Bernecebaráti, Templomhegy - Árpád-kori sáncvár
Nováki Gyula, Sándorfi György, Miklós Zsuzsa: A Börzsöny hegység őskori és középkori várai - 1979, Akadémia Kiadó
Bernecebaráti, Templomhegy: részletek
A régi leírásokban az ugyanazon a helyen fekvő őskori magaslati (erődített) telepet, az Árpád-kori sáncvárat, valamint a templomerődöt még nem választották el egymástól.
A Templomhegy a község régi részével párhuzamosan, a Ny-i széle felett húzódik (2. ábra). 50—80 m széles, hosszan elnyúló keskeny hegynyelv, nagyjából egyenletes felszínnel. K-i oldalát a Bernece-, Ny-i oldalát a Kemence-patak kíséri, oldala minden irányban meredek. Tszfm. 185 m, relatív magassága 15 m. Fekvése — a kis relatív magasság ellenére — uralkodó, környezetéből kiemelkedő, könnyen megközelíthető, de védelmi szempontból előnyös helyzetű.
A lelőhely első említésével 1864-ben találkozunk „Várhegy”, „Kálváriapart” és „Paphegy” elnevezésekkel, ahol a templom körüli „kis várat” körülvevő kőfalról és az állítólagos egykori, már elpusztult kolostorról olvashatunk. 1872-ben Hőke Lajos járt a helyszínen és első ízben ismerte fel földvár jellegét: említi a hegytető „lefaragását” és a mesterséges mély utat, amely elválasztja a domb többi részétől. Rá való hivatkozással említi a földvárat Römer Flóris is 1878-ban. A múlt század végén Virter Ferenc hasonlóképpen írja le, szélességét — megközelítőleg helyesen 50 m-ben jelöli meg, de a 400 m-nek írt hossza elírás lehet. 1928-ban Szőnyi Ottó járta be a helyszínt, elsősorban a templom műemléki vizsgálatával és történetével foglalkozott, de felvetette a kőfal esetleges védelmi szerepét is.
Az első alapos bejárást Méri István végezte el 1948-ban. A templomot és az ezt kerítő kőfalat részletesen, a sáncot pedig vázlatosan felmérte és leírta. Leletgyűjtése során a sáncon belüli kisebb kőbánya-gödrök profiljából őskori és Árpád-kori cserepeket gyűjtött. 1951-ben Patay Pál tanulmányozta a két különböző korú várat. Leírta a sáncok állapotát, ezeken belül és kívül őskori cserepeket gyűjtött és a templommal, valamint az ezt körülvevő fallal kapcsolatban több megfigyelést is tett, magát a sáncot késő bronzkorinak tartotta. Ezután egy puszta említésen kívül már csak a hatvani kultúra lelőhelyei között találjuk.
Az erődítésekkel körülhatárolható telep a dombnyúlvány É-i végében helyezkedik el. Két részre oszlik, a belsőre (I.) és a külsőre (II.). Mindkettőt egy-egy mesterségesen bevágott mélyedés választja el a domb folytatásától és egymástól. Területe legelő, és mindkét részben egy-egy temető is van.
Az I. rész alakja hosszúkás, ovális, hossza 275, legnagyobb szélessége 80 m, területe 1,62 ha. D-i végében a belső vár területének csaknem egynegyedét a középkori eredetű templom és az ezt kerítő lőréses kőfal foglalja magába. K-i oldalát viszonylag jó fenntartású sánc övezi, csak a D-i végét tüntették el a középkori templom építésével. É-i végéhez közel 17 m felső szélességű kapunyílás szakítja meg. Innen még 25 m hosszúságban követhető a sánc, de a további, visszakanyarodó részét újkori, már felhagyott kőbányával elpusztították. Ugyanígy nem találjuk a felszínen a nyomát majdnem az egész Ny-i oldalon, ami az itteni temető következménye. Csak a temető É-i végében, a felhagyott kőbánya széléig látható gyenge nyomok¬ban, kb. 20 m hosszúságban. A belső terület erősen bolygatott, a már említett ÉNy-i felhagyott kőbányán kívül még több kisebb-nagyobb kőbányagödör is van. Középtájon nagy felületen talaj egyengetés és feltöltés nyoma látszik, amivel a sánc belső oldalát hosszá szakaszon félig betemették. A belső terület D-i harmadában kisebb kiszáradt tó van, régi nevén Pap-tó, néhány évtizede még gyakran állt benne víz.
A II. rész az előzővel azonos magasságú, köztük 30—40 m széles, kb. 7 m mély, a sziklás talajba bevágott mesterséges mélyedés van. Ennek eredeti alakját azonban az újkori építkezésekkel és a keresztülvezető kocsiúttal megváltoztatták. A II. rész D-i végét ugyancsak egy mély, kb. 25 m széles mesterséges bevágás zárja le a dombhát további részéről. A bevágásban itt is kocsiút vezet keresztül, mindkét oldalába újkori pincéket vágtak be, ezért az eredeti alakját itt sem rekonstruálhatjuk. A II. rész alakja ugyancsak hosszúkás, ovális, hossza kb. 470, legnagyobb szélessége 80—90 m. K-i széle alatt újkori pincesor húzódik, itt nem állapítható meg az egykori telep pontos kiterjedése. Területe 2,72 ha. Sáncnak a felszínen nincs nyoma, a védelmet a D-i és E-i végén az említett két mélybevágás, valamint a hosszanti oldalainak meredeksége jelentette.
1975-ben próbaásatásra került sor az I. részben. Két helyen vágták át a sáncot. Az 1. árok a temető É-i vége melletti, leszakadt, megbolygatott sáncrészlet profiljának függőlegesre faragását jelentette. A 2. árokkal a K-i oldal sáncát vágták át 1 m széles kutatóárokkal. Mindkét átvágás, méretbeli különbségektől eltekintve, teljesen azonos képet mutatott és a sáncszerkezet kormeghatározásához és rekonstruálásához egymást kiegészítő adatokat szolgáltatott. Alul kb. 30 cm vastag rétegben a késői lengyeli kultúra edénytöredékei kerültek elő, de a felső részében néhány a hatvani kultúrához tartozik. Efelett kb. 80 cm vastag réteg következett a hatvani kultúrából, sok edénytöredékkel. A réteg egységes volt, a kultúra késői szakaszához tartozik. Az őskoron belül más korszak egyáltalán nem volt képviselve. Az említett két kultúra idejéből erődítésnek itt semmi nyoma sem került elő, a kultúrrétegek egyenes vonalban tartottak a meredek széléig.
Közvetlenül a hatvani kultúra rétegére épült a ma is jól látható sánc. Ebben a sok hatvani kultúrába tartozó cserép mellett az ugyancsak nagy mennyiségben előforduló Árpád-kori töredékek a sánc aljáig előkerültek. A sánc tehát teljes egészében Árpád-kori. Mivel a cserepek korát a X—XI. századba, esetleg a XII. századba helyezhetjük, a sánc építésének idejét a XI—XII., esetleg a XIII. századba sorolhatjuk.
A sánc összeomlott maradványait mindkét átvágás szerint 80—120 cm vastag, igen sok és nagy folyami kavicsot, követ tartalmazó fekete földréteg borítja. Ez a réteg szerkezetileg semmiképpen nem tartozik a sánchoz, utólag került rá. Ezt mutatja az 1. árokban, a felső réteg alján feltárt Árpád-kori tüzelőhely is. Mivel ebben a felső rétegben is sok őskori és Árpád-kori edénytöredék volt, ugyancsak a Templomhegy kultúrrétegeiből származik. Ez a réteg azzal a talajegyengetéssel, feltöltéssel függhet össze, amelynek eredetével kapcsolatban két lehetőséget vethetünk fel. A helyi hagyomány szerint a múlt század közepe után lovas katonaság állomásozott Bernecebarátiban és a Templomhegyen gyakoroltak volna (ezért nevezik „Lovardának” is). A második világháború előtti években pedig levente gyakorlótér volt, és a mai lakosság is emlékszik rá, hogy talajegyengetés folyt a sáncon belül. Bármi is legyen azonban ennek a felső rétegnek az eredete, csakis a sánc rendeltetésének megszűnte utáni időben került mai helyére.
Az ásatás eredményeit az eddig ismertek szerint a következőkben foglalhatjuk össze. A Templomhegy első települése a késői lengyeli kultúra idejéből származik, amit 30 cm-es réteg képvisel. Ezt követően a késői hatvani kultúra telepedett le, e korból 80 cm vastag réteg maradt ránk. Más őskori népnek nem találtuk nyomát. Mivel mindkét réteg egyenes vonalban tart a meredek széléig, e két oldalon őskori sánccal aligha számolhatunk. A telep D-i végét lezáró mély árok feltehetően őskori eredetű és a legnagyobb valószínűséggel a hatvani kultúra népe ásta.
Ugyanezen kultúra azonban a felszíni leletek alapján ítélve a Templomhegy II. részét is lakta, amit ugyancsak mély bevágás védett. A két rész egymáshoz való viszonyát csak további ásatással lehetne tisztázni, együttes területük 4,34 ha.
A következő réteg már az Árpád-korba vezet. A X., esetleg IX. században jelentős település volt a Templomhegyen. Ha volt erődítés ebben a korban, ismét csak a nagy árok felhasználásáról lehetett szó. A XI—XII., esetleg a XIII. században épült a ma is látható sánc, rekeszes faszerkezettel. További ásatások lennének szükségesek ahhoz, hogy a belső telep őskori és Árpád-kori jellegét megismerjük. A II. részben a felszínen Árpád-kori cserép eddig nem került elő.
Forrás:
Nováki Gyula, Sándorfi György, Miklós Zsuzsa: A Börzsöny hegység őskori és középkori várai - 1979, Akadémia Kiadó
