Utolsó frissítés: 2025.11.27.
Bódvaszilas, erődtemplom
Pető Zsuzsa Eszter: Egy ismeretlen templomerődítés Északkelet-Magyarországon
Megjelent a Várak, kastélyok, templomok c. folyóirat 2011/3 számában
Az erődtemplomok hallatán legtöbben először Erdély valamely szász vagy székely templomvárára gondolnak, s eme épülettípus kutatása is főként erre a területre koncentrált hosszú ideig. Pedig – ahogyan azt a legújabb gyűjtések is igazolják – a Kárpát-medence más tájain is bőven akad még felfedezésre váró emlék. A Borsod-Abaúj-Zemplén megyében, Miskolctól északra, kb. 50 km-re található Bódvaszilas egyháza is az egyik ilyen különleges, eddig nem ismert példája erődített templomainknak.
Az egykori Torna vármegyéhez tartozó település központjában, egy dombra épült a barokk kori római katolikus templom, amelynek omladozó körítőfalát 2010 óta állagmegóvó és rekonstrukciós munkálatokkal próbálják megőrizni; ennek kapcsán irányult a megyei műemléki felügyelők – Simon Zoltán és Kosdi Attila – figyelme a területre, s mint utóbb kiderült, egyáltalán nem érdemtelenül. A nyári régészeti felügyelet során sikerült árnyaltabbá tennünk és bővítenünk eddigi ismereteinket a településről és templomának történetéről.
Szilas neve szilfákkal benőtt helyre utal. Az Árpád-korban a királyi uradalom része lehetett, első említése bizonytalan, talán Nilos néven szerepel egy 1274-ben kelt oklevélben, amikor is IV. László király a tornai ispánnak adományozta a települést. Valamivel később, egy 1283-ban keletkezett királyi adománylevélben találkozunk biztosan a falu nevével, ekkor már Zylas illetve Szilas alakban jegyzik le. A település további történetét a közeli Szádvár, valamint a Bebekek és Szapolyaiak históriáján keresztül ismerhetjük meg. Az írott források a vár és uradalom örökös tartozékai között említik 1415-től, legtöbbször a környék további falvaival (Szögliget, Szőlősardó, Hídvégardó, Vendégi, Szentandráskovácsi, Almás és Körtvélyes) együtt. Az is ismert, hogy 1446-ban itt tartották Torna vármegye gyűlését, majd valamivel később Mátyás király egy per kapcsán elrendelte Szilas és a szomszédos Komjáti határainak bejárását, így valamivel több információnk van a korabeli tájról és határhasználatról. A 16-19. század közötti időszakból több összeírás hagyományozódott ránk, így hozávetőleges képet tudunk alkotni a település gazdasági és társadalmi képének változásáról, az uradalomban betöltött szerepéről – mindez erős kölcsönhatásban van a régészeti eredményekkel is.
A törökök kiűzése és a Thököly-féle felkelés után Szádvár elvesztette a térségben eddig betöltött hadi s központi szerepét – Bécs döntésének értelmében 1686 körül falait „elrontották”. Ennek következtében vált a környező falvak uradalmi központjává Szilas, s csak ezután épült fel a frissen birtokba iktatott Esterházyak jószágigazgatói kastélya a település centrumában. A közvetlenül a templomtól keletre-délkeletre emelt (s így a templom északkeleti-keleti falához is csatlakozó) épületek nagy része romos állapotban ugyan, de egészen a közel múltig állt – jelenleg már csak a később, az 1770-es években épült, ma vendégházként funkcionáló udvarház („Esterházy-Koós kastély”) és egy távolabb álló magtár látható ebből az egykor szebb napokat megélt komplexumból. A 18. században tehát több periódusban építkeztek a hercegi család tagjai, amelyek részeként (az udvarházzal egyidőben) emeltette Esterházy „Fényes” Miklós a ma látható, északolt szentélyű barokk templomot. Erre vonatkozólag fontos adatot találunk a korabeli egyházlátogatási iratokban, amelyek szerint a régi templomot a szentély kivételével (!) teljesen elbontották. A templom körül változó magasságú, hatszögletű kőfal fut körbe, amelynek északi oldalán egy, a fal síkjából kiemelkedő négyzetes erődítés található. Ennek keleti és nyugati oldalán már az első helyszíni szemlén jól látható volt egy-egy négyzetes, kisebb méretű, befalazott nyílás körvonala, amelyet a későbbi munkák során kibontottunk. Két mélyített, négyszög alakú lőrést rejtett a kőtömeg (külső méretük 50 x 60 cm, a nagyjából a fal közepén jelentkező szűkület, a belső négyszög 25 x 10 cm). Az erődítés északkelet felé néző oldalába a barokk korban kegyúri átjárót alakítottak ki, amit később befalaztak, majd újabban – a rekonstrukciós munkálatok során – ismét megnyitottak.
A fal keleti és északi szakaszán végzett régészeti kutatások több tekintetben árnyalták és bővítették eddigi ismereteinket. Az északi területen, a négyzetes védműtől nyugatra, a felszín alatt került elő a védműhöz közvetlenül kapcsolódó eredeti, egy periódusú falrész maradványa. Innen és a bástya belsejében nyitott árkokból kora újkori leletanyag került elő, rétegtanilag azonban csak az előbbi terület az értékelhető.
Az erődített körítőfal északkeleti – keleti szakasza nem volt vakolva, így meg lehetett figyelni a vélhetően barokk kortól datálható sokszoros beavatkozásokat (elfalazott, csak egyik vagy másik oldalon látható nyílások, gerendafészkek, stáció fülke helye, etc.) Az északi védmű - keleti ‘támpillér’ - délkeleti ‘támpillér’ közötti falszakaszok előtt a barokk kori, falhoz emelt épületek alapfalai kerültek elő, amelyek a körítőfallal párhuzamosan futottak, követték annak szögeit. Ebből következik, hogy a ma támpillérként funkcionáló falaknak egykor térelválasztó funkciójuk lehetett.
A körítőfalnak legalább két fő periódusa különíthető el. A minden bizonnyal a kora újkorban emelt első erődítés még a „régi” templomot vette körbe. Északi védművén kívül további legalább egy, de lehet, hogy kettő ugyanilyen eleme volt a körítőfalnak. Az északit követő négyzetes erődítés a délkeleti részen lehetett (az északi elemtől számított második szögnél). Feltételezésünket igazolhatja az, hogy a meredek lejtőn egy négyzetesen körberajzolható plató van, amelynek helyzete és mérete pontosan kiadja egy négyzetes erődítmény vonalát. Az is támogatja az ötletet, hogy a kis területen rengeteg a kőomladék. De ami a leginkább feltűnő ezen a részen, az az észak felől eső magasabb falrész és a templom déli ívét átölelő alacsonyabb fal csatlakozása. Az alacsonyabb falsík egyszer enyhén megtörik, mielőtt csatlakozna az álló oromfalhoz. Ezt a pontot tekinthetjük az egykori védmű egyik belső sarkának, míg a feltételezett nyílás másik oldalát a magasan álló fal sarka adja (ott, ahol derékszögben keletnek fordul a rendszer, s a barokk kori oromfal maradványaként folytatódik). A két pont közötti távolság 3 méter, ami pontosan megegyezik az északi védmű belső sarkainak távolságával. Ezen felül még az sem elképzelhetetlen, hogy a barokk kori épületeket dél felé lezáró oromfal alsó ablakát egy lőrésből alakították ki, azaz a kora újkori védmű északi oldalát felhasználták a barokk kori építkezéseknél.
A feltételezett harmadik „bástya” (azaz a körítőfalnak az északi védműtől számított negyedik szögénél lévő védmű) léte abszolút hipotetikus, a barokk és újkori területrendezések minden korabeli struktúrára utaló felszíni nyomot megsemmisítettek. Viszont védmű építése talán itt a legindkoltabb, hiszen a település egyik legmagasabb pontjáról lehet a legideálisabban megfigyelni a falu felé eső területet és a Bódvaszilason áthaladó utat.
Annyi bizonyos, hogy sokszor javították, alakították a körítőfalat – minden bizonnyal a barokk korban tették ezt a legintenzívebben. Egyrészt a jószágigazgatói épületek megépítése is komoly beavatkozásnak számított, másrészt megerősíti feltételezésünket még egy – kivételesen most szerencsésként értékelhető – kis területen jelentkező falkiomlás is, ahol jól látszódott a fal első periódusának alapozása (amely a barokk korban kialakított mai felszíntől kb. 1 méterrel magasabban jelentkezett) és a barokk kori köpenyezés, renoválás nyoma, pl. egy áthidaló gerendával biztosított, mindkét oldalon jelentkező, rácsozott nyílás is. A 18. század intenzív építkezéseinek eredménye lehet az is, hogy a feltételezett két (már talán romossá lett, funkcióját vesztett) erőművet elbontották s a barokk templom jobb térbeli érvényesülése miatt a délkeleti, déli és délnyugati szakaszokon a falakat visszabontották. Nagyobb térrendezés előzte meg a szintén barokk kori parókia felépítését a nyugati részen, valamint, mint utaltunk rá, a 18. század elején a körítőfal külső, északkeleti síkja előtt is mélyítették, kiegyenlítették a lankás felszínt, előkészítve a terepet az épületeknek.
Nem tudjuk, hogy összesen mennyi megújítása, átépítése volt a falnak, a rengeteg gerendafészek, nyílás és omlás elkülönítéséhez még további falkutatások szükségesek, mint ahogy azt sem tudjuk, hogy hol lehetett a körítőfal bejárata.
Joggal merül fel a kérdés, hogy kik építhettek szabályos hatszögletű, védművekkel ellátott körítőfalat ezen a területen? A terv, amely alapján épült nem éppen provinciális, nagyobb tervezési-építési jártasságról tanúskodik, a kivitelezés viszont (az eddig megismert kép alapján) változó minőségben történt meg. Sárközy Sebestyén felvetése szerint a legközelebb a Hernád völgyében élő hajdúk munkája lehet a körítőfal. Írott források is alátámasztják a gyakorlott erődépítők jelenlétét, ugyanis az Esterházy József Antal herceg halálakor, 1721-ben készült inventárium említést tesz a hajdúk régi házáról. Az is kétségtelen, hogy a rekonstruált erődítési rendszer párhuzamait az Alföldön és a Zemplénben találjuk meg, elsősorban a hajdúvárosok és vonzáskörzetükben kiépített erődtemplomok között.
Négyzetes tornyot Hajdúszováton, részben Szoboszlón találunk, viszont ezek nem meglepő módon téglából épültek, s a falakban kulcslyuk alakú lőréseket alakítottak ki. A falak vastagságai 63-73 cm között váltakozik, amihez hasonló nagyságú a szilasi fal mérete is (az északi védmű falátmérője 70 cm). A kérdés mindenképpen további kutatásokat igényel.
Többször említettük már a régi templomot. Arra a kérdésre, hogy mennyire volt régi, azaz egy középkori, minden valószínűség szerint keletelt szentélyű templom állt-e a mai templom helyén, jelenleg nem tudunk válaszolni. A források alapján csupán annyit tudunk, hogy a 14. században Szilasnak már volt egyháza. Középkori kerámiával biztosan keltezhető falmaradványokat a délkeleti falszakasz előtt s alatt találtunk, amiről annyit lehet elmondani, hogy az irányultsága és kőanyaga egyértelműen eltért a barokk kori részektől. Egyelőre semmi sem támasztja alá, hogy a középkori egyházhoz tartozhatott volna, hiszen a körítőfal a régi templomot is védte - hacsak nem egy még korábbi periódus lenne, ami elég valószínűtlennek tűnik. Ráadásul ha valóban a korábbi templomhoz tartozik a kis szakasz, az azt jelentené, hogy a barokk templom építése előtt átlagban legalább 1,5 méterrel megemelték a templomkert szintjét, ami viszont elképzelhetetlen, ha arra gondolunk, hogy az északi védmműtől nyugatra mindössze 30-40 cm mélyen került elő a körítőfal alsó részének és alapozásának maradványa (ugyanakkor a tereprendezések mértékét és pontos helyét nem ismerjük). S ha még a 18. századi egyházlátogatási dokumentum fentebb leírt megjegyzését is valósnak véljük, ami szerint a korábbi templom szentélye nem került elbontásra (talán a mai templom keleti sekrestyéje az), akkor teljesen kizárhatjuk a falmaradványok templomhoz való tartozását. Biztosat csak további kutatások után lehet elmondani ebben a kérdésben is, egyelőre a legvalószínűbb, hogy egy korábbi körítőfal maradványa lehet.
Bízva a bódvaszilasiak hosszú ideje tartó, töretlen lokálpatriotizmusában reméljük, hogy a templom és a település kutatása még közel sem tekinthető lezártnak, s hogy a kérdéseket tisztázni tudjuk a közeljövőben.
Pető Zsuzsa Eszter
Források:
Borovszky Samu - Sziklay János (szerk.): Magyarország vármegyéi és városai. Ser. I. Abaúj-Torna vármegye és
Kassa. Budapest, 1896.
Diós István (főszerk.) Magyar katolikus lexikon I. (A–Bor). Budapest, Szent István Társulat. 1993.
Dénes György: A Bódvaszilasi-medence 700 éves története. Borsodi Kismonográfiák 16. Miskolc, 1983.
Détschy Mihály: Egy ismeretlen magyar vár – Szádvár. A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 8 (1969)
Koleszár Krisztián: A szilasi római katolikus templom kerítőfala. Szilasi Újság. Új folyam, 1. szám, 2010. tél
Tolnai Gergely: Templomvárak, erődtemplomok Magyarországon. Az Esztergomi Vármúzeum Füzetei 1. Esztergom,
2001.
Sárközy Sebestyén: A történeti Torna megye településtopográfiája a kezdetektől a 18. század elejéig.
Miskolc-Perkupa, 2006.
Rémiás Tibor (szerk.): Torna vármegye és társadalma 18-19. századi források tükrében. Bódvaszilas-Miskolc, 2002.
