélységben üreget és az egyikben alagutat találtak, utóbbi feltárásakor egész emberi csontvázat, vasdarabokat és korhadt fát fedeztek fel.
Az eredmények nyomán tarthatatlanná vált a geológiai eredet elmélete, viszont számos kérdés vetődött fel: például kik, és mikor építették. Rómer Flóris a halmokat kemence síroknak nevezte el és az alábbiakat írta a sánc melletti egyikről: „A félkör alakú átmetszés melyet azon eszközöltünk, látni engedé a kiégett belső űrt, és bizonyos mennyiségű égetett anyagot, nem különben egy rudakból álló rácsozatot, mely a kemencze szerkezetéhez tartozott; a halom alapja sárga agyagból való volt, közepe kandallóhoz hasonlított, amelynek alján még észre lehetett venni egy csontváz maradványait, mely keletről nyugatnak feküdt. Lábainál gereblye alakú kapcsok voltak, melyek valószínűleg a koporsó deszkáit tartották össze, mert még lehetett ott egyes fa rostokat látni, továbbá mint Gesztréden, némely S alaku hegyes vasakat a deszkák összeszorítására. A kemencze nem volt a halom aljában, mely valószínűleg igen nedvesnek találtatott, hanem három méternyi mélységre a halom csucsától; ásás közben észrevettük, hogy a déli oldalon egy mintegy egy méternyi széles emelvény állott, telve hamuval és földdel. Ez volt azon eszköz, amelyen azon holttetemeket hozták, melyeknek deszkából készült koporsója valószinüleg vasak általvolt összekötve és megerősítve. Minthogy a halomban sem edényeket, sem fegyvereket nem találtunk, igen valószinű, hogy ezen halom már fel volt törve, nem hagytak ott mást mint rozsdás és értéknélküli vasakat.”
A szakemberek a vasleletek alapján a halmokat a népvándorlás korából származóknak gondolták, amelyet a halom belső terének kiégetéssel történő szilárdítása (errefelé nincs kő) tovább valószínűsített. A pontos időbeli és népcsoporthoz köthető behatárolást jelentősen nehezítette az éremleletek hiánya és az, hogy Magyarországon ehhez hasonló kemence halmokat még nem tártak fel. A talált tárgyakat Budapesten, a Nemzeti Múzeum Régiségtárában állították ki, felkeltve a közvélemény és a szakmai körök érdeklődését.
Amikor 1876-ban az európai őstörténeti és embertani kongresszus Budapesten tartotta ülését Rómer részletesen beszámolt a vaskúti halmokról. Csak Czirfusz Ferenc 1901-es halálát követően sikerült pontosabban meghatározni a tumulusok korát. Szolnok megyében Jász-Szent-György (ma Jászalsószentgyörgy) község határában több őskorinak vélt földhalmot tártak fel, amelyek belsejében a Vaskút közelében lévők felépítésével megegyező szerkezetet és hasonló leleteket, továbbá érméket találtak. Utóbbiak alapján a halmok az i.u. II. század második felében, legkésőbb a III. század első felében készülhettek: a szakemberek ez alapján az itteniek korát is erre az időszakra tették.
Dudás Gyula helytörténész, a Bács-Bodrog Vármegyei Történelmi Társulat tagja, a vármegye 1896-os monografiájának szerkesztője 1900-ban tekintette meg a halmokat és a következőket jegyezte fel róluk: ,A halmok átlagos magassága 20-30 m között ingadozik, feltűnően meredekek, úgy, hogy csak némely oldalról lehet rájuk felkapaszkodni. Átlagos területük 2-300 négyzetmétert is meghaladja. Formájuk nagyon sajátságos és hozzájuk hasonló halmok csak a szomszédos Regőcze helység határában fordulnak elő. Úgy látom, hogy Rómer és Cirfusz nem a nagyobb, hanem a kisebb halmokat ásták meg” Emellett bejárta a földvárat és leírta jellemzőit, a látottak és ismeretei alapján létrejöttüket ő is az i.u. II.-III. századra tette. A ma Szerbiához tartozó Regőcéről az alábbiakat írta Iványi István: „A község alatt a vasúti állomástól délnyugatra hatalmas köralakú magaslaton 4 nagyobb halom látható.”
Az I. világháború elterelte a figyelmet az itteni földművekről (lettek fontosabb ügyek), az azt követő időszak monografikus kiadványaiban pedig csak röviden olvashatunk róluk.
Kemény Simon munkájában megemlíti, hogy „A község régi téglaégető telepén régi avar földvár és ősi halmok vannak.” Néhány évvel később Rapcsányi Jakab monografiája szerint „A község téglaégető-kemencéje táján, az országút mentén régi halmokat találunk, amelyeket hun temetőnek tartanak.” A történetben a folytatást Tompa Ferenc egyetem tanár, a Magyar Nemzeti Múzeum Régészeti Tára múzeumőrének 1938-as terepbejárása után 1941. szeptember 15-20. között végeztetett ásatások jelentik.
Tompa Ferenc 1941-es ásatásai
Az ásatások során Tompa Ferenc először a földvárban, majd a 12-es számú halomban kutatott. A régész egy 10 méter hosszú és 5 méter széles árokkal vágatta át a sáncot. A számos, rendszert mutató cölöphelyekből arra következtetett, hogy „… a félkörívek a sánc két végét jelentik, a bejárat két sarka tehát vesszőből font kétsoros palánkkal volt megerősítve, és feltehető az is, hogy az így megerősített két sarkon valamilyen őrtorony vagy őrhely volt.” A földvárban előkerültek újkőkori, bronzkori, kelta, szarmata és Árpádkori kerámiák töredékei, Árpád-kori ezüst pénzecske, római leletek, 15-16. századi darabjai, de akadtak még a 17-18. századból származók is. A leletek alapján Tompa a sáncot a római császárkori szarmata-jazig népek menedékhelyének tartotta. Véleménye szerint a földvár nem volt állandóan lakott: alkalomszerűen tanyázott itt a kornak ezen a tájon lakó népe, letáborozásra, majd a Dunán való átkelés elő állomásának, feltehetően őrhelynek is használták. A mérete kb. 130 méter átmérőjű kráterforma, a töltés magassága 20-25, szélessége az alapnál 40-50, a csúcsnál 15-20 méter volt. Tompa Ferencet 1945-ös halála akadályozta meg az anyag részletes feldolgozásában. Napjainkra már csak három tumulus és a földvár maradtak fenn.
https://docplayer.hu/69300344-A-vaskuti-halmok-es-foldvar.html
