Várak és erődített helyek a Kárpát-medencében

Balatonudvari - Szent Márton püspök-templom

Balatonudvari Község Településképi Arculati kézikönyve szerint:

Balatonudvar és környéke a régészeti kutatások alapján többezer éve lakott hely. Az Öregrét-dűlőből újkőkori leletek, Fövenyesen őskori cserepeka Kiscseri-dűlőből késő-bronzkori leletek kerültek elő. 

Tudható, hogy Pannónia korában, a tó-parttól északra, az örvényesi Hosszú-rétek és balatonudvari Aranyoskút-forrás találkozásánál jelentős római villa, épületegyüttes nyomaira bukkantak a régészek, mely az egykori kiterjedt gazdálkodás nyomait mutatja.

Ma már a Balaton által elhódított területen egykor létezett római halászfalu létezésére, romos falak 18. századi felbukkanására is utalnak adatok.

Fontos szerepet játszhatott a tájban élt ember életében a Balaton felé néző fennsíkon, a vászolyi Öreghegy-dűlőben épített, földből és kövekből vegyesen rakott földvár is (talán Vazul vára?), mely a történelem során sokszor nyújthatott menedéket a környék lakóinak.

A hunok, később a longobárdok tudható jelenlétének nem maradtak nyomok, több nyoma van az avarok több évszázados itt tartózkodásának. Utóbbiakat szláv dominancia váltotta, majd a magyarok beözönlése, melynek a mai település első kiépülése köszönhető. A középkor történetét, az Árpád-kori viharokat követően a tihanyi apátság, a veszprémi püspökség, a veszprémi káptalan, a városlődi karthauziak és a király sűrűn változó birtoklása jellemezte. A terület fontosságát sokféle adottsága mellett meghatározta a Fehérvár – Veszprém – Füred – Udvari – Zánka – Kővágóörs – Tapolca felé vezető hadiút és a talán a rómaiak óta fenntartott szőlőművelés kultúrája.

A tatárjárás idején csak a tihanyi apátság és a vászolyi földvár jelenthetett menedéket az emberek számára. A török hódoltság következménye volta szinte teljes elnéptelenedés, a mégis helyben maradni próbálókra pedig a sokfelé történő adófizetés gyötrelmes korszaka következett el.

A törökök kiűzése után, a Rákóczi szabadságharc Udvarit ért utolsó, nagy pusztítása után itt is, mint országszerte a lakosság visszaszivárgása és tudatos betelepítési politika valósult meg. A tó partján - Padányi Bíró Márton veszprémi püspök és utódai hathatós közreműködése mellett újra felépül a falu, a rossz adottságú földet művelni, az irtásföldeken legeltetni kezdenek, a halászat és a szőlőművelés folytatódik, a gazdaság dinamikus fejlődésnek indul.

A falu népessége részben katolikus, részben református, a Padányi Bíró Márton a reformátusoktól a romokban heverő templomot visszaszerzi, tornyát és szentélyét kőből újjáépíti, lefedi.

Balatonudvari - Szent Márton püspök-templom

Egyhajós, egyenes szentélyzáródású, román kori falusi kistemplom, nyugati oldalán klasszicista toldással és toronnyal. A nyugati főhomlokzaton félköríves vakolatfülkében foglal helyet a kapu és felette egy íves ablak, a főpárkányon háromszögű oromzat felett emelkedik az egyemeletes torony, tetején falazott gúlasisak A templom középkori voltáról írott adat nem maradt, de alaprajza és a legutóbbi tatarozása előtt déli oldalán kirajzolódó orom háromszöges, befalazott déli kapuja, valamint a padlástérben jól látható, faragott kőkockákból épített fala ezt egyértelműen bizonyítja. 16. századi török pusztítás után református templomnak állították helyre. 1754-től lett ismét katolikus, az 1838-ban kapta klasszicista részleteit. (Műemlékileg védett.) 

Forrás: Koppány Tibor: A Balaton környékének műemlékei