Várak és erődített helyek a Kárpát-medencében

Bonchida református templom

Bonchida református templomának többszöri átalakítása ellenére máig fennmaradt 12–13. század eleji részletei sok tekintetben gazdagíthatják az erdélyi román kori falu építészetéről kialakított – sajnálatos módon eléggé hiányos – képünket.

A település központjában álló kéthajós templom déli hajója egyenes záródású szentélyben folytatódik. A szentély északi, valamint az északi hajó keleti falához kriptát építettek. A szentélyzáródás előtt, a kőfallal határolt ovális cinterem keleti részén harangláb áll. A cinterem falától északra a parókia 18. századi, mára már átalakított épülete kapott helyet.

A kéthajós belső tagolásnak megfelelően az átlósan elhelyezett saroktámpillérek közé fogott nyugati homlokzat két, a hajók zárófalának megfelelő, egymástól elkülönülő falmezőre oszlik; határvonalukat a déli hajó rizalitszerűen kiugró zárófalának északi sarkához állított saroktámpillér is hangsúlyozza. Míg a déli hajó két támpillérét horonnyal alátámasztott lemezből álló vízvetőpárkánnyal tagolták, addig az északi hajó sarkához emelt tám tagolatlan.

A déli hajót nyugatról záró, szürkés homokkőből rakott falnak a középtengelyében egyenes záródású kaput és fölötte félköríves ablakot alakítottak ki. A kapuzatot négyszögű hasáb alakú szárkövekkel és szemöldökkel keretelték. A szárkövek tagolatlanok, a szemöldökgerenda középen indákból és levélkacsokból képzett kartust kapott mezejében C. G. B. 1720 felirattal. A szemöldök felett palmettákkal díszített faragványtöredék látható. A nyugati ablak tölcséresen szűkülő külső és belső rézsűszakaszának találkozásánál lemez fut körbe. Hasonló alakú az északi hajó vakolt és fehérre meszelt zárófalának ablaka is.

A hajó és a szentély déli falának felületét két merőlegesen állított támpillér osztja három, megközelítőleg egyenlő nagyságú mezőre. Az első, azaz nyugati mező vakolatlan síkját a homlokzati ablaknyílásokkal azonos félköríves ablak töri át. Vele megegyező magasságban jól kirajzolódnak egy befalazott keskenyebb félköríves ablak körvonalai. Az alatta elhelyezett háromkaréjos kaput ugyancsak befalazták. Záradéka alatt egy másik, immár félköríves záródás alkotóelemei támaszkodnak két, az alsó részén töredékes szárkőre, amelyeket  belső élükön egy-egy kockafejezetes karcsú féloszloppal díszítettek. Míg a jobb oldali szár lényegesen keskenyebb, mint a ráhelyezett ívkő, a bal oldali szárkő szélessége megegyezik az ívezet szélességével. Az ívzáródás és a szárkövek által körülhatárolt mezőt kváderkövekből és téglatöredékből álló fal tölti ki. A háromkaréjos záradék és az ez alá behelyezett ívgerenda közötti falfelületet vakolatsáv borítja. A leírt falszakaszt keletről részben vakolt támpillér határolja. Vakolatrétege helyenként lepergett, s így látható, hogy az alatta lévő kváderfalazat hiányait 15–20 cm átmérőjű téglatöredékek egészítik ki. Vakolatlan felületének egyik kváderén T alakú illesztési jel figyelhető meg. A következő tám egész felülete vakolt. E két tagolatlan támpillér között elterülő falsík jobb oldali vakolt felén egy félköríves ablak, a középtengelyétől balra eső vakolatlan részén pedig egy befalazott csúcsíves portálé kapott helyet. Ez utóbbi fallal kitöltött nyílását gazdagon profilozott keret határolja; rézsűjében félhornyok és orrlemezes körtetagok váltják egymást, melyek közé lemezeket iktattak be. A kapu felett egy második, kváderekkel és téglatörmelékkel befalazott ablak körvonalai vehetők ki a falszövetből. A második támpillértől keletre, egészen a délkeleti sarokig terjedő, teljes felületén vakolt falmező egységét egy ablak bontja meg; ezt a tengelytől nyugatra helyeztek el. Maga a déli fal két különböző anyagból készült: nyugati, vakolatlan részét homokkőből, keleti, vakolt felét pedig dacittufából rakták.

A szentély saroktámok közé fogott keleti záródásának középtengelyében egy harmadik támpillér emelkedik, amelyet, akárcsak szomszédait, élének alsó harmadánál vízvetőpárkány tagol. Tőle délre félköríves ablak nyílik a szentélybe.

A szentély északi oldalfalához és az északi hajó zárófalához a volt kripta egysejtes épülete illeszkedik. Északi falán két újrahasznált párkánymaradvány között kőkeretbe foglalt, egyenes záródású ajtót, keleti falán egyenes záródású modern ablakot alakítottak ki. Érdeklődésünkre leginkább igényt tartó részletei a főpárkány alatt húzódó, kőből faragott, antikizáló, triglifes, metopés fríztöredékek.

Az északi hajó északkeleti sarkától megközelítőleg 15–20 cm távolságban az oldalfalra merőleges támpillér emelkedik. Élén vízvetőpárkány található, melynek lejtősen fektetett lemezét pálca és félhorony támasztja alá. Az északi oldalfalon az előbbi mellett még két támpillér áll. Ezek már egyszerűbb vízvetőpárkányokat kaptak. Az általuk határolt mezőket, a nyugatit leszámítva, egy-egy félköríves ablak töri át.

A kazettás mennyezetű templombelsőben a déli hajó nyugati ablaknyílásának két oldalán azonos magasságban egy-egy gyámkő és a hozzá kapcsolódó ívindítás emelkedik ki. Két hasonló tagozatot építettek be a déli falba is. A fejlemezes gyámköveket azonos módon lemezek közé fogott pálcával, illetve negyed- és félhoronnyal tagolták. A déli fal belső oldalán a csúcsíves kapunak egy fülkeszerű beugrás felel meg. A félköríves diadalív szedettélű lemezekből alakított vállkövekre támaszkodik. Az egyenes záródású szentély szélessége és magassága megegyezik a déli hajó szélességével, illetve magasságával, déli falán egyenes záródású szentségtartófülke található. A déli hajó három félköríves árkáddal kapcsolódik a keskenyebb északi hajóhoz. A szélső árkádok egy-egy falszakaszból indulnak, melyek pálcákkal és hornyokkal díszített vállkövek közbeiktatásával veszik át az ívek terhét. A középső árkádnyílást egy oszlop és egy pillér támasztja alá. A vakolt pillér fejezetét oldallapjukra állított hasáb alakú kváderek képezik, melyeket félig besüllyesztettek a pillértörzs keleti, illetve nyugati oldalsíkjába, s a szabadon maradt részüket alul hornyolással díszítették. A vaskos oszlop fejlemezes kockafejezetben végződik, melynek oldalait félkörívet leíró vájat díszíti. Az árkádsoron keresztül megközelíthető északi hajó déli falán is a szentélyben lévőhöz hasonló, egyenes záródású szentségtartófülkét hoztak létre.

A cintermet dacittufából, homokkőből és téglából rakott fal veszi körül. Ezen délen szegmensíves, nyugaton pedig ívelt párkányban záródó félköríves kaput alakítottak ki.

Már az eddig mondottak alapján is megállapíthatjuk, hogy Bonchida temploma jelenlegi állapotában több átalakítás eredménye. Ezt a falszövetében és szerkezetében jelentkező törésvonalak mellett a különböző stíluskorszakokból származó faragott részletei igazolják. Keltezésükben az építéstörténetileg használható írott források elenyésző mennyisége miatt csak stilisztikai eszközökre támaszkodhatunk.

A templom történetének korai dokumentuma a nyugati kapu felett másodlagosan elhelyezett levélsoros töredék lehet, melynek ékszerű rovátkákkal díszített négy palmettáját alul lemez fogja össze. Hasonló motívum jelenlegi ismereteink szerint tájainkon még négy helyen fordul elő: Gyulafehérváron (az első székesegyházból származó, valószínűleg eredetileg valamelyik kapu részét képező kőtöredéken),Nagyváradon (egy jelenleg a nagyváradi múzeum kőtárában őrzött, tisztázatlan eredetű kapumaradványon), Marosszentimrén (a református templom déli kapujának ívbéllet-káváján) és Szenterzsébeten (az evangélikus templom északi kapujának vállkövein).

A gyulafehérvári ún. első székesegyházból származó, két sorban elhelyezett pálmalevelekkel díszített töredéket a 12. századra datálhatjuk.

A nagyváradi múzeumban található kapurészletet, melynek oszlopait ugyancsak kétsoros elrendezésű levélfríz koronázza, az oszlopokat hordó, erőteljesen tagolt lábazatok alapján keltezte Balogh Jolán a 12. századra. Takács Imre a pálmalevelek alatt jelentkező, kora gótikus fogalmazású bimbósor alapján a töredéket a 13. századi emlékekhez sorolta.

Az említett levélmotívumok, noha közös vonásuk az ékszerű rovátkákkal alakított díszítés, formai szempontból két eltérő felfogás megtestesülései: amíg a nagyváradi palmetták a tér mindhárom dimenzióját kihasználják (felső részük előrehajlik), addig a gyulafehérvári levelek viszonylag síkszerűek; míg az előbbiek felülete erőteljesen homorított, az utóbbiak majdnem egyenes síkba íródnak; emezek peremén a visszahajló, erezett levélhátat is érzékeltették, amazoknak csak egyik oldalát láthatjuk; eltérnek egymástól belső tagolásukban is: a leveleket kettéosztó függőleges erecskék csak a gyulafehérvári palmettákon találhatók meg, a váradiakon hiányoznak.

A marosszentimrei levélfrízek frontális, síkszerű kialakításukkal a gyulafehérváriakhoz kötődnek (akár a gyulafehérváriaké, ezek palmettái sem hajlanak vissza). Tekintettel arra, hogy még tisztán, valószínűleg közvetlenül veszik át a gyulafehérvári székesegyházból származó kaputöredék palmettáinak vonásait, keletkezésüket az erdélyi romanika korábbi, 12. századi szakaszára, legkésőbb a 12. és a 13. század fordulójára keltezhetjük. (A gyulafehérvári és marosszentimrei levélfrízek összefüggésének valószínűségét az is erősíti, hogy ugyanazon a marosszentimrei ívgerendán, amelyen a szóban forgó palmettasor jelentkezik, megtalálható a koncentrikus körökkel díszített kockafejezet, mely előfordul az első gyulafehérvári székesegyházból fennmaradt anyagban is.)

A szenterzsébeti északi kapu nemcsak az ívbéllet-káváját dekoráló leveleivel, hanem szárain és ívgerendáján végigfutó kockafejezetes pálcatagjaival is a marosszentimrei formáját követi, de a marosszentimreinél későbbi, 13. századi lehet, mivel rajta a pálcákkal díszített sarokvájatolás is feltűnik, amely már a második gyulafehérvári székesegyház déli kapujánál alkalmazott, de az őraljaboldogfalvi református templom déli bejárójának szárkövein is előforduló díszítés sajátossága.

A négy leveles faragvány plasztikai kialakítását vizsgálva megállapíthatjuk, hogy a gyulafehérvári és a marosszentimrei darab formaalakításában közel áll egymáshoz, és frontalitása miatt mindkettő eltér az oldottabb kivitelű nagyváraditól. A szenterzsébeti palmetták sem illeszkednek be a gyulafehérváriak, illetve marosszentimreiek stíluskörébe. Átveszik ugyan a Gyulafehérváron, illetve Marosszentimrén jelentkező levélmotívumok tulajdonságait, de továbbfejlesztik azokat: itt a fenyőágszerűen tagolt levelek már hegyesen, némileg tulipánkehelyre emlékeztető formában végződnek.

A fenti megállapításokra támaszkodva a frontális és stilizált bonchidai levélsor eredetének, valamint keletkezési idejének kutatásakor a marosszentimrei és a gyulafehérvári palmettafrízek felé kell fordítanunk figyelmünket. Mivelhogy a bonchidai építkezések és a marosszentimrei déli kapu kapcsolatát más közös stilisztikai vonás is alátámasztja – a bonchidai déli kapuba beépített szárköveket ugyanolyan kockafejezetes háromnegyedpálcák díszítik, mint a marosszentimrei kapu szárait –, valószínűbbnek látszik a bonchidai levelek marosszentimrei összefüggése. Ilyen körülmények között a bonchidai nyugati kapu fölé helyezett levélsoros kőtöredék s vele együtt a templomépítés legrégebbi szakasza, amelyhez tartozhatott, a 12. századra, legkésőbb a 13. század elejére tehető.

Ezt a keltezést erősíti meg a déli fal román kori kapujának vizsgálata is. Magából a háromkaréjos kapuból egyetlen részlet sem maradt meg, de körvonala jól kivehető a falszövetből. Betöltésében található a marosszentimrei déli kapu száraival több elemében azonos, említett két pálcatagos szárkőrészlet. Mivel a bonchidai kapuszárak szoros formai összefüggést mutatnak a marosszentimrei szárkövekkel (csak annyiban térnek el, hogy tükrüket nem díszítik gyémántmetszésű rozetták), igen valószínű, hogy ezekkel egy időben, a 12. század végén vagy legkésőbb a 13. század elején készültek, és az első templomot díszíthették. Ugyanakkor a marosszentimrei kapun a pálmaleveles fríz és a kockafejezettel lezárt pálca ugyanazon a kapun jelentkezik,  így Bonchidán is kapcsolat lehet a pálmalevélsor és a gömbszelvényes pálcájú kapuszárak között. A marosszentimreihez hasonlóan a bonchidai palmettasor ugyancsak a templom egyik bejáró ívbéllet-dekorációját képezhette, amit alátámasztani látszik ívelt formája is.

A szárkövek korai keltezésére egyébként a marosszentimreiek mellett más párhuzamok is utalnak. A pálcatagos szárkő Szentbenedeken, Kidén, Boroskrakkón, valamint Bacán is előfordul, az első három esetben a templomok déli kapuinak kereteléseként, az utóbbinál a román kori egyház helyén 1934-ben felépített templom kőkerítésébe másodlagosan beépítve. A bacai és a boroskrakkói első templomról túl sokat nem tudunk, de a kidei templom román kori épülete – a körülötte feltárt temető sírmellékletei alapján – a 12. századra tehető.

A két kockafejezetes bonchidai kapuszár és a rájuk helyezett ívgerenda egyidejűek, de nem ugyanazon kapu maradványai. A két szárkő formailag tökéletesen megegyezik, viszont nem azonos méretű, ami kétségessé teszi egyazon kapuhoz való tartozását. A két szár nemcsak szélességi méreteiben tér el egymástól, hanem abban is, hogy a széleiket díszítő pálcák kockafejezetei különböző távolságra vannak a tagozatok felső végeitől. A bal oldali szár szélességében megegyezik az ívgerendával, így a kettő egy kapu tartozéka lehetett; a jobb oldali szár ezzel szemben sokkal keskenyebb a bal oldalinál és az ívgerendánál is, ezért eredetileg nem kapcsolódhatott ez utóbbiakhoz. A két részlet tehát valamikor két különálló kaput keretelt, egymás mellé való kerülésük egy utólagos átalakítás következménye. Másodlagos elhelyezésüket igazolja az is, hogy egy náluknál későbbi háromkaréjos kapunyílásban fordulnak elő. A háromkaréjos záródástípus archaikusabb formáival Erdélyben Székelymuzsnán és Csicsókeresztúron találkozunk. Előképüknek a gyulafehérvári székesegyház háromkaréjos vakárkádjait tekinthetjük, melyeket az 1240-es években készíthettek a Jákon is működő, bambergi hatásokat közvetítő műhely mesterei. A háromkaréjos bejáró így Bonchidán sem készülhetett a 13. század közepénél előbb.

Az eddigieket összefoglalva elmondhatjuk, hogy az előzőekben bemutatott 12. század végi, esetleg 13. század eleji részletek (a két pálcatagos szárkő, az őket összekötő ívgerenda, valamint a levélsoros kőtöredék) az épület legrégebbi elemeit képezik; ezeket tekinthetjük az első építési szakasz maradványainak.

A fentiek mellett az első épülethez tartoztak még a homokkőből rakott vakolatlan falrészek (a jelenlegi déli hajó nyugati zárófala és oldalfalának nyugati szakasza), akárcsak az elfalazott kisméretű félköríves ablakok.

Abból kiindulva, hogy e korai építkezés déli, illetve nyugati falát a jelenlegi templom déli hajója újrahasználja (ugyancsak déli, illetve nyugati falként), megállapíthatjuk, hogy az első épület a mai déli hajó helyén álló teremtemplom volt, mely csak utólagosan bővült a ma is látható kéthajós szerkezetté. Ezt tisztán mutatja az, hogy a két hajó bizonyos eltolódásokkal ízesül: az északi hajó nyugati fala nem esik egy vonalba a jelenleg a déli hajó zárófalát képező első fázisbeli fallal, jóval bennebb került ennél. Az ilyenszerű templom-kiegészítéseket az illető település népességének jelentősebb növekedésével lehet kapcsolatba hozni. Ilyen demográfiai növekedésre Bonchidán az 1260-as években kerülhetett sor, amikor V. István 1263-ban Csák Miklós fiának, Máté comesnek szabad betelepítést engedélyez bonchidai birtokára. Az északi hajó felépítése így az 1260-as évek végén képzelhető el.

Az első templom a déli hajó helyén épült, de hosszúságában nem azonos ezzel: az első fázisbeli épület jelenlegi keleti része – a déli hajó keleti harmada a szentéllyel együtt – jól elhatárolható az első építkezések maradványait képviselő homokkő falaktól, s nem lehet ez utóbbiakkal egyidős, mivel más anyagból, dacittufából készült. A szentély valószínűleg azonos korú az északi kiegészítéssel. A kettő egykorúságát nemcsak falaik azonos anyaga, de szerkezeti kapcsolat is igazolja: a diadalívet tartó fal tulajdonképpen az északi hajó keleti zárófalának folytatása.

Kétségtelen tehát, hogy a templom mai szentélye átépítés eredménye; a kérdés csak az, hogy milyen lehetett az eredeti szentély. Entz Géza Erdély építészete a 11–13. században című munkájában úgy vélte, hogy a mai helyén félköríves záródású szentély állt. Minthogy a bonchidai első szentélyről nincs adatunk, mert a templomban eddig nem végeztek ásatást, az idézett állítás nagy valószínűséggel arra a – fenti munkát általában is jellemző – meggyőződésre épül, hogy a korai romanika erdélyi építészetében kizárólag a félköríves szentélyformát alkalmazták. Az idézett munka megírásakor ez az elképzelés általános volt a magyarországi román korra vonatkozóan is. 1961-ben Kozák Károly igen meggyőzőnek tűnő tanulmányban fejtette ki, hogy az egyenes záródású szentélytípus Magyarországon csak az 1220-as években jelentkezett, a pannonhalmi bencések apátjának, Urosnak (Oros) köszönhetően, s így a magyarországi román kor a 13. század közepéig kizárólagosan a félköríves szentélyzáródást ismerte.

Az 1960-as évek végének kutatásai bizonyították be, hogy az egyenes záródású szentélyek magyarországi megjelenésének problematikája korántsem ilyen egyszerű. Kiderült, hogy az 1224-es alapítású pannonhalmi apátság templomának egyenes záródású szentélye nem az első ilyen típusú szentélyszerkezet Magyarországon, a 11. századi tihanyi apátsági templom – Kozák állításaival ellentétben – már kezdetektől fogva egyenes szentélyzáródású volt; ezenkívül több falusi teremtemplom négyzetes szentélyéről tudtuk meg, hogy a 11–12. században készült. Ide tartozik a felsődörgicsei kettős templom, a vértesszentkereszti templom, a sopronbánfalvi Mária Magdolna-templom, az ipolytölgyesi templom, valamint a gyöngyöspatai templom. A visegrádi ispánsági központban két román kori templomot tártak fel. Ezek egyike is egyenes szentélyzáródású 11. századi épület volt.

Magyarországhoz hasonlóan, a 12. században már Erdélyben is kellett hogy alkalmazzák az egyenes szentélyzáródást. Igaz, a nálunk ismert s datálható egyenes szentélyzáródások közül a legkorábbiak a 13. század első harmadára tehetők, de ez a körülmény nem a korai négyszögű szentélyek hiányából, hanem annál inkább ezek lebontásából és átépítéséből adódik, s így nem biztosít reális kiindulási alapot ahhoz, hogy kizárjuk az egyenes szentélyzáródás Erdélyben való korábbi (12. századi) meglétének lehetőségét. Ehhez a kijelentéshez támasztékot nyújtanak a bemutatott magyarországi példák is, melyek tisztán bizonyítják, hogy az egyenes szentélyzárás módját Erdély közvetlen szomszédságában s a vele azonos államegységbe tartozó térségben már a 11. században ismerték és alkalmazták. Ezt a tényt figyelembe véve nehezen képzelhető el, hogy a középkori Magyarország nyugati részén már a 11. században megjelent egyenes végződésű szentély Erdélybe másfél évszázados késéssel jutott volna el. Ilyen alapon a bonchidai 12. századi szentély esetében sem áll fenn annak lehetősége, hogy ezt kizárólagosan félköríves záródásúnak tekintsük. Így a felvetett kérdésre választ csak a templom régészeti kutatása adhat.

A déli hajónak az első építkezésből származó déli és nyugati falán gyámkövek találhatók; elhelyezésük, beállításuk, egymáshoz való viszonyuk arra utal, hogy ezek egykor a nyugati karzat alkotóelemei voltak. Eldöntendő azonban e karzattal kapcsolatban, hogy melyik templomhoz tartozott, az elsőhöz vagy a kéthajós másodikhoz. Korábban úgy vélték, hogy a karzat a második építkezési szakasz eredménye, egyszerre épült az északi hajóval, illetve az utóbbit a déli hajótól elválasztó árkádsorral, s így a jelenlegi templom déli hajójának volt a tartozéka. A karzati gyámkövek és az északi hajóba nyíló árkádsor szélső árkádjainak vállkövei profilozásukban közös vonásokat mutatnak, s ez alátámasztani látszik az idézett feltételezést. Van azonban egy eddig figyelmen kívül hagyott körülmény, amely kizárja a karzat és az árkádsor egyidejűségének lehetőségét: a déli falon még meglevő gyámkövek megfelelői a szemközti oldalon az árkádsor nyugati ívnyílásába kerülnének! A karzat és az árkádsor együttlétezése tehát statikailag elképzelhetetlen. Következésképpen amaz korábbi, mint az árkád és az általa megközelíthető északi hajó, tehát az 1260-as évek előtt, még az egyhajós első templom részeként kellett felépülnie, s éppen az épület kéthajóssá bővítése tehette szükségessé lebontását a fentebb említett szerkezeti okok miatt. A karzatgyámok profilozásukban szembetűnő formai azonosságot mutatnak az egykori magyargyerőmonostori karzatot tartó gyámkövekkel. Valószínűleg ezek sem készülhettek a 13. század közepénél később.

A templomban megmaradt karzatrészletek, valamint a ma is álló karzatépítmények vizsgálata lehetővé teszi, hogy rekonstruáljuk a bonchidai egykori karzatot. Kiindulópontként meg kell jegyeznünk, hogy a magyarországi és erdélyi falvak román kori templomaiban előforduló nyugati karzatoknak két típusát ismerjük. Az egyik típust azok a nyugati karzatok alkotják, amelyeknek földszintjén három árkádot s ezeknek megfelelően három boltszakaszt alakítottak ki, az emeletükön viszont csak egyetlen, középső árkádot hoztak létre, amely rendszerint nyugati középtoronyban folytatódik. Ezt a karzattípust megtalálhatjuk Erdélyben éppúgy (a marosújvári és a bokaji, ma már romos templomokban), mint Kelet-Magyarországon (a csarodai templomban). A másik típusba azok a karzatépítmények tartoznak, amelyek mind felső, mind alsó szintjükön teljesen kihasználják a hajószélességet. Ezek nemcsak a földszinten, de az emeleten is oldalfaltól oldalfalig terjedő hármas árkádsorral vannak ellátva, melyeknek szélső árkádjai gyámkövekre támaszkodnak a hajó oldalfalain. Az ilyenfajta karzatnak is több példáját ismerjük régiónkban – Küküllővár, Tompaháza, Zobordarázs (Dražovce), Nagytornya (Velká Toroňa), Palágy templomaiban. Gyámköveinek számából és főleg elhelyezéséből ítélve a bonchidai karzat is ebbe az utóbbi típusba tartozott. A templom déli fala két egymás fölé helyezett gyámkövet tartalmaz, mely arra vall, hogy egykori karzata emeletén is, földszintjén is hármas árkádsort kapott. A déli falban megmaradt két gyámkő a földszint, illetve az emelet szélső árkádjait viselhette. Ezt mutatják a gyámokat lezáró lemezek felett megmaradt ívindítások is, melyekből két kisebb fesztávú árkádot tudunk kiszerkeszteni. Az emeleti részen – a hármas tagolásnak megfelelően – a nyugati falról is indult két árkád, mint ezt a déli hajó nyugati ablakának két oldalán megmaradt két gyámkő és a hozzájuk tartozó ívindítás igazolja. Nyilvánvaló, hogy a fent bemutatott árkádrendszer alátámasztására az említett gyámkövek nem voltak elegendők: a hármas árkádsor fenntartására a szélső árkádokat viselő gyámköveken kívül még szükség volt négy tartóelemre, pillérre vagy oszlopra. A kérdés csak az, hogy ezek közül mit használtak: pilléreket, oszlopokat vagy mindkettőt?

A templom két hajóját elválasztó árkádsor támasztóelemei közt egy kockafejezetes oszlop is szerepel. Ez kétségtelenül másodlagos elhelyezésben van, eredetileg nem az árkádhoz készülhetett, mivel abakusza nem egyezik a ráhelyezett ívek felfekvési felületével. Így e kockafejezetes oszlop az árkádsor kialakítása előtt a karzat része lehetett. A térkiegészítéshez szükséges árkádsort megelőző időszakban a kibővített templom helyén teremtemplom állt, s egy ilyen szerkezetű épületben az oszlop által ellátott tartószerepre csakis a karzatnál lehetett szükség. Virgil Vătăşianu szerint a kockafejezetes oszlop eredetileg a diadalívet tartotta volna. Ez azonban elképzelhetetlen, mivel Erdélyben is, Magyarországon is a román kori falusi templomok diadalíveinek alátámasztásához legfeljebb féloszlopot használnak, mint ahogy ennek a közeli némai és szamosújvárnémeti templom esetében is tanúi lehetünk. A diadalívnek egész oszloppal való alátámasztására a térségben egyetlen példát sem találunk. Ha mindehhez hozzátesszük azt is, hogy a kockafejezetes oszlopot lezáró keskeny fejlemez szélessége pontosan megegyezik az épen megmaradt karzati vállkövek szélességével, biztosak lehetünk összetartozásukban. Az árkádsor tartóelemeit tovább vizsgálva megállapíthatjuk, hogy a szélső árkádok súlyát levezető vállkövek is másodlagos elhelyezésben vannak. Mindkettő két különálló kőből tevődik össze, melyeknek a fal felé eső oldala töredékes. Másodlagos elhelyezésüket valószínűsíti az is, hogy profiljuk nem vállkőre, hanem inkább fordított talplemezre jellemző: három, párnatagra emlékeztető pálcából és az ezeket elválasztó két horonyból áll. Az alsó pálcatagok a tagozatok felfekvési felülete mentén peremet hoznak létre, ami ugyancsak a talplemezek sajátossága. Mindebből megállapítható, hogy a fenti elemek eredeti helyzetükben pillértalplemezek voltak; a kockafejezetes oszlopnál alkalmazott interpretáció rájuk is érvényes: mivel jelenlétük egy tartóelemet, éspedig pillért feltételez, e talplemezeket – figyelembe véve a pillérek felhasználási módját, illetve építészeti funkcióit – az árkád építését megelőző teremtemplomban csakis a karzathoz kapcsolhatjuk.

Elmondhatjuk tehát, hogy a karzati árkádok alátámasztásához kockafejezetes oszlopokat és gazdagon profilozott talplemezre állított pilléreket használtak. Ha a térség karzatait vizsgáljuk, megfigyelhetjük, hogy ezeknél általában az oszlopok a földszinten, a pillérek pedig az emeleten foglaltak helyet (lásd a tompaházai, valamint a csarodai karzatot). Bonchidán azonban kétségtelen, hogy az oszlop az emeletre került, a pillérek pedig a földszint árkádjait tartották. Az oszlop nem lehetett a földszinti árkádok tartóeleme, méretei miatt nem férhetett be alájuk, ezzel szemben magassága egyezik az emeleti árkádok kikövetkeztethető vállmagasságával.

Összefoglalásképpen elmondhatjuk, hogy Bonchidán egy kétszintes, földszintjén és emeletén három-három árkáddal ellátott karzat állt, melynek földszinti ívei pilléreken, emeleti árkádjai pedig kockafejezetes oszlopokon álltak.

Entz Géza a bonchidai templom karzatáról szólván a kegyúri karzat kifejezést használja. Ezzel tulajdonképpen egy régebbi, 1959-ben közzétett elméletét eleveníti fel, mely szerint a nyugati karzatok a kegyúri reprezentáció architektonikus eszközei. Entznek a nyugati karzatokról írt cikkét követően jelentősen előrehaladt a karzatrendszerek kutatása mind nyugaton, mind Magyarországon, s ez nagymértékben megváltoztatta a nyugati karzatok rendeltetésével kapcsolatos elképzeléseket. Kiderült, hogy e karzatok nem a kegyúri reprezentáció eszközei, legalábbis nem minden esetben, ugyanis más rendeltetésforma, liturgikus funkció is kapcsolódhatott hozzájuk. E kutatások azonban nem adnak választ egy igen fontos kérdésre – ami a mi szempontunkból a legnagyobb jelentőséggel bír –, vagyis arra, hogy milyen szerepet kaptak a falvak templomainak nyugati karzatai, ezek esetében ugyanis a nagyon kis alapterület, a csökkentett méretek kizárják mind a kegyúri reprezentációs funkciót, mind a liturgikus rendeltetést. A tompaházi, a küküllővári, a bokaji karzatok közül a legnagyobb alig másfél méter széles, a legkisebb pedig még egy méter sincs. A gyerőmonostori egykori karzat – a gyámköveknek a hajósarkoktól mért távolságából ítélve – legfeljebb 2 méter széles lehetett, s nem feltételezhetünk nagyobb méreteket a bonchidai lebontott karzatnál sem. Ennek megmaradt gyámkövei 1,8 méterre vannak a hajószeglettől. Következésképpen el kell fogadnunk, hogy ezek a karzatok korántsem voltak eléggé tágasak ahhoz, hogy helyet adjanak a patrónusnak és kíséretének vagy esetleg a liturgiát végző egyházi személyeknek. Így esetükben aligha képzelhető el a tárgyalt rendeltetések valamelyike.

A kéthajóssá alakított templom további változtatásokon ment át. Itt kell megemlítenünk a külső támokat, melyek az épület bővítése után készültek, teljes bizonyossággal a jelenlegi szentély és az északi hajó építését követő újabb átalakítások alkalmával. A támpillérek ugyanis nincsenek kötésben az említett kiegészítések felmenő falaival, s rendszerük nem igazodik a szerkezet statikai igényeihez. Olyan helyeken is állnak támpillérek, ahol nincs szükség a támaszra, míg ott, ahol a statika, a szerkezet megkövetelné jelenlétüket, elmaradnak. A mindössze 6,5 méteres szentély zárófalát három pontban is megtámasztották, viszont a szentély és a hajó oldalfalainak találkozási vonalán, a diadalív oldalnyomásának támasztási vonalában nem emeltek támpillért, amint az északi hajó északkeleti sarkához sem.

A déli fal háromkaréjos kapujából félkörössé alakított bejáró nyílásának befalazása csak viszonylagosan datálható. A falazást vizsgálva azt észlelhetjük, hogy kialakításánál a homokkő és a dacittufa kváderek mellett téglatörmeléket is használtak. A téglatörmelék használata egyebütt csak az elfalazott román kori ablakok betöltésében és a déli fal nyugati támpillérének a kiegészítésében figyelhető meg. Ez azt bizonyítja, hogy a kaput valamikor a templom támpilléreinek felépítése után falazták be.

Egy későbbi, 15. századi átalakítás eredménye a déli fal csúcsíves kapuja. Rézsűprofiljában többszörösen ismétlődő elemként van jelen az orrlemezes körtetag, mely lemeztag-pár közbeiktatásával kétoldalt horonyba megy át. Ez a plasztikai megoldás az 1400-as évek sajátossága, mint ahogy ezt több hasonló megjelenésű korabeli borda és körtetagot alkalmazó 15. századi ablakrézsű is igazolja. A kaput valamikor egyenes záródásúra alakították (vállmagasságban a keretet megszakították, s egy gerendával kötötték össze a szárakat), s ebben a formájában századunk harmincas éveiben is használták még.

Fontosabb változtatást még a 18. század elején végeztek a templomon. Ekkor helyezték el az 1720-ban készített nyugati kaput. Szemöldökgerendájának díszítőmotívuma – a levélkacsokból és indadíszekből kialakított kartusba foglalt C(omes) G(eorgius) B(ánffy) 1720 felirat – a Sípos Dávid által készített szószéken is megjelenik, s arra enged következtetni, hogy a kaput is a bonchidai szószék mestere faragta.

Utólagos az északi hajó keleti zárófalához, valamint a szentély északi oldalfalához toldott kripta is, melyet a torony megépítésére vásárolt építőanyagból készített Bánffy László özvegye, Bethlen Borbála az 1820-as években. Ezt az 1930-as restaurálások alkalmával kutatták, amikor előkerült az építtető sírfelirata is.

A fenti mozzanatot tekinthetjük az utolsó, építéstörténetileg jelentős átalakításnak.

Az egyház épülete mellett figyelmet érdemel a cinterem kerítőfala, különösen ennek egykori bejárója. Az elpusztult kaput Esterházy János írta le a múlt század végén. Innen tudjuk meg, hogy nyílása felett három címer volt elhelyezve, melyek közül a szélsők liliomos koronára állított, kardot emelő griffeket ábrázoltak, a középső sárkány-pajzstartós pajzsában pedig hármas halmon álló sast. A szélsőket a Bánffyaknak, a középsőt pedig a Kisfaludi családnak tulajdonítja a szerző. A leírásból és a körülményekből ítélve kétségtelen, hogy a két griffes címer a faluban birtokos család grófi, illetve bárói ágának a jelvénye, azonban a sárkány-pajzstartósnak Kisfaludi-címerként való értelmezése téves. Ezen az Esterházy által látott s lerajzolt címeren megjelenített sas felemelt lába egyértelműen arra utal, hogy valamit tartott, de e feltételezhető tárgy nem volt már azonosítható. Ilyen körülmények között Esterházy kettős keresztet tartó sasra gondolt, s így következtetett arra, hogy az illető címer a Kisfaludi családé, figyelmen kívül hagyva a pajzsot körülfogó telamón alakját, mely a Bagosiak címerén fordul elő. Akár el is vonatkoztathatunk a Kaplony-nemzetség szívet szorongató címeralakjától, a sárkányrend jelvénye elegendő ahhoz, hogy a címert a Bagosiaknak tulajdonítsuk, mert ez az egyedüli szóba jöhető család – Bagosi Erzsébet 1722-től id. Bánffy Farkas felesége volt –, melynek címerén a két elem együtt s a leírt formában jelenik meg. A Bagosi-címer azonosítása segít az egykori kapu datálásában is, mely valamikor Bagosi Erzsébet és Bánffy Farkas 1722-beli házassága után készülhetett.

Forrás: Karácsony István: A bonchidai református templom építéstörténete