A ZÁGRÁBI TUDOMÁNYEGYETEM KÉZIKÖNYVEI

MANUALIA UNIVERSITATIS STUDIORUM ZAGREBIENSISI

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Szerkesztő

Želimir Čolić

 

Műbírálók

dr. Mirko Maretić professzor
Andre Mohorović akadémikus

dr. Božidar Rašica

 
 

 


Grafikai szerkesztő

Željka Sambolek

 

Lektor

Đurđa Živković

 

A címlapot kidolgozta

Dubravka Zglavnik

 

Korrektor

Branka Mesing-Nakarada

 

E kézikönyv megjelentetéséhez hozzájárult:

a Zágrábi Tudományegyetem tudományos-oktatói irodalmi

Bizottsága, az 1990. február 07-án kelt,

 02-674/1-1989-es számú határozatával

 

A kézikönyv megjelentetését anyagilag támogatta:

a Horvát Köztársaság, Művelődésügyi és Kulturális Minisztériuma és

a Horvát Köztársaság, Tudomány és Technológia Minisztériuma

 

A horvát Nemzeti és Tudományegyetemi Könyvtár, CIP - publikációs katalógus száma 726.54(497.5)

 

SEKULIĆ-Gvozdanović, Sena

Crkve – tvrđave u Hrvatskoj / Sena Sekulić-Gvozdanović.

- 1. kiadás – Zágráb: Tankönyvkiadó (Školska knjiga),

- 1994. – IV. 164. old.: illusztráció (részben színes); 28 cm

-         (a Zágrábi Tudományegyetem Kézikönyvei = Manualia Universitatis studiorum Zagrebiensis)

Bibliográfia: 162-164. old. – impresszum

ISBN 953-0-60513-7

940719057

 

 

 
 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 


Nyomda: TIZ ZRINSKI d.d. Čakovec (Zrínyi Nyomda Rt. – Csáktornya)

ISBN 953-0-60513-7

 

Dr. Sena Sekulić-Gvozdanović professzor

A Zágrábi Tudományegyetem Építészeti Tanszékének rendes professzora

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Templom erődítések

Horvátországban

 

1. kiadás

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Tankönyvkiadó (Školska knjiga), Zágráb, 1994.

 

 

 

         „Ezt a dolgozatomat, már 1980-ban befejeztem, ám a fennálló viszonyok miatt nem lehetett megjelentetni, mégpedig a templom szó miatt, ami akkoriban tiltólistán (indexen) volt, noha a könyv címében a súlypont, a templomépítmények erődítésén volt.

 

         A továbbiakban szeretnék köszönetet mondani Andre Mohorovičić akadémikusnak, e könyv előkészületeihez nyújtott állandó inspirációiért és tanácsaiért. Szintén köszönetet mondok fiamnak, Vladimir Gvozdanović-nak (Goss) is, a terepmunkálatok folyamán nyújtott segítségéért és művészettörténeti szaktanácsaiért. Köszönet továbbá, Dr. Cvita Fisković-nak és dr. Lelja Dobronić-nak a jó szándékú kritikai megjegyzéseikért. Köszöntöm a Zágrábi Tudományegyetem, Építészeti Tanszékének, az építészet fejlődése tanszéken engemet követő, dr. Vladimir Bedenko-t, valamint e tanszék dékánját, dr. Filipović-ot továbbá dr. Ante Vulina és dr. Ante Martinović-Uzelac akadémikusokat, akik lehetőséget adtak arra, hogy nyugállományba vonulásom után is tovább dolgozhattam a katedrán. Külön és hosszan köszöntöm édesanyámat, Hanja Sekulić Tymszyszyn-t, aki nekem az életet és a neveltetésemet ajándékozta.

 

Azoknak, akik pedig tovább foglalkoznak a címben foglalt problematikával kívánom, hogy tartsanak ki munkájuk mellett és járuljanak hozzá ajándékaikkal e tudományterület előrehaladásához.

 

 

Sena Sekulić-Gvozdanović”

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Figyelem!

 

A fordítás, szabadfordítás, minden engedély a kiadónál !!!

Fordította: Szatanek.jozsef@hor.b-m.hu

 

 

 

 

 

 

 

Tartalom

 

I. Bevezető  11

II. Európai példák rövid áttekintése 13

III. Templom erődítések Horvátországban    39

 

       A. Dél Horvátország           44

1.    Dalmácia monumentális (itt értsd: nagy jelentőségű)

     építményei            49

                   2. Kisebb, erődített templomépületek – kémlelő tornyok

    Dalmáciában 67

3. Egyéb dalmáciai példák 80

         B. Isztria                               106

         C. Kontinentális Horvátország            114

                   1. Szlavónia       114

                            a) „Szerémségi csoport”    116

         b) Nyugati és déli homlokzaton lévő

     erődített templomtornyok  127

                   2. Északnyugat Horvátország    131

 

         Zárszó                149

         Jegyzetek          151

         A kézikönyvben tárgyalt templomerődítések jegyzéke         194

         Néhány horvátországi, erődített kolostor             195

         Helynévmutató 196

         Bibliográfia       200

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

I. Bevezető

 

 

 

 

            Erődítéseket abban a korszakban építettek közép, nyugat és dél Európa területén, amikor már végleg konszolidálódtak az új állami struktúrák, továbbá amikor az új nemzeti és állami egységek kialakultak, tehát a legnagyobb változások korában.

            A feudalizmus rendszere, a kezdetekben egyszerű volt, nehezen megteremtett biztonsággal, amit e földrészre is sikerült kiterjeszteni, ám a rendszer dominanciája végül is ellenségeskedéshez, rivalizáláshoz, belső kibékíthetetlen ellenétekhez, nagyon bonyolult érdekviszonyokhoz vezetett, tragikus következményekkel, mint pld. a száz éves háború Európában.

            A városok – amennyiben folytatták az ókorban megkezdett életüket, megtartották ősi urbanizációs alapjaikat, melybe azonban újabb építményeket illesztettek, így az új idők bekövetkeztével a struktúrájuk spontán növekedésnek indult, majd a privilégiumaik megszerzése után, védőfalakkal vették körbe őket.

            A hűbérbirtokok székhelyeként, magaslati és természettől védett helyeikkel, kiemelkedők voltak a földesúri várak (burg, grad, stb.), ezek a személyes lakó és egyben erődített építmények, mely a földesúrnak (időnként az alávetetteket is megoltalmazták bennük) nyújtott menedékhelyet a külső és belső ellenség támadásai ellen.

            A fenti értelmezések egyik oldalon állt a város és erődítései, magával a város lakosságának kollektívájával, mely kötelezettségeivel és viszonyaival a központi királyi hatalom és a földesúr között állva, szabadságot és jogot kapva a város megerődítésére. A másik oldalon állt a vár állt, mint a földesúr végső menedékhelye.

            Ám azokban az időszakokban, amikor gyakran egy püspök lett a hadvezér és ispánjaik által is  hadakoztak, megerődítették az egyházi épületeket is, létrehozva erődített kolostorokat, pápai várakat, templomvárakat, valamint más, különleges kialakítású erődítéseket, olyan elszigetelt alakzatú egyházi épületerődítéseket – templom erődítéseket, melyek védelmi feladatköre szintén mélyen, az akkori történelmi eseményekben gyökerezett.

            Mielőtt áttekintenénk ezeket a különleges kialakítású erődítések horvátországi vonatkozásait, tekintsük át az európai templom erődítések fejlődését.

            A fenti jelenségek elemzésekor észre fogjuk venni, hogy milyen nagy területen terjedtek el az ilyen kialakítású erődítések észak Európában főként a 11. századtól és utána, kelet Európában a 13. századtól és utána, míg közép és nyugat Európában (dél Franciaországot kivéve) ezen építmények száma jelentéktelen, és azok is döntően csak szimbolikus jellegűek. A templom erődítések ilyetén idő és területi eloszlása teljesen érthető, mivel a kezdetekben zavaros Európában létrejött nyugat európai államokban, a pápa avignoni fogsága okozta nagy egyházszakadás, valamint a százéves háború (kb. 1300-tól, 1450-ig) miatti nagy krízis idejére, már kialakultak az erődített kolostorok, a pápai várak, a földesúri várak és az város erődítések, ahol a szükség esetén, minden fajta népelem el tudott helyezkedni. Ellenben a peremvidéket jelentő észak és kelet Európában, sokkal kisebb területre terjedt ki a városiasodás, ezért a paraszti populáció, gyakran a templomait erődítette meg, mivel a falusias vidékeken ezek voltak az egyetlen nagyobb és erősebb építmények, melyek menedékül szolgálhattak a viking, a normann rablók támadása esetén észak Európában, a mongol és a török támadások esetén kelet Európában.

            Számunkra érdekes tény az, hogy a távoli svéd Friesland (sic! helyesen a dánok uralta észak hollandiai Frízföld), vagy az angliai Norfolk „falusias” típusú templom erődítései (kör alakú védőtornyok a templom nyugati homlokzatán), visszatükröződnek Szlavónia falusias területein, míg az olyan „monumentális” (a továbbiakban hangsúlyos) típusú templom erődítések , melyeket az európai példák mellé lehetne állítani, csak Dalmáciában jelentek meg és ott is csak a szigeteken.

 

 

 

1. Kép. Az un. „Kevin-ék konyhája”, Glendalough, Írország.

 

 

2. Kép. A St. Andrew templom, Framongham Earl, Norfolk (1100. körül).

 

 

 

3. Kép. A St. Margaret templom, Hales, Norfolk (1100. körül).

 

II. Európai példák rövid áttekintése

(és visszatükröződéseik Mexikóban)

 

 

 

 

            Az Európa szélén fekvő Írországgal, mint a végtelenbe vezető utolsó lépcsőfokkal fogjuk kezdeni e rövid áttekintés bevezetőjét, mivel egy bővebb tanulmány az európai templom erődítésekről, meghaladná e témánk kereteit.

            Írország területén, némi durva, de eredeti példa található. A „Kevin konyháját” (1. kép, Saint Kevin’s Kitchen, Glenalough, County Wicklow) nevezhetjük Európa legrégebbi templom erődítésének. Ez egy egyszerű, paralelogramma (a továbbiakban téglány) alaprajzú (kb. 8x5 m), kőből készített, magas, meredek tetőzetű építmény. A falait és a tetőfedelet, vízszintes sorokban rakott kövekből, a tető meredekségét pedig, a kőrétegek folyamatos eltolásával vitelezték ki. A téglány oromfalából, egy karcsú, a csúcsán kúp alakú torony emelkedik ki, mely valaha külön, de mindig az építményhez kapcsolódva állhatott. A talaj fölött magasan kialakított bejárata, védelmi funkciót sugall, melyet az azonos korú, másik, törékeny torony léte nem erősít meg. Ám ennek megállapításához, az akkori kor, azaz a Kru. 6. század haditechnikáját is szükséges vizsgálnunk. Az ilyen kialakítású tornyok biztos, hogy a viking kalózok támadásánál, csak defenzív védelemként szolgálhattak. Talán éppen ezért tűnt el szinte teljesen, ez a csodálatosan egyszerű ír építészet módszer a nagyobb, 8. 9. századi barbár invázió idején. E fent említett építmény egyetlen díszítéseként, egy magas, mélydomborművű kereszt őrződött meg, mely máig tudományos vizsgálódások tárgya.

            Az Auxerre-i Patrick (Kru. 431) misszionáriusként annyira szerencsés volt Írországban, hogy halála után harminc évvel, Írország teljesen keresztény ország lett. Írországban a keresztény kultúra ekkoriban különleges fénnyel árasztotta el, a sötét, kora középkort. A vikingek mondhatni, ezt törölték el.

            A normann támadások ezt még tovább rombolták, sőt az utóbbiak támadásaik még messzebb vezettek. Ezzel Európa színpadán, egy addig teljesen ismeretlen, új nemzet tűnt fel. Eredeti népnevük nem ismert, Európa észak partjainak új lakosait, csak Noord-mannok (normannoknak, azaz északi embereknek) nevezték, mégpedig azon északi vidékekről, ahonnan érkeztek. A terjeszkedésük látványos volt. Egy évszázad alatt elfoglalták Kijevet, megsarcolták Bizáncot és birtokba vették Szicíliát. Érintkezésbe kerültek a fejlettebb civilizációkkal is. Franciaországban a normannok felvették a kereszténységet, megtanulták a nyelvet, átvették a feudális tradíciókat (az arab haditechnikával együtt) és megdöbbentően hamar asszimilálódtak. Anglia 1066-os elfoglalásakor, már mint francia hódítók jelentek meg.

            Anglia, a normann és viking időszak idején, nagyon nehéz időket élt meg. Számos világi, egyházi építménye és vára tűnt el, dőlt romba, ám számos angol hátországot képező, erődített templom maradt fenn. Az ilyen építmények sora leginkább az egykori, norfolki határőrvidéken található. Ezeket az építményeket, a templomok nyugati homlokzatán lévő hengeres tornyok jellemzik. A kovakőből épített, egyhajós, négyzetes szentélyű templomok nyugati homlokzatán lévő kör alakú tornyok belső átmérői, 2,35-4 métert tesznek ki. A tornyok falvastagsága, az induló 0,9 métertől, 1,20 méterig terjedtek, a magasságuk 10 métertől, 18 méterig. A norfolki példáknak [1] nem csak a kialakítása, hanem a méreteik is összevethetők a horvátországi, „szerémi csoport” templom erődítéseivel. Pld. az          újmikefalvai (Novi MIkanovci) Szt. Bertalan templom harangtornyának a belső átmérője 2,40 métert, a falvastagsága 85 centimétert, a torony magassága, 20 métert tesz ki. A maróti (Moravić) temetőben lévő Istenanya templom harangtornyának belső átmérője, 2,60 métert, a fal vastagsága 0,90 métert, a torony magassága, kb. 20 métert tesz ki.

            Szlavónia kifejezetten falusias területeinek templom erődítései épp úgy, mint Norfolk hasonlóan falusias területein, gyakran egy megelőző erődítési helyen találhatók, ami az őslakosok tapasztalatainak folyamatosságát mutatja.

            A középkori Svédország, a skandinávok és a gótok uniójából jött létre. Az 1000. év környékén, Uppsala körül, egy erős királyság alakult ki. Az első svéd apostol, Szt. Ansgar (865. körül) volt, aki sikeresen térített (prédikált) a Mälaren tó vidékén. A 12. században, a svéd kalózok igazi csapást jelentettek a svéd keleti partokra. Ezért ellenük motték, várak és templom erődítések épületek ki. Ekkor sok románkori templom régi épülete, a pótlólagosan épített védelmi elemek miatt védelmi jelleget öltött, majd igazi templom erődítéseket is építettek.

            Néhány svéd példa [2], megint csak a „szerémi csoport” templomainak nyugati homlokzatán lévő kör alakú, védelemre alkalmas harangtornyira emlékeztet. Ezek „északi eredetére” már Gj. Szabo is figyelmeztetett, és jogosan, mivel ennek a típusnak az útja valóban Svédországból és Norfolkból indult, majd Erdélyen, Európa templom erődítésekben leggazdagabb térségén keresztül, érkezett Szlavóniába. A fennmaradt svéd példák közül, számunkra a legérdekesebb templom erődítés, melynek szintén kör alakú védőtornya van a templom nyugati homlokzatán,  Hammarlund-ban (7. kép) található.

 

 

 

4. Kép (balról). St. Mary, Bessingham, Norfolk (1100. körül). 5a. Kép (jobbról). St. Peter, Forncett, Norfolk (1100. körül)

 

            Norvégiában is létezik egy sor olyan templom erődítés, melynek erős nyugati tornya van. Itt a Tröndelag-i, Vaernes-t templom emelhető ki, melynek alaprajza jellemző, Norvégia eme periódusára.

            A kör alakú templom erődítések sorozata, fontos epizódját képezik a középkori Dánia építészetének. Ez az alaprajzi kialakítás, Sigurd király (1107-1111) jeruzsálemi zarándoklatának az eredménye lehet. A Bornholm szigeti négy jelentős, tipikusan dán, kör alakú templomot (10. kép), 1050. és 1300. között építették [3]. A kör alakú templomok leghangsúlyosabb példánya, a Zeeland-i Kalundborg-ban (11b. kép) található, melynek központi tornya mellett, négy nyolcszög alakú, érintőleges tornya van, melyeken számos lőrés figyelhető meg.

            A dán, kör alakú templom példák legerőteljesebb visszhangja Morvaország-ban jelent meg, csak a morva erődtemplomoknál, nincs központi alátámasztás és területük is jóval kisebb [4].

 

 

5b. Kép (balra). St. Mathias, Haddiscoe Thorpe, Norfolk (1100 körül). 6. Kép (jobbra). Hammarlunda, Svédország.

 

 

7. Kép. Ask, Svédország.

 

            Lengyelország-ban is jó néhány templom erődítés létezik, melyek közül, hangsúlyos példaként, Prandocin-t (13. kép) és Zarnowa-t kell kiemelnünk [5]. Számunkra a legérdekesebb lengyel templom erődítés, Inowlodz-ban található (14. kép), mely ugyancsak a „szerémi csoport” templomaira emlékeztet. Ezt a templomot a 20 (sic!) század végén emelték, a Pilice folyó magas és meredek partján. A szabályos téglalap alakú hajójának, szokatlan arányai vannak – a hajó hosszát, három szélesebb mező képezi. Az apszist fél kupolával fedték le, míg a nyugati homlokzaton egy kör alakú torony található. A tetőzete zsindelyes. A templom egyetlen bejáratát, az északi fal legkeletibb sarkában alakították ki. A falak relatív vastagsága, 1,20 métert tesz ki, míg a magas és szűk, teljesen lőrésekhez hasonló ablakai, arról árulkodnak, hogy az építő előre betervezte egy kisebb arányú támadás elleni védelem lehetőségét.

 

  

 

8a. Kép (balra). Hossmo, Kalmarsund, Svédország. 8b. Kép (jobbra). Husaby, Svédország.

 

 

 

9a. Kép (balra). Stockhem, Svédország. 9b. (jobbra). Hagby, Svédország.

 

 

 

Österlar, Bornholm, Dánia.

 

 

 

11a. Kép (balra). Thirsager, Jütland, Dánia. 11b. Kép (jobbra). Kalundborg, Dánia.

 

 

12. Kép. Trondheim, Norvégia.

 

13. Kép (balra). Keresztelő Szt. János templom, Prandocin, Lengyelország. 14. Kép (jobbra). Inowlodz, Lengyelország.

 

            Az inowlodzi templom tornyának első emeletén, egy galéria található, a legfelső emeleten négy, szűk, félköríves záródású ablaknyílás, melynek kiegészítő funkciója, a még távolban megjelenő ellenség jövetelének megfigyelése volt.

            Ez a templom erődítés, a 19. században még romokban feküdt, majd a sorozatos rekonstrukciók során, egy sor érdekes részletét tárták fel.

            A tatároktól és a törököktől fenyegetett kelet európai lakosság, gyakran erődítette meg a templomait. Ezek a templomok nem csak a lélekápolás székhelyeit képviselték, hanem sokszor a védelem, egyetlen biztonságos helyet is jelentettek a téres falusias területeken. A templomépületek falait, ablak helyett gyakran lőrések „törték át”, körbe tornyokkal erősítették, mély árkokkal, sokszor  fal szorosokkal (zwingerekkel Horvátországban ennek az idegen nyelvből jött, kettős fal közötti szorost jelentő szónak a kiszorítására megkísérelték bevezetni az elővédmű kifejezést, de a szó ez idáig nem gyökeresedett meg) övezték. A templomok hajói, harangtornyai, gyakran kiugró kőkonzolokon nyugvó, fából készült védőerkélyekkel bírtak, melyek számos réséből, különböző felforrósított anyagot önthettek ki támadás esetén. Erdélyben, ahol évszázadokon nagy különbség volt az államhatár és helyi lakosság által kijelölt határok között, számos ilyen építmény maradt fenn. A németek ezt a vidéket, egyenesen Kelet Németországnak nevezték, sőt a térség építészetét, láthatóan a kolonisták művészete uralta. Ez a térség, ma Románia része. A területet a közép európai kultúrától, nem csak a Duna és a Tisza folyamok, hanem a nagy hegységek is elszigetelték. A középkor évszázadainak hajnalán, itt is szlávok, besenyők (? pečenezi) és kunok (sic!) éltek, majd a magyarok 9. századi betörése és megkeresztelkedése (Géza fejedelem akarata szerint keresztelték meg fiát, a későbbi Szt. Istvánt) után, ez a tájék is az európai kultúra része lett. Már Géza fejedelem is hívott ide német telepeseket és iparosokat Flandriából, majd Szt. István feleségével, Bajor Gizella kíséretében, német lovagok is érkeztek az országba. Az ország erősítésére és stabilizációjára, 1211-ben, II. András is hívott be lovagokat.

            A templomokat, a tatárjárás után kezdték megerődíteni, majd III. András király 1291-ben adott ki egy rendeletet az erődítésükről. A késő 14. században kibővítették az erődítési rendszert, még pedig a török veszély miatt, sőt a király különböző privilégiumokat adott az erődítések építőknek.

            Noha az erdélyi erődített templomok első csoportja még a románkorban alakult ki, ami a gótika korában is folytatódott, kb. 1520-ig, de készítettek ilyen templomokat a 16. század vége felé is, melyek védelmi helyként szolgáltak még a 17. században is.

            Erdély a mohácsi csata után (1526.) esett török kézre és csak 1686-ban szabadult fel. I. Lipót központosított abszolutizmusa alatt, Erdélyt osztrák kormányzók kezére adták és csak a 19. század első felében csatolták vissza Magyarországhoz, majd 1920-ban a Trianoni békeszerződéssel osztották Romániához, tehát a többségi nemzethez.

            Noha Erdélybe a templom erődök stílusa Európa magjából, azaz Németországból érkezett, számos román specifikummal rendelkeznek, különösen Hunyadi János (a délszlávoknál, mint Szibinyáni Jankó ismert) korából, aki 1440-ben erdélyi vajda volt és a nagynak nevezett István (1457-1504) moldáv vajda korából. [6].

 

 

Erdély németek lakta területei (ferde vonalkázással). A pontozott terület, az 500 méternél magasabb vidékeket jelöli. (A térképen szereplő horvát nevek magyar megfelelői: Mađarska ravna- magyar Alföld; Vlaška-Vlachia, azaz Oláhország; Szekler-Székelyföld; Moroš-Maros; Kokel- Küküllő; Bistrica-Beszterce; Klausenburg-Kolozsvár; Karlsburg-Gyulafehérvár; Schässburg-Segesvár; Mühlbach-Szászsebes; Hermannstadt-Nagyszeben; Kronstadt-Brassó)

 

            A nagy területű Németországban is számos templom erődítés található, különösen a 13. századból. Ezek leggyakrabban teljesen eredeti kialakítású templom erődítések, mondhatni inkább erődítési elemekbe foglalt templomok, vagy templomvárak. Az ilyen templomok [7] példái közül, számosat lehetne külön kiemelve is megemlíteni, de közülük csak néhány lehetett tárgya e tanulmánynak.

            Ugyancsak érdemes megemlíteni Ausztria-t, melynek falusias területein lévő templomait, szinte minden, rendelkezésre álló védelmi elemmel vették körbe és ahol az egyes típusok tartományokként változtak. Az osztrák templom erődítések, nem képeznek eredeti típust, hanem magukhoz a templomépítményekhez adták hozzá az erődítési elemeket [8].

           

 

 

 

 

16. Kép (balra). Lesses, Erdély. 17. Kép (jobbra). Apold, Erdáály.

 

 

 

18. Kép (balra). Muzsna, Erdély. 19. Kép (jobbra). Prázsmár.

 

  

 

20. Kép (balra). Prázsmár, a templomerőd alaprajza. 21. Kép (középen). Szászkézd, Erdély. 22. Kép (jobbra). Kereszténysziget, Erdély.

 

                    

 

23. Kép (balra). Bázna, Erdély. 24. Kép (jobbra). Oláhivánfalva, Erdély.

 

 

 

25. Kép (balra). Berethalom, Erdély. 26a. Kép (jobbra). Szászbuzd, Erdély.

 

 

26b. Kép (balra). Szászszentlászló. 26c. Kép (középen). Sövénység. 27a. Kép (jobbra). Kerc, apátság.

 

 

 

27b. Kép (balra). Berethalom. 28. Kép (jobbra). Morgonda.

 

 

 

29. Kép (balra). Szászhalom. 30. Kép (jobbra). Szászfehéregyháza.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

31. Kép (balra). Nordheim vor der Rhön, Néemtország. 32. Kép (jobbra). Dörrenbach, Bergzabern, Németország.

 

 

 

33. Kép (balra). Kirchhasel, Németország. 34. Kép (jobbra). Effeltrich, Németország.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

35. Kép (balra). Ostheim/Rhon, Gadenburg, Németország. 36. Kép (jobbra). Gross-Köckerswald, Szászország.

 

 

37. Kép. Unterebersbach, Németország

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

38. Kép (balra) Maria Saal, Karintia, Ausztria. 39. kép (jobbra). Petronell, Alsó Ausztria.

 

 

 

40a. Kép (balra). Kleinwüttl, Alsó Ausztria. 40b. (jobbra) Maiesdorf, Alsó Ausztria.

 

                            

 

42. Kép (balra) Eisenerz, Stájerföld. 42. Kép (jobbra). Michelstetten, Alsó Ausztria.

 

 

43. Kép. Hochneukirchen, Alsó Ausztria, a templom jelenleg (balra) és korábban (jobbra).

 

 

 

44. Kép. St. Georgen, Weniberg, Stájerföld, a templom nézeti és alaprajza.

 

 

45. Kép. Lengenfeld, Alsó Ausztria. A templom tömegvázlata és metszete.

 

 

46. Kép (balra). St. Arbogäst, Muttenz, Svájc (9. szd. az erődítései, 1435.). 47. Kép (jobbra). Eichel, Németország.

 

            A máig fennmaradt, Villard de Honnecourt rajzai, érdekes példákat tartalmaznak a Franciaország-i templom erődítésekről. Az ilyen fajta templomok, különösen gazdag számban vannak jelen dél Franciaországban, tehát megint csak egy ország perifériáján. Ezen a templom erődítések zömét, az albigens háborúk idején építették [9]. Az albigensek ellen vezetett keresztes háborúk idején, amit III. Ince pápa kezdeményezett (1209. és 1235. között), vadállatokként üldözték és irtották, az eretnekeknek tartottakat egész Languedoc tartományban. Ilyen iszonyatos szörnyűségek az idáig nem voltak a történelem folyamán, egészen a 16. századi vallási háborúkig. A nagyszámú, vidéki települések és városkák közepén, ma is számos kisebb-nagyobb, sőt gyakran monumentális templom erődítés található, noha a zömük valószínűleg eltűnt, a francia gótika, 13-14. századi diadalmas térhódításával, mely sokban emlékeztetett a francia román stílusra (a Chartes-i gótikus katedrális nyugati kapuzatáról sejthető, hogy milyen gazdag szobrászati anyag ment tönkre ekkoriban).

            A francia templom erődítések építésére, a pápák Avignon-i várának kialakítása (1336.) volt nagy hatással. Tudniillik, ez a hatás, különösen azokon az erődítési elemeken érezhető, melyek a 14. században jöttek létre. Ilyen volt például a padmaly, (máchicouli) azaz az esetleg utólag kialakított falpilléreket áthidaló boltívek sora  (Könyöki után a fordító),. A boltíveken öntőnyílásokat vágtak, melyeken keresztül a védők függőlegesen, felforrósított szurkot és vizet önthettek a fal lábainál megjelenő támadókra.

            A templom erődítéseket miután viszonylag nehezen megközelíthető terepre építették, ami biztonságot is jelentett, de ennek is behatárolható határai voltak. Fontos volt a terep beláthatósága, de magaslati helyeket gyakran a folyók áradásai és azt követő szúnyog invázió elöli menekülés miatt is választották. Azt nem tudni, hogy valaha is helyeztek-e el tüzérséget, a templom erődítések fedélszékében [10].

            Spanyolországban is építettek már a románkorban templom erődítéseket. Ezek a templomok nem egy „tiszta” stílust képviseltek, hanem védelmi elemekkel vették körbe őket. Ám az országban meglévő számos és attraktív templom erődítést, melyekkel Spanyolországot a mórok 1492-es kiűzése után ellátták, soha senki sem támadta meg, az itt is megjelenő berber kalózokon kívül.

            A spanyol templom erődítések zöme, városi, vagy pápai tulajdonban volt, melyeket mint az Ávila-i katedrálist (68. kép), kettős, egymáshoz képest eltolt védőerkéllyel látták el, majd erős bástyás falakkal, szinte egy várrá alakították át [11]. A franciaországi Languedoc tartomány építészetének hatása itt is nyilvánvaló.

         Tarragona (Turegano) katedrálisának padmalyait, az 1230-as esztendőben készítették el.

 

 

48. Kép. Egy rajz, Villard de Honnecourt, 1235-ös „Vázlatkönyvéből”.

 

 

 

49. Kép (balra). Luz-Saint-Sauveur, Pireneusok, 12. szd. 50. Kép (jobbra). Tayac, Dordonia, 12. szd.

 

51. Kép (balra). Rudelle. 52. Kép (középen). Trempblat. 53. Kép (jobbra). Tuortoirac (F)

 

 

54. Kép (balra). Royat. 55. Kép (középen). Trempblat. 56. Kép (jobbra). Beaumont. (F)

 

 

 

57. Kép (balra). Villefranche-de Lauragais. 58. Kép (jobbra). Rabastens sur Tarn. (F)

 

59. Kép (balra). Thierache-Plomion. 60. Kép (középen). Pamiers. 61. Kép (jobbra). Rodez.

 

 

 

62. Kép (balra). Elne. 63. Kép (középen). Belpech. 64. Kép (jobbra). Ile-sur-Tarn. (F)

 

                     

 

65. Kép (balra). St. Radegonde, Rodez mellett. 66. Kép (jobbra). Les St. Maries-de-la-Mer.

 

 

 

 

 

 

 

 

67. Kép. Les Saintes Maries-de-la-Mer, metszet és nézeti rajzzal.

 

  

 

68. Kép (balra). Ávila templomerődítése (Esp). 69. (középen). Sé Velha (Port.) 71. Kép (jobbra). St. Guilhem le Désert, Languedoc. (F)

 

 

70. Kép. Turegano, Spanyolország.

 

 

 

72. Kép (balra). Catania, Szicília. 73. Kép (jobbra) Tula, Mexikó (1550. körül).

 

 

 

74. Kép (balra). Yuriria, Mexikó (1560. körül) 75. Kép (jobbra). Atlatláuchan, Mexikó (1570. körül)

 

            Portugália-ban, szintén szép példák találhatók a templom erődítésekre, de az elégtelen szakirodalom miatt, kifejezetten csak néhányat tudunk figyelembe venni [12], ám a Mexikóban [13] militáris jelleggel létrehozott templom erődítések, a sokkal régebbi portugál és spanyol templom erődítésekre emlékeztetnek. Tudniillik, a mudéjár (spanyol, mór, gótikus elemekkel átszőtt építészeti és iparművészeti keverékstílus. A ford.) és a platareszk (a 15. század végén kialakult, az ötvösművészet aprólékos elemeit felhasználó spanyol építészeti stílus, amelyben olasz kora reneszánsz és más elemek keverednek. A ford.) stílus, az építészetben kezdetekben katonai elemeket kölcsönzött, ami a későbbiekben népi díszítőelemekké devalválódott. A mexikói templomok erődítések, a kezdetekben leginkább a tömegükkel domináltak, melyeknek viszonylag magasan kialakított ablakai elegendőnek bizonyultak ahhoz, hogy ellenálljanak az ellenségnek, a lapos tetőkialakítás pedig, lehetőséget biztosított a tüzérség elhelyezésére. E templomépületeken lévő fából készült védőerkélyek, illetve a falak vastagságában kialakított járatok, többnyire megfigyelőhelyként szolgáltak, míg a letisztult falak és a hozzáigazított ablakok a védelmet.

            A mexikói templomépületek masszív falai és védelmi építményei, inkább szimbolikus, mint sem valóságos jelentőségűek voltak, melyek többnyire a hívő lakosság militáns voltát jelezték, nem pedig egy kellemetlen ellenség sikeres távoltartásaként szolgáltak. Ám, míg szimbólumokként sikeresen hatottak, addig alig szolgáltak sikerrel a védelem számára. Ennek ellenére megesett, hogy ezek az erődítési elemek hatékonyak voltak, de az is, hogy nem, ám a rendtagok gyakori összetűzése az ellenséggel, állandó okot adott a templomok erődítésére. Sőt arra is gondoltak, hogy állandó védősereget állomásoztassanak bennük, hogy visszaverjék a támadókat. Ilyen okok miatt, a mexikói templomoknak gyakran kellett várként szolgálnia, noha nincs mindig bizonyíték arra, hogy ilyennek tervezték volna őket az építésük kezdetén [14].

            Az európai templom erődítésekről szóló áttekintésünk végén, talán megemlíthetjük a zágrábi katedrális legkorábbi fázisát, ami kétségtelenül szintén erődített volt, a harangtornya pedig lőrésekkel ellátott, sőt a tornyokkal kialakított körítő falai, mondhatni szinte máig fennmaradtak.

            Az 1242-es tatárjárás és fosztogatás után, Babonics István püspök azt írta, hogy habár nagy öldöklés történt, de a szerencsétlenségben szerencse, hogy ez nem tartott sokáig, sőt az egész püspökségben sem tettek nagyobb kárt, hanem mint egy záporpatak, csak átszáguldottak rajta, sőt mi több, ezt maga a püspök is túlélte, aki újra maga köré gyűjtött, „minden értelmes embert, hogy megkezdje mindazon dolgok újjáépítését, amit a tatár fergeteg lerombolt” [15].

            Ám magát a zágrábi katedrálist, alapjaitól fogva, Timotej püspök (1263-1287) kezdte felépíteni [15a], mégpedig egy új stílusban, a még mindig románkorra emlékeztető, kora gótika módjára.

            Az első, Szt. László király (1093-1094) által alapított zágrábi katedrális, mindmáig feltáratlan maradványai a föld alatt találhatók, mint ahogy a késő románkori, un. tatárok előtti katedrális romjai is, amit 1217-ben szenteltek fel [16].

            Jelenleg a föld fölött, csak a Timotej püspök utáni korok különböző, „gótikus ihletésű” építészeti beavatkozásait (1397-1406 [16a]; 1410-1419; 1421-1433.) lehet vizsgálni.

            A katedrális szentélyének átépítését, Thúz Oszvald zágrábi püspök (1466-1499.) kezdte meg, majd utódja, Lukács (Baratin) püspök fejezte be, 1500-tól, 1510-ig, a szentély kőboltozattal való lefedését. Maga a katedrális, a létező adatok alapján, 1529-ben, 1624-ben és 1645-ben, újból károsodásokat szenvedett.

            A „Zágrábi katedrális” című könyvben (Ana Deanović, Željka Čorak, fotó: Nenad Gattin, kiadó: Globus/Kršćanska sadašnjost, Zagreb, 1988.), a katedrálisról Ana Deanović, az alábbi korszakolást adta meg:

1.      Szt. László temploma (11. szd.)

2.      A tatárjárás előtti katedrális felépítése (a 12. szd. első felétől, 1242-ig)

3.      A Szt. István Protomártír püspöki kápolna kialakítása (a 13. szd. közepén)

4.      Timotej püspök templom együttese (a 13. szd. harmadik negyedében)

5.      A katedrális hajójának és harangtornyának felépítése (a 14. szd-tól, a 16. szd-ig)

6.      A katedrális belső kialakítása (a 15. szd-tól, a 16. szd-ig)

7.      A katedrális, reneszánsz kori erődítésekkel való ellátása (a 15. szd-tól, a 16. szd-ig)

8.      A katedrális kiépítése és végzete (a 17. szd-tól, a 18. szd-ig)

9.      A katedrális belső részeinek kialakítása (a 17. szd-i tűzvész és az 1880-as földrengés után)

10.  A püspöki kastély fejlődése (a 17. szd-tól, a 19. szd. közepéig.

 

 

 

76. Kép. A régi zágrábi katedrális vázlata, O. Mujadžić professzor után.

 

 

77. Kép. A régi zágrábi katedrális nyugati homlokzata.

 

 

78. Kép. A zágrábi Káptalandomb a tornyaival. M. C. Crnčić, 1910. körül.

 

 

79. Kép. A zágrábi katedrális, a felújítása előtt.

 

80a. Kép. A zágrábi katedrális, felújítás előtt alaprajza.

 

80b. Kép. A zágrábi katedrális,  felújítás előtti nézeti és keresztmetszeti rajza.

 

 

III. Templom erődítések Horvátországban

 

 

 

 

 

            Az észak horvátországi vidékek művészeti fejlődése, jelentősen eltér Dalmáciától. Míg Dalmáciában a mediterrán kultúra erős hatása érvényesült, lásd a dalmát szigetek kőanyagának építőanyagként való, igen kvalifikált, mondhatni örökös felhasználását, addig Szlavónia művészetét, a közép európai hatások uralták el és építőanyagként leginkább téglát, vagy a gazdag szlavón erdőségek miatt fát, mint követ használtak.

            Dalmácia földjén, számos és eredeti románkor előtti és románkori építmény található. Ezen kívül, Dalmácia mindig is gazdag volt gótikus és reneszánsz műemlékekkel, de a barokk koriaknak sokkal kisebb a száma, sőt a 19. század első felére, már semmi sem emlékeztet.

            Szlavónia ezzel szemben, csak kevésszámú műemlékkel bír a tatárjárást megelőző korokból, ám nagyon élénk a gótika korának a jelenléte, különösen a barokk kornak, míg a reneszánsz alig figyelhető meg.

            Abban az időszakban amikor az egyháznak, gyakran a világi hatalommal együtt, át kellett vennie a híveik fizikai védelmének a szerepkörét, jöttek létre Horvátországban a templom erődítések, melyek közül, harminc építmény máig fennmaradt. Az itteni templom erődítések megjelenését, mindenekelőtt, két óriási katasztrófa okozta – az 1242-es tatárjárás és a 15. századtól meginduló, majd tovább folytatódó török hódítás (1463-ban elesett Bosznia, 1480-ban Hercegovina, majd 1499-ben a törökök elfoglalják a Szplit (Split) alatti, makarszkai (Makarska) tengermelléket, aztán 1521-ben Nándorfehérvárt (Belgrád), 1522-ben Knint, 1523-ban a Vránai tótól keletebbre eső, likai Osztrovicát, 1526-ban Eszéket és Péterváradot, 1527-ben a Velebit hegységtől délebbre eső, Zára (Zadar) közeli Obrovácot (Obrovac), 1531-ben a Raguza (Dubrovnik) alatti Herceg-Novit).

            A tatárjárás ösztönözte az erődített templomok kiépítését Horvátország szárazföldi részein, míg ugyanezt a tengerparton és az ország belsejében, a török hódítás idézte elő.

            A templom erődítések Dalmát szigeteki megjelenése a 16. században, arra a bajra hívja fel a figyelmünket, amit az erődítetlen települések tömege szenvedett el, az elszaporodott török kalózok támadásaitól. A katolikus egyházi rendek rendtagjai, akik leginkább a nyolc nagyobb Dalmát szigetet preferáltak, megértették, hogy valami fajta stratégiai védővonalat kell létesíteniük az iszlám hódítási hullámmal szemben, sőt azt is, hogy a világi hatalmakkal összefogva, meg kell erősíteniük a barátok templomait, amelynek szükségességét, már az Adria keleti partját ért megelőző számtalan kalóztámadás okán megtanulták. Ekkorra a tengerszintje fölötti, nehezen megközelíthető barlangok, melyekbe a kalózok jelentette veszély esetén meghúzódhattak a rendtagok - mint pld. a Dubrovnikkal (Raguza) szembeni Szt. András (Sv. Andrija) szigetén – már szám szerint sem feletek meg erre a célra. Ám a Raguzai Köztársaságnak is fontos volt a vitalitása szempontjából, hogy a saját szigeteiből egy stratégiai biztonsági rendszert hozzon létre, ezért rengeteg fa építőanyagot importált, hogy kiépíthesse a saját hadi flottáját. A dubrovniki partokat és szigeteket, mindig is gyakran megrohanták a kalózok és a zenggi uszkók, de minden Velencei Köztársaság és a Török birodalom közti háborúban, a velenceiek által fizetett hajdúk is előszeretettel háborgatták a raguzai területeket [17]. Ezért a török háborúk idején a lakosság tömegesen menekült a szigetekre.

            Mindez tehát elegendő ok volt arra, hogy leggyakrabban éppen a szigeteken lévő templomokat erődítsék meg, illetve a lakóházakat véd tornyokká, a kolostorokat erődekké alakítsák át.

            A legtöbb templom erődítést 1571. előtt, vagy a körül emelték, miután lezajlott lepantói csata, majd folytatták a templomok erődítését a többi nagyobb, az 1645-ös krétai és az 1714-es moreai csata után is. Miután 1537-ben a törökök elfoglalták Dalmácia területének utolsó erődjét, Klisszát, majd mindazon városon és szigeten kívül megerősítették hatalmukat egész Dalmáciában, melyek a Velencei Protektorátus és a szabad Raguzai Köztársaság hatalma alatt álltak, a legjelentősebb katonai építményekké, a Hvar és a Šipan szigeti templom erődítések és az előőrsüket képező, a környező szigeteken (és a tengerpart hosszában) szétszórt, toronyszerűvé tett templomocskák váltak.

            XII. Gergely pápának köszönhetően, aki pontifikálása miatt (1572-1585), 1578-ban, Augusztin Valéria veronai püspököt nevezte ki, a velencei uralom alatti dalmát partvidék egészének „vizitátorává és reformátorává”, számos adat maradt fenn a legfontosabb dalmát templom erődítésekről.

            Dalmáciában ekkor három, monumentális templom erődítés volt megtalálható: a Hvar szigeten lévő Vrboszka-i (Vrboska), Kegyes (Könyörületes) Mária templom, a szintén Hvar szigeti, Jelsza-i (Jelsa), Szt. Fábián és Szt. Sebestyén (Szt. Mária) templom, valamint a Šipan szigeti Szt. Lélek templom. Annak ellenére, hogy e három templom egyes jellegzetességükben azonosak, mindegyik említett templom külön típust képvisel, feltételezhetően azért, mert különböző helyeken vannak, más erődítési funkcióval látták el őket és mások lehettek az építtetők anyagi lehetőségei. Ezek az építmények nem a legelső és nem a legrégebbi épületek az adott településen, ám az évszázadok során, az említett szigetek legjellegzetesebb, legfontosabb helyei lettek és ciszternáik, mindig az éppen bennük lakókat látta el vízzel.

            A Hvar szigeten lévő Vrboszka-i Kegyes Boldogasszony nagy jelentőségű temploma, csakugyan azokra az időkre emlékeztet, amikor a helyi lakosok rettegtek a félelmetes „félhold” és a kalózok miatt, melyhez a környező tenger adta bizonytalanság is hozzájárult. Ez a település teteje fölé emelkedő, attól független, teljesen várszerű, reneszánszkori építmény, kialakításában inkább egy erődre hasonlít. A templom erődítést, 1575-ben, egy 1465-ös gótikus templom helyén építették fel, tehát a település már az megelőzően is létezett, mielőtt a közeli szárazföld lakosai a szigetre húzódva, megalapították Vrbanj nevű településüket.

            A vrboszkai templom lapos tetejének erőteljes mellvédje, teljesen jellegének megfelelően funkcionált, ami csakugyan arról tanúskodik, hogy a templom eme része közvetve nem egy rutinszerű felépítmény volt, hanem tüzérségi platformként is szolgált, sőt a kettős lapos tető, azt is lehetővé tette, hogy két szintről is tüzelhessenek. Koncepciójában, ez a pompás katonai építmény, kifejezetten egyszerű tömegével, építőművészetileg is jelentősnek mutatkozik. Felülről a szentély és a sekrestye monumentális épülete, egy-egy fél toronynak látszik, míg a templom északnyugati sarkában egy bástya.

 

 

 

81. Kép (balra). A Hvar szigeti Vrboszka, Kegyes Boldogasszony temploma. 82. Kép (jobbra). A Hvar szigeti Jelsza, Szt. Fábián és Szt. Sebestyén temploma.

 

            A Vrboszka közeli Jelsza, negyven évvel korábbi (1535.) templom erődítése, alaprajzában teljesen más. Ez a templom, egy hajóból és a szentély (kancella) fölé emelt toronyból állt, amit egy kiugró bástya is oltalmazott. Már 1331-ben létezett Jelszában egy Santa Maria de Ielsa nevű templom, továbbá körülötte egy fokozatosan kialakuló település, mely eredetileg egy ősi halászati, hajózási támaszpontból (székhelyből), a 15. 16. századra, a kolostor agglomerációjában, egy 1000 fős településsé fejlődött. A gazdag halászzsákmánynak köszönhető jövedelemből, a barátok a halászokkal összefogva, 1535-ben megerősítették a Szt. Fábián és Szt. Sebestyén templomot, majd karban is tartották a templom erődítéseit. A templom megerődítése bölcs húzás volt, mivel a templom erődítései sikeresen megvédték a települést, Ulusz Ali bég (Uluč Alija) 1571-es támadásától. A Jelsza-i templom kisebb, és amikor az ellenség elleni védelméről beszélünk, nem olyan is „modern”, mint a Vrboszka-i templom. A templom eredeti magja, egy gótikus (1331. előtti) hajóból állt, a mellékhajókat a 15. században adták hozzá, a templom erődítései 1535-ben készültek el, az övező körítő falak 1573-ban, a sekrestyét és a kápolnát a barokk korban kapta. Az építmény félig-meddig neoreneszánsz főhomlokzatát, a 19. században alakították ki.

Az 1571-es esztendőben, a törökök lerohanták a Hvar szigeti Stari Grad-ot, majd felperzselték a Szt. Péter mártír templomot is. A templom harangtornya túlélte ezt, sőt utólag egy masszív, kör alakú toronnyal is ellátták. Petar Hektorović (1487-1572), a nagy horvát költő, aki a törökök, elöl (1536) Itáliába menekült, végrendeletében a pénzét, a Szt. Péter templom tornyára hagyta. A Jelsza-i születésű N. Duboković, Jektorovićot tekinti a Vrboszka-i templomerődítés lehetséges kezdeményezőjének. A mai Szt. Péter mártír templomról, csak barokk elemek olvashatók le.

A Sipán (Šipan) szigeti Szt. Lélek templom is egy kiemelkedő jelentőségű konstrukció, melynek alaprajza egy latin keresztet formáz. A templomot 1577. körül építették ki (a következő években, a Skočibuh nemzetség is felépítette a saját tornyát a közeli Szugjuragjban/Suđurađ), mégpedig a sziget védelme érdekében a Raguzai Köztársaság tevékenysége által. Az egy domb lejtőjén fekvő templomerődítés a kikötőből a sziget termékeny belsejébe vezető utat „ellenőrizte”. Az objektumot, a Paklena-i szigeteket bíró Szt. Mária kolostor barátai építették, a templom megalapozója, valószínűleg Itáliából érkezett, mivel maga az építmény, csakugyan egy individualista művész alkotásának kezéről árulkodik.

 

 

 

83. Kép (balra). A Šipan szigeti Szt. Lélek templom. 84. Kép (jobbra). A Lopud szigeti Szt. Rókus templomocska.

 

Az építmény különlegességét, a főbejárat fölötti két, függőleges csatorna képezi, melyen át a lapos tetőről köveket dobálhattak le, ily módon teljesen blokkolni tudták a kapu homlokzatát az ellenséges támadás elől. Az elszigetelt, négyzet alakú kaputeret, oldalazó puskalőrésekkel is védték, míg közvetlenül a hajókereszteződés melletti falakban lévő puskalőrésekből, ellenőrizni tudták a kereszthajók közti sarkok és hosszanti falak, földfelszíni szintjét. A szentélykorlát mellett, egy kívülről nem látható lépcsőtorony és egy ciszterna található. Ez a keleti, legfőbb védelmi csomópont volt egyben az utolsó menedékhely is, mely nem mutatkozik valamiféle templomtorony különlegeségnek, csak annyiban, hogy elrendezése miatt, csak belülről figyelhető meg. Az építmény erőteljes tömegével, világosan artikulált egyszerű tereivel és a nagyon szép, szabályos szerkezetű falaival is hat. Ezt a benyomást a templom enteriőrje kissé lecsökkenti, leginkább az újabb, rokokó kori berendezésével, és az ez utáni időkben módosított toronyterével.

Az előbbiekben említett három, kiemelkedő jelentőségű példák mellett, létezik egy sor erődített, kinézetében torony-, megfigyelőpont, őrgórészerű, templomocska is, mint pld.: a Lopud szigeti, Szt. Rókus templom, a Bracs (Brač) és Solta (Šolta) szigetek közti, Mrduja szigeti, Szt. József (Szt. Miklós) templom, a Badaj szigeti Szt. Kereszt (valószínűleg románkori) templom, továbbá a török elleni háborúk idején mellvédet kapott, Nóna (Nin) közeli Prahulja-i, Szt. Miklós templomocska és az is lehet, hogy a Visz (Vis) szigeti, Komizsa (Komiža) közeli Planice-i Boldogasszony templomnak is volt védelmi funkciója.

 

 

 

85. Kép (balra). A Mrdulj szigeti Szt. József templom. 87. Kép (jobbra). A Zára közeli Petrcsane-i Szt. Bertalan templom.

 

 

86. Kép. A Nóna közeli Szt. Miklós templom

Az előbb említett építmények nem voltak feltűnőek, ám a környékre való rálátásuk rendkívüli volt, ezért belőlük az ellenség jövetelét sikerrel lehetett jelezni.

Itt érdemes megemlítenünk azokat az objektumokat, ahol a templomtestet és a harangtornyát, egy időben erődítették meg. Ilyen építmény volt a Zára (Zadar) közeli Petrcsáne-i (Petrčane) Szt. Bertalan templom és talán az Arhanđel szigeti, Szt. Mihály templom. Aztán vannak olyan építmények is, ahol az erődített harangtornyot utólag építették a régebbi templomhoz, pld.: a Miranje-i, Szt. Mihály arkangyal templom, a Šćedro szigeti, Kegyes Szt. Mária templom, a Podvelebit-i, Szt. Péter templom és a Hvar szigeti Stari Grad-i, Szt. Jeromos templom. Van olyan templom is, ahol az erődített harangtorony, teljesen elkülönülve áll, pld.: a Murtar szigeti Tiszno-i (Tisno) Szt. Lélek templomnál. Ezt a templomtól teljesen különálló, késő reneszánsz (1680-1684) erődített tornyot, Korcsula szigeti horvát építészek, Vicko Drobnjak és Vicko Foretić építették.

 

 

 

88. Kép (balra). A Podvelebit-i Szt. Péter templom, Starigrad-Paklenice. 89. Kép (jobbra). A Hvar szigeti Stari Grad, Szt. Jeromos templom.

 

 

90. Kép. A Murtar szigeti Tiszno, Szt. Lélek templom

A legkorábbi Szlavón, erődített templomokat, az 1242-es tatárjárással kapcsolatban, IV. Béla király rendelete után építették, melyben meghatározta, hogy mind a világiak, mind az egyháziak várakat építessenek. A Maróti (Morović), Szt. Mária templomon, a románkori és a gótikus elemek keveredve mutatkoznak, ezért a felépítését valószínűleg 1300. környékére lehet datálni. A templom erődítési elemeit, a harangtorony, a hajó és az apszis homlokzatai, valamint a boltozat feletti rejtett kamra alkotják. A templomot a törökök, 1664-ben alapjáig elpusztították, de az 1723-1725. közti időszakban felújították. Ezután újból megrongálták, majd újra felújították. Noha ez a templomerődítés téglából épült, a gótikára jellemző magassági arányaival, szinte monumentálisnak hat.

 

 

91. Kép. Marót, a Szt. Mária templom

 

Az Újmikefalva-i, (Novi Mikanovci), Szt. Bertalan templom főhomlokzatán egy kör alakú torony található, mely szerves kapcsolatban áll magával a templomtesttel. A templomhajó három kicsiny ablaka és a torony részletei a román és gótika keveredését mutatják, míg az eredeti, hosszan elnyúló templomtesthez, a nyolcszög három oldalával záródó apszist és a külső támpilléreket, utólag adták. A barokk korban a templomot restaurálták, délen egy kupolás előtérrel toldották meg (a déli homlokzat elfalazott kapuja felett, Erdődy Bakócz Péter címere és felirata található, ami a templom 1731-es barokkizációjáról tanúskodik), és az is lehet, hogy ekkor újították meg a harangtorony felső részét.

A Bába-i (Bapska) temető, Istenanya temploma, egy eredeti románkori kápolnának mutatkozik, a téglából készített, román stílusú ornamentális koszorúval díszített félköríves apszisához egy támpilléres gótikus részt építettek (ezt 1398-ban megemlítették) és lehet, hogy a harangtorony is ekkor készült el, amit ez esetben, a későbbiekben csak „felújítottak”. A templombelső boltozatának elrendezése és tartóelemei már a barokk korhoz tartoznak, mint ahogy a szenteltvíz csurgója is, ám a templom, a régebbi részei alapján, feltehetően egyike Szlavónia legkiválóbb románkori műemlékeinek. A viszonylag vastag falak, a nyugati homlokzat harangtornyán átvezető bejárat, a magas, kifelé tölcséresedő, lőrészerű ablakok azt mutatják, hogy az építő a templom kicsiny arányai ellenére, lehetőséget látott a defenzív védekezésre. A templomok a védelmi elemekkel való ellátásának, gyakran csak szimbolikus, mintsem reális értelme volt, többnyire a hívők harciasságát jelölték így, sőt gyakran ezek a szimbolikus elemek hatásosabbak voltak, mint a nem igazán megfelelő, igazi védőművek.

 

 

 

92. Kép (balra). Újmikefalva, a Szt. Bertalan templom. 93. Kép (jobbra). Bába, a temető Szt. Mária temploma.

 

Szlavónia erődített templomainak a második csoportját, a török invázió idején hozták létre. A Kisdárnóc-i (Brodski Drenovci), kora gótikus, Szt. Demeter templom (a 14. szd. első feléből) sokszögletű szentélye fölé, egy félköríves tornyot raktak. A Kisdárnóc-i szláv lakosság betelepülését, a legsötétebb korokra lehet datálni, ám itt a szlávok és az avarok, csak követték az őskori embereket az egykori lakóhelyükön, azaz az itteni sáncvárukban, mely még a késő középkorban is, a kisdárnóci Szt. Demeter templom erődítéseinek a talapzataként szolgált. Az enteriőrben, meglepő minőségű részletek találhatók, melyek felülmúlják a templom átlagos rusztikus szintjét.

 

 

94. Kép. Kisdárnóc, a Szt. Demeter templom.

Egy erőteljes, erődítés jellegű (a későbbekben restaurálták) harangtornyot illesztettek a Kobas-i (Kobaš), késő gótikus templomhoz. Tornyot raktak a Körös közeli, Szentmihály-i (Miholci) gótikus templom tágas déli kápolnája fölé is. A Bjelovár közeli, Új Rácsa (Nova Rača) barokk (1720) templomának, fennmaradt a késő gótikus, lőréses lépcsőtoronnyal ellátott harangtornya.

 

 

 

95. Kép (balra). Kobas, a Szt. Mária templom. 96. Kép (jobbra). Új Rácsa, a Szt. Mária templom

 

A Brdovac-i Szt. Vid templom tornyának három emeletét, lőrések törik át. Az erődítés ilyetén kiképzése, a 16. század második felére datálható, tehát a török betörések és az északnyugat Horvátországban zajló parasztfelkelések miatt készíthették. Még jó néhány olyan műemlék található a horvátországi Zagorjében, a Dráva-mentén, de máshol is, melyek még alapos vizsgálatokra várban (Zajezda, Golgonca/Glogovnica, az Orehóci/Orehovec-i Szt. Péter templom, a Gorica-i Szt. János templom…).

A horvátországi erődített templomépítményeit, tudományos szempontokból, még nem vizsgálták meg kellően, ezért sok nyitott kérdés maradt fenn.

A tanulmány hátralevő részében, rendszerezni fogjuk a tárgyhoz tartozó műemlékeket, áttanulmányozzuk a ritkaságszámba menő írásos dokumentumokat, elvégezzük az épületek építészettani és fotográfiai felvételét, továbbá áttekintést nyújtunk az építészeti stílusok valorizációjához.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

97. Kép (balra). Brdovac, a Szt. Vid templom. 98. Kép (jobbra). Szentmihály, a Szt. Mihály templom.

 

 

 

 

 

A. Dél Horvátország

 

 

 

 

            Ahogy azt már említettük, Dalmáciában három kiemelkedő jelentőségű templomerődítés található. Ezek:

            A Hvar szigeti, Vrboszka-i Kegyes Szt. Mária templom, a Hvar szigeti, Jelsza-i Szt. Fábián és Szt. Sebestyén templom és a Šipan szigeti, Szt. Lélek templom. Mindhárom egyéni, különleges típust képvisel, jóllehet az eredeti, 16. századi kinézetük rekonstrukciójának megrajzolása után, közös jellegzetességeik is erőteljesebbé válhatnak. Ezekről az építményekről már írt Beritić, N. Duboković és C. Fisković is.

Az előbbiekben említett templomok mellett, létezik egy sor erődített, kinézetében torony-, megfigyelőpont, őrgórészerű, templomocska is, mint pld.: a Lopud szigeti, Szt. Rókus templom, Mrduja szigeti (a Bracs és a Solta szigetek közt), Szt. József (Szt. Miklós?) templom, a Badaj szigeti (Korčal szigetétől nem messze) Szt. Kereszt  templom, a Nóna (Nin) közeli Prahulja-i, Szt. Miklós templomocska és a Visz szigeti, Komiža közeli Planice-i Boldogasszony templom.

Egy időben megerősített templomteste és a harangtornya volt a Zára (Zadar) közeli Petrcsáne-i (Petrčane) Szt. Bertalan templomnak és talán az Arhanđel szigeti, Szt. Mihály templomnak. Az alábbi példák esetében, az erődített harangtornyot utólag építették a régebbi templomhoz: a Miranje-i, Szt. Mihály arkangyal templomnál, a Šćedro szigeti, Kegyes Szt. Mária templomnál, a Podvelebit-i, Szt. Péter templomnál és a Hvar szigeti Stari Grad-i, Szt. Jeromos templomnál. Teljesen különálló erődített harangtornya van: a Šibeniktől nem messze lévő,  Murtar szigeti Tiszno-i (Tisno) Szt. Lélek templomnak.

 

 

 

99. Kép (balra). Az Arhanđel szigeti, Szt. Mihály templom. 100. Kép (jobbra). A Visz szigeti, Komizsa közeli, Planice-i Boldogasszony templom.

 

Végezetül érdemes példákat említeni a csak részben erődített templomokat is, mint a Hvar szigeti Stari Grad-i Szt. Péter mártír templomot, a Bracs szigeti Posztir-i (Postir) plébániatemplomot, a Korčula szigeti, Szt. Miklós domonkos templomot, az Orebić-i, Karmina-i Szt. Mária templomot, továbbá a legfiatalabb erődítéssel bíró, Visz szigeti, Komizsa-i Szt. Rókus templomot.

A dalmáciai templomerődítéseket, nem csak az egyháziak és a kolostorlakók biztonsága érdekében építették, hanem a körzetükhöz tartozó polgárok oltalmára is. A tulajdonosok rendelkezései szerint, az apátságok a jövedelmük egy részét, állandóan eme építmények védelmi elemeinek fenntartására és tökéletesítésére költötték.

A technika későbbi tökéletesedése okán, sokkal erőteljesebb és egyszerűbb megoldások kerültek előtérbe. A tipizálástól megszabadulva, a többnyire hasáb-, vagy hengerformákból összeállított erődítési elemek közül, csak kevés volt mely valamennyire is hasonlított volna a másikra.  Az építmények elrendezését, a terep, a tájolás, az építők lehetőségei és a praktikus szempontok  diktálta szükségletek határozták meg. A falak csupaszok és egyenesek voltak, ám az építészeti részleteket, mint a profilozásokat, az ablakíveket, az ablakkeretezéseket és az ajtókeretezéseket, a kornak megfelelő stílusban alakították ki, ami mindig megmutatja, hogy éppen melyik uralkodó építészeti stílusról van is szó.

A török időkben a dalmát templomerődítések, a fegyveres ellenállás központjai voltak. Kiépítésük azoknak a megelőző keserű tapasztalatoknak köszönhetők, melyek az Adria teljes hosszában végrehajtott különböző kalóztámadásokhoz köthetők. Kalózkodtak a neretljánok, a velenceiek, a genovaiak, az albánok, majd a törökök után, a 17. századtól, az ulcinji kalózok váltak a legismertebbeké, aki a „gyors fusztánjaikon és galeasszaikon (könnyű, gályaszerű evezős, vitorlás hajók, a ford.) nagyon ügyesen le tudtak támadni a tengermelléki zászlók alatt hajózó kereskedelmi vitorlásokat és az egész keleti part tengerparti lakosságát” [18].

 

 

101. Kép. A Visz szigeti, Komizsa közeli, Planice-i Boldogasszony templom.

 

A dalmát templomerődítések - melyeket az övező védőfalai, a védőfalak mögötti sáncai, de különösen a megerődített falai és tornyai után, a nép csak kastélynak nevezett – szinte kizárólag a szigeteken jöttek létre, melyeknek már a velenceiek elleni százesztendős háborúkban is a leglátványosabb szerep jutott. Templomerődítések a szárazföldön, csak Zára hátországában találhatók. Templomerődítések szolgáltak oltalmul és bázisként a velenceiekkel kibékíthetetlenül ellenségeskedő ősi neretljánok utódoknak, azaz az Omišieknek is. Velence, Dalmácia megvétele után (1409.), úgy látta, hogy az Adria feletti uralmának kérdése megoldódott, ám ekkor megjelentek, a nép által barátságosan fogadott uszkók. Az összehasonlíthatatlanul több lehetőséggel rendelkező ellenséggel szembeni egyenlőtlen harcokban, az uszkók is a szigeteken találták menedéket. Az uszkók története igen rövid történet noha eme horvát népcsoport hősies ténykedése leírhatatlan, sőt a hatásuk, bármennyire is összeegyeztethetetlen az általános felfogással, jó néhány érdemet mutat a horvát tenger egyéniségének kialakításában. Az uszkókkal nem bírtak se a dühöngő viharok, se a kegyetlen háborúk és így lehettek a tenger, a hullámok, a szelek és a viharok urai. A szigetek a tengermellék és a szárazföld részére, különösen a török betörések idején, tehát a 15. századtól, de főként a 16. századtól a 17. század második feléig (amikor is Klissza elestével, az utolsó Dalmát szárazföldi erőd is elesett) váltak nagyon jelentőssé. Ebben a százötven esztendőben, a szárazföldi lakosok, tömegével menekültek a szigetekre [19].

A Mediterránum és Európa kevés tengerpartjáról szóródott szét annyi ember, mint az Adria keleti partszakaszáról. A szétszóratással azok a szigetek erősödtek meg, melyek nagyobb része zöldellő és lakott (mintegy 60 sziget volt lakott) volt. A horvát szigetvilág felszine összeségében, 3.177 nmétert tesz ki. Az enyhe klíma, a dús flóra (jóllehet a „népmozgások” az erdők pusztulásával jártak együtt, de egyben nagyon illatos növénytársulások létrejöttével is) és a szárazföldi , tengeri ellenségektől adta oltalom miatt, a szigeteket már a legrégebbi időszakoktól kezdve felkeresték az emberek. „A horvát szigeteken a kő kultúrája nagyon erős, ősi és szép. Tudniillik, amikor a kő megöregszik patinát kap, amitől még szebb lesz. A kövekben kifejeződő kultúra is igen tartós. A horvát emberek megértették a természet eme ajándékát és terveik kivitelezésénél a követ szolgálatukba állítva, máig ható nyomokat hagytak. Az utókorra maradt ezeknek az embereknek a keze műve, de a kővel vívott harcuk is, melyet uraltak, de egyszersmind alávetettjei is voltak [20].

A horvát szigetvilág legismertebb kőbányái Bracson, Korčulán, Vrniken, Čiovon és Lavdarán voltak. A Vrnik-i szigeteken, még egy kőbányász szerzetesi közösség is létrejött és az általuk kitermelt köveket Dalmácián kívül, a távol keletre is, de még magába Konstantinápolyba is elvitték. Már Diocletianus is Bracsról szállított kövekből építette fel Spalatót, de számos dalmát (sőt itáliai) palota és egyházi vár épült fel a Bracsi, hvari és korčulai kőből, sőt innen származó kövekkel építkeznek még ma is.

A szigetek voltak a fából való építkezések forrásai is. Ám a Raguzai Köztársaság hadihajóinak és kereskedelmi flottájának kiépítése miatt, a szigetek szilfáinak, tölgyeinek, fenyőinek és vörösfenyőinek többségét felhasználták. A raguzai épületfák zöme, Šipan szigetéről származott. A raguzai szigetek, egyfajta karanténként is szolgáltak. A gabonával megterhelt külföldi hajók, először Lopud szigetén kötöttek ki, majd itt kellett várakozniuk addig, míg terhüket esetleg eladhatták Raguzában.

Mindezek voltak a legfontosabb okai annak, hogy épp a szigeteken jelentek meg a templomerődítések, mégpedig a Lepantói csata (1571) előtt, vagy annak környékén, valamint az elkövetkező nagy krétai (1645.) és moreai (1714) háborúk után, melyek következtében Dalmácia fokozatosan megszabadult a török veszélytől.

A dalmát szigeteki templomerődítések vizsgálatának nagyon fontos dokumentuma, az un. „Valieri vizitáció” [21].

 

 

102. Kép. Orebić, a Karmina-i Szt. Mária templom.

 

A nagy európai reformációs mozgások, a 16. században elérték a katolikus egyházat is, és vezetőinek felül kellett vizsgálnia a katolikus papság jogait és kötelezettségeit, vissza kellett állítani az elvesztett fegyelmet, szabályozni kellett a püspöki tisztséghez való jutás módjait, kiváltságaikat és azokat a szükségeknek megfelelően kiigazítani. Különös figyelmet szenteltek az un. apostoli vizitációknak. Mindezen következtetéseket a Tridenti zsinatokon (1545, 1551. és 1562.) vonták le. A horvát püspöki levéltárban őrzik Hvar, püspöki vizitációjának kéziratos másolatát, amit Augustin Valieri, veronai püspök hajtott végre 1579-ben (a másolatot 1641-ben készítették el, míg az eredeti, a vatikáni titkos levéltárban található).

 

 

 

103. Kép. A Visz szigeti Komizsa melletti Szt. Rókus templom.

 

Valieri kíséretében, jó néhány tanult teológus volt, akiket egyes vizitációs feladatok végrehajtásával bíztak meg. Maga Valieri, Hvar vizitációját végezte el, de a szigetet Aszkaniai Randaló és Laurencio Albertini is bejárta, miután 1579. 3. 22-én visszatértek Korčuláról, hogy hét nappal később, Visz szigetének bejárását kezdjék meg.

Valieri, a lakosság elszegényedésének idején járta be Dalmáciát. A térség ekkora már több, mint százötven éve állt velencei uralom alatt. Valieri hamar padlón érezte magát a dalmát városok, de különösen kereskedőik felkeresése után, akiket a hatalmas és szerteágazó adók éppúgy megterhelték, mint az import és export központosítása. A városok jövedelme csökkent, de a gyakori török betörések is hozzájárultak ahhoz, hogy még nehezebb legyen a helyzetük.

Hvar szigete, köszönhetően helyzetének, amit ki is használt, viszonylag gazdag sziget volt. A sziget, távol a szárazföldtől és a török támadásoktól, a Velence és Levanta közti tengeri úton helyezkedett el, így élvezhette azokat a kereskedelmi előnyöket, melyek ebből az útvonalból származtak. Hvar szigetének gazdasága, a 16. században jól fejlődött (a fő jövedelmi forrásait ekkoriban, a szőlészet és a halászat jelentette), de ez az előrehaladás, hamarosan magára vonta Ulusz Ali bég, 1571-es támadását. A törökök, magában Hvar városában minden házat kifosztottak, sokat közülük felperzseltek, lakosaik egy részét pedig rabságba hurcolták. Hvar városának elpusztítása után, a törökök elpusztították Stari Grad-ot és Vrboszkát is, majd ráütöttek a környékbeli falvakra is. Ennyi szenvedés után, 1576-ban a szigetet a pestis is meglátogatta.

Mindeme pusztulásnak és szenvedésnek a nyomai, még nyolc évvel később is láthatóak voltak, amit „Valieri vizitációjában” is feljegyeztek. Az általános ínség visszatükröződött a papság körében is. Valieri azt is kihangsúlyozta leírásában, hogy némely település, milyen segítséget igényelt a papságtól, és hogy követelték a hvari püspök nagyobb hozzájárulását.

„Valieri vizitációja” értékes adatokat tartalmaz a Hvar, Bracs és Visz szigeti templomerődítések számáról és akkori kinézetéről, különösen az egyházi felszerelésekről.

Ami különösen érdekes ebben a leírásban az, az hogy helyenként segítséget nyújt az egyes egyházi építmények erődítéseinek kormeghatározásához.

 

 

 

 

 

 

 

           

1. Dalmácia monumentális (itt értsd: nagy jelentőségű)  építményei

 

 

A Hvar szigeti, Vrboszka-i (Vrboska) Kegyes Szt. Mária templomerődítés

 

            Vrboszka (Vrboska) – a helyi nyelvjárásban Varbuoszka (J. Skok szerint, a település neve a horvát vrba, azaz fűzfa főnévből ered, sőt a hvari Statútumban, az egész környéket Füzes mezőnek (Varba polja) nevezték [22]) – települése, Hvar sziget északi részének középső részén, egy 3 km hosszú, erdős szurdok végében található. A település, az anyafalu, az ősi Vrbanj (Varbaon, vallis Varbagni) és más települések (Vrisnika, Pitava) kikötőjeként jött létre. A fenti falvak lakosai, eleinte csak egy-egy házat építettek a halászaiknak és tengerészeiknek, a tenger mentén, majd fokozatosan teljesen benépesítették az egész szurdokot, mely tökéletes tengeri menedékhelyet nyújtott. Mielőtt még Vrboszkát településnek lehetett nevezni, a szurdok szájánál felépült a Szt. Péter templom, mely az 1331-es Hvari közösség Statútuma szerint, a Pitava-i és a Vrbanj-i territórium határát jelölte. Ez a templomépítmény idővel eltűnt, ami egyik jele annak, hogy a település akkor még nem létezett, majd a térség tulajdonosai –a Hranotić patrícius család, 1469-ben felújítatta (kihangsúlyozva, hogy a régi templom alapjain építették újjá), ami azt jelzi, hogy a település ekkor már létezett.

            Vrbanj és Vrboszka lakosai, először a szurdok déli oldalán egy tisztáson felépítették a Szt. Mária templomot (1465.), majd kialakítottak egy kikötőt (1465.) [23], aztán egy sor kőből épült, gótikus elemeket hordozó házat építettek, melyek közül néhány ma is áll.

            Párhuzamosan a benépesedéssel, Vrboszkában egymással szembeni frakciók jöttek létre a lakosok között, akik két társulatba szerveződtek. Az egyik társulatot, a Szt. Mária templom alapítói alakították, a másik társulat pedig felépítette a maga Szt. Lőrinc plébániatemplomát (erről a templomról Kuničić azt állítja, hogy valamivel régebbi, mint a Dubokovićok által a 15. század végén felépített Szt. Mária templom). Az első társaságban Vrbanj lakosai voltak, míg a másodikban kifejezetten autonóm, azaz Vrbanjtól független települések lakosai. A második társaságot, az akkori hvari püspök, Lorenzo Michelia támogatta (valószínűleg a 15. szd. 90-es éveiben halt meg) és lehetséges, hogy a templom éppen ezért kapta a Szt. Lőrinc nevet [24].

 

 

 

104-105. Kép. A vrboszka-i Kegyes Szt. Mária templom.

 

            A két társaság közti rivalizálás, gyűlölködést és türelmetlenséget szült. Éppen ezen jelenségek miatt, a Vrboszka-i erősség, nem épülhetett fel korábban, mint a közeli Jelsza templomerődítése (1535.), ami a kritikus órában végzetes lett. Vrboszka, gyakran ki lett téve a szárazföldi kalózok támadásának, majd a szárazföldet a 15. századtól, a 17. század közepéig bíró törökök támadásának. Az 1571-es esztendő márciusában, II. Szelim török szultán elfoglalta Ciprust, sőt ebbe a háborúba a Raguzai Köztársaság is beleavatkozott. Ezért a törökök, Ulusz Ali és Karakocsa bégek vezetésével, nyolcvan hajóval az Adria keleti partjaihoz hajóztak, majd Visz szigete után, rátámadtak a Hvar szigeti Stari Gradra, Vrboszkra és Jelszára. Csak Jelsza tudta magát megvédeni, mivel ekkora már álltak a templomának erődítései. Ez arra ösztönözte Vrboszka lakosait, hogy a két társaság megállapodása után, az egyik templomukat megerődítsék. A Szt. Mária templom, a védelem szempontjaiból célszerűbb helyen volt található, ám a Szt. Lőrinc templom körül szerveződött társaság arra is spekulált, hogy az egyházi és a védelmi sajátosságok nem lesznek összeegyeztethető, ezért a Szt. Mária templom az erődítései okán elveszti egyházi mivoltát [25] és ez csak fenyegesse az a már említett Szt. Mária templom körüli társaságot.

 

 

106a. Kép. A Vrboszka-i, Kegyes Szt. Mária templom fekvése.

 

            Azt nem tudni pontosan, hogy mikor építették fel a Kegyes Szt. Mária, vagy ahogy a nép mondja „karitadi”, illetve, ahogy Kuničić említi, Boldogasszony templom monumentális erődítéseit. Az biztos, hogy nem lehetett erődített 1571. előtt, amikor is Vrboszka súlyos károkat szenvedett a törököktől, ám Valieri veronai püspök 1679-es vizitációjában már említették [26]. Tekintettel arra, hogy ilyen funkcionálisan és esztétikailag remekbeszabott építményt nem lehetett improvizálni, Duboković úgy látja, hogy a az építkezés tervei Velencéből származnak, és hogy azokat a velencei hatalom szakemberei dolgozták ki, ám az építési munkálatok egészét, Vrbanj-i mesterek és kőfaragók vitelezték ki. Az eredeti Szt. Mária templom építészéről nagy bátorsággal megállapítható, hogy ismert. Tudniillik, az 1470-es évben, egy bizonyos   Jacobus Luxich   nevét,  mint  a  Vrboszka-i  építkezések  irányítója

 

 

 

 

160b. Kép. Kép. A Vrboszka-i, Kegyes Szt. Mária templom nyugatról.

 

„muraro da Varbagno ” jegyezték fel. Így maguk a Vrboszkaiak (Valieri Vrboszkát „pagus-nak” = kisvárosnak nevezte és nem „villa-nak”, azaz falunak, melyben a lakosok zöme földműves volt) építették fel ezt a tágas erődöt a kikötő fölötti kisváros közepén, melyben két öreg ágyút helyeztek el, továbbá puskákkal lőporral és ólommal látták el. Ebben az időben ennek a tisztásnak még üresnek kellett lennie, mivel az eredeti település nem ezen a kiemelkedő helyen jött létre, hanem a szurdok mélyén, az öböl csatornájának két oldalán. Mára a templomerőd körüli térséget, egyöntetű házak keretezik és a valamikori piactér, még ma is egy impozáns méretű tér (melynek területe 2.570 nmétert tesz ki, míg magának a templomnak a területe a bástyával (szperon), 400 nmétert). A templomerőd tömege, még ma is uralja a gyönyörű vrboszkai szurdok feletti környéket. Ebben a hatalmas építményben, az összes helyi lakos menedéket találhatott egy ostrom esetén (Valieri 1579-ben arról beszélt, hogy a vrboszkaiak ötszázan voltak). A templomerőd erejét, a keleti oldalon a hatalmas kápolnából kialakított félkör alakú torony, a déli oldalon a sekrestye fölött kialakított második félkör alakú torony és az északnyugati sarokra elhelyezett éles szögű bástya, a 2.000 hl térfogatú víztárolóval (ciszternával) adta. A lapos tető erőteljes mellvédje arról tanúskodik, hogy nem csak egy rutinszerű felépítmény volt, hanem a lapos tető valóban egy tüzérségi platformként szolgált, sőt a kettős kialakítású lapos tető azt is lehetővé tette, hogy két szintről tüzelhessenek.

 

 

 

 

 

107. Kép. Kép. A Vrboszka-i, Kegyes Szt. Mária templom keletről.

 

 

.

 

 

 

 

 

108. Kép (fent). Kép. A Vrboszka-i, Kegyes Szt. Mária templom tetőtéri síkmetszete.

109. Kép (középen). Kép. A Vrboszka-i, Kegyes Szt. Mária templom emeleti síkmetszete.

110. Kép (alul). Kép. A Vrboszka-i, Kegyes Szt. Mária templom alaprajza.

 

 


111. Kép. Kép. A Vrboszka-i, Kegyes Szt. Mária templom nézeti rajzai.

 


 

112-113. Kép.  A Vrboszka-i, Kegyes Szt. Mária templom kereszt- és hosszmetszete.

 

            A Vrboszka-i templomerődítés, mintegy fél évszázaddal fiatalabb a Jelsza-i templomerődítésnél. A koncepciójukban is lényeges különbségek vannak. Míg a Jelsza-i templom mellvédje hátul található, addig Vrboszkában a bejáratot őrzi. Míg a Vrboszka-i templomerődöt kevésbé radikális változtatásokkal (értsd bástya, tüzérségi platform, stb.) is ellátták, addig Jelszában és a Šipán szigeti Szugjurágjban ilyenek nincsenek is [27].

            Mire a Vrboszka-i templomerődítés felépült, addigra a nehéz idők is elmúltak. Vrboszka, Ulusz Ali bég 1571-es agressziója előtt, kétszer is elpusztult. Egyszer a Velenceiek pusztították el 1512-ben, aztán a törökök, 1538-ban. A templomerődítés felépítése után, a települést soha többé nem pusztították el, ami az impozáns építmény keltette félelemnek köszönhető [28].

A Vrboszka-i, Kegyes Szt. Mária templom, a 15. század második felében, egy gótikus templomként épült fel. Ezt az egyhajós, négyzetes szentélyű templom, az 1571-es török pusztításkor ment tönkre, ám 1580-ban, már megközelítőleg a mai formájában, fel is újították. Azt nem tudni, hogy a templom akkoriban is be volt e boltozva. Ám valószínű, mivel az adatok szerint, jóllehet egy ház kivételével minden házat elpusztítottak Vrboszkában, kevés annak a valószínűsége, hogy egy rablótámadás során, leromboltak volna egy boltozott templomot is, már amennyiben boltozott volt. Valószínűbb, hogy a boltozat csak megrongálódott, amit csak ki kellett javítani. Annak is kevés a valószínűsége, hogy abban az időben amikor az erődítései készültek, egy ilyen archaikus – csúcsíves - boltozatot készítettek volna. Az is érdekes, hogy ilyen boltozatok, általában kisebb templomoknál tűntek fel, mint például a szintén Vrboszka-i Szt. Péter templomnál, melyről tudni, hogy 1469-ben újították fel. Kérdés, hogy vajon nem a Szt. Péter templom volt-e, a körülbelül az időben felépített Szt. Mária templom kicsinyített mintamodellje?

Nem tudni, hogy milyen volt a sekrestye eredeti kialakítása és azt sem hogy létezett e egyáltalán. A sekrestye, illetve a lépcsőtorony mai kinézete alapján, nem lehet a megelőző alakját meghatározni. Amennyiben a sekrestye eredetileg is létezett, akkor jelentősen átalakították. A barokk korban a templom enteriőrjét is átalakították.

 

 

 

 

 

 

A Hvar szigeti, Jelsza-i (Jelsa) Szt. Fábián és Szt. Sebestyén templomerődítés

 

            Jelsza, egy település és egy kikötő, a Hvar sziget északi partjainál. Jelsza, a tengertől 3 kilométerrel távolabbra eső Gozda hegy lábainál lévő, Pitava település, kikötőjeként fejlődött ki, melynek lakossága innen indult a tengerre halászni, továbbá egészséges vize is volt, legalább is így említették meg a hvari Statútumokban [29].

 

 

 

114a. Kép. A Jelsza-i Szt. Fábián és Szt. Sebestyén templom északnyugatról.

 

 

114b. Kép. A Jelsza-i Szt. Fábián és Szt. Sebestyén templom északról.

 

            Az 1331-es Statútum szerint, Jelsza, mint Pitava kikötője, a legfiatalabb dalmát kommuna volt. N. Duboković úgy véli, hogy a település a nevét, egy forrásvízről, azaz „fons vocata Ielsa” kapta. P. Skok azt állítja, hogy a Hvar szigeti földrajzi nevek kutatása (toponomasztika) alapján, a település neve a horvát jelha (ma joha=égerfa) szóból ered, amit úgy kell lefordítani, hogy a település nevében, a JE/L/SA –ban az „S”, az ősi locativus eset „H” betűjét foglalta el (magyarra fordítva tehát, a település neve égerest jelent).

            Az 1331-es esztendőben, Jelszában már állt a Santa Maria de Ielsa templom. E körül a templom körül, fokozatosan egy hajózási, halászati székhely alakult ki a mai piactér déli szélén, hogy aztán a 15. 16. században, a kolostor agglomerációjában, egy több mint 1.000 lakosú településsé fejlődjön. A tenger gazdagságának köszönhetően, felfejlődött a halászok egyesülete, a Szt. Fábián és Szt. Sebestyén társaság is [30], mely el bírta tartani a templomot, sőt 1535-ben meg is tudta erődíteni [31]. Ulusz Ali bég 1571-es támadásánál, ez a templom oltalmazta meg Jelszát. A templomudvart övező falakat, 1573-ban emelték fel, még a támadás hatása alatt, sőt a délnyugati kapu is ekkor készült, mely a fal egy részével, csak 1859-ben tűnt el, tehát abban az időben, amikor egy új kúriát építettek, melyre ez az évszám került. A védekezés problémáiról maga a lakosság döntött, mégpedig a nemessége nélkül. Ez érthető is, mivel a 16. század, az osztályharc időszaka volt Hvar szigetén, amikor is a feudális állam szerepe elhalványult. A nemesek, jóllehet megtartották a földbirtokaikat, de kikerültek a lakosság mindennapi életéből, és a település törvényesen választott képviselői – prokurátori - testületéből, ami főként a társaság tagjaiból állt. Az esetben az egyház sem játszott szerepet az erőd kialakításában. Ezt a 16. századi építmény, maga a lakosság vezette, mégpedig a társaságán keresztül, melynek tagjai egyenlők voltak legyenek bár nemesek, vagy falusiak. A már említett, veronai püspök vezette, 1579-es Vrboszka-i vizitációnál, beszéltek a Jelsza-i templomerődítés múltbéli feladatairól is, melyről elmondták, hogy megmentette a lakosait, továbbá leírták, hogy azok milyen építményt is létesítettek, de azt pontosan nem, hogy mikor. Azt ugyan elmondták, hogy „tempore belli” [32], de ez esetben nem a ciprusi háborúra gondolhattak, hanem az 1571-es Ulusz Ali bég féle támadásra, amikor a jelszai templomerődítés tornya már állt. Ennek okán, Duboković úgy véli, hogy a jelszai templom erődítéseit 1535-ben építették ki, mivel Machiedo levéltárának adatai alapján, ez az évszám volt belefaragva a templom falába. A jelszai templom erődítései, tehát régebbiek, mint a közeli Vrboszka templomának erődítései. Az előbbiek még a kalóztámadások idején épültek ki, míg az utóbbiak később, ami a stílusjellegzetességeiken is jól látszik. A jelszai templom erődítéseinek koncepciója régebbi és a tömegük is szerényebb. A templomerőd, a Glavica-nak nevezett tisztáson áll, egy hosszú szurdok északi oldalában, melyet a 19. század közepén egy kikötőhíddal „punto” a felére csökkentették. Ezután, a kikötőhíddal „punat” elrekesztett nyugati oldalát kiszárították, így ma itt található a kikötő nyugati szegélye. Míg a Vrboszka-i erődítés „tisztán” áll, addig a jelszait fokozatosan építették ki, majd teljesen körbekerítették.

            Ám a kezdeti jelszai templomot – amit az 1331-es Statútumban, mint Szt. Mária említettek meg – sokkal régebben építették és akkoriban ugyanolyan elszigetelten állt, mint a Vrboszka-i. Az erődítéseinek kiépítésekor nem változtattak a kinézetén egészen a nem igazán szerencsés 19. századi beavatkozásig. A jelszai templom múltja statikusnak mondható, miután jelentősebb változtatásokra nem sok alkalom volt, főként a szerény anyagi lehetőségek miatt, különösen a malária után, ami a 17. század végén jelent meg, amikorra a török veszély már letűnt. A jelszai templomerődítés eztán fokozatosan elvesztette jelentőségét, noha némi változtatásokat még végrehajtottak rajta. Legelőször is két nagyobb oldalkápolnát építették hozzá: északon a Rózsás Boldogasszonyt, délen a Szt. Fábián és Szt. Sebestyént és mindkettőt még a 17. században. Ezután egy nagyobb átalakítás következett: kibővítették a mai sekrestye torony alatti területét és egy éles szögű bástyával (szperon) látták el, mely eredetileg fedetlen volt és a körítő (palást) falai, a két magasan kialakított kapuzatot oltalmazták, közülük az egyik a tornyon volt, a másik a templomhajó tetőterében.

 

 

115. Kép. A jelszai Szt. Fábián és Szt. Sebestyén templom, egy 16. századi grafikai ábrázoláson.

 

 

116. Kép. A jelszai Szt. Fábián és Szt. Sebestyén templom egy mai felvételen.

 

 

 


 

117. Kép (balra fent). A templom 8-11 méter magassági pontú síkmetszete. 118. Kép (jobbra fent). A templom hosszmetszete. 119. Kép (balra lent). A templom földszinti alaprajza. 120. Kép (jobbra lent). A templom keresztmetszete.


 

121. Kép (balra). A jelszai Szt. Fábián és Szt. Sebestyén templom valamikori nyugati homlokzata, az egyik kápolnájának oltárképéről. 122. Kép (jobbra). A templom látképe északról.

 

            Az ezután következő részleges változtatások, végleg lerontották a jelszai templom kinézetét. A „neoreneszánsz” homlokzaton is végig lehet kísérni, az épületkutatás történetének részletes leírását, mely alapján rekonstruálni lehetett mind a templom, mind az erődítéseinek eredeti állapotát [33].

            Itt érdemes azt kihangsúlyoznunk, hogy a templomerődítésnek az első fázisban nem volt tetőzete. A toronynak és a templomhajónak, valamint a valamivel később épített bástyának, eredetileg fogazott mellvédje volt, ahol tömör falak és nagy nyílások váltották egymást. Mára a torony nyílásait leredukálták, míg a bástyáét teljesen elzárták. Helyettük, helyenként csak szűk puskalőréseket készítettek. Duboković úgy tartja, hogy a torony és a bástya tetőzetét, 1571. után készítették el, amikor az épületet érdemesebb volt a nedvességtől, mint az ellenségtől oltalmazni.

            A templomerődítés megsérült reneszánsz erődítésein kívül (melyek Vrboszkában megmenekültek), jelentős károsodást szenvedett a belső enteriőr is. Eltávolították a nagyobb kápolnák padozati sírkőfedeleit, melyek domború felülete „akadályt” jelentettek a járkálásnál, sőt ennél brutálisabban szentségtelenítették meg az alattuk fekvő sírokat, ami sajnálatos módon, nagyon gyakran megesett a 19. század második felei Dalmáciában.

            A templomhajó sírkőfedelei szerencsére megmenekültek, melyek a 16. századi Jelsza és Hvar szigetének jelentős polgári műemlékeivé váltak. Az is szerencse, hogy a templomhajót nem kövezték le teljesen, így számos 16. századi jelszai család sírja fennmaradt, melyek számos tagja járult hozzá Jelsza, a Szt. Fábián társaság előrehaladásához és az erődítések kiépítéséhez.

            A templomerődítés nyugati homlokzatának valamikori kinézete, fennmaradt a Szt. Fábián és Szt. Sebestyén oldalkápolna oltárának képei között, amit mára lecseréltek, amikor az új, jelenlegi márvány oltárt emelték. Ez az említett oltárkép, sokáig a Gradina-i temetőtemplomban rostokolt, aztán átszállították a Szt. János templomba, ahol gondoskodtak a restaurálásáról. A képen láthatók még a jelszai társaság tagjainak körmenete, ahogy a templom főkapujától elindulnak, mely fölött egy harangtorony látható három haranggal és a később eltávolított védőfal pártázatával. A kép, vélhetően a 17. és a 18. század átmenetén készült. A vázlat, az eredeti templom erősen leromlott állapota alapján készült, ám érdekessége, hogy a jelszai templomerődítés eredeti nyugati homlokzatát mutatja.

            A jelszai templomról megállapítható, hogy legelőször egy egyhajós, kora gótikus templom volt, a négyes kereszteződésében csúcsíves boltozattal, amit feltehetően a 15. században kiterjesztettek a három hajóra és az erődített toronyra is. Ezután az egész templomerődítés, egy bástyát, két nagyobb oldalkápolnát, egy sekrestyét, aztán a középső, északi oldalkápolna, még egy kisebb oldalkápolnát, végezetül egy új nyugati homlokzatot kapott.

 

 

 

A Šipan szigeti, Szugjurgja-i (Suđurđa) Szt. Lélek templom erődítései

 

            A Šipan szigeti templomerődítésről, már Lukša Beritić is írt [34]. A szerző, amikor átkutatta a raguzai levéltárat, egy sor adatra lelt a környező vidék tornyainak felépítéséről és a már létező objektumok megerődítéséről, ám a Szt. Lélek templom felépítésének évéről és építőinek nevéről, semmit sem talált. Viszont leírta a templom eredeti állapotát (amit jobban is meglehetett vizsgálni és „láthatóbbá” is tenni a nem sokkal ezelőtti tetőterasz felújításánál, sőt további adatok lettek nyerhetők az újabb építészeti felvételi rajzokból, melyek grafikai ábrázolásaiból észrevehetővé vált az építmény eredeti kialakítása).

 

 

123. Kép. A Šipan szigeti Szt. Lélek templom.

 

            A Szt. Lélek templomerődítés valamivel távolabb van a Szugjuragj-i kikötőtől. Noha meglehetősen jelentős a kiterjedése és viszonylag magasan helyezkedik el, a vegetáció miatt olyan jól rejtőzik, hogy csak akkor tűnik meglepetésszerűen elő, amikor egy az itteni mellékúton megközelítettük. Még ma is olyan ellenállhatatlanul robusztus erő sugárzik belőle, hogy már megjelenésével is „csontig ható” rémületet kellett keltenie az egykori ellenségekben.

 

 

 

 

 

 

124. Kép. A Šipan szigeti, Szt. Lélek templom földszinti alaprajza. 125. Kép. A Šipan szigeti, Szt. Lélek templom keresztmetszete. 126. Kép. A Šipan szigeti, Szt. Lélek templom nyugati homlokzata, a függőleges csatornák berajzolásával. 127. Kép. A Šipan szigeti, Szt. Lélek templom keleti homlokzata. 128. Kép. A Šipan szigeti, Szt. Lélek templom északi homlokzata. 129. Kép. A Šipan szigeti, Szt. Lélek templom déli homlokzata.

 

            „A tönkrement helyett, a 19. században szinte az egész építmény fölé, új tetőt készítettek, kivétel volt  a keleti torony része, illetve a főoltár apszisa, ahol jelenleg egy kettősívű, kampanile harangtorony található. A harangtoronynak eredetileg csak egyetlen íve volt és csak egyetlen, de nagyobb harangja. A tetőterasznak lőpadjai is voltak, mégpedig a csatlakozó építmények oldalai felé, ott, ahol jelenleg a kőből készült vízköpők vannak, melyek a tetőterasz esővizét vezetik el. A tetőzet felújítása során, megszüntették a mellvédeket és nagyon gondosan kivitelezett kerámialapozás nagy részét is, mellyel a tetőteraszt valaha lelapozták.” [35]

 

 

 

130. Kép (balra).  A Šipan szigeti, Szt. Lélek templom keleti képe. 131. Kép (jobbra). A Šipan szigeti, Szt. Lélek templom szentélykereszteződésének belső sarka.

 

 

132. Kép. A Šipan szigeti, Szt. Lélek templom sarok lőrései.

 

            A Szt. Lélek templom szerkezetében [36], a templom keleti végében lévő védőtorony, csak jelképesen kapcsolódik a templomteréhez, hasonlóan, mint a jelszai templomerődítésnél. Maga a templom, minden díszítés nélküli egyszerű építmény. Tömegének hatása, világosan artikulálódik az egyszerű térkialakításban és a falazatok gondosan kivitelezett szerkezetében. A felépítését a 16. század második felére lehet datálni, amikor is a török elleni védekezés, akut szükségletként jelent meg. Erre az időpontra datálta Beritić is.

            A Szt. Lélek templomot a Pakljan szigeti közösség építette fel, mégpedig azon hegynyeregre emelve, melyen át, a Šipan sziget legnagyobb kikötője felé vezető nagy jelentőségű út vezetett át [37].

            Az építkezések kivitelezője, feltehetően Gian Giramolo Sanmichealis, az ismert veronai építész, Micheali Sanmicheali fia volt. Micheali Sanmicheali azzal tett csúfot Velencével, hogy az 1539 és 1540 közti időszakban ő felügyelte Dalmácia erődítéseinek kijavítását, mégpedig a dalmát tengerpart teljes hosszában, továbbá ő építette ki a raguzai védőfalakat is.

            Ám Micheali Sanmicheali hamarosan elhagyta ezt a vidéket, más, fontosabb feladatai miatt és maga helyett fiát küldte, hogy tovább folytassa az építkezéseket. A Szt. Lélek templom monumentális épületét, csakugyan „egy lendülettel” építették fel, melyen egy alkotó egyéniségének a keze munkája mutatkozik meg [38].

            A templomerődítés enteriőrjének hatását, az új, rokokó enteriőr csökkentette és biztos, hogy ebben az időben nyitották meg az új ablaknyílásokat (131. kép) is, és közbevetettek egy új falazott lépcsőzetet is, továbbá módosították a torony terét is. Ám a torony északi oldalán lévő ablakok elfalazása azt is bizonyítja, hogy a templomnak a későbbiekben is lehetet erőd szerepe.

            A Šipan sziget templomerődítés épülete abban különbözik a Vrboszka-i templomerődítéstől – noha mindkettő erődként szolgált – hogy bírt egy külön védelmi csomóponttal, egy főtoronnyal, mely egyben az utolsó menedéket is jelentette. Ez által lehet a jelszai példához csatolni, ám létezik még egy ilyen példa, ahol ugyanilyen alapelveket vettek át. A Zára közeli Petrcsáne-i (Petrčane) románkori tornyát, szintén a kicsiny templom védelmét kiegészítő toronyként emelték, mint külön védelmi elem. A Szt. Lélek templom tornya abban különbözik az előbbiektől, hogy kívülről nem látható, csak belülről figyelhető meg.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

2. Kisebb, erődített templomépületek – kémlelő tornyok     Dalmáciában

 

           

 

            A monumentális dalmát templomerődítési példák mellett, a szigeten létezik egy sor kisebb, erődített templomépület – kémlelő torony is, melyek közül a legrosszabb állapotban jelenleg a Lopud szigeti Szt. Rókus templom van, kissé jobban fennmaradt építmény a kicsiny Mrdulja szigeti (Bracs és Solta szigetek között), valamint a súlyosan károsodott, és át is épített Badija sziget (Korčula szigetének keleti végénél) csúcsán lévő építmény.

            Ezeket a vegetációval is takart, nem feltűnő építményeket, az egyes szigetek legalkalmasabb magassági pontján építették fel, ahonnan tökéletes kilátás nyílik az egész környékre. Elhelyezésükkel biztos azt kívánták elérni, hogy jelezzék a közeledő ellenség jelentette veszélyt, a Šipan, a Bracs, a Hvar és a Korčula szigeti templomerődítéseknek. Miután kiemelkedő magaslati helyeken helyezkednek el, kémlelőhelyként is szolgálhattak, ellenőrizhették az ellenséges hajók mozgását, és akit érintett, azt nappal füsttel, éjjel tűzzel értesítették

 

 

133. Kép. A Lopud szigeti Szt. Rókus templomocska.

A Lopud szigeti, Szt. Rókus templom

 

            Lopud (nevezték Lafot – Elafiti szigetnek is, de az ókorban összességben így nevezték), egy Raguza (Dubrovnik) közeli sziget. Raguza 15. századi virágzása, visszatükröződött a Lopud szigeti, kicsiny település fejlődésében is. A Raguzaiak azokat a hátországi lakosokat telepítették le Lopud szigetén, akik a törökök elöl menekültek, majd ezek a menekülteket felkarolták a tengerészetet úgy, hogy a 16. században a Raguzai Köztársaság kereskedelmi flottájának egészéből, egy egész egynegyedet bírtak.

 

 

134. Kép. A Lopud szigeti, Szt. Rókus templom látképe keletről

 

            A Szt. Rókus templomerődítés, egy hegyoldalban, a sziget északnyugati részén lévő kikötőhíd (punto) felett fekszik, ahonnan ellenőrizni lehetett a Lopud sziget és a szárazföld, valamint a Lopud és Šipan szigetek közti tengercsatornát. Ezért ez a kicsiny erődítés, előretolt pontnak is alkalmas volt. Az építményt egy kétlépcsős alapra, magára az élő sziklára alapozták.  Egy egyszerű, szabályos négyszög alaprajzú, külön szentély nélküli helyiségből áll, melybe bejutni a nyugati oldalról, egy hármas lépcsőn át lehet. A bejárat feletti ajtószemöldök két kőlapból áll, amit úgy illesztettek össze, hogy egy enyhe élt alkossanak. A kapuzaton egy bevésett vájat is látható.

            A templomocska egyetlen helyiségét, csúcsíves boltozattal (a csúcsív kifejezéstelen) boltozták be. A boltozatot, „lábtól fogva” összeillesztett tört kövek alkotják. Az építményt egy, az északi falban lévő ablak világította meg a kapuzatig, valamint még egy nyílás a keleti falban (ez az északkeleti sarokban és nem az oltár mögött, középen található). A kapuig fényt vető ablak eredeti, míg a másikról ezt nem lehet megállapítani.

 

                A déli falban van egy szabályos négyzet alakú fülke (kelet felé, a fal közepétől kissé hátrább). Az ugyanebben a falban lévő, kapuig érő vájattal a vizet vezették el. Az építmény padlózatát az élő szikla adja, amit földdel fedtek be. A falak fölfelé, kissé befelé dőlnek. Az épületet egy terasszal fedték le, a megközelíthetőségének látható jele nélkül, ezért valószínű, hogy létrán lehetett feljutni. A terasz alatti rész, különböző méretű kőlapokból összeállított szabálytalan sorokból áll. A teraszt övező falaknak, valaha védőpártázata (mellvédje) is volt, melynek maradványai a keleti oldalon láthatók, északon csak a nyomai, míg a déli oldal és a délkeleti falsarok nagy része leomlott. A keleti oldalon két tölcsér alakú puskalőrés is látható. Ezeknek csak az első kőből készült rétege maradt fenn, de valaha 50-60 cm magasak lehettek. A nyugati falban, egészen a délnyugati sarokig egy kő padocska található. Ugyan ennek a falnak a délkeleti sarka mellett, egy fél puskalőrés is megfigyelhető.

                Magát az építményt, nagyobb darabokból álló, egyenetlenül összeillesztett kváderkövekből építették fel, szabályos, de nem teljesen egyenletes sorokban. A vakolat vastagsága, háromujjnyit tesz ki. A vakolat szürke és csomós és egy nagyobb ütés hatására leválik. A vakolatba, téglákat is belepréseltek. A falak összeillesztését, helyenként kődarabokkal öntötték ki. Az épület belső falszerkezete nyers, mivel a vakolat zöme már lehullott. A falmagok nagyon rendezetlenek, ami arra utal, hogy az építményt gyorsan építették fel.

                A kapuzat fölött réteg után, egy sötétebb réteg kezdődik, ám ebből nem lehet biztosra megállapítani, hogy két építési fázisa volt e (lehet, hogy egyszer romba dőlt, majd felújították).

 

 

135. Kép. A Lopud szigeti Szt. Rókus templom nézeti, metszet és alaprajzai.

 

            Az építmény fennmaradt elemei (a boltozat, a falak szerkezete), 15. századinak mutatkoznak, amikor is Lopud szigetén, más erődített épületeket is építettek (pld. az erődített ferences kolostort). Ez az épület egy nagyon széppéldája a kicsiny erődített templomépületeknek.

 

 

 

Mrdulja

 

            Az erődített templomocskák – kémlelő, előretolt tornyok csoportjának egyik valamivel jobb állapotban fennmaradt építménye, a Bracs és a Solta szigetek közti Spliti csatornakapuban (Splitska vrata), a Bracs szigeti Milna településsel szembeni Mrdulja szigetén található. Bracs sziget partrendszerében, csak nagyon kis számú szigetecske alakult ki. Skokov térképére is csak egy szigetet, a Murdulja-it jegyezték fel nyugaton és egy másikat, Rudinica-it keleten. Vuk azt is feljegyezte Mrdulja-ról, hogy az elnevezését, párhuzamosan használták a dalmát személyneveknél is.

            Ez a szabálytalan elhelyezkedésű (északnyugat-délkelettájolású, de inkább északnak illetve délnek irányul) építmény, „fejlettebb” a Lopud szigeti Szt. Mária templomnál, tekintettel arra, hogy annak nincs szentélye és a lapos tetőre vezető lépcsőzete, míg méretükben, falaiknak a szerkezetében és védőteraszukban egymásra hasonlítanak. A Mrdulja szigeti építmény templomhajója szabálytalan téglány alakú (északnyugati irányban kiszélesedik), melyhez egy négyzetes szentély csatlakozik.

 

 

136. Kép. Mrdulja, a templomerődítés látképe északnyugatról.

 

            A templomot a sziget egyik magaslatán kialakult barlangra, abba félig belefaragva, magára az élő sziklára alapozták. Megközelíteni egy természetes sziklalépcsőn lehet. A kapuzata súlyosan megsérült, úgyhogy eredeti kinézetét már nem lehet kideríteni. A hajó boltozata, enyhén csúcsíves dongaboltozat, a szentély boltozata egészen a végéig, kissé szegment íves, amit valószínűleg a tetőzetet alkotó kőlapok nyomhattak meg.

            A hajót csak a délkeleti falban lévő egyetlen ablak világítja meg, melynek nyers kőkeretezése (teljesen lőrésszerű) befelé kiszélesedik és valószínűleg védelmi elemként, szolgálhatott.

 

Az építmény padlózatát az élő szikla adja, amit földdel fedtek be. A hajó falsarkaiban, közvetlenül a szentély előterében, egy-egy kicsiny, szabályos négyszög alakú falfülke található (ez ó horvát hagyományokra emlékeztet). Még egy-egy ilyen falfülke található a szentély baloldalának közepén és a templomhajó kapuzatának jobb oldalán. A hajó és a szentély átmenetében, azaz a főzóna rekesztékében, egy-egy durván profilozott reneszánsz faragvány található. Az északnyugati és az északkeleti fal, szinte kétszer szélesebb a délnyugati falnál. Ebben a vastagabb falban helyezték el a teraszra vezető lépcsőt, mely egyszer megtörik és az északnyugati sarokban, folytatódik. A terasz védőpártázatának maradványai alapján, az itteni falak 180-200 cm magasak lehettek, melyek ugyancsak jó védelmet nyújtottak a védőknek. Az északnyugati oldalon világosan megmutatkozik, hogy itt egy szabályos négyszög alakú nyílás létezett (csak egy faláttörés, vagy egyszerű ablaknyílás volt). Ez a faláttörés, vagy ablak arra ad gyanúokot, hogy a terasz valaha fedett lehetett.

Magát az építményt, nagyobb darabokból álló, egyenetlenül összeillesztett kváderkövekből építették fel, de nem teljesen egyenletes sorokban. Az összeillesztések markánsak, ami kívülről jól végig kísérhető és sok helyen a növényzet is kisarjadt.

A Bracs szigeti Milna településén állítják, hogy a Mrdulja-i építmény a 14. századból ered. Egyesek szerint Szt. Józsefnek, mások szerint Szt. Miklósnak szentelték fel. Állítják azt is, hogy a bencések építették fel, mégpedig hármas rendeltetési céllal, azaz hogy szolgáljon világítótoronyként, erődítésként, és templomként.

 

 

 

137. Kép. Mrdulja, a templomerődítés látképe délnyugatról.

 

A falak szerkezete, a reneszánsz profilozások, a faláttöréses védőterasz, 16. századinak mutatkozik, de ha figyelembe vesszük a szabálytalan alaprajzot, a négyzetes szentélyt, a tipikus falfülkéket és a dongaboltozatokat, nem vethetjük el azt a benyomásunkat, hogy a reneszánsz elemek csak egy eredeti ó horvát építésű építményt „álcáznak”. Még ha ez nem így van, biztos hogy jelent az valamit, hogy a hagyomány mennyire belenőtt ebbe a teljesen reneszánsz példába.

 

 

138. Kép. Mrdulja, a templomerődítés látképe délkeletről.

 

 

139. Kép. Mrdulja, a templomerődítés alaprajza, metszetei és nézeti rajzai.

 

 

 

A Badija szigeti Szt. Kereszt kápolna

 

            Amíg nem lehet elérni eme Badija szigeti építmény régészeti megkutatását, addig nem is lehet róla precíz megállapításokat közölni. Az építmény a sziget (Badija szigete, a Pelješki csatorna keleti részén fekszik, nem messze Korčula szigetétől) legmagasabb magassági pontján, a ferences kolostor fölött, fenyőerdők és buja aljnövényzet között fekszik. A kolostort boszniai ferences szerzetesek emeltették 1420. után, akik 1392-ben települtek Badija szigetére.

            Az építmény egyszerű, szabályos négyszög alakú helyisége, egy négyzet alakú, viszonylag sekély szentélyben folytatódott, kétfelé hajló kőtetőzettel. A nyugaton lévő kapuzat feletti kőből készült ajtószemöldök fölött egy, két részből álló, sarló alakú ív látható. A templomhajó helyiségét, csúcsíves boltozattal boltozták be (feltehetően a gótika korában, egy korábbi dongaboltozat helyett, miután az a későbbiekben tönkrement). A déli fal egyetlen megmaradt ablakának, igen szépen kialakított gótikus kőkerete van. Az építményt belülről eltorlaszolták, ami lehetetlenné teszi a belsejének vizsgálatát.

 

    

 

140. Kép (balra). A Korcsula sziget végi, Badija szigeti, bunkerrá átalakított Szt. Kereszt kápolna. 146. Kép (jobbra). A Korcsula sziget végi, Badija szigeti, Szt. Kereszt kápolna déli ablakának részlete.

 

 

141. Kép (balra). A Szt. Kereszt kápolna keleti homlokzata és B-B metszete. 142. Kép (középen). A Szt. Kereszt kápolna alaprajza és A-A metszete. 143. Kép (jobbra). A kápolna északi homlokzata és hosszmetszete.

 

            Itt a védőteraszra - mely éppúgy létezett itt, is mint Mrdilja-n és a Lopud szigeti Szt. Mária templomnál - való feljutásnak egy nagyon érdekes, harmadik változata volt megtalálható, csak ennek az építménynek a felső részét a II. világháború során egy betonbunkerré alakították át. A letört kőből készült lépcsőfokok nyomai, melyek kezdőfokai különösen hangsúlyosak, világosan láthatók az északi fal külső részén, tehát magára a teraszra, kívülről lehetett feljutni.

 

                Az építmény falait, szabályos sorokba rakott kváderkövekből építették, ugyanúgy mint a korábban említett példáknál, melyek ugyanehhez az építmény csoporthoz tartoznak.

                A bejárati kapu és a déli ablak részletei, valamint a négyzetes szentély egy korábbi eredetet mutatnak, azaz még az előtti időket, hogy ezt az építményt is megerődítették, valahol a 15. és a 16. század fordulóján, amikor is reneszánsz módra alakították át és amikor a főzónájának falai reneszánsz profilozást kaptak.

                A „teraszos fázis” előtt, itt egy régebbi építmény állt, mely oldalfalainak magassága és a valamikori (kétfelé hajló) tetőzetének nyomai, világosan elütnek a mai lebetonozott építmény ráépítéseitől.

 

 

 

144. Kép (balra). A Szt. Kereszt kápolna román stílusú kapuzata. 145. Kép (jobbra). A kápolna külső lépcsőzetének nyomai.

 

            Lehet, hogy ebben az építményben kell keresni a valaha itt létezett Szt. Péter templomot, mivel 1368-ban ezt a kicsiny szigetet, mint „Scoleum sancti Petri” említették meg, míg a sziget későbbi, Badija elnevezése, a latin abbatia (apátság) névből ered.

 

            Az előbb említett (Szt. Péter) templomocskához tartozhatott az a leginkább a 8-9. századra korszakolható oszlopfő, mely a jelenlegi kolostor délnyugati sarkában lévő balkon tetőzetét tartja.

 

 

 

A Nóna környéki Prahulje, Szt. Miklós temploma [39]

 

 

            Nóna (Nin) és térsége, kb. 20 kilométerrel északnyugatabbra található Zárától (Zadar), mely már az új kőkorban is lakott volt, és mint Liburnia municipia rombolták le a népvándorlás korában.

 

 

 

147. Kép. A Nóna vidéki Szt. Miklós templom.

 

            A középkorban Nóna egy ó horvát nemzetségi megye és egy püspökség székhelye volt. A 15. század elején a velenceiek kezére került, majd 1646-ban a törökök teljesen elpusztították.

 

 

148. Kép. A Nóna vidéki Szt. Miklós templom alaprajza.

 

            A kicsiny, kora középkori (11. szd.) Szt. Miklós templom, Nóna közelében, egy sík mező közepén, egy mesterségesen kialakított dombon található. Nóna környékén még jó néhány ilyen halom található, amit régészetileg még nem kutattak meg.

 

 

148. Kép. A Nóna vidéki Szt. Miklós templom.

 

            A Szt. Miklós templomot a török elleni háborúk idején erődítették meg. A négykaréjos építmény kupoláját ekkor – a kilátás szempontjából kivételes fekvése miatt - egy megfigyelőtoronnyá építették át. Az egykori kupola szegélyére pedig, vádőpártázatot emeltek. Az építményt a 19. században alapjaitól felújították, amikor is a tetőzetet alkotó kőlapokat annyira elárasztották cementtel, hogy alig lehetett megkülönböztetni az épület azon eredeti fedő kőlapjait, melyekkel az apszisokat fedélként lelapozták.

 

 

150. Kép. A Nóna vidéki Szt. Miklós templom falának részlete.

            A Szt. Miklós templom lehetett legvalószínűbben az a templom, amit István bán és a császári protoszpatariusz, 1042-ben a zárai Szt. Chrysogon (Sv. Krševana) kolostornak adományoztak. Az építési módja megfelel ennek a kornak. Sajnos, ez az eredeti, ősi, többkaréjos templom nem fejlődhetett tovább. Tudniillik, miután a bencések kezdtek megérkezni erre a vidékre, és ők magukkal a hozták a saját bazilikális építészetüket, és miután a 12. századtól a horvát uralkodók külhoniak lettek, egyiküknek se volt affinitása ennek a vidéknek a hagyományos építészete, de az addig általános és eredeti, románkor előtti dalmát építészet iránt sem.

 

 

A Visz szigeti, Komizsa (Komiža) település fölötti, Planicei Boldogasszony templom

 

 

            Komizsa egy település Visz szigetének északnyugati részén. Egy óra járásra Komizsától fölfelé, rögtön egy út menti park után, a Szt. Mihály templom melletti park és a Dola-i Szt. Miklós templom között, egy szokatlanul ritka rotundát építettek fel, amit az Erzsébetnek megjelenő [40] Szt. Máriának szenteltek, és amelyről nyilvánvalóan látható, hogy a barokk korban átépítették.

 

 

151. Kép. A Visz szigeti Komizsa feletti, Planicei Boldogasszony templom részlete.

 

            A templomot a 17. század végén és a 18. század elején, S. Maria de Planiza-nak nevezték [41]. Egy Planicei Boldogasszony templom, a Hvar szigeti Vrbanjban is található. Planice ebben az esetben azt a hegyet jelöli, ahol Szűz Mária megjelent Erzsébetnek. A helyiek a templomot Planicának, vagy Planikának nevezik. A planika egy olyan bokornak is a neve, mely Visz szigetén sarjad. Franjo Radić úgy tartja, hogy a templom 11. századi eredetű [42]. Strzygowski, románkor előttinek tekinti [43]. M. Vasić, „a kör alaprajzú, kupolás, centrális típusú építményeket” egész csoportját, a 11. századra teszi [44], Karaman és Petricoli [45] úgy tartja, hogy a rotunda a reneszánsz korból ered. Dyggve, a centrális terű építményeket ismertető táblázatában, e templom alaprajzát és metszetét is leközli [46], Fisković is úgy látja, hogy nincs oka a templomot középkorinak tekinteni, de azt megengedi, hogy talán érdemes lenne az alapjai megvizsgálni és megnézni nem, egy hasonló alapvetésű régebbi építményt újítottak-e fel. Azt is szintén ő állítja, hogy a templom valószínűleg azért kapott kör alakú alaprajzot, hogy a kisebb teret könnyebb legyen fenntartani.

 

 

152. Kép. A Visz szigeti Komizsa feletti, Planicei Boldogasszony templomalaprajza, metszete és nézeti képei.

 

            A templom falait szabálytalan kváderkövekből építették fel, a tetőzet koszorúját téglából és cserepekből. Az elliptikus, volutás (csigadíszes) ablakok, a párnás barokk kapuzat, a lágyan kitüremkedőre kialakított akantuszlevelek az ajtószemöldökön és a mellette két oldalt lévő négysarkú ablakokon, mind-mind a 17. század második feléről tanúskodnak.

            Noha e templomocska részletei barokkosak, a falain láthatók a fokozatos kiépítés nyomai, különösen a keleti oldalon, ahol a négyszögletes szentély és kőkeretezése még függőleges és vízszintes keresztgerendákból állnak, mint a gótika idején, amit még az építmény rusztikussága és visszafogottsága is jelezhet. Itt szükséges még az megemlítenünk, hogy egy 1834-es térképen, a templomot még nem kör alakú alaprajzzal jelölték, hanem hétszögletűnek, míg a nyolcadik oldalon az apszis állt. A tetőkoszorú (párkány) sarkain, ez valamennyire még ma is megnyilvánul.

 

                Az épület egészéből erőteljesen tűnik ki, a hullámzó sorrendben kiemelkedő cserepekből és téglákból álló, igen ritkaságszámba menő záró koszorú, mely egyenes és cikk-cakkos sorokból állva, teljesen a románkori „farkasfogas” tetőszegélyek motívumához hasonlít. Ez a koszorú részben, megismétlődik a szép, kör alakú lanternán (csegely, keskeny, henger alakú tornyocskaszerű zárórész a kupola belső terének megvilágítására, a fordító), mely teljesen egy erőteljes akroérionként (görög templomok csúcsán és sarkain alkalmazott díszítés, a fordító) koronázza meg a tetőt. Miloje M. Vasić, ebben a téglából és cserepekből álló koszorúban „a 13. és 14. századi görög és szerb, bizánci stílusú templomok kerámiaplasztika díszítő motívumának távoli visszhangját” látja. Hasonló díszítmények azonban Šibenik és Zára barokk kori házain is megtalálhatók.

                Az ilyesfajta motívum úgy különben nagy kevésszámú a dalmát építészetben, ám az itteni erőteljes tömegű rotunda egészének, sajátságos kinézetet ad. Az egészet még jobban kiemeli a belsőterének „fátyolszerű kupolája. A hajó és az apszis boltozatának közepébe, a vakolatba kvadrilóbokat (?) süllyesztettek, hasonlóan ahhoz, ami a Hvar szigeti ferences kolostor keleti szárnyának barokk lépcsőházának boltozatán található, továbbá a Bracs szigeti Nerežišće plébániatemplomának boltozatán és a Makarska-i, szintén ferences templom boltozatán” (C. Fisković). „Ezek a díszítőelemek, mint ahogy a boltozat másik négy kisebb, nyolcsarkú besüllyesztései, szokatlanok a dalmát építészetben, noha a firpasz (?) gótikus eredetet hordoz a falkoszorúk együttesében, ám a belülről félkör alakú apszis, a magasan elhelyezett, kör alakú, megvilágító ablakok épp úgy, mint ahogy a kicsiny oltár, a sárgás és pirosas márvány díszítések, az egész templom belsejének, barokk kinézetet adnak „ (C. Fisković).

 

            Az világosan megfigyelhető, hogy a templom egy ráépítése eredménye, miután jó néhányszor romba dőlhetett, mivel épp a sziget belső forgalmának az útjában volt. Az is valószínű, hogy sokkal régebbi alapokra épült, de ezt csak egy régészeti kutatással lehetne bizonyítani.

 

 

153. Kép. A Visz szigeti Komizsa feletti, Planicei Boldogasszony templom látképe keletről.

            A toronyszerű templomhajó négyzetes szentélye, preromán hagyományokra emlékeztet. A torony falának szerkezet nem egynemű, mint ahogy a magasan elhelyezett elliptikus ablakok is utólagos betoldások. Még érdemes külön is áttanulmányozni a hornyolt cserepes tetőeresz alatti szép és érdekes díszítő koszorút, hasonlóan érdemes még foglalkozni a toronyszerű hajó centrumában elhelyezkedő okulusszal-lanternával.

            Maga a templomépítmény, abszolúte egy erős torony és nem pedig egy templom hatását kelti, melynek legalábbis egyik fázisában, erődszerű rendeltetése is volt.

 

 

 

3. Egyéb dalmáciai példák

 

 

 

            A kizárólag, Split és Dubrovnik közti térség szigetein található monumentális templomerődítések, mint ahogy a kisebb erődített kápolnák példái után, a Nóna vidéki Szt. Miklós templom kivételével, jó néhány tengerparti példa is létezik, mégpedig Zára hátországában. Ezeknek a másfajta építményeknek a sorát, vannak köztük szigeteken lévők is, három típusba lehet osztani: az egyik csoport egyéni építési technikákkal rendelkezik, ahol a templomhajó és az erődített torony – harangtorony falai, egyidejű építésűnek mutatkoznak (pld. a Petrcsáne-i Szt. Bertalan templom), a második csoportnál az erődített tornyot – harangtornyot utólag adták hozzá a régebbi templomhoz (pld. a Vránától északra lévő, Miranje Szt. Mihály templom), ezen belül: ahol az erődített harangtornyot egy kicsiny preromán templom nyugati homlokzatához adták hozzá (pld. a Velebit hegység lábainál lévő, Paklenica alatti tengercsatorna partján lévő Starigrad, Szt. Péter temploma; a Hvar szigeti Stari Grad, Szt. Jeromos temploma; a Scsedra szigeti, Kegyes Szt. Mária templom), aztán ahol az erődített harangtornyot egy gótikus-reneszánsz (igaz ezek magja is románkori építmény volt) templomhoz adták hozzá.

            Ezeknek a templomerődítéseknek a harmadik típusa, a templomoktól elkülönített, monumentális harangtornyokban mutatkozik meg (pld. a Murter szigeti Tiszno, 1548-as Szt. Lélek temploma, amit 1640-ben barokkizáltak, és amelynek erődített tornyát – harangtornyát, horvát építészek építették fel, az 1680-1684. közti időszakban).

            Az előbbiekben említett templomokon kívül, kizárólag a dalmát szigeteken, létezik egy sor olyan teljesen, vagy részben erődített templom is, melyeket pillanatnyilag egyik meghatározott típusba sem lehet sorolni. Ezek: a Hvar szigeti Stari Grad, Szt. Péter vértanú temploma, a Brács szigeti Postira, plébániatemploma, a Korcsula szigeti, Szt. Miklós templom, a Pelješac szigeti Orebić feletti, Karminai Szt. Mária templom és a dalmát templomerődítések legfiatalbbika, a Visz szigeti Komizsa-i, Szt. Rókus templom, amit 1763-ban építettek fel.

 

 

 

 

A Petrcsáne-i (Petrčane) Szt. Bertalan templom

 

 

            Erről az érdekes építményről, először I. Petricioli írt [49]. A Szt. Bertalan erődített templom a tengerpart mentén, egy kicsiny földsávon fekszik, ahol valaha feltehetően egy kisebb kikötő létezett. Petrcsáne (Petrčane) településétől légvonalban, kb. 2. kilométerrel távolabbra található. A középkori okiratokban [50] helyileg gyakran megemlített Petrcsáne tengerparti falva, Zárától északnyugatra van. Ez a sziklák és cserjék közt szinte elvesző település, meglehetősen nehezen közelíthető meg, ám létezik egy Diklo-ból (Zára északi előtelepülése) vezető jobb, de hosszabb út is, a tengerparti fövényen.

 

 

154. Kép. A Zára vidéki Petrcsáne, Szt. Bertalan temploma.

 

155. Kép. A Zára vidéki Petrcsáne, Szt. Bertalan templom szituációs rajza. Balra le észak.

            Egy Zárában 1289-ben kiadott oklevél szerint [51] Szt. Bertalannak nevezett templom romjait, a helyiek csak Kulina-nak nevezik.

 

 

 

156. Kép (balra). A Zára vidéki Petrcsáne, Szt. Bertalan templom látképe délről. 157. Kép (jobbra). A Zára vidéki Petrcsáne, Szt. Bertalan templom látképe keletről.

 

 

158. Kép (jobbra). A Zára vidéki Petrcsáne, Szt. Bertalan templom északkeleti nézetrajza. 159. Kép (balra). A Zára vidéki Petrcsáne, Szt. Bertalan templom délkeleti nézetrajza.

 

A Zára vidéki Petrcsáne, Szt. Bertalan templomépület kiépítése, az alábbi sorrendben folyt [52]:

1.      A templom falainak román korhoz tartozó része, a 12. vagy 13. századból ered. Ez akkoriban egy minőségileg kivitelezett, noha nem teljesen, rusztikus építmény volt. A tornyát, a templommal egy időben építették fel.

2.      Az udvart körítő falak, későbbiek, noha szerkezetükben még középkoriak.

3.      A templom, a torony, és az udvart körítő falak után, építették fel a torony előtti hozzáépítést.

4.      A toronynak támaszkodó házat, a szerkezet alapján valószínűleg a 19. század eleji időszakban átépített. Egy felirat szerint, 1816-ban.

 

 

 

 

 

160. Kép. A Zára vidéki Petrcsáne, a Szt. Bertalan templom perspektivikus ábrázolása Petricioli után.

 

 

161. Kép. A Zára vidéki Petrcsáne, a Szt. Bertalan templom alaprajza és keresztmetszete Petricioli után.

 

 

162. Kép. A Zára vidéki Petrcsáne, a Szt. Bertalan templom rekonstrukciós kísérlete.

Az Arkangyal (Arhanđel) szigeti, Szt. Mihály templom

 

 

            Ahogy a régi fényképek alapján megítélhető, a Trau (Trogir) közeli Arkangyal (Arhađel) sziget Szt. Mihály temploma, a Zára vidéki Petrcsáne-i Szt. Bertalan templomhoz volt hasonló. A jelenleg alig észrevehető romok maradványairól készített felvételek nem sokat mutatnak. A véleményünk szerint, ha végrehajtanák a terep régészeti feltárását és precíz építészeti felmérését, megerősítené azon kifejezett álláspontunkat, hogy ebben a Split térségi építményben, a zárai hátország, hasonló építményekhez találnánk kapcsolatot.

 

 

 

A Miranje-i Szt. Mihály arkangyal templom

 

 

            A Zára hátországát képező, Ravni kotari hegység, a legrégebbi, Adria tengermelléki horvát állam központjának a része volt és a horvátok megtelepülése is itt volt a legkompaktabb [53].

 

 

 

163. Kép (balra) A Miranje-i Szt. Mihály arkangyal templom. 164. Kép (jobbra). A templom északi látképe.

 

            Ez a tájék valaha nagyon gazdag és termékeny vidék volt. Az itteni római villák maradványai, a földműves termelés magas fokáról beszélnek. Vránától északabbra, egy meredek terepküszöb fölötti fennsíkon, mely a benkováci síkság felé tárul, az ó horvát időszakban három falu – Jagodnja, Ceranje és Mirjane volt megtalálható [54]. Valaha mindhárom település, a Rogova-i bencések tulajdonában volt. Miranje jelenleg pravoszláv templomát, melynek harangtornyát egy védelemre alkalmas toronnyá alakították át, még a török hódoltság előtti időszakban bővítették ki és újították fel (a felirata szerint, 1497-ben), eredetileg Szt. Mihálynak szentelték fel, aki e vidéken gyakran tűnt fel patrónusként a kora középkorban [55].

            Mondják, hogy a valamikori ó horvát templom meglétét, a temetőjének számos, középkori sírja (melyeket mára ellenőrizetlenül, az új temetőbe telepítettek át), valamint a templom régi, déli kapuzata fölé befalazott felirat tanúsítja, amit B. Fučić még elolvashatott. Miranje-nek valaha jelentősebb településnek kellett lennie, mivel valaha itt volt a székhelye az alispánnak is. Dalmácia 1409-es eladásával, ez a vidék is a velenceiek és a zárai nemesek feuduma lett. A törökök, már Bosznia 1463-as eleste előtt megkezdték betöréseiket e vidékre, noha a támadásaikat, csak az ez idő utáni időszakra szokták datálni. Ez megesett Konstantinápoly 1453-as és Nándorfehérvár, 1521-es eleste előtt is. A török hordák először 1415-ben jelentek meg Dalmáciában, mégpedig Makarszka (Makarska), Omis (omić és Sibenik (Šibenik) vidékén. Miután Bosznia elesett, a törökök tovább pusztították a zárai térséget, „tűzzel vassal, míg minden embert és marhát, hadizsákmányként el nem vittek”.

            A zárai térség török általi betöréséről, 1470-ben és 1473-ban is feljegyzések készültek. Szkender szandzsákbég, 1478-ban és 1481-ben is megsarcolta a zárai környéket, amikor is, mintegy ötszáz személyt vetettek rabságba, elhajtottak kb. 3.000 marhát és kifosztottak 20 falut, majd ugyanebben az évben egy újabb támadással, további 2.000 embert vetettek rabságba és mintegy 30.000 darabból álló nyájat hajtottak el, ami valószínűleg eltúlzott szám, de világosan beszél azoknak az embereknek a nehézségéről, akik ezen a vidéken éltek.

            Miután 1522-ben Huszref bég elfoglalta Knin és Szkradin vidékét, a bosnyák határ, Zára és a zárai hátország környékét közelítette meg. A lakosság tömegesen menekülve, Zára és Sibenik irányába húzódott vissza, különösen a Murter szigeti Betina-ra, egészen dél Isztriáig. A hirtelen jött veszély elöl, Szukosáni (Sukošani), Turány (Turanj) és Pakostáne (Pakoštane) lakossága, a közeli szigetekre menekült.

            A Velence és Konstantinápoly (Isztambul) közötti eldöntetlen és kölcsönösen bizalmatlan hatalmi viszonyok vezettek a ciprusi háborúhoz (1570-1573). Miután Velence visszautasította Isztambul azon követelését, hogy átadja Ciprust, egy nagy háború tört ki, és nem csak Ciprusért, hanem Dalmáciáért is, és különösen a Zára környéki hátországért [57]. A háború első évében (1570), a horvát tengermellék annyira elpusztult, hogy az ez után újjáépült települések és erősségek lakosai, nem is akartak visszatérni.  Ezeket a vidékeket, új telepesekkel telepítették be, úgyhogy ettől kezdve ezen vidékek lakossága, teljesen kicserélődött. A Velence és Isztambul közötti újabb, Kréta körül kitört krétai háború (1645-1669), megint csak érintette a török birodalom dalmáciai határvidékét, különösen a zárai territóriumot.

            Éppen ezért semmi adatunk sincs arról, hogy mikor erődítették meg a Miranje-i Szt. Mihály templomot [58]. A tornyán, melyen két építési fázis is megfigyelhető, látható, hogy utólag építették ilyenre. A szabálytalan falazások és a különböző faragványok zöme, az építkezések gyorsaságáról tanúskodnak, valamint arról, hogy egy török támadás után, a falait újra építették. Valójában az egész épületegyüttes arról beszél, hogy 1500 körül építették, miután a környező hegyvidék lakossága megtapasztalta a török fosztogatásokat. A mai kapuzat fölötti ablak románkori íve, a régi építmény egyik részlete. Az e fölötti nagyobb ablakot akkor alakították ki, amikor az eredeti bejáratott elfalazták, és egy létrán megközelíthető nyílással helyettesítették, amit a török veszély elmúlásával a későbbiekben elfalaztak és újra nyitották a földszinti kapuzatot.

 

 

165a. Kép. A Miranje-i templom alaprajza.

 

165b. Kép. A Miranje-i templom hossz- és keresztmetszetei.

 

 

166. Kép. Miranje, egy ősi lunetta (ajtó, vagy ablakszemöldök fájától és a felette lévő félkör, vagy körszelet alakú, boltívtől határolt, gyakran festett, vagy domborművel díszített falmező, fordító) felirata.

 

 

A Velebit hegységaljai (Podvelebitski) tengercsatorna partján lévő, Sztárigrád (Starigrad), Szt. Péter temploma

 

            Sztárigrád-Paklenica, egy település és egy kisebb kikötő, a Velebit hegység déli lábainál lévő, Podvelebitszki tengercsatorna mentén. Innen nem messze volt az, az Argyruntum nevű ókori település, amit idősebb Plinius is megemlített. A település Tiberius császártól megszerezte a municipális autonómiát, majd a településen egy erősséget is felépítettek.

            Egy 16. századi török támadás során, a település elnéptelenedett, hogy aztán a 17. században újjá alakuljon.

 

 

167. Kép. A Velebit hegységaljai (Podvelebitski) tengercsatorna partján lévő, Sztárigrád (Starigrad), Szt. Péter temploma

 

            Sztárigrád településének közelében található a Szt. Péter templom, melynek van egy erődített harangtornya. Lehet, hogy a jelenleg romos, kicsiny templom, valaha egy „őrhely volt, melynek arányaiban nagyobb harangtornyát, a török támadások időszakban emelték fel. Ez a templomocska, eredetileg a környékbeli kicsiny hegyi falvak központja volt, jelenleg, sajnos, egy nagyon igénytelenül kiépült nyaralótelep központja, mely mind közelebb férkőzik hozzá, és mely szinte megfojtja a környező területek is. Ezért lenne nagyon fontos ügyelni az arányokra és megmenteni ezt az építmény, mielőtt már késő lenne.

 

 

A Hvar szigeti Sztári Grád (Stari Grad), Szt. Jeromos temploma

 

            A Szt. Jeromos templom a tornyával, melynek lepusztult épületegyüttese a sztárigrádi fürdőre vezető út mentén található, mindenekelőtt azért érdekes a számunkra - hála Strgačić-nak, aki ha nem járt volna benne, amikor a 17. századi Hvar szigetén szlávul miséző katolikus papság (glagolás / glagolita pap) nyomaival foglalkozott - mert jóformán semmit sem tudtunk volna róla [59].

            Magának a templomnak az épülete nagyon kicsi, amit egy sokkal régebbi rom maradványain építettek fel. Feltehetően az a Marijan nevű spliti pap alapította, akinek a nevét, a sztárigrádi dominikánus kolostor fonatos kerítésének hátlapján lévő feliraton örökítették meg.

            Magáról az építményről többet is megtudhatunk, abból a peres okiratból, ami a templom patrónusi címét megöröklő személy és a szlávul misézni akaró pap – glagolás között zajlott. Anzola Oria, 1654-től, 1657-ig, hvari providur (a sziget gondnoka, ispánja, knyáza) jelentéséből az következik, hogy Sztári Grád városától kb. 1 mérföldnyire, található volt egy régi templom, körülötte házakkal és falakkal, melynek patrónusi jogait, valamiféle laikus személy gyakorolta és nem a városi közösség, vagy az egyházi hatalom. A polgárok arra ösztönözték a patrónust, hogy „… minden jogát adja át a ’horvát nyelvű” glagolita atyáknak…”, ami után „az itteni nép fel kívánja újítani a templomot, és hogy ezentúl, a misét, a többi egyházi szertartással együtt horvát nyelven mondják el, ahogy a glagolás rendtagok megígérték”.

 

 

168. Kép. A Hvar szigeti Sztári Grád, Szt. Jeromos temploma

 

            Anzolo Oria providor, 1656. január 25-én végrehajtotta Sztári Grád vizitációját, és ekkor megtekintette a Szt. Jeromos templomot és a körülötte lévő házakat is, melyek körül, a személye előtt, egy pereskedés zajlott, ám az építmény leírása, sajnos nem maradt fenn. A providur elképzelése alapján, se a templom, se a körülötte lévő házak, nem tartoztak a Szenátus, már ahogy a dominikánusokat nevezték, rendelkezései alá, mivel itt nem volt szó, semmilyen új építményről, hanem csak egy egyszerű, javításra szoruló régi, már addig is létező épületről. Az előbb említettek mellett, semmi oka sincs arra, hogy megtiltsa a híveknek a templomépület kijavítását és használatba vételét úgy, ahogy akarják, és ahogy a lehetőségeiből telik. Azt szintén kihangsúlyozta, hogy a galgolások itteni letelepedése, nem sérti a dominikánus kolostor érdekeit, mivel ők csak adományokból élnek, míg a dominikánusoknak megfelelő jövedelmeik vannak. Ezen kívül, az itteni lakosok kifejezetten kérik és óhajtják, hogy a Szt. Jeromos templomban a galgolások horvát nyelvű miséket tartsanak és a többi egyházi szertartást is így bonyolítsák le. A szegénységben és visszavonultan élő glagolita papok, közelebb kerülhettek a lakosság alacsonyabb rétegeihez, akikhez mindenben asszimilálódtak, míg a hvari dominikánusok a birtokaikon élve eltávolodtak a település szívét alkotó hívektől. Mindezek ellenére tény, hogy a templomról végül, kifejezetten a dominikánusok javára döntöttek, már abban az időben is a „pártok hatására” [60].

 

 

 

 

 

 

A Scsedro (Šćedro) szigeti, Mosztir (Mostir) szurdokban lévő, Kegyes Boldogasszony templom [61]

 

            A szárazföldtől kb. 3 kilométernyi távolságban lévő Scsedro kicsiny szigete, a Hvar sziget déli partja mentén található. A szigetecske, már a történelem előtti korokban is lakott volt, a római korból, római mozaik maradványok maradtak fenn, melyek valószínűleg egy vidéki villából erednek.

 

 

169a. Kép. A Scsedro szigeti Kegyes Boldogasszony templom harangtornya.

 

            A szigeten számos kisebb, kitűnő menedéket nyújtó kikötő található, különösen a Mosztir-i és a Veliki Porat-i szurdokban. Scsedro szigete valaha, Hvar szigetének a gabona, erdő és legelő tartalékát képezte. A tengermelléki és a Hvar szigeti lakosok, „Kegyes (Milosrdan) szigetnek” nevezik, ami az ószláv „šedro=milostivo/kegyes/” szóból eredeztethető. A hajózási szempontokból rendkívüli sajátosságokkal bíró kikötők miatt, már ezer éve, hogy Scsedro szigetére menekültek a hajók a viharok elől, sőt a még nem olyan távoli múltban is, számos levantai és nyugati hajó kötött ki itt. Magának a szigetnek a története nem ismert, miután minden olyan okirat megsemmisült, amiből legalább valami kicsinység megismerhető lett volna. A Mosztir-i (a II. világháború előtt nevezték Duga Luka-nak és Carvica-nak is) szurdokban, van egy dominikánus kolostorrom, amit a 15. század végén emeltek, de mindenképpen 1465. után és 1525. előtt (a Hvar szigeti domonkos kolostort 1326-ban említették meg, a Bracs szigeti Bol-it 1475-ben, a Hvar szigeti Sztári Grádit 1482-ben) [62]. A Scsedro szigeti kolostorban az élet, 1769-ben szűnt meg, mégpedig „propter quod piratae frequentibus incursionibus et latruciniis infertum rederent [63]) miatt, tehát egy kalóztámadás következtében.

 

 

169b. Kép. A Scsedro szigeti Kegyes Boldogasszony templom.

 

            Jelenleg a domonkosok, Scsedroi Szt. Máriának, vagy Kegyes Szt. Máriának (ezek az elnevezések szinonimák) nevezett telephelyéből, csak a lakóépület, a templomépület és a harangtorony falainak romjai láthatók. Az világosan megfigyelhető, hogy a dominikánusok a templomukat, egy sokkal régebbi, de kisebb templomra építették rá, amit teljesen beleillesztettek az új templomba. A régi Szt. Mária kápolna (Ecclesia in Mari), a dominikánusok templomának tartozéka lett, mint annak kápolnája és szentélye. Ennek a kora középkori építménynek, nyers, faragatlan kövekből készített dongaboltozata volt, amit homokkal kevert meszes, díszítetlen habarccsal vakoltak be. Az építmény léte jóval megelőzte a kolostort, de építésének ideje, ismeretlen maradt. A koráról nincs semmiféle dokumentumunk, egy 15. századi leíráson kívül, amikor a kicsiny templom már nagyon régi építmény volt. Az biztos, hogy a Hvar szigeti ősi nemesség dominanciájának jeleként kiadott, 1331-es Hvari Statútum előtt már létezett, mint ahogy számos ilyen kicsiny templom volt magán Hvar szigetén is különböző helyeken, mint a Szt. Lukács, a Szt. Vid, a Szt. Péter és a Szt. Mihály templomok, melyek vagy eltűntek, vagy nem őrizték meg eredeti alakjukat.

            A dominikánusok a templomukat a gótika és a reneszánsz átmeneti stílusában építették fel. A harangtorony felső részén lévő zárt, félköríveiben lévő puskalőréseket, nyilvánvalóan a védelem céljából alakították ki. N. Duboković úgy véli, hogy a templomot a dominikánusok csak a 18. században emeltették (miután már 1769-ben felhagyták?). A harangtorony falaiban, Duboković, egy olyan kőtöredékre lelt, melybe az 1663-as évszámot faragták. Éppenséggel lehetett ez a templom felépítésének az éve is, ha ez a töredék a kalózok rombolása és gyújtogatása után keletkezett, ami után „hamarjában” újból felépítették a templomot, amelybe a romok maradványait, építőanyagként építették be. Az tény, hogy az építkezésre hatott, a Hvar szigeti Jelsza, Gradina-nak nevezett területén lévő, 1605-ös ágoston rendi templom stílusa is.

 

 

169c. Kép. A Scsedro szigeti Kegyes Boldogasszony templom.

 

 

 

170. Kép. 169a. Kép. A Scsedro szigeti Kegyes Boldogasszony templomot megelőző, kora középkori épület maradványai.

 

 

A Murter szigeti Tiszno(Tisno), Szt. Lélek temploma

 

            A tizenegy kilométer hosszú Murter szigetet (Murter, Betina, Tiszno és Jezerca településekkel), Ptolemaios, Scardon-nak nevezte, ami feltehetően az illír dun=város és scor=patak szavakból jött. Murter szigetét, 1443-ban [64] említették meg először (az insula Mortarii névről létezik egy olyan feltételezés, hogy a latin mors, mortis (halál) szóból ered – tudniillik errefelé gyakran bukkantak legyilkolt kalózokra). Murter nevet Stošić úgy tekinti, hogy az, az illír mor=tenger és a tar=torony szavakból jött. Azonban Skok [65] úgy látja, hogy a sziget egyes helyneveivel, mint Lumbarda, Murter, Batarija, Galija, Straža, olyan helyeket jelöltek, ahova az ellenség és a kalóztámadások elleni bizonyos védőeszközöket helyezték el, mint lumbardokat, mozsarakat, battériát (ágyúüteg), galliákat (egyfajta gályákat), és őrhelyet (strázsát)

            Érdekes a kormánynak az 1666. augusztus 26-án kiadott rendelete [66], miszerint Murter sziget egyes helyein éjszakánként tűzet kellett gyújtani és két éjszakai tűznek, nappal is két kéményen át, füstölögnie kellett. Ezek voltak a mai távirat előfutárai (lásd: B. Desnica, Arhivski pabirci, Nova doba, (Levéltári tallózó, Új kor) Split 1934.).

            Murter szigetének legnagyobb települése, a keleti parton lévő Tijeszno-Tijesno (ikavica nyelvjárásban Tiszno-Tisno, latin elnevezéssel Strictus, vagy Stretto) a nevét, az itt lévő szűk (tjesnoći), földszoros után kapta. A helyiek csak Tiszno-nak nevezik, míg a legrégebbi horvát elnevezése a 15. századból ered, mely úgy hangzik, hogy Tischno és egy, a városi múzeumban található rajzon [67] olvasható, melyen földszintes házacskák, továbbá egy templom teguriával (?) is látható.

            Kb. az 1570. és 1602. közti időszakban, a közeli szárazföldi Oštrica, Dubrava, Dazlina és Ivinj falvak lakosai menekültek erre a szigetre a törökök elől, majd meg is települtek a szigetpart teljes hosszában. Tiszno, Dalmácia azon kevésszámú falvaihoz tartozott, ahol olaszok is megtelepültek. Őket a šibeniki püspökök, Basso és Arigoni, hívták ide Brescia környékéről. Az olaszok nagyon gyorsan asszimilálódtak és átvették a helyiek nyelvét is. A 17. században Murter szigetén a dögvész pusztított, mely Tisznoban az 1690. 08. 28. és 1691. 01. 27. közti időszakban, nagyszámú (588 fő) falusit ölt meg.

 

 

171. Kép. A Murter szigeti Tiszno, Szt. Lélek temploma egy régi képeslapon.

 

            A népi építészet [68] jellegzetes együtteseiből álló ó település magját, egy magas és tágas plébániatemplom képezi. Tiszno, eredetileg a Murter-i egyházközséghez tartozott, majd 1548-ban önálló egyházközséggé vált, aztán 1877-től archipresbiterséget kapott, sőt plébánosának joga volt kanonoki jelképeket használni. A régebbi plébánosok zöme glagolita (glagolás) pap volt, akik közül néhányan az egyházközségi könyvet bosnyák, vagy glagolitaírással írták. A plébánián három régi glagolita misekönyv is fennmaradt [69].

 

 

172. Kép. A Murter szigeti Tiszno, Szt. Lélek templomának védőtornya.

            Tiszno és Mandalina védőfalainak felépítésére a velencei dózse, 1474-ben, 300 dukátot küldött a Šibenik város ispánjának, aki a pénzen egy meglehetősen gyenge tornyot emeltetett 1475-ben [70]. Tiszno és a többi falu bírájának, 1614-ben, a šibeniki Nikola Tihić, egy olyan felhatalmazást adott ki, hogy képviselőiket minden dologban,  a velencei hatalomhoz küldjék, „különösen azzal, hogy építhetnek e, egy kisebb tornyot és egy kikötőhidat Tiszno falu egyik helyén, amivel lehetetlenné tennék és meggátolnák az uszkók, a gazemberek és a rablók látogatásait, továbbá azzal is, hogy ott keressenek oltalmat és megszabadulást a támadásoktól és fosztogatásoktól, melynek gyakran voltak kitéve, miután se tornyuk, se kikötőhídjuk nem volt” [71]. Azonban sem a velencei hatalom, se maguk a falusiak nem kívánták felépíteni a kikötőhidat, csak 1797. után, azaz miután elbukott a Velencei Köztársaság.

173. Kép. A Murter szigeti Tiszno, Szt. Lélek templomának helyzete és tornyának alaprajza.

 

            A fentieken kívül létezett egy olyan kívánság is, hogy legalább a templomhoz építsenek egy erődített harangtornyot, ugyanis a falvaknak nehezére esett harangtornyot is építeni. A tisznoi harangtorony felépítését, végül is Calegari püspök engedélyezte. A fehér kövekből készítendő torony felépítésére, a korcsulai Vicko Drobnjak vállalkozott 1680. 01. 25-én, 110 reálos fizetségért. A rajzai szerint, 15 láb magasnak és 10 láb szlesnek kellett volna lenni úgy, hogy a vasat, a faanyagot és munkabért a falusiak adták volna [72].

            A falusiak, még ugyanazon évben (1680. 11. 04.), Bartola Montia-t választották meg, hogy képviselje őket a velencei hatalomnál. Ő hangsúlyozva, hogy a tulajdonosok milyen vesződséggel és költséggel emeltették fel a Szt. Lélek templomukat, továbbá hogy egy haragtornyot is kívánnak hozzá adni, azt kérte a velencei hatalomtól, hogy legalább egy, vagy két harangot ajándékozzanak nekik abból az arzenálból, amit a Krétai királyságból, vagy más vidékekről szállítottak el. A falusiak úgy érezték, hogy a velenceieknek ez a legkevesebb, amit meg kell tenniük, miután oly soká maradtak oda miattuk a legutóbbi háborújukban, „áldozták életüket, sőt néhányan rabságba is estek, akiket még kiváltani sem lehetett, vagy ha igen, csak igen nagy összegért”. A beadványt a plébános és tizenegy „vén” írta alá [73].

 

174. Kép. A Murter szigeti Tiszno, Szt. Lélek templom tornyának metszeti és nézeti rajzai.

 

            A tisznoi harangtorony építése ez idő alatt is folytatódott. Vicko Foretić, korcsulai építész, 1680. 10. 24-én kötelezte magát, hogy a kész tornyot 1682. áprilisára át fogja adni, az Anti Scottio nevezetű képviselőjüknek. A harangtorony fehér kövekből való záró-koszorúját, a szkradini Jozsó (Jose iz Skradin) készítette el, 37 aranydukátért. Ezzel a harangtorony építése befejeződött [74].

            A harangtorony megszemlélésére, 1684. 01. 26-án egy küldöttség érkezett Tisznoba. Az egyházi ügyeket, a zárai Moreai Simon (Šimun Morea) képviselte, a vállalkozókat, Vicko Drobnjak és a šibeniki Juraj Klišanin. Megállapították, hogy a harangtorony 16 láb magas, egy gombbal a csúcsán, de azt is, hogy a torony „beleremeg, amikor két haranggal harangoznak”. Megállapították azt is, hogy a tornyot némely dologban, nem teljesen a tervrajzok szerint készítették el. Éppen ezért, nem biztos, hogy Vicko Drobnjaković megkapta azt a neki járó 310 lírát, amivel még tartoztak neki.

            A harangtorony felépítésével, a tisznoi Szt. Lélek templom egy masszív, reneszánsz erődítéssel gazdagodott.

            A fenti tervrajzokat nem sikerült megtekintenem, pedig állítólag a tisznoi községházán megtalálhatók, de elkészítettem a harangtorony saját tulajdonú építészeti felmérését. A harangtorony nagyon szép, de befejezetlen, mivel a tetejét lemetszették, noha így is kb. 26 méter magas. A kb. 10x11 méternyi négyzetes alapokon álló piramidális alapzat, az első emelet magasságáig ér. Annak ellenére, hogy hangsúlyozottan rusztikus és „provinciálisan tömbszerű”, megjelenésében és kifejeződésében, a korabeli stílusra emlékeztet. Néhány ablaknyílása barok kori. A harangtornyon van egy óra is. Címer, vagy felírat nem található rajta, noha néhány megállapították, hogy léteztek. Ez a masszív, késő reneszánsz torony uralja a környéket és már nagy távolságból üzenhetett az ellenségnek a bevehetetlenségéről.

 

 

A Hvar szigeti Sztári Grád, Szt. Péter vértanú temploma (a dominikánus kolostor épületegyüttesében)

 

            A mai Sztári Grád (Stari Grad), annak az ősi, görög Pharos-nak a helyén áll, melyről a történész Polibius Kre. 219-ben azt mondta, hogy P. Emilius római konzul leromboltatta, amikor megsemmisítette Dimitrij Pharius illír seregét. Hogy a települést hamarosan újjáépítették, arról egy császárkori pénzérme és egy saloniai (ma Solin) tégla tanúskodik. A település, mint Civitas Vetus, folyamatosan lakott volt a kora kereszténység korában, a szigeten való legkorábbi szláv megtelepülés idején, de a középkorban is, 1205-től.

            Ismert tény, hogy a törökök 1571-ben elpusztították Sztári Grádot, sőt kifosztották a Szt. Péter templomot is, ahonnan különböző kincseket szállítottak el [76].

            Valieri, az 1579-es vizitációjának leírásában arról beszél, hogy a templom oltára jó fenntartású és nyilvánvalóan felújított volt, mivel az ismert horvát költő, Petar Hektorović (1487-1572) által 1559-ben állítatott oltárkép, ekkora már nem volt meg. Račić azt bizonyította be [77], hogy a Hektorović végrendeletében megjelent adat, a sírjának a Szt. Péter templomba való elhelyezéséről, valamint Hektorovićok örökösének, don Matteonak (Matej) a végrendeletében (1772. 01. 28.) megjelent adat a festő sírjának helyének megjelöléséről pontos volt mely adatok alapján biztosra megállapíthatóvá vált, hogy Petra Hektorović és anyjának a sírja, a mai főoltár jobb oldalán volt megtalálható. A költő sírja fölé létesített felirat valószínűleg egészen 1786-ig egyben volt, amikor is az új főoltár felépítésekor, szétdarabolták és a „Mausoleum sive sepulcrum” alá rejtették el, mint ahogy azoknak a későbbi Hektorovićoknak a sírját is, akiket a mai főoltár körül helyeztek el. Az ismert tény, hogy a költő a Tvrdalj-nak nevezett erődített kastélyában élt [78], ám Sztári Grádból ennek ellenére a törökök, elöl 1539-ben, Itáliába menekült. Hektorović, bár egy évvel már Ulusz Ali bég támadása után meghalt, mégis inspirálhatta, noha meg nem élhette a Szt. Péter templom harangtornyának egy toronnyal való megerődítését.

            Hektorović emléktáblája megtalálható a dominikánus kolostor és templomának falain is. A költő segítette is ennek, a saját erődített kastélya közelében lévő épületegyüttesnek a felépítését, mivel a végrendeletében határozottan megemlítette, hogy mennyit fektetett a „nella fabrica del camponello di esso s. Pietro”, illetve „nella fabrica del monasterio di essa chiesa”. Hektorović járult hozzá a máig fennmaradt harangtorony és a hozzáépített kör alakú védőtorony felépítéséhez is. Valieri sajnos nem hagyott semmi olyan feljegyzést, melyből meg lehetne állapítani, hogy a torony állt e már a vizitáció idején, és amely alapján pontosan meglehetne határozni, hogy melyik rész illeti Hektorovićot [59]. A sztárigrádi kolostort, 1482-ben alapították különböző jótevők adományaiból (N. Duboković, Miscellanea Drž. Arhiva u Zadru, II-IV. Zadar, 1952. 73. oldal), majd 1786-ban kibővítették, aztán 1897-ben a templomot is felújították.

 

 

 

175. Kép. A Hvar szigeti Sztári Grád, Szt. Péter temploma.

 

            Orio providur 1656-ban kifejezetten a kolostor lakóiról mondta, hogy egy kifejezetten kellemes ingatlanokon élnek, melyeket Sztári Grádban és környékén, valamint a sziget más részein szereztek. A tágas birtokaik áldatlan állapotokba kerültek, mégpedig azon népesség kevés száma miatt, akiknek a javakat kellett volna művelniük. A telepesek nehezen viselték a telepesség terheit és tehetetlenül nézték azokat a földesúri birtokokat, amelyeket ők és őseik már évszázadok óta műveltek [80].

176. Kép. A Hvar szigeti Sztári Grád, Szt. Vértanú templomának szituációs vázlata.

 

177. Kép. A Hvar szigeti Sztári Grád, Szt. Vértanú templomának alaprajza.

 

 

A Brács (Brač) szigeti Prosztira (Prostira) plébániatemploma

 

                Brács, a legnagyobb dalmát sziget, már a neolit korban is lakott volt. A prehisztorikus és az ókori települések eredetileg, a sziget belsejében alakultak ki, mégpedig a tenger menti megtelepedés bizonytalanságai miatt. A későbbi római leletek közül, már vannak tengerpart mellékiek is, ami annak a jele, hogy az időre a békésebb idők váltak uralkodóvá, de oka volt az itteni, természetes kőbányák megléte is. Az itteni, Splitska és Škrip közti térség legjobb kőbányákból termelték ki azokat a fehér és sárgás mészköveket, melyekből 286-ban felépítették Diocletianus császár spliti palotáját.

            Ám, amíg az ókori élet központjai a sziget partmellékén voltak megtalálhatók, addig a sziget belsejében élő lakosság folytatta történelemelőtti hagyományok szerint életét. A középkorban a lakosság a partokról, újból a sziget belsejébe húzódott vissza és csak a 15. századtól foglalták el újra a tenger mellékét.

            A Brács szigeti közösségnek sohasem volt városias székhelye, hanem minden települése falusi jellegű volt, melyek közül egyik sem viselte a sziget nevét. A tengerparti római településeknek sem volt se koloniális, se municipiális jellege, hanem azok is csak kisebb agglomerációkat alkottak a kőbányák, vagy a szőlő- és olajbogyó-termesztésre alkalmas térségek mellett. A szigeten nincs nyoma urbanizációs szervezésű településeknek se, csak a „villa rusticae-k” maradványai őrződtek meg, sőt még idősebb Plinius is úgy írt a szigetről, hogy Brács a kecsketenyészetéről híres („capris londata Brattia”) [81].

            Brács szigetén tehát, egy városok nélküli ősi közösség volt, melyet a falusias nemzettségek irányítottak. Az erődítetlen településeket terra-nak nevezték (mint Nerežišće és Bol), az erődítetteket castel-nek, castro-nak, vagy castrum-nak (mint Sutivan, Supetar, Postire, Pučišća és Škrip), míg a későbbi nagyobb községeket, borgate-nek és város-nak nevezték, a falvakat ville-nek, a tanyákat casali-nak és rure-nek.

 

Hogy Brács szigetén nem fejlődtek ki városias központok, annak jó néhány oka volt. A dalmát szigetek városi fejlődésének kezdeti időszakában, a Brács sziget tengermelléke lakatlan volt. A sziget lakosai állattenyésztők, míg később földművesek voltak. A földtulajdonosok szétszórt falvakban éltek, melyek között meglehetősen elégtelen kapcsolat – kommunikáció volt, talán ezért volt értelme annak, hogy rögtön a szigettel szemben nőtt ki Spalato városa.

                Posztira (először 1347-ben említették meg, mint Posterua), egy település és egy kisebb kikötő Brács szigetének északi partján. Valieri veronai püspök 1579-es vizitációjában (amit már bővebben megemlítettünk a Hvar szigeti műemlékeknél) beszélt a Brács szigeti tengermellék településeiről, így Posztiráról is. A településnek az idő tájt csak 100 lakosa volt, ami mégis elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy 1584-ben leváljon az anyaegyházközségéről, így tehát önálló egyházközség lett. Posztira lakosai, 1637-ben községi bírót választottak, ami azt jelenti, hogy addigra, már egy nagyobb faluvá vált, majd 1850-ben mezővárossá kiáltották ki.

 

            Brács szigetének régi templomaiból, plébániatemplomaiból és harangtornyaiból szinte semmi sem maradt fenn, a későbbi átalakítások miatt.

            Brács erődítés jellegű építményeinek sorába tartoznak a Posztira-i plébániatemplom egyes részletei is (a templom jelenlegi kinézete, zömében 16. századinak mutatkozik). A templom apszisát, a török támadások idejére eső erődítésekhez hasonló alakúra építették. A masszív és magas szentélyen azonban vannak olyan védőerkélyek és puskalőrések is, melyek akár régebbiek is lehetnek. A szentélyt délnek tájolták (helyenként a nyugati tájolású szentélyek voltak szokásosak), ami azt az elképzelést veti fel, hogy egy római kori rotundára építették fel, melynek hatalmas kőtömbjei, máig fennmaradtak a templom déli falának aljában, sőt ezt az elképzelést támasztja alá az a tény is, hogy például a szintén Brács szigeti Donji Humac-i, Szt. Illés templomát, egy római síremléken építették fel.

            Az építményt a későbbiekben barokkizálták, ami tanulmányunk szempontjaiból már érdektelen (e helyett közöljük az építészeti felmérését). A szentélyt talán érdemes lenne egy alapos régészeti kutatásnak alávetni - mivel csakugyan római eredetet sugall - de a későbbi erődítés középkori védelmi elemeit is.

 

 

178. Kép. A Brács szigeti Posztira, plébániatemploma.

 

 

 

179-180. Kép. A Brács szigeti Posztira, plébániatemplomának részletei.

181. Kép. A Brács szigeti Posztira, plébániatemplomának alaprajza és nézeti rajzai.

 

 

 

 

 

 

A Korcsula (Korčula) szigeti Korcsula, domonkos kolostorának Szt. Miklós temploma

 

            A Korcsula sziget nyugati partján lévő Korcsula városából, egy út vezet el, egy százéves kicsiny hajógyár mellett a domonkos kolostorig. A kolostorhoz kapcsolódó, 1573-ban felújított Szt. Miklós templom régebbi hajója mellé, 1655-ben, még egy párhuzamos hajót építettek. A templombejáratot puskalőrésekkel biztosították, sőt C. Fisković is, a dalmáciai, tengerparti-szigeti erődített templomok, közé számolja.

 

 

 

 

 

 

 

182. Kép. A Korcsula szigeti Korcsula, Szt. Miklós temploma.

 

 

183. Kép. A Korcsula szigeti Korcsula, Szt. Miklós templomának puskalőréses részlete.

 

A Karmenai Boldogasszony templom Orebicsben (Orebić)

 

            Korcsula szigetével szemben, a Pelješac félsziget déli partján lévő Orebicsben, a ferences kolostor fölötti hegyen található a Karmenai Boldogasszony templom, amit a gótikus korban építettek fel, majd a barokk korban felújították. A templom mellett egy barokk loggia és a terszteniki (Trstenik) ispán palotájának a romjai találhatók.

 

 

184. Kép. Az Orebics-i, Karimai Boldogasszony templom alapraja.

 

 

184. Kép. Az Orebics-i, Karimai Boldogasszony templom.

            Mint más tengermelléki és szigeti település templomát, úgy ezt is puskalőrésekkel biztosították, hogy ellenállhasson a kalózok támadásának. C. Fisković szerint, ez az építmény is a dalmáciai erődített templomok sorába tartozik. A templom, ragyogó fortifikációs helyszínnel és elemekkel rendelkezik, melyeket egy pontos építészeti felmérés és egy régészeti kutatás után biztos, hogy barokk kor előttinek lehet datálni.

 

 

A Visz (Vis) szigeti Komizsa (Komiža), Szt. Rókus templomerődítése

 

            A szerző építészeti felmérése mellett, az alábbiakban idézzük C. Fisković kutatásainak eredményeit is [82]:

            „… sőt, a Szt. Rókus templomot is a Komizsa környéki partszakasz erődítései közé sorolhatjuk. Mielőtt felépült volna, a helyén a 16. században, valószínűleg egy dögvész elleni (amitől még Dalmácia legeldugottabb kikötőjének lakosai is rettegtek) oltalomért könyörgő templom állhatott, mivel a rokkás haranglábát a 17. század elején említették meg (1605. az egyházlátogatás leírása, b. Cedulini. 1637.b. Georgi). Az 1763-as esztendőben, Komizsa egyik jelentős családja, a Mardešić család, engedélyt kapott J. Pontalia hvari püspöktől, hogy felépíthesse a Szt. Rókus templomot, melynek toronyszerűnek kell lennie, és miután átszállítják a régebbi templom oltárát, az új templom sekrestyéjében vegyék azt használatba [83].

 

 

186. Kép. A Visz szigeti Komizsa, Szt. Rókus temploma

            A templom, a lapított tetős lezárásával, magasan elhelyezett ablakaival, kimagasló tömegével, egyszerűségének hangsúlyozásával, csakugyan egy toronyra hasonlít. A templomkaput védő oldalazó puskalőréseket, és a tető alatt lévő konzolokon nyugvó védőerkély függőlegesen kiemelkedő falacskáit az érett reneszánsz idején alakították ki. Hasonló védő-falacskát építettek más dalmáciai várak, erősségek és házak kapuzata fölé is, mint pld. Korcsula városának, nyugati városkapuja, a spliti Kastély kapuja, a traui (Trogir) Kamerleng kapuja, a kleki (Klek) Nonković ház kapuja, az Orebics fölötti Stanković, Bizarró házának kapuja, stb. fölé, és ez a 15. század első felétől, a 18. század végéig szokásban is volt. A komizsai Szt. Rókus templom, már említett függőleges védő falacskája fölötti kicsiny, rokkás haranglábazatát, csak a 20. században emelték, melynek harangját, a régebbi kicsiny templomból – a jelenlegi sekrestyéből helyezték át, mely eredetileg a Mardešić család új templomának az északi fala mögött egy haranglábon állt. Ezt a haranglábat, még a 19. század első felei kataszteri térképre is berajzolták (Komizsa térképe, Isztria, Dalmácia és Split XV. térképtárában). A főhomlokzat közepén lévő kör alakú ablak és a tetőzet alatti ablakok kivételével, a templomfalak ablaknyílás nélküliek, sőt a szentélyen sem voltak, ami által, a templomnak csakugyan toronyszerű kinézete van, mely a Bod-bak nevezett hegyfokkal együtt védelmezte az itteni partszakaszt a nem kívánt látogatóktól…”.

187. Kép. A Visz szigeti Komizsa, Szt. Rókus templomának alaprajza, homlokzati nézetei és metszetei.

 

B. Isztria

           

 

            A késő ókor és kora középkor átmeneti időszakában, Isztria talaján, nagyon élénk volt az ókeresztény stílusú építmények építése. Ez különösen azon urbanizációs központokban érezhető, melyeket a népi építészet hatása alatt építettek ki, mely hatás széltében elterjedt Isztria és a Kvarner öböl, városokon kívüli térségeiben is [84].  A 7. század kezdetén történt drámai események ellenére, Isztria területét elkerülték a súlyosabb pusztítások. Kiemelkedő, ahogy a kisebb városok és települések megtartották, az ókori közösségek önálló hagyományai szerinti autonóm életvitelüket, sőt a székhelyek is megtartották urbanizációs és építészeti szerkezetüket, melyek még a castellumok, castrumok korából, de leginkább az ókorból eredtek.

            Miután a szláv és avar áradat elárasztotta Isztria területét, sajátos és új, un. barbár stíluselemeket hoztak a kontinentális Európa térségében (a relief technikában, absztrakt, ornamentális sémákat, a fonatos és nonfiguratív motívumok különböző módosulatait, a cikk-cakk, rombusz, hexaéder motívumokat, stb…). Az un. kulturális ütközések ellenére, mégiscsak érintkezésbe kerültek a Mediterránum kultúrájával, és hamar betagozódtak, a horvát kontinentális térség lakóinak, államiságának átalakításába és keresztényesítésének folyamatába.

            A szláv terjeszkedés dominanciája ellenére, az első évezred utolsó évszázadában, még mindig érezhetően erős volt az ősi, városi közösségbe tömörült romanizált lakosság és az őslakos illírek, mint etnikai alaptényezők hatása, emellett a gót, langobárd néptöredékek és a bizánci jövevényeké is.

            A korszak általános bizonytalansága és az instabil megjelenési formák, lehetetlenné tették a városok jelentősebb virágzását. Az igaz ugyan, hogy az ókori városfalakat megerősítették és kibővítették, ám a világi építészetet addig jellemző precíz és axiális antik sémákat (melyek ennek ellenére máig fennmaradtak) félig-meddig eldeformálták.

            A városokon kívüli térségekben, az építészet területén, megtartották az ős-mediterrán típusú stílust. Ez az ősi, illír, szárazfalazatú építési technika és a hagyományosan szláv faépítészet tetőszerkezeteinek együttélésében nyilvánult meg.

            Az erjedő és zavaros feudalizmus korai szakaszában, a 10. és a 11. század fordulóján, feltűnt Velence is, amely magának kívánta az Isztria keleti partszakaszát. Amíg a velenceiek bekebelezték az Isztria teljes partszakaszát, addig a németek a térség hátországával tették ezt, ám az elkövetkező időszakban, a velenceiek ennek ellenére érintkezésbe és összeütközésbe kerültek a németekkel, de a hátországi városi közösségekkel is, melyeknek a zavaros időket kihasználva gyakran változtak az urai, míg az egész, 1466-ban a Habsburgok uralma alá nem került. Ezután az érett középkorban, Isztria területének egy oldalról ki kellett állnia a közép európai hatásokat (ami a német és az osztrák földesurakhoz köthető), más oldalról ki kellett állnia az itáliai hatásokat is (Aquiláét és Velencéét).

            A fejlett feudalizmus folyamán, viszonylag stabilizálódott a gazdasági élet és az Isztria gazdaságilag is előrehaladhatott, ami által újból építkezni kezdtek a városok és a települések. A 11. századtól, a 15. századig, a városok kijavították városfalaikat, sőt újabbakat is emeltek. Ebben az időszakban jelentős, ilyen célú beavatkozások történtek pld. Hum-ban, Boljun-ban és Završje-ben, melyek építményeit besorolhatjuk ennek az áttekintésnek az erődített szakrális építményei közé.

            Ebben az időben az isztriai kisebb városok elérkeztek arra a szintre, hogy lebontsák szabályos antik szerkezetüket, és egyenes vonalú ókori, urbanizációs raszterüket megtörve, az épületeiket a városok beszűkült területén, a városfalakon belül sűrítették össze. Ebben az időben, az általában kúp alakú hegyeken elhelyezkedő kisebb isztriai városokban, a városfalak vonalvezetésével párhuzamos, koncentrikus szerkezetű utcahálózat alakult ki, míg a hosszúkásabb hegyhátakon sugaras urbanizációs struktúra formálódott. Mindkét esetben, a hegy legmeredekebb és legmegközelíthetetlenebb helyére, egy markánsan hangsúlyos harangtornyot állítottak, melyek jelenleg is nagy hatást keltenek, noha ezek az újabb építmények gyakran kevésbé jó kivételezésűek, ennek ellenére, különleges szépséget adnak az isztriai városkák várfalakból és citadellákból álló kontúrjának. A számos ilyen urbanizációs agglomerációból, talán három isztriai kisvárost lehet kiemelni: Boljun-t, Hum-ot és Završje-t, melyek erődített szakrális építményei, ebbe az ismertetésbe is besorolhatók, melyekkel talán, egy további dolgozat, vagy e témában egy másik tanulmány, vagy vizsgálat is foglalkozni fog.

            A stílus változások ellenére (a román és gótikus stílust fokozatosan visszaszorította a reneszánsz), az isztriai városkák megtartották jellegzetes kifejeződésüket, melyeken megmutatkoznak és megérthetővé válnak az általános európai eseményekkel való kapcsolatok, de az itteni övezet művészeti kialakításainak különlegességei is, mely egy szláv háttéren fejlődött ki.

 

 

188. Kép. Az isztriai Hum, plébániatemplomának védőtornya.

A Hum-i plébániatemplom

 

            Hum, egy középkori település a Buzet-i tájegységben, mely az Isztria közepén, egy megközelíthetetlen, kicsiny irtás területen jött létre. A városka nyugati oldalát, a városfalak vonala zárja le, míg a többi oldal védelmi rendszerét, az egymással összekapcsolt lakóházak külső falai alkotják. A várfalak együttesében, az 1562-es városkapu mellett, emelkedik egy régebbi harangtorony. A városka, klasszicista homlokzatú plébániatemplomát, 1802-ben építették annak a régebbi templomnak a helyén, amit egy bizonyos Juraj Gržinić mester épített, még 1609-ben. A máig álló, erődítési elemekkel rendelkező harangtorony, valószínűleg a valamikori gótikus templomhoz tartozhatott, de az is lehet, hogy románkori eredetű. Hum városkája, jelenleg a világ legkisebb városa (hét család lakja, huszonhárom lakossal).

189. Kép. Hum, a plébániatemplom védőtornyának metszete és alapraja.

 

 

Boljun, a Szt. György templom

 

            Boljun, egy ősi, városi típusú település. Az egy magányos és meredek hegyen lévő (mely a Boljuniča-Raša vízfolyások alkotta folyóvölgyek fölé, 240 méterrel magasodik) jelenlegi, középkori városkát megelőzően, már létezett itt egy őskori sáncvár és egy ókori település is, mely valaha a Čičare hegység és a Učka hegység nyugati lejtőinek aljában lévő, termékeny Boljun-i síkságra kivezető utat ellenőrizte.

            Egy erős, 15-16. századi (vár)kastély mellett fejlődött ki ez a, jó fenntartású városfalakkal övezett település, melynek északi szélén található az a gótikus, szakrális építmény, a Szt. György templom, melyhez utólag, egy kapuzata fölött lőrésekkel ellátott, rusztikus loggiájú, erődített harangtornyot építettek.

 

 

 

190. Kép. Isztira, Boljun, Szt. György templom

 

            A templom két glagolita felirattal is rendelkezik. Boljun papjai valaha glagolás papok voltak, akik a misét, szláv nyelven szolgáltatták. Annak ellenére, hogy a római Egyház ellenezte a szláv bogumil vallást, a boljuni „szabadúszóknak” a szláv nyelvű misékhez, a pólai (Pula) püspök engedélyét kellett beszerezniük (Strohal, jó néhány olyan plébánost említett meg 1555. és 1708. között, akik ilyen engedélyt kértek és kaptak is.) [85].

            Kb. 1650-ig, Boljun lakosai a glagolita írásbeliséget használták, mely a mindennapi életben általános is volt. Az olasz nyelvnek, mint államigazgatási nyelvnek a bevezetésével (1650. körül), a glagolita írásbeliség kezdett eltűnni és csak a szigorúbb egyházi könyvekben maradt fenn.

            A boljuni vizitációkat, a pólai püspök hajtotta végre. Ha végig olvasnánk ezeket a vizitációs jelentéseket, valószínűleg valamivel többet lehetne mondani a Szt. György templomról és erődítéseiről.

            A vizitációkat lebonyolította: 1588-ban, 1603. IX. 28-án és 1610. VI. 20-án, Claudius Sonsomini, 1632. VII. 08-án és 1638. VII. 09-én, Julius Saracin és 1658. XI. 30-án, Petar Marijašević. Értékes adatokat kaphatunk és olvashatunk Boljun első leírásából és grafikájából, amit Auersperg gróf vendégeként itt tartózkodó, J. V. Valvasor készített.

 

191. Kép. Isztria, Boljun, a Szt. György templom védőtornyának alaprajza, kereszt- és hosszmetszetei.

  

 

192. Kép (balra). Isztria, Lovreč, a templom védőtornya (?). 193. Kép (jobbra). Isztria, Završje, a Rózsás (?Ružarija) Szt. Mária templom.

 

 

Az Isztria félszigeti Zaversje (Završje), Rózsás Szt. Mária plébániatemploma

 

            Zaversje középkori, erősített városkája, az isztriai Mirna folyótól északabbra, Motovum városától 15 kilométernyi távolságra, a Buje-be vezető úttól jobbra található.

            A település helyén, a prehisztorikus időkben valószínűleg egy sáncvár, a római korban egy katonai tábor, a középkorban a goricai grófok egyik várkastélya volt, mely a pazini (Pazin) grófság együttesének részét képezte. Az 1523-as esztendőben a Velencei Köztársasághoz tartozott, mely a Contarini családnak adta el.

            A település, egy dombsor közti hegynyereg csúcsára tömörült, melynek három oldala magasabb a többi dombnál, míg a déli oldalával a Mirna folyó völgyére nyílik. E városkának, a terepalakzathoz alkalmazkodva, kúpszerű alakja van, amit egy dominánsan vertikális harangtorony koronáz meg. A Rózsás Szt. Mária templom eme, kőből készült mellvédes tornya, szinte az egész környék fölött uralkodik.

 

 

194. Kép. Isztria, Zaversje, Rózsás Szt. Mária templom.

 

 

            A templom, a 13-14. század fordulóján épült, a valamikori birtokos székhelyét képező (vár)kastély melletti, kicsiny, szabálytalan alakú téren található. Ez a16. században átépített,  késő gótikus, kéthajós építmény, valószínűleg korábbi eredetű. A templom főhomlokzatának jobb oldalán lévő, 13. századi, románkori toronynak csak a legfelső szintjét lazították fel íves záródású ikerablakokkal, melyek fölött, a máig fennmaradt pártázat teszi teljessé az építmény erődített jellegét.

            Valaha, magát a városkát is teljesen védőfalakkal övezték, melyek csak a délnyugati oldalon maradtak fenn, míg a déli kaputorony, a város kapuját fedezte és őrizte.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

195. Kép. Isztria, Zaversje, Rózsás Szt. Mária templom, a védőtorony alaprajzai, metszete és nézeti képei.

 

 

 

 

 

C. Kontinentális Horvátország

 

 

 

 

 

1. Szlavónia

 

Szlavónia gazdag földjét, a természet is arra rendelte, hogy az itt megtelepült embereknek és elburjánzott  településeiknek, már az ősidőktől fogva menedéket nyújtson. A Pozsegai völgység (Požeška kotlina), és a szentlőrinci-diakóvári síkság (vinkovačko-đakovačka ravnica), északon egy, egészen a Valkó (Vuka) folyóig érő síkságba tagozódik be, mely a legnagyobb síksági térségként, Diakóvártól (Đakovo) és Szentlőrinctől (Vinkovci) délre, egészen a Száva folyóig ér, tehát magába foglalva a Báza (Bosut) folyó egész vidékét is – mindezek miatt, ez a pazar földterület örökké vonzást jelentett a szomszédos térségek népeire, sőt éppen ezért vált gyakran katonai érdekeltségé, amiért elkeseredett harcokat vívtak, melyek meghatározták az itteni lakosság sorsát is.

A térség legfőbb elemét a vízjárások alkotják. Az itteni konok földet, vízjárások erezete, lápok és mocsarak telítik el úgy, hogy a folyók járásai behálózzák de egyben szét is tördelik. Ez a térség, Szlavónia legnagyobb hidrográfiai térségét képezi, mely a Báza folyó mellékén elterülve, egészen a Száva-menti mélyföldig ér. Az esős időszakok megoszlása is nagyon kedvező: a legkevesebb csapadék februárban, márciusban és augusztusban esik, a legtöbb áprilisban, júniusban és októberben. Az itteni termékeny földön, szinte minden fajta gabona virul, míg a Fruska gora lankáira a bő szőlőtermés jellemző, melyből kiváló minőségű bor nyerhető.

A térség másik fontos elemét a híres, tölgyek dominálta szlavóniai erdőségek képezik, melynek a fajtái közül leginkább a kocsányos tölgyek virulnak, olykor hatalmas méreteket öltve. A tölgyeken kívüli leggyakoribb erdei fafajtákat, a bükkök, a jávorok, valamint a szelíd és a vadgesztenyék alkotják. Mindegyik fafajta, a lombhullató fákhoz tartoznak, míg a fenyőfélék, jóval kisebb számban jelennek meg. Rajtuk kívül nőnek itt még telepített fafajták is, különösen a jelentősebb szlavón kastélyok beláthatatlan parkjaiban. A térség talaj, szintén kedvez a topolyáknak, nyárfáknak és fűzeknek is.

 

                Az itteni, legrégebbi településeket, dombhátakon, és hegycsúcsokon helyezték el, ahonnan az őslakosok kezére esett minden környékbeli vízfolyás, hal és vad, továbbá barmaiknak a legelő. Ezeket a „magaslati” telepeket, mélyre ásott árkokkal és földsáncokkal vették körbe. Ahol voltak őskori cölöpépítmények, ott a kalyibák is cölöpökből álltak, melyek padozatát kőből és döngölt földből készítetté el.

                A történeti adatok alapján, Mursa-ban (Eszék/Osijek) egy püspökség működött a 4. században, mely korábbi is lehetett. A mursai püspökségen kívül, megemlítették még Cibale-t (Szentőlinc/Vinkovci), Singidum-ot (Belgrád) és Brassiana-t (a Árpatarló/Ruma vidéki Szentpéter/Petrovci) püspökségét is, míg Sirmium-ban (Szávaszentdemeter/Srjiemska Mitrovica) egy érsekséget.

                Az első keresztény császár, Nagy Konstantin és fia uralkodása alatt terjedt el Szlavóniában az arianizmus.

                Az is ismert, hogy 591-ben az avar kagán, megjelent Mursa-ban.

 

            A szlvoknak Szlavóniában való bejövetele után, a megtelepedett nemzetségek, huszonegy nemzetségi vármegyét (comitatus) hoztak létre. A 13. századtól, már jobban megviláglik alsó Szlavónia története. Ekkoriban számos egyházi rend is megjelent itt. Horvátország területén, már a 11. század végén, mintegy harminc bencés apátság létezett. A bencések a 12. század végére, megjelentek alsó Szlavóniában is. Ez idő tájt jöttek a ciszterciták, a johanniták, az Ágoston rendi remeték is, aztán a dominikánusok, majd végezetül a ferencesek, akik egyedüliként élték túl a török hódoltságot. Felső Szlavóniában, a pálosok is megtelepedtek.

            A térség teljesen önellátó kézműipari és kereskedelmi időszaka után, szociális tekintetben független kézműipari és kereskedelmi közösségek – városok alakultak ki. Ezek gazdasági fejlődése elvált a környék más közösségeitől és egyre gazdagodva a népességük is nőtt, majd privilegizált közösségekké, tehát igazi városokká váltak. A kontinentális Horvátország szinte minden jelentősebb városa, az egykori római kolóniák, municipiumok talaján jött létre (mint Siscia-Sziszek/Sisak, Mursa-Eszék/Osijek, Cibalae-Szentlőrinc/Vinkovci, Marsonia-Bród/Slavonski Brod, Inicerum, Taurunum, Sirmium-Szávaszentdemeter/Srijemska Mitrovica, stb.), ám léteznek olyan városok is, melyek egyszerű falusi közösségből, vagy egy-egy nemzetségi megye (ispánság) székhelyéből fejlődtek ki. Tudniillik, minden nemzetségi megyének (župa), egy-egy nemzetségfői, ispáni vár volt a székhelye, melyben a nemzetségfő/ispán (župan) székelt. A háborúk idején, ezek a várak nyújtottak menedéket, melynek okán a környékbeli lakosok, előszeretettel telepedtek meg ezeken a helyeken. Így jöttek létre az un. külső várak, váralják.

 

                A feljlődés ezen szintjén, a várakat és váraljaikat, nevezték: civis-nek, regalis-nek, civitas-nak, villa-nak, libera villa-nak, burgum-nak, castrum-nak, suburbium-nak… melyek pontos megkülönböztetése, még egy további tudományos kutatásra vár.

                A városok egyik fontos elemeit a hospes-ek-telepesek, vendégnépek jelentették. Akik közülük, magukba a városokba települtek, részeseivé váltak a városi szabadságjogoknak, melyek egyik fontos alkotóeleme, az immunitás volt. A városokban sem a bán, sem a nádor, nem intézkedhetett világi dolgokban a városi tanács jóváhagyása nélkül. A városokat ténylegesen is az un. magistratus irányította. A a városi lakosokat képviselő tekintélyes polgárok alkotta városi tanács élén, a bíró (villicus, vagy maior villae, kivételes esetben iudex civitatis) állt. Őket a város polgársága választotta. A városok ezen jogosultságai, nem jelenthettek magasabbrendűséget, primátust, az uralkodói jogoknál, mint ahogy Zágráb 1266-os privilégiumából is látható.

 

            A mindenkori magyar-horvát királyok igyekeztek azon, hogy a külföldről (Magyarországról, Itáliából, Németországból) behívott idegen kézműveseket és kereskedőket, letelepítsék a szlavóniai városokban. Így az idegen népelemek beszivárogtak a horvát őslakosság közé, majd a török hódítás elöl, már mint homogén menekültek induljanak keletről nyugati irányba.

            A törökök legelőször, már a 14. század végén (1391.) rátörtek Szlavóniába és egészen Nagyolaszig/Mandjelos-ig hatoltak. E település apátságát, a Marótiak alig bírták megvédelmezni [86]. A törökök a nikápolyi csata után, lerombolták Szávaszentdemetert és szinte egész Szerémet kifosztva, számos lakost rabságba hurcoltak. Az 1400. és 1483. közti időszakból, még jó néhány török betörést jegyeztek fel [87]. Mindez, csak annak a nagyobb háború előjátéka volt, mely Nándorfehérvár elestével (1521) kezdődött és a mohácsi csatával (1526) végződött. A Pozsegai szandzsákot a törökök 1538-ban alapították meg, a Csázmait (Čazma) 1542-ben, majd megemlítették a Csernikit (Cernik) és Pakrácit (Pakrac) is. Általában szandzsákszékhely volt Újlak (Ilok és Szávaszentdemeter (Mitrovica) városa is. Ez idő után, a lakosság elmenekült, illetve kitelepült, mivel a maradottakat csapatostól hurcolták rabságba. Szlavónia felszabadulása és az 1699-es karlócai béke után, a vidéket még mindig a katonaság és a haramiák (hajdukok) erőszakoskodásai jellemezték, ezért az emberek újból elköltöztek, illetve eltűntek.

            A gyakran katasztrófával járó hadműveletek, valamint az utolsókat rugó török betörések, teljessé tették a térség épített műemlékeinek rombolását [88], ám még mindig jó néhány, jóllehet szerény töredék tanúskodik Szlavónia valaha létező, kora románkori építményeinek soráról, ami nem csoda, mivel ismert tény, hogy ezen a vidéken, már a nagyon korai időkben elterjedt a kereszténység.

            A részben fennmaradt példák, mint Bába (Bapska), Marót (Morović), Mikefalva (Mikanovci), Újdárnóc (Brodski Drenovci), stb. világosan mutatják, hogy milyen régiek is a szlavóniai egyházi építmények, és hogy milyen is volt a minőségük.

            A szentélyük és valaha a hajójuk is boltozott volt. Elöljáróban, a Maróti temető Szt. Mária temploma, a bogumil eretnekség elleni háborúkban kapta a védőtornyát és jelentős bővítményeit, ám a régebbi részei is fennmaradtak, noha egy szerencsétlen restauráció során, ezeket mindörökre eltörölték.

            Mikefalván is fönnmaradt egy ősi, kör alakú torony, fajtájának egyetleneként Horvátországban. Feltehetően az erődített templomoknak egy egész csoportja létezett északnyugat Horvátországban is, melyekből –  egyetlen látható védelmi elemükként – csak a nyugati homlokzaton álló, illetve a déli kápolna fölötti erődített tornyuk maradt fenn. Ezek a templomok jellemzően, román felfogású helyiségeket tartalmaznak, melyek legfőbb ismérve, hogy stílusukban valorizálódtak, mivel minden korszak a sajátkedvére alakította át ezeket a helyiségeket.

 

 

 

a) „Szerémségi csoport”

 

            Az egyházszervezést Szlavóniában, nagyon korán végrehajtották. Az 1334-es és 1561-es egyházközségi leírások, már kikristályosodott rendszert mutatnak. Noha minden időszakból természetesen  számos, jelentősebb szakrális építmény létezik még ma is, mindemellett, összevethetetlenül több a romba dőlt templom.

            A román stílus Szlavóniában, a tatárjárás előtt virágzott, az üszkökön leginkább új „modern”, gótikus kialakítású épületeket építettek. A Balkán legnagyobb gótikus építményei is ekkoriban keletkeztek, mint a zágrábi katedrális, az ostárijei (Oštarije) katedrális, a brinjei vár vártemploma, sőt a horvátországi Zagorje szakrális építményeinek a sora is, mint az Oszterc (Oštrč) vára alatti Szentmárton (Martinšćina) kolostora, a Remetinci (Remetinec) ferences kolostor, a Lepoglav-i pálos kolostor, a Varasd (Varaždin) vidéki Szvibovác (Svibovac) kolostora, a Klenovnik vidéki Vukovoj kolostora, aztán Szlavóniában az Atya vár alatti (Šarengrad) kolostor, a Marót (Morović) vidéki Felsőlipovc (Lipovec) kolostora, az újlaki felsővárosban lévő kolostor, vagy a mára már eltűnt Rudina-i, Bélai bencés apátságok, stb.

            Ez a gótika, még mindig román elemekkel volt megszórva, ám különösen a templomok belső tereiben őrződött meg sok a román stílus szelleméből. Ez elmondható, az un. „szerémségi csoport” (ami csak földrajzi övezetet jelöl nem pedig egy homogén stílus egységet) építményeiről is, mint Bábáról, Mikefalváról és Marótról, melyek legalább is részben, de román kori eredetűek. Román stílusú fonatos motívumok találhatók Újlakon (Ilok) és a Szerémségben is, sőt az előbb említett műemlékek kapcsolatba hozhatók az un. „knini csoport” műemlékeivel is. „A románkori alkotások, inkább várakban, mint templomokban és kolostorokban jelennek meg” [89].

A Pannon Horvátországban lévő „szerémségi csoport” építményei, melyek vonzzák a szakértők figyelmét tekintet nélkül arra, hogy jóval szerényebb kiterjedésűek, miután dél Szlavónia Pannon térségének románkori építészetének monumentálisabb építményei, mint Rudina, Golgonca (Glogovnica), Arács (Arač), Topuszkó (Topusko), Bánmonostora (Banoštor), stb. csak sejthető nyomokban és töredékekben maradtak fenn.

Érdemes újra kihangsúlyozni, a szlavóniai templom erődítésék északi eredetét, melyek távoli hasonlóságot mutatnak a svédországi Hammarlund templomával, a frízföldi templomokkal, sőt Anglia számos vidéki, különösen norfolki templomaival is. A típus elterjedt Porajn-ban (?), alsó Németország és Hollandia térségében, Szászországban és különösen Erdélyben, sőt jó néhány jellegzetes példájukkal, Lengyelországban is találkozhatunk.

Erdélyben a 13. század elején, a szászok telepedtek meg tömegével, akik mint német kézművesek – telepesek, a Rajnak alsó vidékeiről, Flandriából, Szászországból, Sziléziából és Bajorországból érkeztek. A szász telepesek, Szlavóniában, de még a Kupa mentén is megtalálhatók voltak. Ezek az említett telepesek nem voltak járatosak az építészetben, csak annyira, amennyit „magukkal” hozhattak észak Európa falusias vidékeinek peremterületeiről, illetve a magyar-pannon-erdélyi térségek szintén falusias jellegű peremvidékeiről.

A népvándorlások, a betörések, az ütközőpontok, a háborúk, a forradalmak, a kölcsönös kulturális érintkezések – mindez állandó, rideg valóság volt, az észak és kelet európai népesség számára, mely arra ösztönözte a lakosságot, hogy védelmi szükségleteiknek, a lehetőségeiket is figyelembe véve, valami kifejeződést adjanak. A földművesek legnagyobb és legerősebb építményei a templomok voltak és ezek a falusi templomok, főleg megerődítve, menedéket is nyújtottak a szorongatott helyzetekben.

A távoli észak erődített templom típusai és a szlavóniai típusok, egy olyan összehasonlításnak a lehetőségét szuggerálják, mely nem annyira az alaktani hatások kérdésével, mint amennyire az államosodás hasonló ritmusával és gazdasági lehetőségeivel foglalkozik, tehát valójában a köznép és az adott ország viszonyaival. Noha ezek a paraszti gazdálkodók szerény feltételekkel rendelkeztek, mégis tudtak erőt mutatni azokban az időkben, sőt rurális építészetük, a művészetekre is pecsétet ütött.

 

 

A Bába-i (Bapska) temető, Szt. Mária temploma [90, 90a]

 

A Valkóvár (Vukovar) vidéki Bába (Bapska) falva igen ősi. A temetőjében lévő templomtól nem messze, egy Gradac-nak nevezett neolit kori telep található. A környékbeli emberek, évszázadokon át itt jöttek össze, sőt ma is olyan vásárokat tartanak, mint amilyenek a neolit telep virágzásának idején lehettek. A bábai egyházközség, a török hódoltság idején is fennmaradt. A templom megsemmisült fogadalmi képét, Benlics Mátyás püspök írta le 1664-ben [91]. A templom kapuzata fölé döfött fémtárgyról a helyiek állítják, hogy az egy sarkantyú, mely arról árulkodik, hogy a török itt tartották a lovaikat.

 

196. Kép. A Vukovár vidéki Bába-i temető, Szt. Mária templom.

Az írásos emlékekben, Bábát gyakran említették. Érdekes az, az 1581-ben kelt feljegyzés [92], mely szerint a szerémi plébánosok gyűlésére, Baiachia településén gyűltek össze, sőt az a Jeromos fráter is itt volt megtalálható, aki bosnyák írással, mint „Ia fra Jelrolimo bapski kapelan” írta alá a levelét.

 

 

197. Kép. A Vukovár vidéki Bába-i temető, Szt. Mária templomának alaprajza, keresztmetszete és homlokzati rajzai.

 

A bábai templom kutatásáról szóló mellékelt leírás [93] alapján nyilvánvaló (már amennyire egy régészeti beavatkozás nélkül megállapítható), hogy az építmény megtartotta az igen ősi hagyományait: a román stílus visszatükröződéséről tanúskodó félköríves apszisát, a szűk ablakait (melyek olyan magasan helyezkednek el, hogy jelenleg a boltozat feletti tetőteret világítják meg), míg a késő gótikus ornamentika azt mutatja, hogy a hagyományos motívumok, szívósan küzdöttek az akkoriban újnak számító gótikus irányzattal.

A legrégebbi részek kialakítása alapján, a templomépület egyike, Szlavónia leginstruktívabb és legkvalifikáltabb románkori műemlékeinek.

Tudniillik, az eredeti, románkori kápolna, egy szabályos négyszög alaprajzú, síkmennyezetes hajóból és egy biztosan boltozattal fedett, félköríves apszisból állt. A kápolnát a későbbiekben egy gótikus résszel bővítették és támpillérekkel és lehetséges, hogy egy harangtoronnyal látták el, amit ez esetben átépítettek. Ennek is síkmennyezete lehetett. A templom belsejében lévő jelenlegi boltozatok és tartópillérek, a barokk korhoz tartoznak. A templom régebbi részeit támasztó támpillérek is egy későbbi korszak felújításának az eredményei, akárcsak a süveggömb (?lopica).

A templom déli falának puskalőrésekké befalazott ablakai, mint a tetőtérben lévő „menedékhely” azt mutatja, hogy az építmény védelmi céllal is szolgált.

 

 

 

198. Kép. A Vukovár vidéki Bába-i temető, Szt. Mária templom részlete  a felújítás előtt.

 

 

199. Kép. A Vukovár vidéki Bába- temető, Szt. Mária temploma.

 

201. Kép. A Vukovár vidéki Bába-i temető, Szt. Mária templom déli és keleti homlokzata.

 

 

 

200. Kép (balra). A Vukovár vidéki Bába-i temető, Szt. Mária templomának részlete. 202. Kép (jobbra). Az Új Mikefalva-i Szt. Bertalan templom a felújítás előtt.

 

 

Az Új Mikefalva-i (Novi Mikanovci) Szt. Bertalan templom

 

            Mikefalva, egy kelet szlavóniai település. A Szt. Bertalan templom a falutól keletebbre, az Új Mikefalvának nevezett tanyán található. A falu mellett húzódik a Száva-menti Bródból, Szentlőrincre (Vinkovci) vezető út.

            Noha az egész terepen állandóak a prehisztorikus és római kori leletek, a középkori írásos emlékekben, ez idáig nem leltek a Mikefalva névre, sőt úgy tekinthető, hogy az időben nem ez a név szolgálta a település megjelölésére, hanem valami más [94].

            A templomot és sáncait, Diakóvár és környékének 1702-es leírásában is megemlítették: „A Szt. Bertalan tiszteletére épített templom, jó fenntartású falakkal bír, a falunál a régi időkben, egy földből kiépített táborhely volt, amit Mikefalvai sáncoknak neveznek, melynek alapjai ma is megtalálhatók”.

            Gjuro Szabo úgy vélte, hogy a templomot először, Nikolics Péter 1660-os jelentésében említették meg, aki Petretics Péter zágrábi püspök kiküldöttéként, beutazta Szlavóniát. Az ő elmondása alapján: „In parochia Verbicze in pago Michanovczy integra lapidea ecclesia sub titulo Bartholomeo apostoli, et sunt tris loca ubi celebratur, apparent vestiga murorum ibi, ignorantur nomine propria” [95].

 

 

203. Kép. Az Új Mikefalva-i Szt. Bertalan templom látképe délről.

 

            Szabo nem hitte azt, hogy a templom valaha a kereszteseké lehetett volna, vagy hogy egy ferences kolostor maradványa lenne. Ám megemlítette, hogy a templom mindenképpen megélte a török időket és a végleges alakját, a 18. században kapta. A templom nyugati tornya, védelemre és kilátóként szolgált. A csodálatos ferdesége, a hamari építése miatt keletkezett és annak következtében veszthette is el a függőlegességét. A torony alapjait mára megerősítették és nem valószínű, hogy a talajmozgások és a terep eróziója miatt, a dőlése folytatódjon.

            A templom meghosszabbítását, illetve a szentély módosításait, 1730 és 1731. között hajtották végre, amiről Bácsfi Péter (Petar Bačić) diakóvári püspök címere tanúskodik, mely a jelenleg a déli homlokzat elfalazott oldalsó kapuzata fölött van. A felirata, a [96] jegyzetben található.

 

 

 

204. Kép. Az Új Mikefalva-i Szt. Bertalan templom keresztmetszete és a keleti, valamint nyugati homlokzata.

 

 

 

205. Kép (balra). Az Új Mikefalva-i Szt. Bertalan templom felújított, déli kapuzata és a kapuzat feletti címer (206. kép, jobbra).

 

207. Kép. Az Új Mikefalva-i Szt. Bertalan templom, a felújítás után.

 

 

208. Kép. Az Új Mikefalva-i Szt. Bertalan templom alaprajza és déli homlokzata.

A Marót-i (Morović) temető, Szt. Mária temploma [97]

 

            Marót települése és középkori várának helye, a jelenleg Szerbiához tartozó, dél szerémségi Sid (Šid) városától délre, a Sztudva (Studva) folyó, Báza-i (Bosut) torkolatában található. Magyar várként, már 1154-ben megemlítették, mely a keresztes hadjáratok idején, a johanniták támaszpontja lehetett. Tudniillik, a helység védőszentjének a neve, Szt. Mauritius volt, lehetséges, hogy a település neve, a Mauritiusból előbb Morotiuszra, majd Marótra, torzult, hogy végül a horvát Morović legyen belőle (Az is lehetséges, hogy a szláv Moravica, azaz a kb. Morava folyó menti személyt jelölő névvel kapcsolható össze).

 

 

209. Kép. Szerém, a Marót-i temető, Szt. Mária temploma.

            A 14. században a Maróti, annak előtt Gut-Kelednek nevezett család fészke volt. A Marótiak, Marót várán kívül bírták még „villa seu possesio Maroth (1364)”, „nobiles de Maroth (1378)”, és tizennyolc környékbeli falut, aztán az alsáni (Alšan) birtok egy részét, továbbá hatalmas birtokaik voltak a Duna menti Atya (ma Šarengrad) környékén is. A Marótiak 1476-ban haltak ki, ami után a kastélyuk Corvin Mátyás királyhoz került, majd fiához, Corvin Jánoshoz. Ezután Moré László, nándorfehérvári kapitány zálogbirtoka, 1503-ig, majd újra Corvin Jánosé, 1504-ig. A vár és birtoka 1508-tól, Sztuljanovics István despota kezén volt. A törökök 1530-ban foglalták el és meg is tartották egészen 1688-ig, ami után, romlásnak indult. A Maróti archidiakonitást, már 1239-ben megemlítették [98], de már ezelőtt is léteznie kellett itt egy egyházközségnek, mivel máskülönben nem lehetett volna egy archidiakonitás székhelye [99].

 

 

210. Kép. Szerém, a Marót-i temető, Szt. Mária templomának alaprajza, metszetei és északi homlokzata.

 

            Szabo, Gašić, Milošević dolgozatai és Vladimir Gvozdanović publikációja után, melyben az újabb építészeti felméréseimmel magam is közreműködtem, már nem lehet újabb leírásokat és kutatási anyagokat hozzáadnom a Marót-i „nagy templomhoz” [100]. A fenti felmérési rajzaim adalékok voltak Gvozdanović újabb szempontú megközelítéséhez, mely szerint a sekrestye falainak vastagsága azt szuggerálják, hogy nem egy későbbi hozzátoldásról van szó, hanem a sekrestye, eredetileg is a templom részét képezte. A templommal kapcsolatban feltehető egy olyan kérdés is, hogy nem az ókeresztény templomokkal párhuzamos építményről van e itt szó.

            Ugyanígy lehetséges az is, hogy nem-e azok az eretnekek jöttek Marótba, akik a Morava vidéki Szt. Cirillhez és Metódhoz csatlakoztak.

            Ennek a templomerődítésnek a kettős kialakítású északi falában rejtőző járat, valamint a tetőtér menedékhelyszerűsége, továbbá a harangtorony lőrései világosan beszélnek arról, hogy a templomépítményének valaha, fortifikációs rendeltetése volt.

 

 

211. Kép. Szerém, a Marót-i temető, Szt. Mária templomának délkeleti látképe.

 

 

212. Kép. Szerém, a Marót-i temető, Szt. Mária templomának nyugati, keleti és déli homlokzata

 

 

 

 

 

 

b) A nyugati és a déli homlokzatokon lévő erődített templomtornyok

 

            Szlavónia déli centrumában található a legjelentősebb templom erődítés, a Kisdárnóc-i (Brodski Drenovac) Szt. Demeter templom. A Bród (Slavonski Brod) vidéki Kobás (Slavonski Kobaš), Szt. Mária temploma, az erődített harangtornyát, pedig utólag kapta. A Pozsega (Požega) vidéki Velika, erőteljes tornya – lőréses harangtornya, még további komplex, alapos régészeti kutatásokra vár.

 

 

A Kisdárnóc-i (Brodski Drenovac) Szt. Demeter templom

 

            „Castrum regis de Posoga Dornoch vocata iuxta fluvium Orioa 1230.”. Az Orljava folyó mentén fekvő, Castrum Dornoch 1347, Castrum Darnoct 1442, Castrum Kysdarnowecz 1506; az egykori Kisdárnócnak (ma Brodski Drenovac) falunak felel meg, mely a szlavóniai Szentmiklóstól (ma Pleternica) délnyugatra található. A 13. században itt egy jelentős királyi castrum volt, amit a logikus földrajzi szükségszerűségek miatt, a Pozsegai völgység – Vallis aurea szegélyére emeltek, hogy őrizze az Orljava folyó völgyében haladó utat. Az itt élő szlávok betelepedését, a legsötétebb időkre lehet datálni. Akárcsak az avarokét, akik csak követték a prehisztorikus embereket az itteni sáncvárukban, ami aztán a későbbi időkben, annak a Szt. Demeter harcos szentnek szentelt templomerődítésnek az alapjául szolgált, mely még 1660-ban is plébániatemplom volt. A hosszan elnyúló falu közepe táján, egy árokkal övezett prehisztorikus gyűrűvárban emelkedik a Szt. Demeter templom tömör épülettömbje, mely három erőteljes és zárt, plasztikus testből áll össze. A szűk ablakai egy vár nyílásaihoz hasonlítanak.

 

 

213. Kép. Kisdárnóc, Szt. Demeter templom

            Míg a templomerődítés kívülről elsődlegesen a tömegével hat – noha a figyelmes szemlélő észreveheti a támpillérek faragott részleteit, a sarok kvádereket és a számos vésett ábrázolást, feliratot (petroglifa) – addig belül meglepően kvalifikált részletek találhatók, melyek felülmúlják a templom átlagos rusztikus szintjét. A diadalívet levéldíszes oszlopfők tartják (lásd a 215. képet), a szentélyben pedig háromrészes ülőfülkék vannak.

            A nélkülözhetetlen építészeti szükségletek ellenére, a Szt. Demeter templomnál törekedtek arra is, hogy kellő esztétikai hatást is nyújtson [101].

 

214. Kép. Kisdárnóc, a Szt. Demeter templom alaprajza, metszete és nézeti rajzai

 

 

A Kobás-i (Kobaš) Szt. Mária templom

 

            A Kobás-i késő gótikus templom, az erőteljes, erődített jellegű harangtornyát utólag kapta, mégpedig a törökök közeledése miatt, akiket az idevonatkozó dokumentumok is gyakran megemlítettek [102].

            Kobás települése, a Száva mentén, Bródtól délnyugatra található. A település egy jelentős, Száván átvezető gázlónál fekszik, ami lehetővé tette, hogy mezővárossá fejlődjön. Az Orljava folyó közeli torkolatában feküdt a Giletffyek kastélya, mely még öt évvel az után is ellenállt a törököknek, hogy azok 1531-ben, Kobásban felépítették a saját erősségüket [103]. A kastély 1536-ban esett el.

 

        

 

215. Kép (balra). Kisdárnóc, a Szt. Demeter templom egyik fél-oszlopa. 216. Kép (balra). Kobás, a Szt. Mária templom északkeleti képe.

 

            Bőséges előírás (írásos dokumentumokban) létezik arról, hogy érdemes lett volna megerődíteni ezt a vidéket, és katonai segítséget küldeni ide, mivel a kobási török erősség, nagy veszélyt jelentett egész Horvátországra. A ferencesek Szt. Mária temploma, a török erősség közelében állt. A templom egy késő gótikus építmény, melynek egy nyolcszög három oldalával záródó szentélye és egy masszív tornya van a templomhajó oldalán. A harangtorony 1951-ben ledőlt, majd ezután felújították. A torony erődítéseit, valószínűleg közvetlenül a törökök bejövetele előtt építették ki, de lehet hogy egy későbbi időben, amikor a törökök már visszahúzódtak.

            A templom előcsarnokát római téglákkal kövezték le, ami egy római lelőhelyről árulkodik.

 

217. Kép. Kobás, a Szt. Mária templom délkeleti képe.

A Pozsega vidéki Velika templomtornya

 

            Velika települése, Pozsegától északabbra található. Először, egy 1332-es okiratban említették meg, melyből megtudhatjuk, hogy az itteni erős vár aljában egy mezőváros található, plébániával és templommal. A kora középkori okiratok elvesztek, ám az ismert, hogy 1312-ig, a pozsegai vármegye területén, templomosok tevékenykedtek, akiknek a birtokait, ez évben vették át a johanniták. A templomosok földjeit 1250-ben, mint „terra Cruciferorom templi iuxta rivulum Posega” említették meg. Az 1429-es esztendőben, a Szt. Mária plébánia mellett, egy egyházközségi iskola is működött, ám azt nem tudni, hogy melyik rendhez tartozott. Szinte biztos, hogy arról a velikai ferences kolostorról van szó, mely 1575-ben kezdett működni. Masarecchi Péter 1624-es leírása szerint (lásd Butorac: Pozsega és környékének története „Povijest Požega i okoline” Zágráb, 1977. 66. oldal), a templom olyan jól megerődített volt, hogy 1690. és 1691. között sikeresen ellenállt a törököknek. A templom szentélye melletti, hatalmas és masszív falazatú, erődített harangtoronynak még mindig megfigyelhetők a puskalőrései. A torony déli falainál, a közelmúltban kezdődött régészeti feltárásból, több és újabb adatok is felmerülhetnek.

 

 

218. Kép. A Pozsega vidéki Velika, harangtornya.

 

 

 

Noha Horvátország minden erődített templomát fel kívántam dolgozni, a témát nem merítettem ki teljesen és lehet még olyan példákat, azaz templomerődítéseket találni, melyek az adott építészeti típushoz tartozhatnak. Tudniillik, egy sor olyan vitatott, nagyon későn keletkezett objektum létezik, különösen, ha elhagyjuk a falusias vidékeket, melynek erőteljes, puskalőréses tornya van, ami valamiféle korábbi építményről tanúskodik. Itt érdemes megemlíteni a példáinkhoz hasonló Kaniška Iva-i (Garešnicától nem messze, délebbre) Szt. György templomot, melynek az építése 1745-től, 1829-ig tartott, de a puskalőréses védőtornya – harangtornya, egy ugyan ezen a helyen lévő, korábbi építésű templomról tanúskodhat.

 

 

2. Északnyugat Horvátország

 

            Északnyugat Horvátországban is található egy csoportja az olyan templomoknak, melyeknek nyugati, vagy déli oldalán, egy erődített harangtornya van. Ilyen templomok vannak: Szentmihályban (Miholec), Orehovcban (Orehovac), Golgoncán (Glogovnica), a Bjelovár vidéki Új Rácsán (Novi Rača), Brdovácban, Zajezdán és Goricán, a Szt. János templom – több példát is felsorolhatnánk, de azokat csak alapos vizsgálat után lehetne tipológiailag besorolni.

 

 

A Körös (Križevci) vidéki Szentmihály (Miholec), Szt. Mihály temploma

 

            A szentmihályi egyházközség megalapításáról, nincs megbízható adatunk. A valamikor Kamenik-nek nevezett térségben található falu több kisnemeshez is tartozott, mint a Zaisztovec-ekhez, a Fodróczy-akhoz és a Brezjei-ekhez.

 

 

219. Kép (balra). A Körös város vidéki Szentmihály, Szt. Mihály temploma. 221. Kép (jobbra). A templom harangtornyának védelmi részletei.

 

            A 12. században, Domokos zágrábi püspök pereskedett Kamenik birtokáért [104], Kalán pécsi érsek, horvát és dalmát kormányzó, az 1193-as határozatával, neki ítélte a birtokot. Későbbiekben a birtokot, a Szt. Mihály templomról, Szentmihálynak (ma Miholec) nevezték el. Noha az egyházközségét csak az 1501-es összeírásban említették meg [105], vannak közvetett adatok arra is, hogy már korábban is létezett [106].

            Azt nem tudni, hogy a legrégebbi templomnak, milyen volt a kialakítása. Ezt a templomot egy vizitátor, 1704-ben írta le először, ám a gyakori és rendszeres vizitációk alapján megítélhető, biztos, hogy létezetek ilyenek 1704. előtt is. Mindenképpen nagy kár, hogy a korábbi vizitációk elvesztek, mivel mára már soha többé nem tudhatunk meg semmit az eredeti állapotáról.

 

 

220. Kép. Szentmihály, a Szt. Mihály templom alaprajzai.

 

            Az ez utáni eseményeket, a plébánia Emlékkönyvébe [108] jegyezték be, melynek kezdőlapjai közül jó néhány hiányzik. Így a könyv csak az 1848-as, Szentmihály környéki eseményekkel kezdődik, mint sáskajárás, földrengés, tűzvész, terméketlen esztendők, viharok, aztán világ eseményei következnek, mint háborúk és visszahatásuk a kicsiny szentmihályi világban, majd a templomjavításokról szólnak [109]. A templom körüli építkezésekről, az Emlékkönyvben van egy nagyon érdekes adat arról, hogy 1839-ben a toronyra egy új kupolát tettek. A toronynak azelőtt, régi, gótikus, kőből készített kupolája volt, ahogy beszéltek arról is, hogy az eredeti, kőből készített bordatagjait is eltávolították, amiből kikövetkeztethető, hogy a tornyot a 13. század végére lehet datálni.

            A templom erődített része – egy torony és a hozzátámasztott lépcső „tornyocska” – egy hasonló példára emlékezett, mégpedig a közeli, Bjelovár vidéki Új Rácsa templomtornyára, melyről tudható, hogy a szilárdabb típusok, közé tartozik. A Szt. Mihály templom körüli cinteremben, állt egy Szt. Mihály kápolna is. A mély árokkal körbevett, híddal biztosított cinterem volt a helyiek temetője. A templomnak a faluban lévő, citadellaszerű elhelyezkedése, kétségtelenné teszi egy itteni, valamikori, prehisztorikus, vagy kora középkori sáncvár meglétét.

            Maga a templomépület, három radikális „felújításon” esett át [110]:

-         1771-ben, az addigi fa síkmennyezetes és fa karzatos templomot átboltozták,

-         1888-ban, a templom északi oldalához, egy Szt. Kereszt kápolnát építettek,

-         1913-ban, egy különlegesen radikális felújításba kezdtek, mivel az egész épületet cseréppel fedték le, az addigi zsindely helyett.

Egy kisebb „restaurációba” kezdtek 1852-ben egy régészeti kutatás érdekében, amikor is átalakították az 1528-ből származó tölgyfaajtót és elfalazták a „közönséges alakzatokat” (az akkori plébános negatívan nyilatkozott a fenti régiségek megőrzésének gondolatáról, akárcsak sok más „puritán” ember).

Egy eljövendő felújításhoz, érdemes lenne egy régészeti kutatással is hozzájárulni, ami talán tisztább képet nyújtana a templom eredeti kialakításáról, mely mára nagyban megváltozott, továbbá a torony eredeti alakjáról, mely azonban nem változott meg, jelentősebben azon kívül, hogy az utolsó emelet romosodása miatt, kicserélték a tetőzet alatti és a Szt. Mária (valaha Szt. József) kápolna boltozata feletti részeket.

A fentiekkel ez az értékes, kulturális műemlék egy új és értékes alakot öltene.

 

 

Az Orehovc –i (Orehovec) Szt. Péter plébániatemplom

 

            Orehvc falva, Körös (Križevci) városától északnyugatra, Szentmihály (Miholec) és Golgonca (Glogovnica) közvetlen szomszédságában található. A hosszúkás alakú, egyhajós, Szt. Péter plébániatemplomnak, lekerekített szentélye van, továbbá gótikus ajtószárai vannak a templom főhomlokzatán lévő harangtorony aljában. A harangtornyon olyan lőrések figyelhetők meg, melyek a szomszédos települések, védőtorony hatású harangtornyain lévőkhöz hasonlítanak.

 

 

 

222a,b. Kép. Orehovc, a Szt. Péter plébániatemplom.

 

 

A Bedenica-i Mindenszentek templom

 

            A Moravači térség északi részén (ahol a 13. században egy vármegye, vagy még régebben egy nemzetségi megye volt található), a Medvevári hegység (Medvednice gore) egyik kitüremkedésén, Zágrábtól északkeletre, a távoli múltban két plébániatemplom is létezett, melyeket a zágrábi káptalani szék, 1334-es Statútumában írtak le. Az egyik a Keresztelő Szt. János templom, a másik a Mindenszentek temploma volt, melyről a történészek azt állítják, hogy nem felel meg annak az állításnak, hogy az lett volna a Bedenica-i plébániatemplom, noha a hasonnevű falut, a 14. században még nem említették, de aztán gyakran .

 

 

 

223. Kép. Bedenica, a Mindenszentek templomának alaprajza.

 

 

224. Kép. Bedenica, Mindenszentek templom.

            Maga a templom, egy stratégiailag jelentős ponton, egy dombon helyezkedik el, melyről ellenőrizni lehetett a Horvát előhegység (Prigorja) és Zagorje közti átmenő utat.

            A Bedenica-i templom harangtornyának, védelmi jellege van, masszív falai és lőrései (az ablakait utólag nyitották) miatt sorolható a templomerődítések közé. A török katonai és fosztogató, felderítő csapatai, be-beütöttek Zagorjébe (akiket 1544-ben, Konjscsinánál/Konjšćina megvertek), ami elől a hazai lakosság, biztosan az erődített templomokba keresett menedéket. Lehetséges, hogy az itteni templomban a távolabbi települések lakosai is menedékre leletek. A bejárati kapu fölötti zárókőbe az 1811-es évszámot faragták, mely a templom felújításának az idejét takarja. A templom alaprajzából megállapítható (de régészeti feltárás nélkül nem lehet bizonyítani), hogy a gótikus szentélyt egy régebbi, románkori templomból alakították ki, mint ahogy Horvátország jó néhány településén megfigyelhető. Tehát a templom ez által nagyobb lett és a mai kinézetét is akkor kaphatta.

 

 

A Golgonca-i (Glogovnica) Szt. Mária plébániatemplom

 

            Golgonca települése, Körös városától északra, a Glogovnica folyócska folyása által kísért dombok között fekszik.

 

 

225. Kép. Golgonca, a Szt. Mária plébániatemplom.

 

            A környékbeli falvak többségével összevetve, a golgoncai templom szokatlan kiterjedésével, egy valamikori, mély árokkal körbevett várhelyről (melyből jó néhány található a közvetlen környéken) uralja a tájat. A románkor monumentális alkotásaiból, meglehetősen kevés emlék maradt fenn Horvátországban, noha nagyon sűrűn elterjedtek voltak a kontinentális Horvátország körüli északi, északnyugati térségekben, Ausztriában és nyugat Magyarországon. Ez valószínűleg nem azt jelenti, hogy itt ilyenek nem voltak, hanem azt, hogy háborúk és katasztrófák miatt romba dőltek és régészetileg még nem lettek kiásva.

            A Golgonca-i Szt. Mária plébániatemplom azon műemlékek közé tartozik, melyekről megállapítható, hogy részben románkori kialakításúak. Gj. Szabo úgy tekinti, hogy a templomhajó közepén lévő három erőteljes oszlop, egy késő románkori templomépítési fázishoz tartozott, melyet a mongolok leromboltak. Karamannak, óvatosabb elképzelései vannak erről a tatárjárás előtti, háromhajós építményről, mivel figyelembe vette a románkorra jellemző, szigorúan frontálisan elhelyezett, szenteket ábrázoló szobrokat és a konzolokon kialakított emberfejeket is (ma ezek múzeumban vannak, vagy másodlagosan bele vannak illesztve a falakba és a harangtoronyba).

 

 

226. Kép. Golgonca, a Szt. Mária plébániatemplom.

 

            A. Horvat úgy tekinti, hogy itt egy befejezetlen, kéthajós, csarnokos, késő gótikus templomról van szó [111]. Magának a templomépületnek a feltárási és kutatási előmunkálatainak előkészítéséhez, előbb össze kellett gyűjteni a szétszóródott adatokat, mivel a golgoncai templom maradványai meglehetősen sokáig rejtőzködtek, míg végre nem hajtották az említett kutatásokat.

 

                Hogy valamivel többet tudjunk meg a templomosokról, akik a 12. és 13. századi Horvátország jelentős katonai és politikai tényezői voltak, legelőször is érdemes Vránát megvizsgálnunk, mely a templomosok priorátusának a székhelye volt, aztán az egyéb prépostságaikat (prepozitura). A rendet 1118-ban alapították Jeruzsálemben. Az Atlanti óceán partjától Levantáig, az egyes országok uralkodóitól függetlenül, joguk volt a saját tulajdonukon, kulturális épületeket emelni.

 

 

227. Kép (balra) Golgonca, a Szt. Mária plébániatemplom belseje és metszete (228. Kép, jobbra).

 

                Horvátországban, II. András adományozott nekik először birtokokat (1210.), aztán Gyula bán adta nekik Nekcsét, amit IX. Gergely pápa is megerősített (1230.), majd a Raszinyai bán adta nekik a Raszinyakeresztúr (Rasinja) melletti birtokait. A templomosok maguk is építettek épületeket, pld.: a váskai (Vaška) birtokhoz tartozó Szt. Márton kolostort (1199. ma Felsőszentmárton, Mo.) és a Pula melleti mezőn, a Szt. János templomot (13. szd.) [112].

                A golgoncai vidéket, III. Béla engedélyével, Prodán zágrábi püspök (1170-1175.) adományozta a templomosoknak. A templomosok elkísérték, II. András királyt, az 1217-es Szentföldi hadjáratára is, tehát ugyanabban az időben, amikor a kíséretében a nagyhatalmú, horvát földesurak is jelen voltak, köztük a Babonicsok is.

                A templomosokkal egy időben, azok vetélytársaként, egy másik erős és tekintélyes rend, a johanniták rendje is megjelent, akiket Horvátországba, Imre király telepített le [113]. Ők a Golgonca közeli, „Laga-nak” nevezett földeket kapták meg, de a térségből származó egyéb jövedelmeik, nem egészen világosak. Az 1240-es esztendőben, a Golgonca vidéki templomosokat, mint „generale capitulum apud Glogouicam” említik meg, de a Karoniai (?) nevű nagymesterük, elesett az 1241-es, mongolok elleni, Sajó menti (Muhi) csatában., ahogy azt Tamás archidiakónus elbeszélte. A tatárok 1242-ben pusztították el Golgoncát. Miután a templomosok a 13. század végére anyagilag tönkre mentek, 1292-ben kénytelenek voltak zálogba adni a Golgonca környéki birtokaikat. A rendet V. Kelemen pápa oszlatta fel, 1312-ben.

                A templomosok birtokait, az ispotályosok – johanniták vették át. Az is tény, hogy a golgoncai birtok egy részét, a Szt. Sír kanonokjai vették át, mivel 1319-ben, már így említődik meg: „prepositus s. Mariae de Gloguncza canonicus ierosolimitanus”, majd továbbra is a kanonok rendet említik, egészen a 15. századig, mint „… frater praepositus montis s. Mariae de Glogonczai”. A golgoncai lovagrend utolsó elöljárója, Péterfi István (Stjepan Perović), 1492-ben halt meg. A megürült prépostságot, Jagelló Ulászló király, Thúz Oszvald, akkori zágrábi püspöknek adományozta.

 

            A golgoncai Szt. Mária templomot, a tatárjárás előtt nem említették. A forrásokban először, 1303-ban említődik meg, nem sokkal a templomos rend feloszlatása előtt. Az biztosnak tűnik, hogy volt valamiféle Szt. Mária templom a tatárjárás után is, mivel 1319-ben (és továbbra is egészen a 15. századig), a kanonok lovagrend prépostjának a birtokában említik, mint „montis S. Mariae de Glogoncza” [115], amit annyit jelent, hogy ez a templom egy magaslaton helyezkedett el. Noha az írásos források a templomot a 14. század kezdete előtt nem említették, ami nem jelenti azt, hogy annak előtte nem létezett, mivel a glogovnicai templom épületplasztikái kétségtelenül bizonyítják, hogy Glogovnicán, létezett valamiféle épület már a tatárjárás előtt is.

            A. Horvát úgy véli, hogy a glogovnicai Szt. Mária templom egy késő gótikus, befejezetlen, csarnokos (Hallenkirche) templom volt, mivel az oszlopok közti,  széles fesztávú ívek, a 15; vagy 16. századi késő gótika idején váltak jelentősebbekké. Ezen kívül, a masszív, kétfunkciós (azaz, az oszlopok közti íveket és a boltívet is hordozták) oszlopokról is azt tartja, hogy azok sem köthetők a tatárjárás előtti korhoz. Szlovéniában, a hasonló, románkori templomoknak síkmennyezete van, de hasonló (?) példa található a Burgenlandi Kismartonban (Eisenstadt) is [116].

            A golgoncai Szt. Mária templomhoz hasonlóan kéthajós Kamnik-i Szt. Mindenható (?Sv. Primož) templomból megengedhető az a következtetés (melyről magam is megállapítottam, hogy nincs stílus kapcsolata Golgoncával), hogy a golgoncai templom, a vitatott oszlopaival együtt, a 15. század második felében jött létre, és hogy a felépítése, magának Thúz püspöknek az érdeme lehet.

            Az 1583-as, horvát szábor záradékában, említést tettek a golgoncai erősségről is. A források világosan beszélnek az itteni kastélyról és várnagyairól is. A templommal kapcsolatban A. Horvát úgy látja, hogy a török háborúkra tekintettel, a jezsuiták által átvett templom befejezetlen maradt, akik csak a 17. században fejezték be (befejezték 1611-ben, felszentelték 1666-ban). Tudniillik, 1611-től, 1773-ig, a golgoncai prépostságot a jezsuiták bírták, akik egy lepusztult birtokot vettek át. A jezsuiták, itt egy „valaha nagyméretű és szép templomot” találtak, mely kifosztva és tető nélkül állt.

 

 

 

229. Kép. Golgonca, a Szt. Mária templom alaprajza.

 

            Ha A. Horvát fenti állítása igaz, akkor miért akarta Thúz Oszvald zágrábi püspök kifejezetten azt, hogy Golgoncán temessék el, sőt egy „comitisse Anne de Cherbavia” feliratú sírkőből is az látható, hogy már 1525-ben is, emberek temetkeztek ide. Nos a fentiekből adódik a kérdés: egy befejezetlen, felszenteletlen templomba?

            Továbbá, a törökök a 15. és 16. században, egészen Szlovéniáig száguldoztak, így kevésbé valószínű, hogy ebben az időszakban valaki, egy nagyobb épületet építhetett volna. A templomnak, vagy korábban is kellett állnia (még ha jó néhányszor le is rombolták), vagy sokkal később kellett épülnie, mint ahogy A. Horvat gondolja. A templom jelenlegi síkmennyezetének és az oszlopok magasságának arányai (5,75 m : 12 m), erőteljesen azt sugallják, hogy valaha boltozata volt, vagy legalább is boltozottnak tervezték. Kicsi annak a valószínűsége, hogy a templomosok, akiknek az itteni rendházuk (székhely) léte bizonyított, megelégedtek volna csak egy karnerral (? talán kerner – egyfajta központ, mag)), vagy egy kastéllyal, mivel szertartásaik lebonyolításához, mindenekelőtt egy nagyméretű, csarnokos templomra volt szükségük.

 

230. Kép. Golgonca, a Szt. Mária templom harangtornya.

 

            A templom harangtornya, egy külön problémát jelent. Kérdés, hogy ezt a karcsúra kialakított harangtornyot, mikor illesztették a templom nyugati homlokzatába? Látható, hogy ez egy neogótikus torony, amit csak 1858. után építettek fel, mivel 1754-ben, csak egy fából készült harangtornyot említettek meg [117]. De ki állíthatná biztosra azt, hogy az 1754-ben említett, fából készült harangtornyot, nem e a törökök által ledöntött torony helyére rögtönözték, akik miatt a közeli Szentmihály templomának a harangtornyát is egy toronnyal erődítették meg, vagy az Orehovc-i templom erődítéseit kiépítették?

            Az ismert, hogy a törökök 1552-ben foglalták el a közeli Csázmát (Čazma), majd 1586-ban, egy csata is lezajlott a Glogovnica patak mentén Ali béggel. Az oszmán csapatok, ezután is gyakran kezdtek fosztogató akciókba a Glogovnica patak mentén.

            Már Gj. Szabo is talált a tetőtér mennyezete alatti falban olyan románkori konzolokat, mely alapján azt állapította meg, hogy a hosszúkás, a nyolcszög három oldalával záródó szentélyt, fából készült síkmennyezettel fedték le. A szentélyt, a későbbiekben hárommezős kereszt boltozattak fedték be.

            A diadalív falában, csak lábazataiban megőrződött fél oszlopok találhatók. A szentély déli oldalát, gótikus hálók nélküli, csúcsíves ablakok világítják meg, míg az északi oldalán az ablakok, csak „lenyomatszerűen” vannak meg. Tekintettel arra, hogy a szentély északi falának ablakait egyetlen vizitáció sem említi meg, ténynek tűnik, hogy soha nem is voltak, hanem csak Kukuljevich 1858-as konzervációjának a lenyomatai. Tudniillik, a szentély északi falához valaha egy sekrestye volt építve – amire Szabo is felfigyelt – amit csak a barokk korban építettek hozzá. A templomépület déli, bejárati kapuzata, észrevehetően egyszerűbb és szerényebb kivitelezésű, noha úgy különben , a falusias templomok gótikus ajtószárainak, nagy figyelmet szenteltek. Az okiratokban említés történik arról is, hogy a déli kapuzat előtt egy négy, fából készült oszlopon nyugvó, nyilvánvalóan későbbi építésű, átrium volt.

            A templomhajó erőteljes oszlopainak lábazatai, szokatlanul magasan vannak, négyszögletesek és csak a felső éleken vannak ferdére metszve. Az oszlopok úgy különben profilozatlanok. Az oszlopok tetején lévő zömök oszlopfőket, egyszerű vonalakkal és kevésbé plasztikus,  csigavonalszerű fodrokkal díszítették.

            A templomba, 1704. és 1706. között, egy rácsosra színezett, fából készült karzatot alakítottak ki, mely ma már nincs meg. A templom meredek tetőzetét, valaha zsindellyel fedték.

 

 

A Bjelovár vidéki Új Rácsa (Nova Rača), Szt. Mária plébániatemploma

 

            Rácsa falva [118] (Rache, Rachya, Rachchya), akárcsak a közeli Megyericse falva (Međuriječje, Megyurecsje, Megurech, Mogywrechye), Bjelovártól északkeletre található. A települések a középkorban Körös vármegyéhez, a Csázmai káptalan, gastyinai (?gašćinski) archidiakonitáshoz tartoztak [119].

 

 

231. Kép (balra). A Bjelovár vidéki Új Rácsa, Szt. Mária plébániatemploma. Az eredti épület erődített tornyának keleti képe. 232. Kép. A templom keleti homlokzatának felmérési rajza.

            A 13. században, már mindkét falut megemlítették.  Megyericsét, vásártartási jogú településként, 1392-től említik. A rácsai erősséget, mint „castrum Rache”, még 1530-ban is említették.

233-235. Kép. A Bjelovár vidéki Új Rácsa, Szt. Mária plébániatemplomának déli és északi (233. Kép), valamint  nyugati (234. Kép) homlokzata és keresztmetszete (234. Kép), továbbá alaprajza (235. Kép).

            Mint ahogy az ismert, a szlavóniai települések zöme, egy-egy árokkal övezett, prehisztorikus sáncvár földhalmain jöttek létre. Megyericsén, két sáncvár is létezett, sőt a terepalakulatok alapján az is nyilvánvaló, hogy az Új Rácsa-i Szt. Mária plébániatemplom is egy valamikori sáncvár helyén fekszik.

            A templomot 1720-ban barokkizálták. Maga a templom, egy tágas, egyhajós, támpilléres, a nyolcszög három oldalával záródó szentélyű építmény, melynek szentélye mellett, egy sekrestye is található. A templom oldalában, a templomhajó északi oldala mellett, egy régebbi kápolna is található, melynek a barokkizálást megelőző időszakban, a „Reitovi” (?) iskolához tartózó, gótikus, csillag boltozata volt [120].

            A gótikus kápolna tetején egy harangtorony magasodik, mellette egy lekerekített, lőréses, karcsú, lépcsőtorony található. 

            A középkorban, Bjelovár tágabb környezete, meglehetősen sűrűn lakott volt. A terület egyházközségeinek 1334-es leírásából látható, hogy a perifériális területeken, három archidiakonitás is volt. Plébánia hét községben volt, köztük Megyericsében és Új Rácsában is. Tekintettel az Új Rácsa-i, Szt. Mária plébániatemplom barokk kori átalakítására - melynek ennek ellenére, már ahogy említettük, a gótikus részletei és a védőtornya is megőrződött - megállapíthatjuk, hogy Új Rácsán volt az egyik jelentősebb székhely.

            A források arról is tesznek említést, hogy a templomot 1312-ben, a „vörös barátok” (frater rubri) emeltették, aztán hogy a törökök lerombolták, és hogy 1720-ban felújították [121].

            A monoszlói vidék, 1545-ben esett török kézre, Verőce és Csázma (amit 1559-ben felhagytak) 1552-ben. Ebben az időben szenvedhetett károkat Rácsa települése [122] és gótikus temploma is. Vajon a valamikori Szt. Miklós templom – „S. Nicolai de Racha” – amit 1410-ben említettek meg, nem e egy prehisztorikus sáncvár helyén létrejött, kora középkori épület, vagy egy románkori, nemzetségfői vár maradványain épült-e ki?

            Mindezen kérdések addig maradnak válasz nélkül, míg egy alapos régészeti kutatással, át nem vizsgálják a templomépületet. Ám már egy építészeti felmérés alapján is sejthetővé válna, egy megelőző építmény megléte és alapjainak fekvése, ami előfeltétele lenn egy útmutató régészeti vizsgálatnak.

 

 

236. Kép. A Új Rácsa-i, Szt. Mária plébániatemplom régebbi kápolnájának, valamikori csillagboltozata.

 

 

 

 

 

237a. Kép. A Brdovec-i Szt. Vid templom déli látképe.

 

 

 

Brdovec, Szt. Vid templom

 

               

            Brdovec egy falu, Zapresics (Zaprešić) településétől északnyugatra, a szelíd Marija dombság (Marija Gorica) lábainál, ahol számos más földesúri kastély is található. Brdovec egyházközségét, 1334-ben említették meg először.

            A Szt. Vid templom, egy nagyon szövevényes építmény. Magát a templomot két fázisban építették, melyek közül a második fázis a szembeötlőbb. Az építmény egy sor különböző elemet hordoz. A szentély és a templomhajó boltozatai, valószínűleg ugyanazon fázishoz tartoznak, míg a hajó közbülső falai egy korábbi korszakhoz. A Szt. Borbála kápolna a mai kinézetét ugyanakkor kapta, mint a templom északi falának további bővítményei. Ha a kápolna válaszfalai nem is, de az északi fala, megint csak egy korábbi fázishoz tartozik. Az északi építmény belső elrendezése nem látható, mivel az egész bővítmény egységes homlokzatot kapott, egy kiugró központi rizalittal.

            A templom második építési fázisa, feltehetően a 17. század végén zajlott, miután megalapították a Szt. Borbála egyházi közösséget. Az északi bővítmény valószínűleg 18. századi.

            A harangtornyot nehéz datálni. Néhány eleme alapján, a három alsó szintet, legalább is az építés korai fázisához lehet kapcsolni, noha kívülről az egész torony egységesnek hat.

            A templomhajó, a maga nem könnyen datálható kicsiny megvilágító ablakaival, valószínűleg középkori.

            A templom déli fala melletti, szintén Szt. Borbála nevű kápolnának a földszintje, egy középkori épületé lehetett (a falai vastagabbak a többinél), mivelhogy erődített védelmi elemei, erről beszélnek. Talán ez a kápolna, valaha egy védőtorony lehetett?

 

 

237b. Kép. Brdovec, a Szt. Vid templom belülről.

 

238. Kép. Brdovec, a Szt. Vid templom alaprajza, metszete és homlokzati nézetei.

 

            A templom szentélye sokszögletű, ennek ellenére, nem tartozik a gótikához. Valószínűleg sokkal újabb, noha a legjobb esetben egy régebbi szentély nyomvonalát követi.

            A templom erődített elemei, a 16. század második felei parasztmozgolódások és török betörések eredményei lehetnek. A harangtornyot a 16. század elejére lehet datálni (hasonlóan a zágrábi, Szt. Márk templom harangtornyához), vagy valamivel későbbre.

            Az egész templom együttes, még további részletes kutatásokra vár, melyeknél figyelembe lehetne venni a vizitációkat [124], valamint A. B. Krčelićnek és a zágrábi káptalan Gyűjteménynek, 1352. és 1354. közti leírásait. A templom részletes leírását lásd, a [125] jegyzetben.

 

 

239. Kép. Brdovec, a Szt. Vid templom egy régi képeslapon.

 

 

 

A Zajezda-i, Mária Mennybemenetele templom

 

            Zajezda települése a horvátországi Zagorjében, Zlatar kisvárosától északkeletebbre található. E késő gótikus templom, egy masszív, reneszánsz ikerablakos, szűk, puskalőréses harangtoronnyal bír, melyre az 1535-ös évszámot és egyéb kőfaragó jeleket vésték. A harangtorony falvastagsága a földszinten, 2 métert tesz ki, melyből erődített jellege nyilvánvaló. A templomnak egy barokk kori oltára van, a Patacsich család nemesi címerével ellátva.

 

 

A Gorica-i (am. hegyen lévő) Szt. János kápolna

 

            A Gorica-i Szt. János kápolna, egy őrszemhez hasonlóan őrködik a Bednje folyó menti Lepoglav települése és pálos kolostora fölött.

            A kápolna felépítésére, mely feltehetően egy régebbi építmény alapjain fekszik, Zajc Iván, a pálos rend generálisa (1612-1614) adott utasítást. A kápolna tornyának tömörsége alapján, lehetett valamiféle védelmi funkciója.

 

            Jó néhány ilyen, kifejezetten „őrtoronyszerű” és „kilátótoronyszerű” hely létezik a horvátországi Zagorjében, melyeket talán külön is érdemes lenne megvizsgálni, sőt talán mellékesen, valami párhuzamot is találhatnánk bennük a dalmáciai, toronyszerű, kémlelő-toronyszerű templomokkal.

 

 

240. Kép (balra). A Zajezda-i Mária Mennybemenetele templom. 241. Kép (jobbra). A Gorica-i, Szt. Jénos kápolna, Lepoglav vidékén.

 

242. Kép. Körös (Križevci), a Szt. Kereszt templom.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Zárszó

 

            Számos olyan építményt építettek fel Horvátországban a középkor folyamán, melyek máig nem képezték alapos vizsgálat tárgyát, sőt számos olyan hely is létezik, melyeket még meg sem ásták, így nincs is határozott válasz azokra a kérdésekre, melyek Horvátország, középkori műemlékeinek építészeti problematikájával foglalkoznak.

            Ráadásul, Horvátország középkori – különösen a kora középkori – építményei, sokszor eredeti, különálló alapvetésűek, melyek csak a későbbi „hozzátoldásaikban” követik az európai stílusokat, ami talán éppen ennek ellenére, nem gyakran zavart bele abba, hogy önálló – sokszor hibrid – építészeti alkotások jöjjenek létre.

            A templomerődítések építészei - akik között horvát nevűeket is megemlítenek, de még ott is, ahol az építési terveket láthatóan külföldi személyek készítették, kétségtelen, hogy a kivitelezési munkákat horvát építészek, kőfaragók valósították meg – mindenek előtt a funkcionális igények kielégítésén igyekeztek. A védelmi lehetőségek maximális alkalmazása ellenére, nem feledkeztek meg az esztétikáról sem, ami nagyon jól felismerhető, a román, a gótikus, a reneszánsz és a barokk építészeti stílus szakszavainak kialakításában is. Tehát a templomerődítések építészetében – noha az esztétikájuk az adott korszak értelmezéséről árulkodik - mindig is és elsődlegesen is, a védelem sikerességére helyezték a legfontosabb hangsúlyt, sőt építésük programszerűségében, mindig ugyanazon családok kapcsolatai jöttek tekintetben, legyen szó bár a román, a gótika, vagy a reneszánsz korszakáról.

            A templomerődítések egyszerű kialakítására való törekvés, összevetve arányaikat és az alkalmazott védelmi elemeik hasonlóságát is, minden korszakon át, végig kísérhető. Különösen érdekes, hogy az eredetileg is templomerődítésnek kialakított műemlékek viszonylag ritkák, míg az utólagosan megerődített templomok típusa elterjedtebb, mind Horvátországban, mind Európában.

            A templomerődítések, sehol sem fejlődtek egyforma arányban. Néhány térségben a jelenlétük hangsúlyos, míg másutt egyáltalán nem. Európában a templomoknak ez a militáns rendszere, a keresztes háborúk előtt, igazából fel sem tűnt. Mint ahogy a keresztesek honosítottak meg számos olyan keleti, védelmi elemet (pld. a védőerkélyek, fal szorosok, stb.), melyek addig Európában ismeretlenek voltak, épp úgy kezdtek bele a nyugat európai templomok erődítésébe a szintén keletről jövő erődítési technika alkalmazásával, melyeket a hasonló állami-politikai tényezők is inspiráltak. Ám az építészet eme formáját nem válhat érzékelhetővé a Cluny apátság szellemi törekvéseinek ismerete nélkül – miszerint az egyház az állam központja – se a szentföldi látogatások hatásának ismerete nélkül, se a szaracén támadások hatásának ismerete nélkül, se a különleges tájjellegű tényezők ismerete nélkül. Tudniillik, egy templom erődítéseinek építészetében, a táj jellege, a történelme, az adott kor szellemi törekvései, kifejeződései, gondolatai és szükségserűségei összegeződnek.

            Az erődített templomok zöme – ahogy azt már az elején említettük – Európa északi és a keleti, tehát Európa marginális és perifériális térségeiben realizálódott, ahol egy falusias népesség felemelkedését szolgálták, mivel éppen az itteni templomok jelentették eme falusias térségek legerősebb és legnagyobb építményeit. Európa urbanizálódott, gazdagabb vidékein ilyen specializálódott objektumokra nem volt szükség, mivel ott egy sor más, és másféleképpen erődített építmény létezett.

            Az erődített templomok eddig tárgyalt típusai, Európa más, további vidékein is megjelentek, zömében Szlavónia falusias jellegű tájékain, míg Dalmácia térségében, ahol a tenger képezte a határt, a védelemnek másfajta szükségletei voltak, olyanokra, mint amilyenekkel a tengerparti városok bírtak. Horvátország szigetein, továbbá Dalmáciában, máig fennmaradtak a templom erődítéseknek olyan monumentális és kisebb de kvalifikált építésű példái, melyeket leginkább a szigetek, szintén  falusias életvitelű népessége épített. Így végül is, Horvátország eme vidékeinek templomerődítései is, az európai irányzatok jelenlétét erősítik. Sajnos emlékeztetnünk kell arra, hogy a horvátországi példák nagy százaléka, az idők vas foga, a fenntartásuk körüli nemtörődömség, közönyösség és fanatizmus folytán, semmivé lett.

            Az előzőekben (36. oldal) közölt földrajzi térképe felhelyezett és áttanulmányozott templom erődítések alapján (a megadottak között vannak, de itt nem tárgyalt erődített kolostorok és vártemplomok is) vannak olyan bizonyos csoportok, melyek további vizsgálati munkát és pontos tipológiai besorolást kívánnak. Ezek közül legelőbb is azokat a szigetcsoportokat kell megvizsgálni, melyek a Split feletti Arkangyal szigettől a raguzai szigetekig terjednek, aztán a Zára hátországát képező part-menti csoportot, melyek tipológiailag három külön csoportot képeznek:

-         1. Koncepciójában egyszerűen megerődített templomhajóval és harangtoronnyal rendelkező templomerődítések,

-         2. erődített harangtoronnyal utólagosan ellátott templomerődítések,

-         3. az erőteljes, erődített harangtornyától különálló templom.

Az isztriai kisvárosok erődített harangtornyai egy külön csoportot képeznek, melyeket itt csak felületesen mutattunk be, de remélhetőleg, róluk egy külön, és építészeti felmérésükben egzakt áttekintésben lesz szó.

            A kontinentális Horvátország északnyugati csoportjának, két tendenciája, legalább is nyilvánvaló, az egyik alapján a templom főhomlokzatán lévő, nyugati tornyot erődítették meg, a másik alapján, a templom hajójának déli falán melletti kápolna fölé emelt tornyot. Az úgynevezett szerémségi csoport, alapvetően román-gótikus kori templomerődítéseinek, már végrehajtották a precíz építészeti felméréseit, terepkutatásait, továbbá az újabbnak minősíthető szerkezetek azonosítását, tipológiájukat, elemezték az így kialakított elemeket, mint ahogy az egyes építési rétegeiket is áttanulmányozták.

            Véleményem szerint, mindezen műemlékekre több figyelmet kellene fordítani és nem csak a feltételezhetően velük történt gazdag és horvát szempontból fontos történeti események, továbbá a horvát nép egzisztenciális fejlődését fenyegető drámai események   miatt, hanem a funkciójuk és kialakításuk összefüggései, tehát a tartalom és a forma összhangja miatt is.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Jegyzetek

 

 

 

1.      Példák:

-         Bessingham, Szt. Mária (1100. körüli) templomát is egy őskori erődítés helyén helyezték el. A karcsú, nyugati homlokzaton lévő tornyát, három szakaszban építették fel. A torony belsőátmérője, 2,35 métert tesz ki (4. Kép)

-         Colney, Szt. Mária (1100. körüli) temploma, Norwich-tól nem messze található. Ennek a jellegzetesen vidéki, kovakőből épült, egyhajós, négyszögletes szentélyű templomnak is a nyugati homlokzatán van a kör alakú tornya, melynek belső átmérője 4 métert, a magassága 13 métert, a falának vastagsága 1 métert tesz ki.

-         Cranwich, Szt. Szűz Mária (1000. körüli) temploma egyhajós. Egy déli kápolnája, egy igen szűk négyszögletes szentélye és a nyugati homlokzaton egy kör alakú tornya van, melynek belső átmérője 2,60 métert, a magassága, kb. 15 métert, a falának vastagsága, 0,90 métert tesz ki. A torony falában lévő ablakszemöldökök, ablakszárak kidolgozatlan köveit, csak a sarkokban faragták meg.

-         Forncett, Szt. Péter (1100. körüli) temploma egyhajós építmény, egy kör alakú nyugati homlokzaton lévő toronnyal, melynek belső átmérője, megközelítőleg 4 métert, a magassága kb. 20 métert, a falának vastagsága 1,20 métert tesz ki (5. Kép)

-         Framingham, Szt. András (1100. körüli) templomát, 1859-ben drasztikusan restaurálták. A templom egyhajós, az északi és a déli oldalán egy-egy kápolnával, két keresztgerendás szentéllyel és egy nyugati homlokzaton lévő, kör alakú toronnyal, melynek belső átmérője, 2,80 métert, falvastagsága kb. 1,60 métert, magassága, kb. 15 métert (feltételezhető, hogy a restauráció előtt alacsonyabb volt) tesz ki (2. Kép).

-         Gayton Thorpe, Szt. Mária (1100. körüli) templomának, ovális, kifejezetten erődített tornya van, melynek belső átmérője, több mint 3 métert, falának vastagsága, 1,20 métert tesz ki.

-         Haddiscoe Thorpe, Szt. Mátyás (1100. körüli) templomának tornyát, négy, egyforma magasságú, de különböző szerkezetű rétegben építették fel. A torony külső átmérője 6 métert, a magassága, kb. 18 métert tesz ki. A normann korszak előtti magassága, csak 12 méter volt (5. Kép).

-         Hales, Szt. Margit (szász-normann), kör alakú tornyos, egyhajós, apszisos temploma, magányosan, egy mező közepén áll. A torony magassága kb. 18 métert, belső átmérője kb. 4 métert, falvastagsága kb. 1,20 métert tesz ki (3. Kép).

-         Vickmere, Szt. András (szász-normann) temploma egyhajós. Van egy déli kápolnája, egy négyszögletes szentélye, és egy kevert kövekből épült tornya a nyugati homlokzaton.

-         Barfield Little, Szt. Katalin temploma (Essex, a templom tornyát és hajóját 1100 körül építették), azon kis számú példákhoz tartozik, melynek négyszögletes tornya, ablakszemöldök és sarokkő nélküli. A torony három emeletes, az alsó szint, a torony teljes magasságának szinte a felét teszi ki, a második emelet sokkal alacsonyabb, míg a harmadik emelet, megint csak jóval magasabb. A toronytető szintje, egy mellvéddel zárult. A csúcsos tetőzetét, a 15. században kapta. A torony magassága, több mint 16 métert, oldalankénti hossza kb. 5 métert, a falának vastagsága, több mint egy métert tesz ki.

2.      Szintén a Hammarlunda-i (6. Kép) templomtípushoz tartozik: Hammalöv, Bläntorp és Bollerup temploma is. A 12. századi, védelmi célú templomtornyok legrégebbi példái, Frízföldön és  Schleswig-Holstein-ben találhatók (Ratekau, Süsel). A templomtornyok eme típusa, az Északi-tenger partján húzódó, Schleswig felé tartó ősi kereskedelmi utak mentén terjedt el, majd innen vissza északra, Svédország határőrvidékét képező Schonen-ba, majd a típus egyik oldalágaként egészen észak Svédországig (melyek egyik sajátos példája, az Uppland-i, sajnos mára már nem fennmaradt Skä-ban volt megtalálható). A Frízföldi-i kapcsolatokból vezethetők le Anglia számos vidéki, erődített templomának nyugati homlokzatán megtalálható, tipikusnak mondható kör alakú harangtornyok is. A Schnen-i végvidék templomtornyainak, nincsenek kefejezett védelmi sajátosságai. Az Östergöttland-i Ask templomának tornya (7. Kép), inkább közép Svédország templomainak nyugati homlokzatán lévő tornyokkal hozható kapcsolatba, csakhogy ez az Östergöttland-i torony, mint ahogy a Smäland-i tornyok, a templom főhajóján terpeszkedik. A védelemre alkalmas tornyok eme típusa, a Rajna folyóvölgyi, késő román stílusú templomok hatására alakult ki.

A Smäland-i Hagby temploma (9b. Kép), Skandinávia legnagyobb fennmaradt, kör alakú temploma, melynek belső átmérője 15 métert tesz ki. A templom, a 12. században keletkezett: Az emeletét, egy valóságos erőddé alakították ki. Boltozatának eredete, összekapcsolható, a dán Bjernede-ben lévő templom példájával és Bornholm, Österlars, később átépített templomainak példáival.

Husaby (8b. Kép) templomának nyugati homlokzatán lévő, erőteljes tornyát, durván faragott homokkőből, a 12. század elején építették fel, magát a templomépítményt, az első svéd, keresztény király, Olof Skötkonung létesítette. A torony, Svédország egyik legszebb, szász-westfáliai típusú, „westwerk-je”, noha eredetileg egy emelettel alacsonyabb volt. Az építmény egy tágas síkság fölé emelkedik, szimbolizálva a hit erejét. A torony legfelsőbb része, egy végső mentsvárként (refugium) szolgált.

3.      Ezek: Ny-ben, Nylar-ban, Szt. Olof-ban és Östelar-ban (10. Kép) találhatók. E templomépítményeknek egységesek abban, hogy van egy központi pilonjuk, körülötte boltozatos körgyűrűvel, továbbá, hogy félköríves szentélyeik vannak. A jelenleg kupalakú tetőzettel fedett felső szintjüknek, valaha védelmi feladataik voltak. Belső, központi oszloppal, védelemre alkalmas felső szinttel és centrális elhelyezésű toronnyal rendelkező templomok további példái: a Fyn szigeti Horn-ban, a Jüttland-i Torsager-ben (téglából építve), a Zealand-i, Sorö vidéki, Bjernedé-ben és a szintén Zealand-i Hedding-ben (ez nem kör, hanem sokszögletű) találhatók. Az ugyancsak Zealand-i Ledöje templomában, még egy forrásnyílás is található.

A Zealand-i Kalundborg templomának (11b. Kép), görög kereszt alakú alaprajza van, ami orosz, bizánci, azaz keleti hatást mutat. Ez a monumentális templomerőd, a 12. század hetvenes éveiben keletkezett, de 1827-ben a sorsa katasztrofálisan végződött, amikor is megnyitották az központi oszlop melletti sírokat. A templom felújítására a 19. század közepén került sor, majd az 1917. és 1921. közti időszakban, újból restaurálták.

4.      További példák: Znaim-Szt. Katalin, Časnohoticim-Szt. Borbála, Pustiměŕ-Szt. Pantaleon, Šebkovicim-Szt. Magdolna templomok.

5.      Prandocin templomerődítése (13. Kép), 1124-re datálható. A templomot, a prandocini földesúr, Prandot Magnus gróf alapította. A hatalmas, faragott kődarabokból épített templom, egy szabályos téglalap alakú hajóból és egy körívben hajló apszisból állt. A templom ablakai és portálja, félköríves záródásúak. A 16. századi átépítés után, a templom egy hajóból és egy keleti presbitériumból állt. A templom nyugati oldalán lévő, eredeti szentély, egy sokszögletű torony kialakításához szolgált alapul.

Inowlodz temploma (14. Kép), a Prandocin-i és a Zarnow-i templomok, kisebb, mazówiai másolata

6.      Az erdélyi templomerődök legszebb példája a 13. századi prázsmári (Tartlau/Prejmer) templom, amit még a tatárjárás előtt építettek fel, majd a 15. században felújították. Annak ellenére, hogy négy méter vastag falai vannak, továbbá négy erőteljes tornya, valamint fal-szorosa és felvonóhídja, sőt 5 vasalattal borított kapuja is van, 1552-ben a moldvai vajda mégis kifosztotta, majd 1658-ban a törökök fogták ostromgyűrűbe, aztán 1704-ben még a székelyek ostromát is át kellett élnie. Ahelyett, hogy felsorolnánk Erdély nagy számú erődített templomépítményeit, itt csak egy sor vázlatot mellékeltünk, melyek csak töredékét képezik az erdélyi templomerődök láncolatának.

E templomerődítések 15. század végi építészei és építői jó részt ismertek. Köztük volt a prágai származású Kolozsvári testvérek, Márton és György, aztán a nagyszebeni Német András. A kőművesek, a kőfaragók és az építőmesterek, kétségtelenül helyi lakosok voltak.

7.      A „tiszta” templomerődítések típusához legközelebb állók: Oberwesel-Szt. Márton templom, Braubach-Borbálatemplom.

Országokként a legismertebbek:

Frankföldön: Ostheim; Serrfeld; Hirschaid; Kreuzwertheim; Prinzberg; Arzberg; Sulzfeld, Urpach; Wildentier; Bullenheim; Lütter; Florenberg; Kirchhasel; Unterbersbach; Dietersdorf; Hörstein; Dettwang; Gochsheim; Herrsheim; Kinding; Veitslahm; Berg; Dormitz; Altordf; Wettrigen (e kört, Peter Kolb dolgozta fel pontosan).

A Duna térségében: Stefling an Regen; Weisskirchen; Szt. Michael bei Donau.

Szászországban: Grossrücherswalde; Lauterbach; Mittelsaida, Dörnthal; Gross-Köckerswals.

Hessen-ben: Bruckköbel; Dörnigheim; Hausen; Heshem; Schwtzenberg; Zennern; Hochstadt; Hoheneiche; Kirchberg.

Brandenburgban: Hohenauen; Kuhsdorf; Zernitz; Demethin bei Kyrtz; Schenrich bei Wittstock.

Schleswig-ben: Szt. Michael.

Pfalz-ban (a Rajna középső térségében): Dörrenbach.

8.      Ausztriában, már a 10. századtól sáncokkal (árkokkal és földhányásokkal) övezték a falusias vidékek templomait, míg a 11. és 12. századi plébániatemplomokat, leginkább egy adott várhoz a legközelebb építették fel. Nem sokkal 1014. (? eredetiben 114.) után, Oberran-ban felépítették Alsó Ausztria legrégebbi templomerődítését, amit a 15. században egy várrá „erősítettek”. Egy 1253-as annalesben tettek említést Mödling-ről, mely menedéket nyújtott a magyaroktól. Miután, 1400. körül, már számos osztrák települést és várat alapjaiban érintette a török veszély (Karintiát az első török betörés 1473-ban érte), mind nagyobb figyelmet szenteltek a templomok erősítésének is (ez a késő gótika korában történt), melyek egészen a 20. századig, templomerődökként szolgáltak. Magukat a templomokat, a 15. század előtt kevéssé erődítették. A templomok és terük, valamint udvaraik nyújtotta biztonság, a lakosságnak az ellenségtől való végső menedékeként szolgált, különösen Karintia középső részének földműves lakossága keresett bennük oltalmat. Szinte lehetetlenség azon osztrák templomok összeszámlálása, melyeket a török veszély miatt, utólagosan megerősítettek. templomerődítések nélkül, csak a hegyvidéki térségek maradtak. Az ausztriai templomerődítések zöme, jó megközelítési lehetőséget biztosító, magányos hegyeken található, melyek többsége, stratégiailag rosszabb helyen helyezkedett el.

Az alsó-ausztriai templomoknál, gyakran találkozhatunk fal-szorosokkal is. A fal-szorosok falait, fából készült védőfolyosókkal látták el, melyekből mára csak, a fából készült tartókonzolok üregei maradtak fenn. A templomokat övező falak sarkaira tornyokat helyeztek, az ellenség elleni védelem céljából. E tornyok egyike, a tipikusan németnek tekinthető öregtornyoknak (brechfrit) felelt meg. A falak lőrései az emelet magasságában helyezkedtek el, ritkábban a földszinten is megjelentek.

A karintiai templomerődítésekre példákat találhatunk Valvasor (aki Karintia katonai parancsnoka volt) művében: a „Die Ehre des Hertzogthums Crain” is, melyben Horvátország mai területein lévő, egynéhány horvátországi építmény is említésre került, pld: Adelsberg/Postojne; Koschane/Kosana; Szt. Mariena/Šmarja; Zerknitza/Cerknica.

Alsó-ausztriai példák: Alt-Weira; Bad Schönau; Bromberg; Edlitz, Feistritz; Gars; Haag; Hochneukirchen; Höflein; Johannisberg; Kleinwüttel; Lengenfeld; Leobersdorf; Lichtenegg; Maiersdorf; Michelstetten; Mödling; Oberwölbling; Petronell (kerek); St. Michael in der Wachau; St. Peter in der Au; Scheiblingkirchen; Unter-Waltersdorf; Weissenkirchen in der Wachau; Wiesmath.

Karintiai példák: Augsdorf; Berg im Drautal-Diex; Feldkirchen; Glödnitz; Grenschach; Hohenthurn; Maria Tojach,Maria Saal; Obervellach; Ossiach; St. Georgen am Weinberg; St. Ulrich bei Feldkirchen; Sörg; Zammelsberg.

Stájer példák: Eisenerz; Fehring; Felbach; Kindberg; Mariahof; Maria Straaengel; St. Leonhard; Murau; Piber; St. Georgen in Obdachegg; Trahöss-Oberort; Wietz.

9.      Miután a 11. századra megújult a kereskedelem, felfejlődött a tengerhajózás és felépítették az első várakat, a hitéletben is megjelentek a békétlenség első jelei. Ismeretlen utazóknak köszönhetően, akik nagy valószínűséggel kereskedelmi utazók voltak, Lombardiában is utat törtek maguknak a keletről jövő manicheizmus (óperzsa és keresztény elemekből álló dualista tan, Mani perzsa vallásalapító nevéből, a ford.) tanításai, majd Lombardiából tovább terjedt Franciaország és a Rajna környék térségeire is. A kezdetekben kis számú hívek tábora a 12. század folyamán egyre nőtt. Különösen a Toulouse-i grófság és a dél-franciaországi Albi környékén volt elterjedt, mely után a mozgalom megkapta az albigens (Kathar) nevet. A hívei a miszticizmushoz és az aszkézishez álltak közelebb és annyival nyújtottak többet a kortárs „igaz hiteknél”, hogy hitéletük egyik alapelve szerint, a Szt. Lélek nevében, nem csak az államot, hanem az egyházat is támadták, erkölcstelennek tekinteték a gazdagságot és a világi hatalmat. Egyetlen igazságként Krisztus tanításait hirdették, tagadták a földi lét természetét és törekedtek a tökéletes tisztaságra. Ezzel fenyegetést jelentettek az akkori állami és hitéleti berendezkedésre, mivel vagyoni egyenlőségről és az egyház megszüntetéséről prédikáltak.

10.  Erre a templomerődítés típusra a legjelentősebb franciaországi példa: a burgundiai, Tournus, Szt. Philibert temploma (875.), mely egyben közép Európa legrégebbi templomerődítése is. A templom nyugati homlokzatán lévő tornyok közé, a 13. században, egy kiugró, fogazott mellvédes és padmalyos (máchicula) védőfolyosót építettek. A templomot egy tornyokkal ellátott védőfalazattal is körbevették, melynek nyomai ma is láthatók.

Les Saintes-Maries-de-la-Mer, 12. századi templomerődítését (66. 67. Kép), magában a Rhone torkolatában építették fel. Ez a folyóteraszon elhelyezkedő, két emeletes, kriptás, búcsújáró templom, a boltozatok fölötti, mellvéddel övezett lapos tetejével, Provance citadellaépületét képezi. A szintén mellvéddel övezett templomhajó méretei, 40x15 métert tesznek ki, a kórusa egyben a legfőbb védőtornya is. A torony csúcsán még egy kisebb torony található, mely egy camponaile-hez (a templom mellé épített, különálló harangtorony, harangláb, a ford.) hasonlítható, sőt valaha egy harang is volt benne. A templom külső falainak, szűkre szabott, lizénával (a fal síkját tagoló, abból csak kissé kiemelkedő, pillérszerű függőleges sáv, a ford.) tagolt ablakai vannak. A lizénák között, kettős, félköríves bolthajlás található, melynek közepét konzolokkal támasztották alá, a bennük kialakított réseken keresztül, izzó anyagokat dobálhattak az ellenségre. A templomerődöt, Constance de Toulouse grófnő „újította” föl - aki abban a korban, legfőképpen erről vált ismerté – csak a francia forradalom idején lerombolt mellvédek nélkül, mivel azok „a feudalizmus eszméjét fejezték ki”.

A Rhone folyó torkolatának jobb partján, egy hasonnevű, kicsiny középkori városka fölött található, Cruas (Department Ardéche), 1098. körül alapított, 14. században megerődített kápolnája, melynek hajókereszteződésében lévő, kerek tornya felett, még egy kerek csegely (lanterna) is található.

Agde, 12. század második felei katedrálisa, Franciaország legimpesszívebb erődített templomai közé tartozik egyben a legrégebbi és legteljesebb példája a románkori templomerődítéseknek. A templom folyamatos padmalya, valószínűleg valamiféle keleti hatásra jött létre (a francia kereszteseket jól ismerték Nikea-ban is Antiochia-ban).

Vieux-Mareuil, 15. századi temploma, a Derdogne-i régió 14 templomerődítésének, legkiemelkedőbb példája.

Puissalicona tornya, szokatlan módon különáll, mint ahogy Uzésa kerek tornya.

A francia románkorról nagy általánosságban elmondható, hogy ez időben találkozhatunk először donzson jellegű harangtornyokkal, aztán erődített kapuzatokkal – harangtornyokkal és más, „primitívebb” templomerődítésekkel.

Például:

Saint Sauver de Bruges; Coirac; Elne; Lucques; Moissac; Coustouges; Saint Pons; Marcevol; Regleille; Ropidére; Saint-Guilhem-le Desert; Maguelone, Castelnau-Le-Luz; Agde; Cruas; Castelnau-Pégayrolles; Les Saintes-Maries-de-la-Mer; Royat; Luz; Montesquieu-Volvestre; Montalban.

A gótika korában, már újabb, bástyás várakat alapítottak, továbbá bástyákat illesztettek a templomerődítések védelmi rendszerébe is. A kisebb templomépítmények katonai elemei, jóval egyszerűbbek voltak, itt a tornyot, a harangtorony helyettesítette. Ekkoriban erődítették meg és látták el folyamatos padmalyokkal a nagyobb katedrálisokat is, mint Narbonné-t, Albi-t, Toulouse-t. A francia templomerődítéseknél nagy szerepe volt a topográfiának, de a pápa Avignoni palotája is hatással volt rájuk.

Például:

Lisle-sur-Tarn; Baziége; Villenouvelle; Venerque; Les Pujols; Beamont-du-Perigord; Villeréal; Rudelle; Pamiers; Montojoie; Sentein; Saint-Michel-de Banniéres; Vavrac; Sémiergues; Bezieres; Esnandes; Beamont-de-Lomagne; Lombez; Magesco; Poucharramet; Simorre; Perpignan.

11.  A spanyol katedrálisok építészei ismertek. Az 1088-as esztendőben, spanyol munkások és kőfaragók tevékenységével kezdték felépíteni a „Római” Cassandro katedrális, de a Florian de Ponthieu-i katedrális építésében, huszonkét burgundiai kőfaragó és tizenkét „geometria mester” is közreműködött.

A spanyol szakirodalom elégtelensége miatt a példáink sem teljesek:

Románkoriak: Loarre; Cardona; Uldecona; Altafulla; Alcaniz del Arzibisco; Piedra; San Miguel de Escelada és Turegano, 13. századi cisztercita alkotása. Az Almeria-i katedrálisát, négy, erőteljes saroktoronnyal és mellvédekkel erődítették meg.

Turegano, 1160-ban felszentelt templomerődjét, a Segovia-i püspök emeltette. A templomot, magas falú fal-szorossal körítették, melynek külső falgyűrűjét, karcsú tornyokkal látták el, mindezek ellenére, maga a templom volt a domináns.

Ávila templomerődjét, a 16. század elején építették fel. Van egy erődített harangtornya és két egymásra nyíló padmalya, továbbá tüzérség elhelyezésére alkalmas lapos teteje.

12.  A ma, Sé Velha-nak nevezett, Cambraia katedrálisát, 1162-ben kezdték el építeni, szinte rögtön a Santiagó-i katedrális befejezése után. Maga a templom is a Santiagó de Compostela-i katedrális variánsának tekinthető, sőt az építészei is a portugál Roberto és Bernardo voltak, csak ennek a templomnak védelmi jellege is van, mely az Ávila-i, St. Vincenta temploméhoz hasonlít. A Cambraia-i templom nyugati homlokzatán, két kisebb saroktorony található, míg a homlokzat közepéből, egy toronyhoz hasonló kapuzat ugrik ki. A templomépítményt mór mellvédekkel övezték, míg a hajóboltozatok egy felső, védelemre alkalmas lapos-tetőt hordoznak.

13.  A mexikói példák, John Andrew (aki egy közelmúltban, Velencében elhunyt, bostoni, amerikai professzor volt, és aki életének utolsó 15 évében, e templomokkal foglalkozott) művéből lettek átvéve: The open-air churches of sixteenth century Mexici, Harvard University Press, Cambridge, Mass., 1965.)

14.  Erre lásd, az alábbi három, kiemelkedő mexikói példát:

Tula, erőteljes, kőből készült, megerősített boltozatú temploma (73. Kép), egy kb. 3,50 méter magas dombháton helyezkedik el, noha a környékén számos magasabb domb is létezik, melyek alkalmasabbak lettek volna a védelemre. A templom építését, Zumarraga püspök kezdte meg és Juan de Almeda gvárdián fejezte be, 1550-ben, vagy 1553-ban. A templom építőanyagát, valamiféle tolték építményből „kölcsönözték ki”, csak a régészek még nem találtak választ arra, hogy hol lehetett ez a tolték építmény. Miután ezt a hatalmas templomot, gondosan faragott kövekből építették fel, azt bizonyítja, hogy a közelben egy jelentősebb tolték templom volt megtalálható (valószínűleg a közeli Cholula-ban volt). Különleges élmény szembesülni, a kolostor átriuma (itt oszlopcsarnokkal körbevett nyitott udvar, a ford.) és a templomerődítés körüli erőteljes falakkal, melyek uralják a panorámát és tipikusnak tekinthetők a mexikói vidékeken.

Yuriria (Yuririapundaro) templomerődjét (74. Kép), az 1555. és 1565. közti időszakban építették fel. Építtetőjeként említették, az ágoston rendi Diago de Chévez-t. Ha összevetjük a templom bejárati homlokzatának díszítményeit és monumentalitását, az összes többi ágoston rendi építménnyel, még túl is tesz azokon, sőt maga a szerző is a pazar itáliai katedrálisokhoz méri. A templom udvarára, a chichime indiánoknak csak egyszer sikerült betörniük, ám a templomot megkímélték, mivel az íjászaik nem tudták elérni a magasan lévő lapos-tetőn és a harangtorony mellvédje mögött elhelyezkedő védőket. A templomudvar erődítését már csak azért sem lehetett szerencsésen megoldani, mivel kb. 40.000 embert kellett befogadnia. A templomkert ma is Mexikó legnagyobb parkja.

Atlatlauchan templomerődje (75. Kép), jellegzetes, kakastaréjszerű mellvédekkel bír. A nagykiterjedésű templomudvart fallal övezték (16. szd.), melynek körbe, átriumszerű, nyitott oszlopcsarnoka van. E falat, még egy fal veszi körbe, melyek között, egy út „folyik”, amit zöld plázának neveznek. Még a spanyolok bejövetele előtt, az indiánok is kakastaréjszerű „védő” pártázattal látták el a templomaikat övező falakat. Ez a mellvédhez hasonló, pártázatszerű modifikáció, a Bolíviától Új Mexikóig tartó (teocali) térség egészén elterjedt volt. A mexikóiaik, is átvették a pártázatoknak ezt a fésűskagylószerű ritmusát, amit az újabb kori szaknyelv, pszeudofortifikációs (mintha erődített-erődített szerű, a ford.) díszítésnek nevez. A templomépítményt, H. Cortez idején építették, aki még pénzt is adott az építéséhez.

15.  Mon. Hist. Episc. Zagreb, vol. I. 69. oldal…, I. Tkalčić szerint: Ivan Archiđakon Gorički (Goricai János archidiakónus, „Rad” JAZU, LXXIX. Könyv, Zágráb, 1886. 71. oldal:

…quod dum nos, divino favente gratia, regnim in ecclesia dei recipere merierimus pastorale, licet inter silvestres et indomitas, gentes positi, in primo in introitu nostro salubri meditatione quaedom bonae spei principia, deo dante, incepimus inchoare; nec tamendecrevimus terror supradicti populi cederam, quos lueb per multos labores, Christi fides iam, suscepit, diligendos…

15a. A templom felújításáról, Timotej püspök határozott „cum novo opere serario” (Horvat, A.: MGZ. 83. oldal).

16.  Nincs adat.

16a. Azaz, a 14. 15. századfordulós, un. „csarnokos templomot”. Horvat, A.: Iz starog i novog Zagreba (Zágráb múltjából és jelenéből, GZH, Zágráb, 1984.)

17.  Beritić, L.: Crkva-tvrđava u Suđurđu na Šipanu (A Sipán szigeti Szugjurgja templomerődítése, című műve szerint. Cons. Reg. 67. f. 136.)

18.  Luetić, J.: Brodovlje dubrobačke republika u 17.st. (A Raguzai Köztársaság flottája a 17. században. JAZU Dubrovnik, 1964. 55. oldal)

19.  K. Valieri fő provizor, az 1596-os relációjában mondja: „A velenceiek, törökkel határos birtoka Dalmáciában, 120 mérföld hosszú volt és nagyon keskeny. A legszélesebb, a traui (Trogir) territóriumnál volt, ahol 12 mérföldnyi szélességre terjedt ki, a többi részen, csak 4,3 mérföld széles volt, sőt egyes helyeken alig egy mérföld. Ezen a partszakaszon volt megtalálható: Novigrád, Zára, Sibenik, Trau és Szplit. A velenceiek az előbbiek mellett bírták még Omist, Cattarót (Kotor) és Budvát, a további birtokaik már a szigeteken voltak, melyek száma 60-t is kitett.”

Novak, G.: Comissiones et relationes Venetae, V. (1591-1600) kötetében, JAZU, Zágráb, 1966. 175. oldal.

20.  Rubić, Ivan: Naši otoci na Jadranu (Az Adria horvát szigetei, Split, 1952.)

21.  Dumančić, Davor: Valierova vizitacija na otoku Hvaru i Visu (Valieri vizitációja, Hvar és Visz szigetén, Hvar szigeti városi levéltár, Hvar I. 1961. 7-13. oldal)

22.  Kuničić a művében „Vrbovska i njene rijetkosti (Verboszka és régiségei, Szarajevó, 1902), azt mondja, Hogy a Verboszka szó, nagyvalószínűséggel, illír szavakból jött: var=far=Hvar szigeti menedékhely, erdő.

23.  Prilozi povijesti otoka Hvara I. (Adalékok Hvar szigetének történetéhez I.)

24.  Ez a Szt. Lőrinc templomot a későbbiekben belefoglalták a mai barokk templomba.

25.  Erre a nuncius 1587-es Velencében kelt bréve-jében utalt, melyben megemlítette, hogy a pápa engedélyezte a templom további működését, továbbá, ugyanebből az oklevélből az is látható, hogy a templom már a fenti dátum előtt is erődített volt - N. Duboković: Zapisi o zavičaju (Helytörténeti írások, Jelsza, 1970. 50. oldal).

26.  „Ecclesia sanctae Mariae Gratiarum longa et lata, praesefert speciem arcis, prout reipsa est, nam super ea constructa sunt propugnacula, et in casu excursionis hostium, qui vicini sunt, populus hos habeat perffugium”. XIII. Gergely pápa, 1578. 09. 18-án nevezte ki Augustin Valieri veronai püspököt, a Velence uralma alatt álló Horvátország és Dalmácia egészének „lovagjává és reformátorává”. A püspök, 1579. 01. 16-án hagyta el hajóval Velencét, hogy Zárába utazzon. Az eredeti szándéka Cattaró lett volna, de egy vihar elől, egy Hvar szigeti kikötőben keresett menedéket, 1579. 01. 20-án, ezért aztán Hvar szigetén kezdte meg a vizitációját, ami 1579. májusáig tartott. A látogatásáról nagyon értékes adatok maradtak fenn.

27.  A templom nyugati kapuja előtti, eredeti falazott kerítést eltávolították, de a későbbi lelapozáson, még mindig látható a kerülete. A toronyóra felhelyezésekor eltávolították az őrtornyot és a valószínűleg fából készült védőfolyosót is, az eredeti campanile-t, vagy harangtornyot is 1871-ben újították fel „római módra” (ahogy a Verboszka-i plébánia krónikájában megemlítették).

28.  A Verboszka-i templomerődítés építészeti felmérését és kutatását magam hajtottam végre (a szerző). A kutatások eredményeként elő lehetett venni az idézett leírást, mely alapján rekonstruálni lehetett a templom eredeti, gótikus és az 1571. 1579. közötti időszakának kinézetét:

a)      a templom állapota és elhelyezkedése:

Az élő sziklára (9,26 méter magas) alapozott templomerődítés, vizuálisan is uralja Verboszka városképét. Maga a templom egy zárt, szabálytalan négyszögletű, házszerű építmény. Tekintettel a funkcióra, a környékbeli házak és a szakrális építmény arányai között, jelentős eltérés mutatkozik. A templomerődítés, szabályosan keletelt, így délről, a település minden utcája feléje irányul, a templomépítmény melletti főutca is kelet-nyugati irányú.

b)      A templom nyugati homlokzata:

A gazdagon díszített kapuzatot a homlokzat tengelyébe helyezték el. A kapuszemöldökébe és a kapuszáraiba, három sekély lépcsőt metszettek, melyek mindegyike ornamentikus: léc, fogas, kötél mintázatot hordoz. A kapuszemöldök fölötti falból, egy ferde profilozású, alsó szélén fogazott mintájú, áthidaló ugrik ki. A kapuzat fölötti lunettát, melybe egy újabb kori dátumot véstek, szintén ornamentikával profilozták. A fából készült kapuszárnyak újabbak, de jól illeszkednek a templom egészébe. A kapuszárnyakat, a konzervátori munkákkal megbízott, Kuzma Dobrjoveć asztalosmester készítette. A lunetta fölötti tengelyben, egy kerek ablaknyílás van, melynek hármas lépcsőjű (konkáv-konvex-konkáv) kőkeretezése, kiemelkedik a homlokzat tömegéből. Ma ezt az ablakot, fakeretre feszített dróthálóval zárták el.

A nyugati homlokzat jobb oldalának felső szegélye alá, valaha egy konzolokon nyugvó erkélyt helyeztek, amit mára téglából restauráltak. A homlokzaton további konzolok is vannak, melyekre valaha egy fa védőfolyosót készítettek. A kettős kialakítású konzoloknak, konvex profilozása van. A második és a negyedik konzolnak hiányzik az alsó része, míg a harmadiknak a felső része károsodott. A konzolok fölött egy profilozatlan, folyamatos záró-koszorú (párkány) van, mely a második és a negyedik konzol fölötti részen megszakad. A nyugati homlokzat bal sarkában, egy sekély ívű nyílás található. A tetőzet jobb oldalán van egy házacska, egy óraszerkezettel, melynek óralapja, a homlokzat jobb oldalán lévő védőerkély széléig ér. A homlokzat felső részének közepén, egy campanile található, mely talapzatának alsó részén, egy profilozatlan osztókoszorú jelenik meg. A talapzat felsőszegélye profilozott, míg lejjebb ornamentikával díszített. A nyugati homlokzat északnyugati sarkának, egy bástya támaszkodik.

 

c)      A templom déli homlokzata:

A templomhajó külső homlokzata, egy erőteljes, egyszerű kőtömeg, amit csak két ablaknyílás élénkít. Az oldalsó kapuzat egyszerű profilozású kőkeretét, felülről egy profilozott szemöldökkoszorú zárja le. Az oldalsó kapuzattól jobbra fölfelé, van egy félkörív záródású ablak, melynek kőkeretezése kiemelkedik a homlokzat tömegéből. Ezt a megvilágító ablakot, fakeretre feszített dróthálóval takarták le. A kapuzattól balra fölfelé van a másik, jelenleg elfalazott ablak (a kapuzat, kb. a két ablak, alkotta szimmetriatengelyben áll), mely felismerhetően a templom gótikus fázisához tartozott, azaz mielőtt a templomépítményt egy erődített burokkal látták volna el. A záró-koszorú alatt, egy félkör keresztmetszetű övkoszorú, kb. a homlokzat közepén két konzol található és egy további konzol, teljesen a homlokzat jobb felső sarkában. A konzolok, egy valamikori védőerkély, vagy egy fa védőfolyosó meglétére utalnak, ugyanis a nyugati homlokzat délnyugati sarkára helyezett védőerkélyt, szintén két konzol tartja. A záró-koszorú fölötti tetőzetnek, puskalőréses mellvédje van. A sekrestyeként és lépcsőtoronyként működő torony tetőtéri kijáratát, a templomhajó záró-koszorúja és a szentélyvédőmű közti homlokzat jobb sarkába „préselték” bele.

 

d)      A sekrestye és a szentély:

Ez a templomerősség, egy valamikori gótikus templom megerődítésével jött létre, melynek a szentélytere, magasabban volt a templomhajó terénél és ezt a különbséget, az erődítések kialakításánál is megtartották.

A sekrestyének, félkör alakú torony kialakítása van, pártázattal, lőrésekkel és mellvéddel a tetején. A torony testén, azonos magaságban, két szabályos téglalap alakú ablaknyílás található, melyeken kívül, volt még két elfalazott, lejjebb lévő ablaka is, melyek nyoma belülről nem figyelhető meg (lehetséges, hogy valamiféle dombormű, vagy embléma sűllyesztékeként szolgáltak).

A pártázat alá, mint a templomhajó külső falán, egy félköríves övkoszorút létesítettek. A templomszentélye elnyújtott félkör alakú, a felső részét a sekrestyéhez hasonló módon alakították ki. Egyetlen, szabályos téglalap alakú ablaknyílása van, mely a sekrestye déli szegletében található. A szentély keleti oldalának tengelyébe, a talajszinthez közel, egy nagyobb kőkockát falaztak be, mely valamiféle domborművet hordozhatott. A szentély külső fala, az északi oldalon, nem egyenes síkú folytatása a templomhajó falának, hanem ahhoz tompaszögben kapcsolódik.

 

e)      A templom északi homlokzata:

Az északi homlokzat általános kialakítása a déli homlokzathoz hasonlít, csak itt a védőerkély nem a nyugati, hanem az északkeleti sarokban található. Ezt a védőerkélyt is téglából újították fel. A hajó záró-koszorúja alatt, mint a déli homlokzaton, egy sor (8 pár) kötővas található, melyek a belső téren átfeszülő, vas-feszítősodronyok ellentartóit képezik. Ezeket a feszítőszerkezeteket, a felújítás során készítették. Az északi homlokzaton is található egy szabályos téglalap alakú, kőkeretes ajtónyílás, melyet mára elfalaztak.

 

f) A templomerődítés bástyája:

A templom északnyugati sarkában, egy deltoid alaprajzú, élben végződő bástya található. A bástya alsó része, a hanyagul kimunkált osztókoszorúig rézsűs, míg a fölött függőleges. A bástya északnyugati homlokzatát nézve, annak jobb oldalán, egy megrongálódott (talán napot ábrázoló), bemélyülő dombormű található. Ebből a domborműből, egy vízfolyás bukkant elő, ugyanis a bástya alsó szintje, víztározóként szolgált. A bástya oldalainak felső részén, egy-egy négyzetes ágyúlőrés található. A templom főhomlokzata melletti rövid bástyaszárnyon, közvetlenül a templom fala mellett, egy mára elfalazott téglalap alakú ajtónyílás és egy nagyobb ablaknyílás található. Ettől balra, a hosszabb bástyaoldalon, a talaj szintjén is van egy négyzetes, ma dróthálóval takart nyílás (valószínűleg forrásfoglalás volt).

Az osztókoszorú szintjében található a bástya padozata, illetve a ciszterna födéme, melyet szabálytalan kőlapokkal lapoztak le. A szinten körben megtalálható félkör és egyenes záródású lőréseit mára elfalazták. A bástya nyugati, hosszanti oldala melletti ciszterna nyílást, kövekből téglalap alakúra falazták ki, amit vaskeretes rácsozattal fedtek le. A templom északnyugati sarkában, egy téglalap alakú esőgyűjtőt készítettek, mely a tetőről lefolyó csapadékot vezette el. A bástya északkeleti falában négy (a rajzon csak három, a ford.), párhuzamos, négyzetes nyílás található, melyek csatornaként kötötték össze a bástya küzdőterét a ciszterna vizének felszínével (szellőztetés céljából). A bástya falának felső szegélye mentén, egy sor, „S” betűre profilozott konzol található, melyek valószínűleg egy faszerkezetű védőfolyosót hordoztak.

 

g)      A templom tetőtere:

A templomhajó tetőzete eltér, mind az templomszentély, mind a sekrestye lefedésétől. A templomhajó tetőzete, enyhén ereszkedve, kétfelé lejt (nyeregtető, a ford.). Magát a tetőt, egymáson lépcsőzetesen eltolt, kőlapokból készítették. A tetőzet nem foglalja el a tetőtér egészét, mivel a hosszanti oldalai mentén, egy-egy védőfolyosót létesítettek, mégpedig a tető pereme és a mellvéd között. A tető gerincét egy sor cseréppel fedték le. A déli védőfolyosó nyugati végében, egy óraszerkezettel ellátott házacskát emeltek, amit a templomhajó tetőgerincének tengelyével összefüggésben, alacsonyabb, cserepes nyeregtetővel fedtek le. A házacska ajtajának jobboldali ajtószára, egy sekély bemetszésű, hat haránt szárral ellátott, un Lőrinc kereszt alakú, jel, talán kőfaragó (vagy az építő) jel található. Az óraház sarkában, a fal tömegéből kiemelkedve, egy félkör keresztmetszetű féloszlop van, melynek máig megfigyelhető az alapzata és a mára már elpusztult oszlopfőjének a helye. Az óraháznak jelenleg zsindelytetőzete van.  A később felépített óraház helyén, a templomhajó egykor felfelé lejtő tetővégének a maradványai is megtalálhatók. Az óraház északnyugati sarkában, a tetőtér valamikori, fogazott ornamentikájú párkányának maradványai találhatók meg. Az óraházból a védőerkélyre kivezető ajtónak belülről, sekélyen élszedett, egyenes vonalú ajtónyílása van, egy a falból sekélyen kiemelkedő, egyenes eresszel. Az ajtónak kívülről, a fal tömegéből kiugró, egyenes záródású „S” profilozású ajtószemöldöke van. A tetőtér északi védőfolyosójának végében található, kőlapokkal fedett nyílás nélküli „házacska” kisebb a déli védőfolyosó végében találhatónál (azt ma már nem tudni, hogy az eredetileg is itt található két kőlap a tető lezárásaként, vagy egy egykori harangláb talapzataként szolgált-e).

A tetőgerincének tengelyében lévő campanilének (oromfalszerű haranglábazat, a ford.), három függőleges nyílása van. A harangláb nyílásai belülről félkörzáródásúak, kívülről oromfalazatúak. A harangláb oldalsó nyílásainak hiányzik az a belső oromzata, mely a középső nyílás keretének talapzatává alakult át. A harangláb nyílásainak felső ötödének magasságában, egy profilozott koszorú található. Az északi nyílás a harang miatt, körte alakban szélesedik ki. A középső és az oldalsó nyílások közt felemelkedő keretek áthidaló köveit, kezdetleges kialakítású, kettős volutával alakították ki. A középső nyílás csúcsát, egy talapzaton nyugvó, vastag, négylevelű bimbó zárja le. A harangja új keletű (dátum nincs rajta), de maga a harangláb is felújítottnak hat. A déli harang az óraház mechanizmusával áll kapcsolatban a középső a cserepeken át, a templomhajó belsejével. A tetőtér északi védőfolyosójáról a haranglábhoz vezető lépcső is újabb keletű.

A templomszentélynek és a sekrestyének lapos tetőzete van, amit egy lépcsővel kötöttek össze a templomhajó tetőterének védőfolyosójával. E lépcső falazata, a tekintet elöl rejtve, a szentély tetőterében található. Az alatta lévő kicsiny, téglalap alakú helyiséget, egy kőlappal zárták le.

A templomhajó tetőterének déli oldalt záró lépcsőzet, egyben a déli védőfolyosó sorompójaként is szolgált. A későbbiekben megfordított lépcsőzetet, a konzolokon nyugvó védőerkély zárja, ahonnan korlátok nélkül, a védőfolyosóra lehet kijutni. Az itteni konzolok, ahogy máshol is, kettős szerkezetűek. A konzolok bemetszései arról árulkodnak, hogy a védőerkély, korábban másféle lehetett.

 

h)      A templombelső:

A templom belülről áll, egy szabályos téglalap alakú, egyhajós templomtérből és egy szintén szabályos téglalap alakú szentélyből, mely szűkebb és alacsonyabb is a templomhajónál. A templom mindkét terét, felcsúcsosodó dongaboltozattal boltozták be. A szentélyt egy diadalív alatt lehet megközelíteni, melynek sarok-pilaszterei, az alapok és az oszlopfők közti zónában, téglalap metszetet mutatnak. A diadalív oszlopfői, a szentély déli és északi falában, egy koszorúban folytatódnak. A csúcsíves diadalív keretét, ugyanúgy profilozták, mint a pilasztereket. A diadalívet, szürkére vakolták. A szentély jobb oldalán lévő, gazdag profilozású ajtókerettel rendelkező ajtó, a sekrestyébe vezet. A szentély jobb oldali falában egy alul rézsűs, felül félköríves záródású ablak található.

A diadalív jobb oldala mellett, egy orsószerű, gyertyatartó található, melynek koncetrikusan elhelyezkedő, három lépcsőből álló alapzata van, míg a csúcsát egy fogazott frízzel és egy konvex koszorúval zárták le.

A mennyezet díszítése két, háromágú szalagból áll, melyek a mennyezet vége felé megerősödve, egy elliptikus mezőben záródnak, amiben egy tőrrel átszúrt szív található. A szentély falának támasztva, térdeplőkkel ellátott, padszerű imazsámolyok vannak. A fából készült oltárt, egy három lépcsővel ellátott, vörös márvány alapzatról indították. A szentély padozatát, kőlapokkal burkolták, egy átmenettel a hármas szentélylépcsőnél. A szentély padozatának közepén, egy három traktusból készített sírkőfedél található (1. számú sír), melynek kerete kissé kiemelkedik a padozatból. A sírkőfedél traktusait, két eres, mély bemetszések választják el. A középső sírkőlapon, egy kör alakú mező található, melyben egy nyolc bemetszéssel kialakított virág dombormű van, a bemetszések között keskeny levelekkel. Mindez a folyosóról is látható. A sírkőfedél hosszanti oldalait, vasból készült pálcákkal erősítették meg. A sírkőfedél-mezők, két, növényfonatokkal övezett feliratot és egy domborműszerűen kivitelezett címert hordoznak. A feliratok betűi, az oltár homlokzata felé fordulva olvashatók.

A legalsó felirat az alábbiak szerint hangzik:

 

PETRUS FABRIUS SIBI

CETERISQUE SACERDOTIBUS

TANTUM VIVENS POSUIT

MDCXXXIIII

 

A felső felirat pedig az alábbiak szerint:

 

NE DIFERAS AMICE

HODIE MIHI CRAS

TIBI

 

A sírkőfedél címere, ennél összetettebb. A címer áll: egy középső mezőből, melynek elliptikus szegélyét, mindkét oldalon, egy-egy kövér levél szakítja meg. A címert, öt pár, szimmetrikus, csigavonalakkal hímezett növényi szár is körbefogja, kivétel a második pár alsó része, mely egyenes záródású. Az öt pár növényi szár, egyetlen, négylevelű virágot hordoz, a szárak között, egyébként egy korona található. Az első pár növényszár között, egy növénymag, vagy egy háromlevelű virágkehely van. A címer nyugati oldalából, egy csákány emelkedik ki.

Az oltár mögötti szabályos négyszög alakú nyílást kőből készült kerettel szegélyezték, ami a világos vakolat alatt is megfigyelhető. Ez a nyílás, egy dongaboltozatú, keleti oldalán elfalazott ablaknyílású helység bejáratául szolgált. E helység keleti fala menti mennyezetében, egy függőleges szellőzőnyílás található. A helyiség, a szentelt olaj tároló-helységeként szolgálhatott, amit a régebbi, gótikus templom fala és a az újabbkori erődítési burkolófalak között alakítottak ki. A szentély falait és boltozatát, világos színűre vakolták.

A templomhajó padozatát, zömében sírkőfedelekkel burkolták. A 42 sírkőfedél számozása, kettőről indulva, a 43-as számmal zárul. A sírkőfedelek, öt haránt és nyolc hosszanti sorban helyezkednek el. Az átlót tekintve, csak a 22-es és a 43-as sírt látták el címerrel. A sírok számjegyeit, már a barokk korban alakították ki (felvételi rajzuk, máig fennmaradt).

Szinte az összes sírkőfedél azonosnak tekinthető abban, hogy díszítés és keret nélküliek, kivétel a 3-as, a 4-es és az 5-ös sírokat borító kőlapok, melyek az 1-es sírkőfedéllel azonos, sekély domborművű, virágdíszes keretekkel rendelkeznek.

E sírkövek díszítésében három eltérés tapasztalható:

Ötlevelű virágok, hat esetben a sírkőfedelek nyugati és keleti peremén találhatók, további három esetben nyolclevelű virágok vannak a sírkövek közepén. E sírkövek betűi és címerei, ugyanúgy fekszenek, mint az egyes sírkővé. A 3-as számú sírkőfedél felirata, egy félköríves záródású, fülkeszerű bemélyedésen belüli szabályos négyszögben található. A körív és a sírkőfedél kerete közt, egy háromszögletű mezőben, egy egyenetlen bemetszésekkel kialakított virágdíszítés van. A profilozatlan körív szárai, egy-egy domborműszerű oszlopból indulnak ki, amit azonban nem dolgoztak ki teljesen, hanem az alsó részén egy elnagyolt talapzattá szélesedik ki. A sírkőfedél kicsiny oszlopfőinek magasságában, egy címermező van, melyben egy állatfigura egy fatörzsre mászik. A címermezőt egy kusza növényfonat fogja körül. A sírkőfedél felirata, részben olvashatatlan:

 

     BERN/ARDO/DI

….

ST/EPHANO DE/

OCELICH – ET -

SUI HE/RE/DI –

M D L XXXIIII

A---------R

 

A simára kopott felirat alatt, egy szabályos négyszög alakú, megmagyarázhatatlan embléma található, ugyanis a díszítését egy koponya és csontok képezik. A sírkőfedél mindkét oldalán a felemelésére szolgáló fogantyúk vannak. Az ötös számú sírkőfedélen, egy szabályos négyszög alakú mező mutatkozik, a hármas sírkővel azonos keretben. A mező belsejében különböző betűtípussal (?rotulus) kialakított felirat van, a sírkőfedél további domborműveit redők képezik. A felirat az alábbiak szerint hangzik:

 

NICOLAI FAMI

LIA FABRI EXTR

EMUN SUUM

CONDIDIT DOM

ICILIUM (ez a sor a végéig, egy növényi ornamentikában folytatódik)

MDLXXXIIII

 

A sírkőfedélen lévő kerek címer külső keretét, egy vastag girland képezi, a címermezőt pedig éles-szög mintázat övezi, ám a címermező bal és jobb oldala nem teljesen szimmetrikus. A címermezőn, egy ferde szalag fut át, ami korábban egy feliratot hordozhatott. A mezőben az alábbi felirat olvasható:

 

P    M

F

 

A címert két oldalról, egy-egy, eltérő méretűre készített, „puttó” tartja. A címer felső szélének közepén, egy szárnyas, koronás angyalfő van. A sírkő alakjai már annyira lekoptak, hogy fizinómiájuk felismerhetetlen. A négyesszámú sírkőfedél, eddig feldolgozatlan.

A sírkövek vonala, az oltár alapzat oldalfaláig ér. A templomhajó menzája, az oltár magasságáig sárgaszínű, feljebb fehér, mint ahogy a boltozat is, amit egy szürkére vakolt koszorú oszt meg, melynek a profilozása megegyezik a szentély osztókoszorújáéval. A koszorú keskeny oldala, leginkább egy szürke szalagként jellemezhető. A diadalív csúcsán, egy kiugró, profilozott lezárású konzol van. A templomhajó boltozatán, ugyanolyan díszítés található, mint a szentélyén, azaz egy kék mező közepén, egy nyolclevelű virág van, melyből egy gyertya nyúlik ki. A templomhajó boltozatában, a hajó nyugati fala mentén, három nyílás található, két nagyobb, négyszög alakú, melyek közül a jobboldalin, az óramű nehezéke emelkedik fel, míg a baloldali le van zárva. A középső nyílás kisebb és a harangkötél áthúzására szolgált.

Maga a templombelső meglehetősen jól megvilágított, noha csak két ablaka van a déli és ugyancsak kettő a nyugati falban. A templom ablakai belülről sokkal szélesebbek, mint kívülről, mivel tölcsérszerűen szűkülnek. Mindkét kapuzatból, két-két lépcsőfokon lehet a templompadlózatára lépni. Csak belülről látható, hogy az oldalsó kapuzat bal oldalába, egy darab kőből készített szenteltvíztartót építettek, melynek alsó részét, egy kagylóhoz hasonlóan faragták ki.

Azt nem tudni biztosan, hogy a sekrestye részét képezte-e, az eredeti templom együttesnek. Lehet, hogy a sekrestyetér eredetileg is létezett, csak a kinézetét változtatták meg, de az is lehet, hogy teljesen új építésű. A sekrestye jelenleg, mindenekelőtt, közlekedési helyként, de sekrestyeként is szolgál. A lépcsőzet a helyiség északkeleti sarkából indul, majd a falak mentén csavarodik fölfelé. A lépcsőzet kőből készült és fakorláttal rendelkezik, melynek függőleges faoszlopai, egy-egy jobban kiugró lépcsőfokra támaszkodnak. A sekrestye padlóját, egyenetlen méretű, téglány alakú kőlapokkal burkolták le. A sekrestye-lépcsőtorony alsó szintjén, három puskalőrés található (egy kisebb és egy nagyobb a nyugati oldalon és még egy a keleti oldalon). Kb. 3 méteres magasságban, a sekrestye déli és északi falában, két-két konzol van. Az nem látszik, hogy mit hordoztak, lehetséges, hogy az eredeti sekrestye mennyezetét. A sekrestye megvilágító ablakának felső szegélyének szintjében található födémet is hasonló kőkonzolok hordozzák, melyekből kettő-kettő a nyugati és a keleti falon van, egy az északin. A födém déli oldala, a lépcsőszerkezetnek támaszkodik. A sekrestye boltozatának alsó szegélyén, egy profilozott koszorú van, az alatt lévő falban pedig egy sor furat, melyekbe nyilvánvalóan egy valamikori, fából készített mennyezet, vagy födémszerkezet illeszkedett. A fél-kupolaalakú boltozatot, koncentrális, donga alakúra metszett kősorokból építették.

A szentélyben lévő oltáron kívül, még további négy oltár található a templomhajóban. Az egymással szemben felállított mellékoltárok mindegyikének az alapzatát, két lépcsőfok képezi. Az oltárok alapzatai és a stipes-ei (az oltár alépítménye, a ford.) kőből készültek, a retabulum (oltártábla, szobrokkal gazdagon díszített oltárfal, a ford.) fából. Ezek az oltártáblák, egy valamikori nagyobb tabernákulum (szentségház, az oltáriszentség őrzésére szolgáló díszes, zárható szekrényke, az oltár közepén, a ford.) keretét képezték, mely időlegesen a Szt. Lőrinc templomban is megtalálható volt.

A bal első mellékoltár a legegyszerűbb. A kétlépcsős oltáralapzat vörös márványból készült, a rajta emelkedő oltáralépítmény fehér márványból, a berakásai színes márványból. Az oltáralépítmény sarkait, sekélyen kiemelkedő pilaszterszerűségre (pilaszter-falból kiugró, falba épített pillér, a ford.) képezték ki, talapzat és oszlopfő zónával. Az oltáralépítmény alapja és menzája (az oltár asztal azon része, ahol az áldozatot bemutatják, a ford.) profilozott, az attikáját (főpárkányok feletti, mellvédszerű felfalazás, pártafal, a ford.) fél oszlopok és kompozit (kevert jón és korinthuszi oszlopfő) oszlopfők hordozzák. Az oltár predellája (a menza és a retábulum közti rész, azaz, ami a kettőt elválasztja, a ford.), két, növényi ornamentikával díszített táblából áll. A fél-oszlopok között, egy tabernákulumot tartó félköríves záró-keret van, melynek pereme profilozott. Az attika áll: egy profilozott architrávból (oszlopfők fedőlemezén nyugvó főgerenda, a ford.), egy frízből (párkány alatti, rendszerint domborművekkel ellátott vízszintes sáv, képszék, a ford.) és egy kiugró párkányból, melynek alsó részét, fogazott ornamentikával díszítették. Az egészet egy félköríves oromzat zárja, a csúcsán egy növénydísszel. A felirat szerint, az oltár predellumja, Celestin Medović tabernákulumát hordozta.

A jobb első mellékoltár, gazdagabb kivitelezésű. A talapzat lépcsői, szintén kőből készültek, a legfelső lépcső felszíne, színes márvány berakást hordoz. Az oltár közepének és sarokpilasztereinek domborműveit, növényi ornamentikával díszítettek. A kiemelkedő menza is profilozott. Az oltár predellája, mely az oszlopok alapzatát is hordozza, egy darab, növényi ornamentikával díszített, téglalap alakú mezőből áll. Az innen indított attikát, egy architráv és egy kidomborodó, növényi és fogsor ornamentikás fríz szakítja meg, valamint egy hangsúlyos párkány. Az oltárt egy megtört ívű oromfal zárja, az alsó részén fogsordíszítéssel, mely ferdén, egy kettős, volutás oszlopra támaszkodik. Az oszlopok között, egy konzolon helyezkedik el Szűz Mária szobra a gyerekkel. A preddella, a felirata szerint, valaha Stefan Celestia képét hordozta (Karmelai Boldogasszony).

A baloldal másik mellékoltára, egy kétlépcsős fehér márvány alapzatról indul, melynek felső lépcsője, sárga, vörös és fekete márvány berakást hordoz. Az oltáralépítménye (stipes) egyszerű, mint ahogy az a templomhajók északi falán lévő mellékoltároknál megszokott dolog volt, mivel ez az oldal a napfény hatására elevenebbnek tűnt, ugyanis a templomhajók déli fala sokkal gyengébben megvilágított. Az oltáralépítmény színes márványberakást hordoz, míg a sarkain sekély pilasztereket alakítottak ki. Az alépítmény fából készült oldalszárnyai, márványt imitálnak. A predella és az oszlopok közti zónában, egy növényi díszítésű lap található. Az attikát, két kannelúrás (oszloptörzsön, hosszában futó rovátka, vájat, a ford.), kompozit oszlopfős fél-oszlop hordozza. Az oszlopok között egy girlandos párkány van, melynek felső osztattában egy dicsfényes (aureóla) fejecske van. Az oltár attikája, az első mellékoltáréhoz hasonlít, de a párkánya hangsúlyosabb. Az attikát középen, egy fejet ábrázoló konzollal támasztották alá. Az oltárkép kerete, az oszlopok, és a párkány alkotta hármas mezőben, két, nagyon jó minőségű, angyal relief található. Az oltárt egy megszakított, gazdagon profilozott zárófejezet zárja. A mára már eltűnt oltárszobor talapzatát egy kettős volutáról indították. A predella felirata szerint, az oltárkép alkotója, Giuseppe Alabardi volt.

A jobboldal másik mellékoltára, egy díszítés nélküli, két lépcsős talapzatról indul, de az oltáralépítménye gazdagon és dinamikusan díszített. Az oltáralépítmény, egy profilozott alapról indul, hogy aztán az egész felszíne, egy voluta alakzatba csavarodjon. Az alépítmény közepén, egy címerszerű mező található, mely körül sötét márványberakás van, amit egy ágas-bogas növényi díszítés fog körbe. Az oltárt egy több színű márvánnyal berakott, profilozott párkány zárja. A retábulum nyugtalan díszítései, hasonlóak a másik baloldali mellékoltáráéhoz, de emennek a kialakítása hangsúlyosabb. Az oltár frízén, mint ahogy az oszlopokon és a párkányt tartó konzolon, egy-egy angyalfej található. Az oltár attikája megfelel a másik baloldali oltárénak, de az alapzat és az oromzat közti rész erőteljesebb. Az attika alapzatán, egy drapériás angyalszobor található, aki a kezében egy fémkoronát tart. A predella felirata szerint, ez az oltár, is Giuseppe Alabardi tabernákulumát hordozta.

A szentély mellék oldalainak egészét elfoglaló főoltár a legnagyobb és a legpazarabb. Az oltár egy vörös márványból készült, háromlépcsős talapzaton emelkedik. Az oltáralépítmény egyszerű, masszív és nyugodt hatást kelt, noha az alapja profilozott és a sarkain, sekély pilaszterhez hasonló díszeket alakítottak ki. Az oltáralépítmény közepén egy növényornamentikás díszítés található, kagylókkal és angyalfőkkel. Ugyanilyen angyalfők vannak a sarokpilasztereken is. Az angyalfejeket utólag, feltehetően a Rendić család rakatta fel. Az oltár menzája is egyszerűen profilozott. A menzán, hat színes, fából készített és két fém gyertyatartó van. Az oltár közepén lévő tabernákulumot, I. Rendić készíttette. Az oltár attikáját, két kannelúrás oszlop és két, kompozit oszlopfős fél-oszlop hordozza. Az attika alapzatán is van egy angyalfő. Az attika háromszögletű oromfalában, egy félkörív záródású fülkében, két, egészalakos szobor található: balról Szt. Jeromos az oroszlánnal, jobbról Szt. Miklós egy könyvvel, püspöki pásztorbottal, mitrával (püspöksüveg, a ford.). Az oszlopok egy frízt, egy architrávot és egy párkányt hordoznak. Az oltár fél-oszlopai fölötti, angyalszobros posztamens, volutaszerűen hajlik meg. Az oltár oszlopai, egy megszakított, háromszögletű oromfalat hordoznak, melynek ferde befogóira, evangélista szentek szobrai támaszkodnak. Az oromfal szárainak csúcsában, egy sekély, angyalfejes, volutás kialakítású konzol található. Ezt a konzolt két, meztelen, lebegő angyalka tartja. Az oromfal fölött, még egy romfal található, melynek szárai, megtört „S” betűt formáznak. Az oromfalak szárai közti teret, két voluta és egy angyalfej tölti ki. Az ez alatti részt egy üvegtábla zárja, melynek helyén, valaha feltehetően egy ikon volt megtalálható. Az oromfal ferde szárának, proféták szobrai támaszkodnak. A posztamens közepén, melyet két voluta tart, Keresztelő Szt. János szobra található, bal kezében egy kereszttel, míg a jobb kezét szónoklatra emeli. A predella baloldalán lévő felirat szerint, a Mária szülése oltárkép alkotója, Veronai Pál volt, míg a predella jobboldalára, a művész születésének és halálának évét írták fel. Ma a kép alkotójának, a sciuriai Giano Antoniot tudják be.

A bal első mellékoltáron lévő Szt. Antal apát szobra, nem ehhez az oltárhoz tartozott. A szobornak rendi ruházata, hosszú fehér szakálla, haja és glóriája van. A bal kezében egy pásztorbotot tart egy haranggal, a jobban egy vöröslő rögöt, ami valószínűleg egy lángra asszociál. A szobor bal lába mellett, egy vadkan található. A színezett, egész alakos szentszobrot, egyetlen keményfából faragták.

A főbejárattól jobbra, egy hordozható, alapzattal és oszloppal rendelkező, kör alakú, sekély edény formájú szenteltvíztartó van. A szenteltvíztartó alapzata, egy négyzetes plinthosszal (talplemez, a ford.) indul, majd kör alakúvá válik, két torusszal (vmely sík egy tengelyt nem metsző körének a tengely körüli forgásból származó forgásfelület, a ford.) és egy trochylusszal (kifelé hajló párkányprofil, a ford.). A plinthoszt és az alapzatot egy voluta kapcsolja össze. A szenteltvíztartó edény oszlopát, kettős körte alakúnak képzelték el. Az alapzata egy négyzetes és egy kerek lappal is bír. A két körte alakú oszlop-fél között egy tojásdíszes (ovulusz) koszorú van. Az oszlopfője, egy kerek, tojás ornamentikával díszített kőlap, mely után már a szenteltvíztartó edénye kezdődik. Az edény alját kagylószerűen alakították ki, három szegélypánttal. Az edény közepében egy kerek kiemelkedés van, ami egy archaikusan kifaragott, szárnyas angyalfőt formáz, mely laposságával és szimmetriájával, egy ikonhoz hasonló grafikai hatást kelt

A sekrestye északi falának megerősítésében, egy kőkereszt található. A kereszten lévő Krisztus lábait, szögekkel erősítették oda. Az egész kereszt kidolgozása, dalmáciai hagyományokat mutat.

 

i)        A templom értékeinek megállapítása (valorizációja) és stíluselemzése:

Verboszka templomerődítésének jelenlegi kinézete, az ilyen fajta építmények egy különleges formáját képviseli. Monumentális és a környező házak teteje fölé emelkedő tömegével, érinthetetlenséget sugallva, abszolúte uralja az egész települést.

A templombelső kialakítása, három stíluskategóriába tartozik – gótika, reneszánsz és barokk. A gótika részét képezik a boltozatok és az ornamentális kifejeződések. A stílusjegyek, különösen a sírkőfedeleken keverednek. A 3-as számú sírkőfedélen, a reneszánsz fülke kivételével, a gótika elemei (növénydíszítések, koponya) fejeződnek ki, de gótikus elemek („puttó” alakok) figyelhetők meg az 5-ös számú sírkőfedélen is. A későbbi, 1-es számú sírkőfedél, erősebben hangsúlyozott reneszánsz elemekkel bír, noha az árnyékhatást kifejtő egyes bemélyedései éppen olyan kuszák, mint amilyenek bizonyos manierisztikus (a reneszánsz és a barokk művészet átmeneti stílusa, a ford.) alkotásoknál figyelhetők meg. Hasonló szimbiózis figyelhető meg a hordozható szenteltvíztartón is. A kisebb szenteltvíztartónak (a déli kapu mellett) a kialakítása, viszont teljesen reneszánsz. A templom reneszánsz kapuzatát, a nem is oly távoli múltban, fokozatosan faragták át az ősi román kapuzatból úgy, hogy az ornamentális díszítéseit, gótikus, majd reneszánsz motívumokra cserélték.

A templom általánosságban, reneszánsz hatást kelt. Barokk koriak az oltárai és a berendezés későbbi módosításai, amit a korábbi stílusok addíciójaként alakítottak ki. A templomerődítés övezetében is megfigyelhető, a valamikori, erődítetlen, 16. századi, part-menti település meglehetősen nehéz sorsa, de érdekes a templomnak az a funkciója is, amit a település társasági és politikai életének kombinációiban, azzal szimbiózisban betöltött.

Verboszka, Kegyes Szt. Mária temploma, egy olyan egyedi és különleges példa (a közeli Jelsza templomerődítéseinek más az alakja), mely nagyon jól dokumentálja a horvát történelem tragikus korszakait, de már csak művészeti értékei miatt is több figyelmet érdemelne.

29.  Portus de Pitue, 202. oldal, fons vocata Ielsa qui est prope mare, 50. és 51. oldal, Ad Ielsa usque ripam maris, 46. oldal…

30.  A templomot, N. Duboković szerint, 1519-ben alapították. „Gradnja i povijest crkve – tvrđave u Jelsi, Prilog povijesti umjetnosti u Dalmaciji (A Jelsza-i templomerőd építése és története, Adalékok Dalmácia művészettörténetéhez, 18. Split, 1970, 105. oldal)

31.  Lásd előbbi, 106. oldalát.

32.  Hoc opus factum fuit laudem dei et hominum belli post templi huius aedificationem anno 1535.

33.  A templomerőd leírása:

 

A torony:

A torony alaprajza négyzetes. A falkorona pártázata, mára csak részben maradt fenn. A falkorona keleti oldalán két nyílás van, mégpedig a sarkok közelében, a nyugati oldalon szimmetrikus elrendezésben négy nyílás van, a déli és az északi oldalakon három-három. Az északi oldal nyugatról legelső nyílása alatt, egy befelé tölcsérszerűen szélesedő lőrés található, amit valószínűleg utólag készíthettek, mivel az utca melyet ellenőrzése alatt tartott, láthatóan későbbi keletkezésű. A lőrés ilyetén elrendezését, a település urbanizációs szövetének megváltozása idézte elő. A többi lőrés, balról jobbra, az első és a második, a kikötőből felvezető utat ellenőrizte, a harmadik lőrés közvetlenül a kikötő fölött helyezkedik el, miután ahol ma kisebb házak vannak, az valaha beépítetlen terület volt.

A keleti oldal első nyílása alatt egy szélesebb, tölcsérszerű lőrés van, mely valaha egy vastagabb csövű fegyver befogadására szolgálhatott. Ez a lőrés, a templom északkeleti sarka előtti térség ellenőrzését látta el, ahonnan az egész területet tisztára lehetett söpörni. A keleti oldal középső lőrése, egy kisebb ágyú számára volt alkalmas, innen biztosították a templom keleti feljáróját. A déli és a nyugati oldalon nincsenek lőrések, ám a nyugati oldal szegélye mellett, két vájat található, melyek a külsőfalban lévő, egykoron egy faszerkezetű védőfolyosó tartókonzoljainak a fészkéül szolgálhattak.

A tornyot, szabályos vonalvezetésű és gondosan illeszkedő, hasáb alakú, zöldes-színű, kemény (gránit?) kövekből építették fel. A tornyot egy alacsonyabb tetőzettel fedték le. A tetőtérben, máig jó néhány, régi, díszített – profilozott gerenda maradt fenn, melyek alakja eltér a ma használatosoktól.

A torony második emeletére létrán keresztül lehet feljutni, mely a délnyugati sarokból indulva, a nyugati fal mentén húzódik. A emeletet, két erőteljesebb, észak-dél irányú gerenda hordozza, melyen egy kelet-nyugat irányú gerendaszerkezet van, amire két rétegben, deszkákat fektettek.

A torony első emeletét kupolaboltozattal boltozták be, amit vastag vakolattal egy kompakt, amorf tömeggé alakítottak át. Az emeletre egy kettős ajtón át lehet feljutni, melyek közül az északit téglával tömedékelték el. Az ajtószárnyat az ajtókeretre akasztották fel, de ennek előtte az ajtófülke belseje felé nyílott. Az ajtó eredeti szerkezete, az ajtófülke furataiból megítélhető. Az ajtófülkét szegment ívesre boltozták, de úgy, hogy az ajtószemöldök fölött egy sekély hajlású, tehermentesítő ívet alakítottak ki. Az ajtó mindkét oldalán, egy-egy tölcsérszerű puskalőrés található. Az első emelet egyik helyisége, a bejárati rész szintjénél két lépcsőfokkal magasabb, míg a nyugati fal melletti helyiség, négy lépcsőfokkal magasabb. Az első emelet déli és északi oldalában, három „fecskefarkszerűen” elágazó lőrés van, ahonnan a lövészek keresztbe tüzelhettek. Az északi lőrésekből, elsődlegesen a kikötő északi feljáróját és a templom előtti lejtőt védték, másodlagosan az északkeleti sarok előtti teret és az északi fal előtti teret, harmadsorban a templom északkeleti sarkát és a templom előtti középső teret. A lőrések irányválasztékából látható, hogy a pillanatnyi szükségletek szerint készültek, mivel a lőrések elferdített irányzékai nem egyeznek. A torony keleti oldalának lőréseiből, elsődlegesen a középső térség előterét és az északkeleti térséget védték, másodlagosan a délnyugati sarok előterének egy részét és az északkelti sarkot, harmadsorban, innen tartották ellenőrzés alatt a délkeleti sarkot, de ezt a lőirányt jelenleg a bástya keresztezi és zárja le, ami azt bizonyítja, hogy a bástyát később emelték a toronynál.

 

A templomerődítés bástyája

A haditechnika folyamatos változása miatt, a templom déli oldalához egy alaprajzában szabálytalan ötszög alakú bástyát építettek hozzá, mely a torony délkeleti sarkára támaszkodik. A toronyból a bástyába, szabályos négyszög alakú ajtónyílásokon és két lépcsőzeten keresztül lehet átmenni. A bástya nyugati részén lévő alsó lépcsősornak, viszonylag alacsony az átjáró fülkéje, mellette egy szabályos négyszög alakú csatorna található, mely mindkét helyiséget összekötötte (azt nem tudni, hogy valamiféle kiöntőnyílás volt-e, vagy esetleg egy macska átjáró). Az ajtónyílás fülkéje a torony tere felé szélesedik és ezen az oldalon volt az ajtószárnya is. A torony ideeső lőrése, részben máig fennmaradt. A bástyát, mint a tornyot, ugyancsak pártázott falkorona zárta, amit mára teljesen elfalaztak. A torony déli oldalán lévő pártázatnak, öt foga és öt nyílása volt. Az tény, hogy valaha alacsonyabb volt, mint jelenleg. A pártázat minden fogazatában, egy-egy tölcsérszerű lőrés volt. A bástya nyugati oldalán lévő pártázatának, csak két nyílása volt, míg a keleti oldalának négy, melyek közül az utolsó, az északkeleti sarokban lévő, megegyezik az északi oldal első nyílásával, melyen kívül, itt még egy található. A bástya puskalőréseiből ellenőrizni tudták: északon - a torony keleti fala előtti udvart, keleten – a templom előtti teret tudták tisztára seperni, délen – azt a teret, ahol ma magasabb házak állnak, nyugaton – a torony déli homlokzata előtt fekvő udvart, ahonnan valójában, egyedül csak a templom déli oldalkápolnáját vehették célba, ami azt bizonyítja, hogy ez az oldalkápolnát (mint ahogy a többit is), mindenképpen a bástya után építették fel. A bástya alsó része, egy kőkeretezésű, négyzetes lyukon keresztül közelíthető meg. Ez a lyuk a bástyaterem közepén, a nyugati faltól, kb. 1,50 méterre található. A lyuk keretezés déli részének kopásíve azt bizonyítja, hogy odatámasztották a létrát. A lyukat egy kőlappal fedhették le. Hasonló, de keskenyebb nyílás található a bástyatér keleti részén is. A pártázat elfalazott nyílásába, másodlagosan egy menzólát falaztak be, csak úgy, díszítő elemként. A bástya második emeletének déli falában, három nyílás található, melyek talán egy védőerkély részét képezték. A bástyát, négy-oldalra hajló, azaz sátortetővel fedték le. Míg a torony cserepei hornyoltak, addig a bástyáé, un. „francia” módiak.

A bástya elő emeletét, a sekrestye tetőteréből lehetett megközelíteni. A bejárat a nyugati oldalon van, az ajtókerete faragott, az ajtófülke oldalai ferdék. A bástyateret, szegment-íves dongaboltozattal fedték be, amit radiálisan összerakott ék alakú kövekből készítettek el. A bástya első emeletének északi oldalán lévő két puskalőrésből, a templom előtti teret tarthatták ellenőrzés alatt, a keleti és a déli oldal két-két lőréséből, a bástya előtti teret söpörhették tisztára. A nyugati oldal lőrése, a sekrestye tetejére és a déli oldalkápolnára (ismét!) irányul. A bástya keleti és nyugati, egymással szembeni falában, gerendafészkek láthatók, egy ezzel azonos méretű gerendafészek sor található a bástyatér boltozatában is (talán a kifeszítésére?)

A bástya földszintje, ma egy teret képez a sekrestyével. A bástya északi oldalán, éppen a boltozat alatt, egy kisebb nyílás található, az alatta lévő, mára eltömedékelt, nagyobb, szegment ívvel átkötött ablaknyílás (ágyúlőrés?) csak kívülről látható. A bástya emeleti bejárata alatti magasságban, egy félköríves, konvexszerűen kihasasodó profilú koszorú fut körbe. A bástya első emeleti lőréseinek, szegment ív, vagy egy nagyobb félkörív nyomokat hordozó ablak átkötéseit, másodlagosan szélesítették ki. A bástya minden lőrése, a homlokzatokon nyílik.

 

A sekrestye:

Mint ahogy azt már említettük, a sekrestye a bástya földszintjének egy részéből áll (a bástya déli falának vonaláig) és részben a bástya nyugati falának eltávolítása után, egy utólag felépített helyiségből. A sekrestyét kőlapokkal fedték le, az egyszerű elgondolás szerinti sekrestyét, a templom demilitarizálása után alakították ki. A sekrestye bástyára eső részét, két konzolokon nyugvó, kissé csúcsos keresztboltozattal fedték be, a konzolok háromszögletűek, egy-egy lapított golyóval díszítettek. A sekrestye déli falában lévő nyílásoknak, szegment-íves fülkéjük van. A hosszúkás nyugati szárnyat, szegment-íves dongaboltozattal fedték le. A sekrestyéből mind az udvart, mind a templomszentélyt meg lehetett közelíteni. Az udvarra nyíló ajtónak pálcatagos ajtókeretezése van, amihez az ajtószemöldök nem illeszkedik.

 

A templom tetőtere:

A templom tetőterét, egy a bástya ajtajával szembeni, szabályos négyszög alakú, kőkeretes nyíláson át lehet megközelíteni. Az ajtó alatt három lépcsőzet van. A tetőtér déli és északi oldalát, egy-egy árkádsor szegélyezi (négy délen és öt északon), melyek közül a délin, egy védőfolyosó fekszik, melyről a puskalőrések közelíthetőek meg. A tetőtér északi részét egy lépcsőzet zárja, mely valaha lenyúlt a földszintre, azaz a templomtérbe is. A két védőfolyosó közt fekvő részt, jó néhányszor átrendezték, valószínűleg a háromhajós templomtér hornyolt cserepekkel fedett tetőzetének a megmagasításakor, mely közvetlenül a templomhajók boltozatán fekszik, ezért a tetőtérnek valódi mennyezete nincs is. A tetőtér ajtaja másodlagosan készülhetett, mivel éppen a falkorona pártázatának egyik fogazat alatt fekszik, mely valaha végig futott a templom tetőterén, de jelenleg el van tömedékelve. Ez azt bizonyítja, hogy a védőfolyosó egészen a torony nyugati falkáig ért. A déli védőfolyosónak, hat lőrése van, de felsejlik egy hetedik fogazat is, mely ketté van vágva. A védőfolyosó lőrése azonosak a bástya lőréseivel. Az északi védőfolyosó, nyugaton valamivel hosszabb volt, mint a déli. A tetőterasz északkeleti sarkában lévő ív nyomaiból megállapítható, hogy legalább egy árkád létezett a keleti falon is. A tetőtér falazatának hossza a harangtoronyig ért, de csak a nyomvonala figyelhető meg. A torony elfalazott északi ajtajának a kőkeretezése, különböző darabokból áll. A torony nyugati falának déli végében, egy féltető nyomai figyelhetők meg. A bástya és a templom tetőtere közti sekrestye tetejét, kőlapokkal fedték le. A szentélytér, azaz a torony földszintjének déli ajtaja is ide nyílott. A tölcsér bélleletes ajtó kőkeretezése kitűnő munka, sőt egy levert mérmű nyomai is láthatók.

 

A templom szentélye és hajója:

A szentélyt keletről, két azonos nagyságú, faragott (újonnan, vagy átfaragott) kőkeretes, csúcsíves ablak világítja meg. A szentély északi ablaka alatt van egy oldalbejárat, melynek faragott kőkeretezése és ajtószemöldöke, teljesen másodlagos elhelyezésű. Mint ahogy már említettük, a szentély a torony földszintjét képezi. A szentélyt, bordatagos, felcsúcsosodó keresztboltozattal fedték be. A kerekded profilú bordatagokat olyan konzolok hordozzák, melyeket mellalakos angyalkák tartják. A talán 1534-hez köthető angyal fejecskék a reneszánsz ideának megfelelően, meglehetősen primitívek. A konzolok indító párkánya, lépcsőkkel gazdagon profilozottak. A szentély ablakait, lehetséges, hogy utólag nagyobbították meg.

A háromhajós templom középső hajója valamivel szélesebb, amit hat kereszttartón nyugvó, felcsúcsosodó dongaboltozattal fedtek le. Az oldalhajóknak, megközelítőleg egynegyed körcikknyi boltozata van, a boltozatok terhét öt félkör alakú árkád viseli. Az árkádok, élesre metszett négyzetes pilonokon fekszenek, melyek alsó és felső részei, egy-egy lábazatba és oszlopfőbe kötnek bele. A bővítés eredményeként létrejött hatodik fél-árkád, a diadalív, kb. egynegyed ellipszisnyi pilonjára támaszkodik. A templom karzata a nyugati falon található, amiről a torony is megközelíthető. A középső hajó boltozata, a pilonokról induló toldásokon (megerősítéseken) fekszik. A toldások először egy konzollá szélesednek, majd egy párkánnyá, aztán visszaszűkülnek a boltozat ívéhez. A toldások profilozása sematikusnak tekinthető.

A templomhajót, a második és az ötödik kereszttartó mindegyik oldalán, egy-egy (azaz négy, a ford.) ablak világítja meg. A harmadik kereszttartó zónájában egy-egy kisebb, az ötödiknél egy-egy nagyobb kápolna nyílik. Az oldalkápolnákat a templomhajónál később építették meg. A nagyobb oldalkápolnák (egy délen, a másik északon) alaprajza megközelítőleg négyzetes, a keleti és a nyugati oldalukon, egy-egy félkörív záródású, tölcsér-bélleletes, faragott kőkeretes ablaknyílással. A templom északi fala mellé, még két kisebb kápolnát is építettek. A nyugati kápolnát, mely szinte az eredeti homlokzat vonalába esik, nyeregtetővel fedték le, és egy lencse alakú ablakkal világították meg. A templom északi oldalán lévő kisebb nyugati és a nagyobb keleti kápolna között, van még egy kápolna, melynek alaprajza négyzetes, a megvilágítását pedig egy kicsiny, fekvő, téglalap alakú ablaknyílás adja. E raktárként is szolgáló kápolnát, az északi oldal nagyobb kápolnájából lehet megközelíteni.

A kápolnák padozatát, mint ahogy a templomhajóét is, számokkal ellátott sírkőfedelekkel borították le, ám ez nem igaz az első két kereszttartó zónájára, ami arról tanúskodik, hogy ez az első két kereszttartós rész, a templom 19. századi meghosszabbításának eredménye. Ekkoriban készíthették el a templom háromkaréjos homlokzatát és az északnyugati sarok tornyát is. A templomot ekkor, mintegy 6 méterrel hosszabbították meg. A valójában már az erődítéseken kívül eső toldalék falában, különösen az északi oldalon, jól megfigyelhető az illesztés helye, ahol egy zavaros tégla „betoldás” is megfigyelhető. Ez a betoldás, a valamikori, eltömedékelt, tetőre vezető lépcsőzetről beszél. A templom régebbi falainak kősorai, sokkal szabályosabbak.

A templomhajó északkeleti sarkában, a földszinten, egy elfalazott (szűk, az alja felé körteszerűen kiszélesedő, elhelyezésében Sipánra hasonlító) lőrés látható. A templomnak ez a sarka nagyban átépített és az előbb említett lőrés fölé, másodlagosan, egy ajtószemöldök darabot építettek be, melynek töredékes sarkai, további folytatást mutatnak (talán egy fríz részletét?).

A templom diadalíve félkör alakú, a kazettás részén 15 rozettával. A diadalív pilaszterein, angyalfejek mutatkoznak. Az oldalkápolna díszítésénél, a rozetták mellett, rombusz alakú levélsor is megjelenik. Az oldalkápolna plasztikus profilozásán és a kápolnatér dekorációjának szellemiségén, a 17. és 18. század átmeneti időszaka figyelhető meg.

 

A templomerődítés általános szerkezete:

A templomépület együttesének tömege, egy szabályos, alacsony, jócskán elnyúló ezért nyomottnak tűnő téglatestnek mutatkozik. A templom, szabálytalan elrendezésű, a kisebb, vastag vakolat réteggel rendelkező oldalkápolnáinak szerkezete silányabb szerkezetű. A nagyobb oldalkápolnák szerkezete jobb, melynek különböző nagyságúra faragott kődarabjait, szabályos sorokká állították össze. A kőanyagában is eltér, mivel a máshol szürkés kő, eme oldalkápolnák esetében sárgás. A templomhajó alsó részének falazása egynemű a hajó tetejéig, ám e fölött a folyamatossága szemmel láthatóan megszakad. Lehetséges, hogy a templomhajó a tetejéig, az eredeti, erődítés előtti templomhoz tartozott. A templom erődített tornyát, egy lélegzettel, szabályosra faragott, szürkés kövekből építették fel. A sekrestye falai, különböznek a templom nagyobb kődarabokból, szabályos sorokká összeállított falazatától, mint ahogy az északi, középső oldalkápolna tömegének felső része is.

A templom körül egy védőfal haladt el, melynek zöme máig fennmaradt. A templom északi homlokzata mellett elhaladó egyenes védőfal a sarokban ferdén megtörik, majd a csúcsánál háromszögben visszafordul, feltehetően egy önálló elő-védőművet képezve, melynek lőrései is megfigyelhetők. Ezután a védőfal, a templom keleti homlokzata előtt halad tovább, ám a bástya előterében megtörik, majd a bástya alakját fölvéve egy bástyaudvarrá szélesedik. Ez megfigyelhető a templom déli oldalán is. A védőfal ezután befogja a mai parókia körüli teret is. A keleti védőfal, a fennmaradt részei alapján magasabb lehetett. A védőfalban két lőfülke nyomaira is rátalálhatunk.

34.  Beritić, Lukaš: Crkva-tvrđava u Suđurđu na Šipanu (A Sipán szigeti Szugjurgja templomerődítése, az építmény műemlékvédelmi dokumentációja – Szövetségi műemlékvédelmi hivatal különnyomata, Belgrád, 1962.).

35.  Beritić im.

36.  A templomerődítés általános leírása:

Ennek az egyhajós templomépítménynek az alaprajza, a kereszthajóval egy latinkeresztet formáz. A kapuzatát, egy nyújtott, szabályos téglalap alakú elő-védőműn át lehet megközelíteni. A bejárati ajtó fülkéje kívülről reneszánsz profilozással szegment-íves ajtószemöldökkel és tölcsérszerű oldalakkal bír. A templom eme oldalának végében, két olyan függőleges csatorna találhatók, melyek arra szolgáltak, hogy a tetőtérből ledobált kövekkel eltömítsék az elő-védőmű terét. Az így elszigetelt négyszögletes elő-védőművet, oldalsó lőrésekkel is védeni tudták.

A kereszthajók szárainak és a szentélynek, magas, négyszögletes toronyszerű alakja van. A templom nyugati falának belső oldalán, a kapuzat fölött, két nagyméretű ablaknyílás található, ezek felett pedig elliptikus lencseablakok. Az ablakokat, a tetőtérből indított kövek ledobására alkalmas vájatokba vágták bele, tehát az ablakoknak másodlagosnak kell lenniük. A templomhajó oldalfalaiban, még három-három ilyen ablak található. A hajó oldalfalaiban, a föld felszínéhez közel, a hajókereszteződések mellett, tölcsérszerű lőrések találhatók, ahonnan ellenőrzés alatt tudták tartani a főhajó és a kereszthajók, alkotta sarkokat. A lőréseket mára eltömedékelték.

A kereszthajók padozata, egy lépcsőfokkal magasabb a főhajóénál. A kereszthajóknak ugyanolyan ablakai vannak, mint a főhajó északi, déli és nyugati falában. A szabályos négyzet alakú szentély padozata is egy lépcsőfokkal magasabb. A templom belsőterének padozatát, átlósan összeillesztett, négyzetes és téglalap alakú kőlapokkal burkolták. A főoltártól jobbra és balra is, egy-egy téglalap alakú ajtónyílás van. A jobboldali ajtón át, a keleti toronyba lehet bemenni. Az oltár fölött, két sorban elhelyezett hosszúkás ablakok vannak, melyek a hajóból világították meg a belső tornyot. A templomteret, félköríves dongaboltozattal fedték be. A főhajó és az azt metsző kereszthajó dongaboltozatai egy keresztet alkotnak.

 

A templomerődítés keleti tornya:

A torony földszintje két téglalap alakú, álmennyezetes, boltozott helyiségből áll, melyek közül az északi sokkal nagyobb. A boltozatokat, öt övből álló, lépcsőzetesen profilozott konzolok tartják. A torony északi helyiségét, egy utólag kiütött ablaknyíláson és egy utólag megnagyobbított ajtónyíláson át világították meg. Egy nagyméretű, félköríves, mára elfalazott ablakot, egészen a padlóig eresztették le, így kötve össze a torony mindkét helyiségét. A torony kisebb helyiségének földszinti tere képezi a belső torony lépcsőházát. A lépcsőzet a falak mentén fut fölfelé, kivétel a nyugati fal, ahol egy-egy nagyméretű pihenőt alakítottak ki. A lépcsőház északkeleti sarkában, egy falkoronás ciszterna található, mely még ma is, a lapos-tető összegyűjtött esővizet tárolja. A ciszterna falkoronája négyzetes, míg a beömlőnyílása kerek. A lépcsőzet felülről nézve, csigavonalat mutat. Maga a lépcsősor utólagos, mivel az emeletek rendszerét, eredetileg, valószínűleg valamiféle, fából készült kisegítő létrákkal kötötték össze. A torony nagyobb helyisége fölötti emeletét, a földszinti térhez hasonló módon boltozták be, ugyanolyan konzolokkal. A torony második emeleti helyiségének belmagassága sokkal magasabb és valaha, vízszintesen két részre oszthatták, mivel ma is látható egy konzolsor a mennyezet szerkezetében, mint ahogy a magasabban lévő helyiség ajtónyílás is. A torony északi falán lévő hatalmas ablakot, utólag a kétharmadára szűkítették, melybe két elliptikus lőrésnyílást mélyítettek. A torony erődítésének ez a fázisa nem esik egybe az ablak kimetszése előtti erődítések eredeti, első fázisával, hanem egy későbbi háborús időszak eredménye lehet – talán a napóleoni háborúkhoz köthető. A torony harmadik szintjén, a déli szárny lépcsőháza fölött, egy árnyékszék található, melynek falban lévő csatornája, egészen a földig ér. Az árnyékszéket egy kis ajtóval zárták el. A lépcsőház utolsó lépcsőkarját, egy házacskával takarták el, a lapos-tető délkeleti sarkában. A téglából készült házacskát egy faszerkezettel fedték be.

 

A templomerődítés általános kinézete:

A templom nyugati homlokzatának földszinti zónájának közepét, egy kiterjedt „kapuzat a kapuzatban” hangsúlyozza. A kapuzat díszítőelemeit, sekélyen profilozott lépcsőzetek (bélletek) képezik, továbbá a frízszerű ajtószemöldökön megjelenő triglif (három függőleges vájattal ellátott téglalap a párkányzaton, a ford.) és metopé (a párkányzat frízében lévő négyzetes, gyakran domborművekkel díszített mező, a ford.). A kapuzat fölötti, utólag kivágott két ablak, a homlokzat tengelyére szimmetrikusan helyezkedik el. Az ablakok fölött, egy-egy másodlagosan készített, elliptikus lencseablak található. A nyugati homlokzat mellett, egy kőpad halad el.

A templom többi, a nyugati homlokzaton felüli, homlokzatának ablakai, szabályosan oszlanak meg: a templomhajó északi és déli homlokzatán három-három ablaknyílás van, egy-egy a kereszthajó nyugati falaiban és egy-egy a kereszthajó északi és déli oldalán. A templom ablakai nagyfelületűek és uniformizáltak és mindegyiket a békésebb 18. században vágták. Összességében 14 ilyen ablak van, továbbá két elliptikus lencseablak és egy négyzetes ablak, a sekrestye (az oltár mögötti torony északi helyisége) földszintjének északi falában. A templom keleti falának nincsenek ablaknyílásai, mint ahogy a kereszthajó keleti falainak sem. A kereszthajó déli szárának nyugati falában, a földszinten, egy mára elfalazott ajtó található, melynek sekély, folyamatos profilozású kerete van. Az ajtószemöldöke, lépcsőzetesen, konkáv és konvex szalagokkal, valamint küma-s (a párkány felül domború, alul homorú tagozata, a ford.) rektóval (itt homloklap, a ford.) profilozott. Jóval az ajtó fölött, két konzol ugrik ki, melyek valaha egy védőerkélyt tartottak. Beritić ezekről a konzolokról azt tartja, hogy fölöttük egy olyan négyszögletes őrtornyocska állt, melyhez hasonló példák Szton-i (Ston) Szt. Lőrinc templomnál és a raguzai Szt. János templomnál vannak, ahonnan a templomhoz vezető utat lehetett ellenőrzés alatt tartani. A későbbi időkben, a konzolok közé egy nyílást készítettek, melyen át a lapos-tetőn összegyűlt esővizet vezették el. A főhajó és a kereszthajó csatlakozásában kialakult sarkokban, puskalőrések találhatók, melyeket azért készítettek, hogy a sarkokat a templomból is védhessék, mivel ezt a tetőteraszról nem lehetett megtenni. A sarkokban összesen nyolc ilyen lőrés van, melyek közül kettőnek, kívülről nézve, kerek alakja van.

 

A templom tetőtere:

A templom eredeti tetőzetét, amit Beretić még megfigyelhetett, eltávolították. Az általa megemlített tetőszerkezet maradványa, még megfigyelhető a templomon. A tetőterasz, jelenleg téglával burkolt. A tetőgerince, csak kissé emelkedik ki, hogy a csapadékot elvezesse. A keleti homlokzaton lévő campanile, két elemből áll: egy nagyobb déli és egy kisebb északi ívből, melyek egy nagyobb és egy kisebb harangot hordoznak. A nagyobb nyílás íve félkör alakú, a kisebbé csúcsíves. A tetőre kimenni, a szentély és a keleti torony közti válaszfala fölött lehet. Ezen a helyen, valamiféle ajtóküszöb is látható. A nyugati homlokzat tetőperemének közepén, két nyílás látható, melyeken keresztül, a nyugati homlokzatba beépített ejtő-csatornán át, a templom elő-védőművének terébe dobálhatták a köveket. A tetőterasz peremén körbe, valaha egy mellvéd (védőpártázat) húzódott.

37.  A templomerődítés „beruházói”, építői és faragómesterei, a Pakljena szigeteki, Szt. Mária testvéri közösség volt, akik jó néhány körzet tulajdonosaként is megjelentek. A PECHLINA-PECCLINA-PAKLJINA, vagy PAKLENJA (ekavica nyelvjárásban) szó, a PAKAO szóból vezethető le, mely egyfajta szurokhoz, kátrányhoz, bitumenhez hasonló anyagot jelent, amit a Hvar szigeti hegyekből nyertek, vagy pld. a Hvar szigethez tartozó Paklena szigetéről (Skok szerint).

Paklenjainak nevezték a Sipán szigeti Szt. Mária és Szt. Mihály kolostort is, pld. 1560-ban így írtak az egyikről: Santa Maria di Pachglina d’insula Zupana.

A Szt. Lélek templomerődítés felépítésének éveként, az irodalomban az 1569-es és az 1577-es éveket is megemlítik, igaz bizonyítékok (forrásmegjelölés) nélkül.

38.  A 16. századi Raguzában, egy sor építőmester és kőfaragómester dolgozott, akik noha teljesen más dolgokkal voltak elfoglalva, vagy csak rövid ideig tartózkodtak Raguzában, ennek ellenére tény, hogy közülük valónak kell tekinteni, a Sipán szigeti Szt. Lélek templom építőit is.

Ezek lehettek:

-       az anconai Felix Catani (ő a középkorban dolgozott Raguzában)

-       a francia Jakob de Spinis, Orleansból, aki a 16. század közepén lakott Raguzában. A Raguzai Városi Tanács levelében őt, mint erődépítész emelték ki, de mindenekelőtt szobrász volt. A Városi Tanács két aranydukátot fizetett neki havonként, továbbá fizetés nélkül átengedtek a részére egy házat lakásnak és műhelynek. Ő faragta ki a raguzai Szt. János erődön lévő, Szt. Vlah szoborfülkét.

-       az 1538-as esztendőben az, az Antonio Ferramolino volt megtalálható Raguzában, akinek a rajzai alapján építették meg a raguzai Ravelint 1539. és 1551. között.

-       Saporoso Matteucci (ő 1570-től, 1571-ig lakott Raguzában),

-       Giovanni Battista Zanchi Pesarából, aki ugyan rövid ideg tartózkodott Raguzában, de ő is a sipáni templom egyik lehetséges építőjének tekinthető.

A fenti külföldi építészek nevének felsorolása után, térjünk rá Raguza 15. 16. századi, kitűnő horvát építészeinek felsorolására, akik közül a legismertebbek: Juraj Dalmatinac, Paskoje Miličević, Josip, Ivan és Petar Andrijić és Mihoje Brajkov. Ez a névsor már elsőre is bámulatosnak tekinthető. A 16. századra kifulladtak a horvát származású építészek és kőfaragómesterek. „A gazdaságilag felemelkedő Raguza, olyan márványköveket hozatott az építkezéseihez, melyhez a horvát mesterek nem voltak hozzászokva… a képzőművészeti alkotásokat mind gyakrabban külföldről szerezték be, különösen Itáliából, ami szétzilálta a hazaiak alkotótevékenységét… a lehetőségek nem engedték meg a honi mesteremberek új nemzedékének a kifejlődését. Szerbia, Bosznia és Hercegovina rabságba hurcolt népességének a sora ugyanaz volt, mint a Dalmáciából elhurcoltaké, de a velenceiek is korlátozták és kihasználták őket, és elcsigázta a lakosságot a krétai, majd a moreai háború is, így nem állhattak többé fiatalok a raguzai és a tengermelléki kőfaragóműhelyekbe, hogy ott felfogadják őket, hogy ipart tanuljanak. A fiatalok e helyett török, vagy velencei katonának álltak, hogy a helyőrségeikben tivornyázzanak és éljék a határőr katonalét zavaros életét, így Raguza éppúgy, mint a többi dalmát város, nem tudta megújítani kőfaragóiparát, mely a korábbi évszázadokban olyan virágzó volt” (Cvito Fisković, Naši graditelji i kipari XV. i XVII. stoljeća u Dubrovniku /Horvát építészek és szobrászok a 15. és 16. századi Raguzában/, Matica Hrvatska, Zagreb, 1947. 165-167. oldal).

39.  A templom szerkezetéről, G. Iveković írt: Zborniku kralja Tomislava „Čemeri i bunje” /Tomiszláv király Gyűjtemény „Nyomor és lázadás”/ JAZU, 1925. továbbá „Starohrvatskoj prosvjeti” /Ó horvát felvilágosodás/, új sorozat I. 3-4, 1927. 282. oldal.

40.  Skakoč, 1834-es vizitációjában így írtak róla: „Capella della Beata Vergine della Visitationis vulgo Planizza situata in Cistrina”. A fekvését a 17. században így írták le: „sopra l’isola di Lissa in luoco detto Costrida presso la strade che va verso Comisa”, Liber Gratiarum 1614-1792, IX. kötet, HAH. 1975. I. 9.

A „Planicie” elnevezés, először egy 19. századi kataszteri térképen jelent meg. Constantin Porfirogenet a 10. században Visz szigetét, horvát nevén, JIS –nek nevezte, János velencei krónikás, ugyanabból az évszázadból, mint „Issa Croatorum Sclavorum civitas” nevezi.

41.  J. Priuli vizitációja, BAH; R. de Aspertis vizitációja, 1711, BAH – „capella Beatae Virginis de Planiza”, az 1751-es, 1770-es és 180-as vizitációkban ugyanígy, mint „de Planika” jelenik meg C. Bonaiuti püspök 1763-as vizitációban, stb.

42.  F. Radić: Obla crkva Bl. Gospe od Planice na otoku Visu „Starorhrvatsko prosvjeta” /A Visz szigeti Planica, Kegyes Boldogasszony kerektemploma, „Ó horvát felvilágosodás” IV. 154. oldal.

43.  Starohrvatska umjetnost (Ó horvát művészet, Zágráb, 1927. 23. oldal).

44.  Arhitektura i skulptura u Dalmaciji od početka 9 do početka 15. veka (Dalmácia építészete és művészete a 9. százzad kezdetétől, a 15. század kezdetéig, Belgrád, 1922. Gece Kona könyvkiadó kiadványa).

45.  Lj. Karaman: Iz kolijevke hrvatske prošlosti (A horvát múlt bölcsőjénél, Zágráb, 1930. 46. oldal.

46.  E. Dyggve, History of Salonitan Christianity, Oslo, 1951. VI. fig. 15. oldal.

47.  Cvito Fisković: Spomenici otoka Visa 9-19. st. Viški spomenici 1968. (Visz szigetének műemlékei, a 9-19. századig, „Visz –i műemlékek”, 1968; ebből a műből kerültek kivételre a 40. 41 és a 42. jegyzet adatai).

48.  A templomot, egyetlen jelenleg ismert középkori dokumentum sem említi meg, mint ahogy Valieri 16. századi vizitációja sem (Valieri nem említi az összes többi egyedül álló templomot sem). Csak Andreisi püspök 1668-as vizitációjában említődik meg, aki felemlítette, hogy a hívőknek a látogatása előtti időkben, helytelen módon tartották meg a szertartásokat, a templomnak tehát 1668-nál régebbinek kell lennie.

49.  Ivo Petricioli: Tri romaničke gradevine u Diklu, „Starohrvatsko prosvjeta” (Dikla három románkori építménye, „Ó horvát felvilágosodás”, III/4. 173-181. oldal.

50.  T. Smičklas, M. Kostrenčić: Cod. Dipl. Zágráb, 1904-1932. Vol. 12-15; III/37, III/236, 338, 441, IV/24, 100, 142, V/130, 134, VI/170, 549, VII/409, VIII/378. A helyet 1070-ben említették meg először, de később is gyakran.

51.  Lásd előbbi jegyzet VI/664: …a via que vadit in Kaurilmost ad sanctum Bartolomeum…” Zara, 1280.

52.  A templomerődítés általános leírása:

A Szt. Bertalannak nevezett műemléki helyet, egy szerkezetében teljesen szárazfalu kerítés zárja körbe. Az épületegyüttes délről és nyugatról is cserjékkel sűrűn benőtt, az udvaron ritkásabb bokrok nőttek. A hátsó fertály mögött szántók vannak. A komplexum nyugati részén egy négyszögletes ház van, míg az északnyugati sarokban a templom található. A templomba köt bele a tágas udvar magas kerítése, mégpedig a szentély mellett.

 

A templomudvar:

Az udvar szabályos négyszög alakú. A nyugati oldal falát, a templom tornyának támaszkodó, már említett tágas, négyszögletes lakóépület szakítja meg, mely szinte az udvar délnyugati sarkáig ér. Az udvar falai északon, keleten és nyugaton, még mindig meglehetősen magasan állnak, ám délen a fal helyén csak egy szárazon rakott toldozás található. Csak az északi fal ér fel az eredeti magasságáig. Az udvar északkeleti sarka nagyon elromosodott, mint ahogy a keleti fal közepe is. Itt lehetett a bejárat. A lakóépület nyugati fala, beleütközik a torony élébe, majd a déli fala úgy keresztezi az udvar nyugati falát, hogy abból kb. egy méterrel, ugrik ki.

A keskeny, nagyon szabályos sorokban rakott kőlapokból készített udvarfalak kb. 55 cm vastagok. A „hártyaszerű” palástfalak belsejét habarccsal és törmelékkel töltötték ki. A habarcsot szürke, tengeri (kagylós) homokból készítették, és helyenként téglákat nyomtak bele, ezáltal a fal nagyon erős és tömör lett. Az északi falban jó néhány puskalőrés van. Ennek a falnak a felső, kb. fél méterét, tört kövekből falazták fel.

 

A lakóház:

A hosszúkás alaprajzú lakóépület, észak-dél irányban terül el. A ház falai tört kövekből készültek, a falpalástok belsejét vastag kődarabokkal tömték meg. Az egyes kődarabok olyan vastagok hogy a palástot is érintik. A lakóház szabályos alaprajzába, egyedül egy épület zavar be a templomtorony délkeleti sarkában. Ez a mára eltemetődött építmény, valaha a lakóház teraszaként (balatura) szolgálhatott, a ház bejárata előtt. A teraszt megközelíteni egy kétkarú lépcsőn át lehetett, melynek egyik karja a templom felé, a templom ajtójától jobbra vezetett el, a másik karja egy szűk falon át a templomajtó fölött vezetett el. A lépcső második karjáról lepillantva látszik, hogy a lépcső szabálytalanul megtörik. Az építmény délkeleti sarkának kváderköveiből látható, hogy a lakóháznál korábban, de a templomnál később építették fel, mivel eltakarja a templom szabályosra faragott ajtókeretét (a templom kapuzatának tipikusan románkori sarlóíve van).

Már Petricioli felfigyelt arra, hogy az ajtószemöldök, a kúpos furatokkal ellátott ajtószárakkal, magasabban van magánál az ajtó ívénél, úgyhogy az ajtó íve, kívülről egy lunetta nélküli nyílást képez. Az ajtóknak ez a típusa, közvetlenül a lunettás ajtókkal együtt jelent meg Zára, Szplit és Trau profán építészetében.

 

A templom leírása:

Maga a templom, egy egyszerű, téglány helyiségből és a hozzákapcsolódó apszisból áll. A templomhajónak félkör alakú dongaboltozata van. Az épületet egyetlen, félkörív záródású, déli ablakkal világították meg, melynek románkori keretezése részben fennmaradt. Ezzel az ablakkal szemközt, volt egy másik ablak is, de azt elfalazták. A templomot a torony földszintjével összekötő ajtónyílás, nem esik a templomépítmény tengelyébe. Lehetséges, hogy utólag vágták. Erődítési szempontból, ez tűnik logikusnak, mivel a torony földszinti ajtaja, gyengítette volna a templom védelmét. Ezt az összekötő ajtót, mindenképpen csak akkor törhették, amikor a toronynak már nem volt fortifikációs jelentősége. Úgy különben, a torony és a templom padlószintje, kb. 50 centiméterrel eltér. Lehetséges, hogy az összekötőajtóval egy időben törték át, az apszisban lévő tűzhely kéményének a nyílását is. A diadalív sarkában, lőrésszerű lyukak találhatók, de az is lehet, hogy csak a szellőzést biztosították, mivel nem igazán hasonlítanak a lőrésekhez. A szentély keleti oldalán, egy elfalazott, félköríves ablak található. A templom tetőzete, két helyen is jócskán tönkrement.

 

A templomerődítés tornya:

A torony alaprajza négyzetes. A falban lévő lenyomatok alapján, a földszintjén kívül, még három erődített szintje lehetett. A torony, délnek ereszkedő félteteje, teljes egészében egy későbbi átépítés eredménye. Tény, hogy a torony negyedik szintjét teljesen átépítették. A torony földszintjén, délen és északon, lőrések vannak, nyugaton egy azonosíthatatlan nyílás található.

Az első emelet déli oldalán található a torony eredeti bejárati ajtaja, mely a kihullott kövek miatt, jelentősen kitágult. Az első emelet nyugati falában egy lőrés és egy elfalazott ablaknyílás van, de északon is található egy elfalazott ablak.

A torony második emeletének déli, nyugati és északi oldalán, egy-egy félköríves, kőkeretes ablak található, a keleti oldalon egy négyszögletes.

A harmadik emelet déli oldalán, egy nagyobb, négyszögletes ablaknyílás található, az oldalai mellett pedig egy-egy kisebb, mára elfalazott ablak van. A nyugati és a keleti falban is egy-egy, kisebb, szintén elfalazott ablaknyílás van. A harmadik emelet négyszögletes ablaka fölé, egy négyszögletes, feliratos kőtáblát falaztak be, mely valamivel szélesebb, mint az ablak tiszta szélessége.

A felirat így hangzik:

     QUESTA OPERA

RINOVO…D…A

NTO PAVLOVIC

PER SE E PER 1816

(SUOI ERED)

 

A templom és a torony padozatai lekövezettek. A templomhajót, habarccsal kiöntött kőlapokkal fedték be. A torony és a templom falszerkezet megegyezik: az udvar kerítőfalának kődarabjainál valamivel nagyobb építőköveket és a kvádereket, szabályos sorokban rakták fel, ami tipikus volt a román periódusban. A torony melletti elő-építmény falának építőkövei durvábbak, de a torony falainál gondosabban rakottak, sőt a sarkokon kváderkövek is megfigyelhetők.

A templom délkeleti sarkánál ott, ahol az udvart övező fal beleköt a templom keleti homlokzatába, egy felajánlási (áldozati) kereszt freskója látható, úgy különben a külső fal vakolata teljesen lehámlott, csak a templom belsőfalán láthatók némi vakolás nyomok. A freskó nyomai arról tanúskodnak, hogy a templomudvar, a templomnál később jött létre. Mellékesen megemlíthetjük, hogy a szentély mellé is elhelyeztek egy lőrést, már ha lőrés volt-e egyáltalán.

A templom és a torony kötőhabarcsa, szürke, helyenként barnás homokkal keverve, ám az udvart övező falénál gyöngébb minőségű. Ezt a habarcsot is kagyló darabokkal erősítették, de téglák nincsenek benne.

53.  Gušić, B.: Starohrvatsko naseljenje Ravnih kotara (Ó horvát települések a Ravni kotar hegységben, JAZU, Zadar, 1971. 138. oldal.)

54.  Zvonimir király korában – 1076. 9. 1. – egy bizonyos Kernic nevű nemesember, a bencés rendbe való belépésének alkalmával, a rogovai Szt. János kolostornak kívánta ajándékozni, minden Miranjában lévő atyai örökségét– Cod. Dipl. I. 1967. 147.  Péter rogovai apát (kb. 1070-1076), jócskán megnövelte a kolostor birtokait és megszerezte Miranja másik felét is, mintegy 30 „római” lakossal – Cod. Dipl. I. 1967. 149. oldal.

55.  Szt. Mihály gyakori szent volt ezen a vidéken. A rogovai templomot is neki szentelték, majd miután az elpusztult, Turanj-i Szt. Fülöp és Jakab templom helyett egy újat emeltek, azt is Szt. Mihálynak szentelték. A Biograd-i (Tengerfehérvár) plébániatemplom főoltárát is Szt. Mihálynak szentelték 1671-ben és a Pakoštan-i templom titulusa is Szt. Mihály (Filipi: Biogradsko Primorje/A tengermelléki Fehérvár, 512. oldal).

56.  Traljić: Vrana i njeni gospodari (Vrána és urai, 350. oldal).

57.  Valieri vizitátorként, 1579-ben látogatott erre a vidékre. Vatikáni titkos levéltár és Valieri apostoli vizitációja a zárai érsekségben. Arch. Concil 29, 53. fol. 71-74.

58.  Hacsak a déli kapu feletti felirat nem fedi azt, legalább is dr. Branko Fučić olvasatában:

Tudniillik, a régi kapuzat (pre)román lunettájában, egy háromsoros, velencei dialektusban írt, olasz nyelvű felirat található (166. Kép). A faragás a templom felújításának évét tartalmazza. Az ajtószemöldök fölött, egy további latin nyelvű sorban, valamiféle János nevezetű személy nevét faragták ki, aki vagy az építőmester lehetett, vagy a felirat megrendelője. B. Fučić feltételezte, hogy a felirat utolsó három betűje „b”, „i”, „n”, három szó, rövidítése lehet, de ezt a hely történetének ismerete nélkül, nem lehet feloldani, de ezek a szavak, valószínűleg János funkciójához kapcsolódhattak. Maga a szöveg így hangzik:

1497 adi 15 zuno

 (azaz olasz nyelven: 1497. június 15. napja)

Ista op/e/ra fecit ioanes

 (azaz latin nyelven: ezt a művet János alkotta)

59.  Strgačić, Ante M.: „Trećoreci – glagoljaši na Hvaru”, Prilozi povijesti otoka Hvara II. („Tretyoreci, azaz glagolás papok Hvar szigetén”, Adalékok Hvar szigetének történetéhez, II. Hvar, 1962.)

60.  Visitator August Velieri 1579. 3. 22.:

„Ecclesia Sancti Hieronymi paulo a vico dsitans, cum domo, et horto adjacent; habet unicum Altare nudum. Est juris-patronatus illorum de Barbetis Modernus Rektor est D. Hieronymus Crassus Canonicus Pharentis. Reditus est pusillus ex dusbus Vincolis.

 

Obligatio celebrandi semel in anno.

 

Aptetur scabellum ad Altare.

 

Fiat pallium ligneum pictum.

 

Duo candelabra ex ferro, Crux lignea, Tabella, et tella stragula viridis.

 

Taneatur clausa, et cum in ea celebrandum erit, deferantur tobalea, et reliqa necessaria.”

 

61.  Duboković-Nadalini, Niko: „Otok Šćedro”, Zapisi o zavičaju („Scsedro sziget”, Helytörténeti írások, Jelsa, 1970. 412. oldal)

62.  ua.

63.  ua. 154. oldal.

64.  Stošić, Krsto: Sela šibensko kotara (A sibeniki járás falvai, 225. oldal).

65.  Skok, Petar: Slavenstvo i romanstvo na jadranskim otocima „Toponomastička ispitivanja” Jadranski institum (Az adriai szigetek szláv és „római” lakossága, „Toponomasztikai vizsgálatok” Adria Intézet, JAZU, Zágráb, 1950.)

66.  Stošić im. 228. oldal.

67.  ua. 200. oldal.

68.  A települést 1474-től, a plébániatemplomát 1548-tól említik. A templomot 1640-ben barokkizálták, majd 1840-ben kibővítették. A harangtornyot horvát mesterek építették fel (1680-1684.)

69.  Stošić im. 208. oldal.

70.  Horvat, R. Monumenta Uscocorum I. 354. oldal – „torre di stretto”

71.  Stošić im. 206. oldal.

72.  Not. Arhive suda (Bírósági levéltár jegyzőkönyvei, 82. kötet IV. 2793-7).

73.  ua. 84. kötet, II. 203-205.

74.  ua. 106. kötet I. 231.

75.  Stošić im. 208. oldal: … a templom kapuzata fölött, Ivan II. Lučić Stafilić címere van, az „ECCL.CONS.MDXXXXVIII” felirattal; a templomot 1548-ban szentelték fel. Az 1640-es bővítésén parasztok dolgoztak. Az „ELATA A.D. 1840.” felirat a templom felmagasításáról tanúskodik. A templom főkapuja fölött, Spingorole Lukács püspök címere van, az „LS.MDLXXXIIII” felirattal. A kórus lépcsőjének végében, az „A.D. 1839.” Felirat van. A templom területe, a campanilés harangtoronnyal együtt, 30,5x12 m. A templomot 1930-ban szentelték fel újból. A Szt. Lélek templom legrégebbi testvéri közösségéről nincs adatunk. A Lélek Tisztítótűz (Duša Čistilišta) Testvéri közösséget (glagolás papok), 1717-ben említik meg.

76.  A. Valieri püspök már említett vizitációjában azt mondja: „Ecclesioa Sancti Petri, posita in dicto loco Civitatis Veteris est Fratum Ordinis Sancti Dominici ibi Monasterium habitantium, et fuit tempore belli a Turcis combusta, quare in praesentiarum reparatur.”

77.  Radiš, Nikša, Lokalitet Tvrdalj i Hektorovićeve misaone preokupacije na uklesanim natpisima „Anali Historijskog instituta” (Előzetes gondolati állásfoglalás a Hektorovićokról és az Erődnek nevezett palotájuk helyéről, egy faragott feliratos tábla alapján, „A Törtébneti Intézet Annalese” JAZU, XII. évf. Dubrovnik, 1970. 236. oldal).

78.  Ser. Hektor. Pok. Ser Antura, tehát Petar Hektorović nagyapja kapta meg 1463-ban, azt a telket, melyet korábban Tvrdalj-nak (Tverdagl) neveztek, majd 1520. körül, Petar felépíti itt a saját kastélyát… Duboković, N. szerint, „Nekoliko topografskih i posjedovnih bilježaka iz XV. stoljeća” („Néhány 15. századi birtok és topográfiai feljegyzés” Helytörténeti írások, Jelsa, 1970. 44. oldal).

79.  Duboković azonban úgy látja, hogy a verboszkai erőd felépítését, feltehetően Hektorović szorgalmazta, ugyanúgy, mint ahogy az ő elgondolása szerint erődítették meg a saját házát is, amit azután hajtottak végre, hogy Hektorović a török elől kényszerűségből Itáliába menekült. Ua. 55. oldal.

80.  Strgačić, A.M: im. 59. jegyzet, 42. oldal.

81.  Plinius, Nat. Hist. III. 52, lásd még Brat szigeti gyűjtemény (Brački zbornik) 4. szám, Supetar, 1960.

82.  C. Fisković im. 49. jegyzet.

83.  1763. XI. 14. …Visitavit eccl. S. Rochi una cum altari, et sacris supelectilibus et eam repereiit provisam de necessatiis tum pro missae sacrificio quem pro altaris ornamenti, et concessit fundementoribus qui sunt de familia Mardessich novae eccl. In honore dicti S. construere, et ad instar turrim aedificate et inhaerentis parvo et parangusto sacello iam lustrato, facultatem et licentiam altare a dicto sacello in novem sibi contiquam eccl. Transferendi et reponendi relicto sacello pro usu sacr.” (Valieri apostoli vizitációjából)

84.  Az Isztria építészeti és művészeti feljődéséről, dr. Andre Mohorovičić jelentetett meg szintetizáló tanulmányt: „Razvoj urbanih cjelina, arhitektonske izgradnje i likovnog stvaranja na tlu Istre a doba srednjeg vijeka” Ljetopis JAZU (A városkép, az építészeti építmények és a szobrászati alkotások fejlődése, a középkori Isztria területén, a JAZU Évkönyve, 77. könyv, Zágráb, 1973. Az idézett tanulmány tartalmaz egy bevezetőt is.

85.  Strohal, R.: „Mjesto Boljun u Istri koncem 16. i početkom 17. st.” Zbornik za narodni život i običaje (Az isztriai Boljun települése a 16. század végén és a 17. század elején, A népi élet és népszokások Gyűjteménye, JAZU, XXIII. Könyv, Zágráb, 1918.)

86.  Fejer, X/4. 295.

87.  Török betörést említenek 1400-ban, Szlavóniából és dél Magyarországról. Marcali Dénes szlavón bán, 1410-ből említ egy török betörést (Zichy, V. 5597.) és 1419-ből. A törökök, az újlaki uradalmon kívül (Horvath, III. 268. oldal) , szinte elpusztították egész Szlavóniát és Szerémet. A török ellenes harcok egyik ünnepelt személyisége, Geréb Mátyás bán volt (Mon, Vat. VI. 211. oldal), akinek akkoriban adományozta oda Valpót 187 más településsel együtt Mátyás király (Dl. 18485) – E jegyzet összes idézete: Bösendorfer, J.: Crtice i slavonske prošlosti (Vázlatok Szlavónia történetéből) műve alapján.

88.  Szabo, Gj. több okot is megemlített: az építkezések zöméhez, fát használtak, mely könnyen vált tűzvész martalékául. Aztán szólt olyan, helyszínekről is, melyek egyes időszakukban sokáig lakottak volt, de más időszakokban, romokban álltak. Azonban az eddig említett tények kevésbé jelentősek, mivel a faépítmények a békésebb és nagyobb jólétet nyújtó térségekben is jól tartották magukat, így a falusi lakosságnak elegendő volt az építészetben a hagyományokra támaszkodnia, ezért a faépületeket nem is rombolták, de nem is változtattak rajta radikálisan.

89.  Szabo, Gjruro: O crkvenim zagradima i crkivenom utvrđenju (Templomépületekről és templomerődítésekről, 156. oldal)

90.  Babafalua (1398.), Babafelva (1404, 1471, 1481, 1482.). Atya (ma Šarengrad) kastélyának tartozéka volt. Mint Baba, Baka, Baaba, a pápai tizedjegyzék szerint, a maróti archidiakónitás része volt.

90a. Zánkinál a falu első említése „Baba…”, idézet a Monumenta Vaticana, „Pápai tizedjegyzékből, 269, 282, 301, 305, 307. oldal”. A felsorolásból kimaradt a 243. oldal (mivel Zánki itt nem említ az évszámot. Miért nem? Pedig világos, hogy itt az 1332-1335. közti időszakról van szó. És ha már beszél Bába első ismert említéséről, akkor ezt a hibát ki kellett volna javítania, amit többé-kevésbé egyszerűen, pótlólagosan is kimásolhatott volna). Köszönet ezért a jegyzetet, Antun Bošnjakovićnak.

91.  Benilić belgrádi püspök, az 1664. IV. 20-ai jelentésében azt írja, hogy a tatárok „la imagine della madonna hanno tagliata in pezzi, et l’hanno buttato per terra”, azaz „Az Istenanya képét (darabokban) letépve a földre dobták” – Antun Bošnjaković: Crkva Blažena Djevice Marije na Bapskoj (A Bába-i Boldogságos Szűz Mária templom, Slavonski Brod, 1978. 58, 94. és 106. oldal).

92.  Lásd 91. jegyzet im. 55. és 75. oldal.

93.  A templom általános leírása:

Ez egy egyhajós templom, egy félköríves szentéllyel, melynek íves falai, egyenesre váltanak át a diadalív irányába. A templomhajó, négy, négyzetes pilaszterekkel határolt, eltérő méretű, négyszögletes mezőre van felosztva. A templomhajó boltozatát, a pilaszterek hevederei hordozzák. A diadalívet is beszámítva, négy ilyen hordozó pár van. A templom padozata, újabb kori téglákból készült.

Az apszis látványát, az oltár takarja. A szentélyt félkupolás boltozattal fedték le, melynek alsó szélét a hevederek jelzik, melyek egy átmenetet képeznek a falsík, úgy különben jelöletlen oszlopfő zónájában. A szentély egyenes része fölött, egy elnyújtott cseh süvegboltozat van. Az apszist egyetlen, szűk ablakocska világítja meg délkeletről, melynek hosszúkás alakja, tölcsérszerű ablakfülkéje és félköríves záródása van. Az ablakot egy fatáblával lehetett zárni. A szentély bejáratától balra, a falban, egy magasabb embereknek való, négyszögletes nyílás (talán ülőfülke? A ford.) található. Hasonló nyílás van a szentély, ellenkező, déli falában is. A szentély délkeleti falában, egy négyszögletes alaprajzú fülkécske van, egy szabálytalan görbét mutató szemöldökkel. A szentély jobboldali hosszanti fala, belülről kb. 30. centiméterrel hosszabb.

A hevederek alatti falat, fa feszítőelemekkel biztosították. A hajó felé elmozdított mai diadalív, másodlagos készítésű, míg az eredeti nyomai az oltár melletti déli falon láthatók. Megközelítőleg, a szentély már említett csehsüveg boltozatának hevederei fölött és előtt, a diadalívéhez hasonló, széles heveder pár található, mely a hajó első keresztgerendáját tartja. A templom eredeti részének dongaboltozatát – a szentélyből nézve az első két keresztgerenda közti rész – két pár erőteljes pilaszter hordozza, melyek közül az első pár tartja a diadalívet. A szentélyboltozat oldalait, a pilaszterek fölött kifeszülő két boltív tartja úgy, hogy e boltívek oldalsó nyílásai, egy félkörívvel áthidalt, téglalap alakú fülkét képeznek, melyek egészen a padlóig érnek le. A pilaszterek egy oszlopfős zónával is rendelkeznek. A szentély két keresztgerendája közti első boltozatszakasz déli falban, a sekrestye szegment íves átjárója van. Az átjáró fölött egy ma már elfalazott, szegment íves ablak található és egy ugyan ilyen ablak figyelhető meg a szemközti oldalon is.

Az oltár falait, a diadalív alá húzták be. Az oltár hátlapján egy 1958-as felirat van. Az oltár retabulatúrája a barokkot imitálja, a felszerelése típustermékekből (konfekcionális) áll. Az oltár előtt, egy felirat nélküli, károsodott sírkőfedél van, ám a szentély északi falán olyan újabb keletű feliratok vannak, melyek a templomba eltemetettek neveire emlékeztetnek: itt nyugszanak a bábai plébánosok, mint – Pavao Mitrović – 1790-ből, Avar Gergely – 1826-ból, Ivan Petrović – 1841-ből.

A szentélyben lévő sírkőfedél előtti padlóburkolatba, egy gerendát építettek be. mely a szentélyteret a hívőktől választotta el.

A második boltozatszakasz déli falában, egy szegment íves, tölcsér alakú kapufülke található. A kapufülke nyugati oldala rézsűsebb és belevág a tartópillérbe is. Kérdéses, hogy a kapufülke eredeti-e és a tartópillérrel együtt készült-e, vagy a már álló tartópillérből metszették ki. A kialakítása alapján, a második feltételezés a valószínűbb.

A harmadik, keresztboltozattal fedett boltszakasz, megközelítőleg négyzet alakú. A déli falának felső részén, egy tölcséresedő, szegment íves ablak található.

A negyedik boltszakasz, megint csak rövidebb. A boltozata megközelítőleg félkörív alakú dongaboltozat. A boltszakasz falai, egy egyenes átmenetet képeznek a boltozattal. A boltszakasz déli falában, egy szegment íves, négyszögletes fülke van, mely szinte a boltszakasz teljes szélességét elfoglalja. A fülke szegélyének profilizációja, folyamatosan végigkísérhető a padozat habarcsában. Ez a fülke egy oltárfülkeként is elképzelhető, melyben két szent széttöredezet képe található, akik közül az egyiket egy kard döfi át, a másiknak nincsenek ismertetőjegyei. A templom nyugati kapuzatától jobbra, egy sérült, monolitszerű szenteltvíztartó található, melynek alakját csak részben lehet rekonstruálni.

A templomba egy oszlopcsarnokon keresztül lehet bemenni. Az itteni kapufülkének tölcsér alakú oldalai és szegment íves ajtószemöldöke van. A kívülről csúcsíves kapunyílás szegélye ferdén lemetszett. A kapukeretébe egy négyszögletes, egyszárnyú, fából készült, nagyon gondosan kivitelezett beültetett zárral, vasalattal, kilinccsel és stilizált levelet mutató kukucska nyílással, továbbá egy oldalra nehezedő ajtókampókkal rendelkező ajtótábla illeszkedik. Az ajtótábla jelenlegi fém vasalata alatt, felsejlik egy egykori, vízszintesen elhelyezkedő, korábbi vasalat nyoma is.

A templom nyugati homlokzata előtt, egy szabálytalan trapéz alakú előtér található, melynek oldalfalai, a templom sarok támpilléreinek támaszkodnak. Az előtér északnyugati oldalfala és az északnyugati sarok melletti nyugati fala zárt. Az előtér tetőzetét, egy az élein lemetszett, négyzetes, oszlop, valamint a délnyugati sarokban egy sokszögletű oszlop tartja. Az előtérbe, a fenti két oszlop között lehet lemenni, délről, a terep viszonylagos magassága miatt alig megközelíthető.

Az előteret, egy faszerkezetű, cseréppel fedett, féltető takarja. Az előtérben, a templom kapuzatától jobbra, egy oltár is található.

A négyszögletes alaprajzú sekrestyét, a templom délkeleti részéhez építették. A megvilágítását délről, egy négyszögletes ablakfülkéjű, szegment íves, négyszögletes ablak adja. A sekrestye nyugati oldalán, egy a fenti ablakhoz hasonló kialakítású, ajtófülkés ajtó van. A templom melletti falra, egy bádoglemezre olajjal festett kettős ikont szegeztek, amit egy osztóvonallal (?superponirana) két négyszögletes mezőre osztottak. A felső mezőben egy harcos szent van, feltehetően Szt. György, aki két, középkori várral ellátott hegy között, egy lovon ül. A mező jobb oldalán, a Berkaszovo (Berekszó, egy Sid települése fölötti falu) felirat van. Az alsó mezőben, egy tipikus szerémi falut ábrázoltak, egy templommal és egy szabályos fekvésű utcával, valamint egy temetést végző, valamiféle baráttal. A barát képe fölött, egy nő siránkozik két gyerekkel. Az ábrázolt templom barokk stílusú. A falu utcáján egy felfordult kocsi mellett, még egy fiatalember található. A templom mellett, egy Novak (a mai Bapszka településrésze) felirat látható. Ez a kép, feltehetően, valamelyik bábai plébános temetését ábrázolja. A kép alapszínei a barna, a zöld és a szürke.

A bábai templom szentélye, kívülről félkör alakú, a lábazatát hét téglasor alkotja, melynek felső sorát ferdére metszették. A lábazat fölötti, következő téglasort, szélesebb oldalú téglák alkotják, majd egy kidomborodó, konvex profilozású téglasor jön, és csak ezután kezdődik az egyenes falsík.

A szentély délkeleti ablakát, egy enyhén csúcsíves, gondos kivitelezésű ablakfülkébe húzták be.

Az apszis homlokzatát, egy frízzel zárták le, melynek mára csak a nyomai maradtak fenn. A fríz, különleges, hegyes gyémántszeműre kialakított téglákból állt, melyek hegye lefelé fordul úgy, hogy teljesen fűrészfogakra hasonlítottak. A fríz fölött, egy kicsiny árkádsor található, melyek csúcsát, alulról félkörívesre, konvexre profilozott tégla-konzolocskákra állított, téglákból alakították ki. A szentély fríze, nagyon attraktívnak mondható.

A szentély faszerkezetű, négy-oldalra hajló tetőzetét, cserepekkel fedték. Az apszist, három szervetlenül kapcsolódó, vastag téglákból készített támpillérrel erősítették meg, ennek ellenére, a szentély északnyugati fala „kifelé dől”.

A templomhajó keleti, apszis melletti falában, egy félkörív záródású falfülke nyomai figyelhetők meg. A fülke feltehetően leért a földig, de ezt a részt az apszis támpillére takarja. Ez a támpillér, még egy keleti ablakocskát is eltakar. A templomhajó meglehetősen alacsony keleti falának jó részét, az apszis tetőzete fedi el, mely egy átmenettel csatlakozik a templomhajó, három oldalra hajó tetőzetéhez. A templomhajónak valaha biztos, hogy magasabb, csúcsban záródó keleti fala volt, de a templom felújítása után, nem állították vissza az eredeti magasságát. Feltehetően ekkor készítették el templomhajó, a ma is meglehetősen érdekes tetőzetét.

A templomhajó oldalhomlokzata, eltér az eredeti román stílusú résztől, melynek az első és a második boltszakasz felel meg, és csak ezután következik a templom gótikus része. A templom eltérő stílus részeinek határát, kívülről a középső támpillér pár jelöli. A templom eme részén is követhető a fentebb leírt fríz, ami azt bizonyítja, hogy a templom oldalhomlokzata, eredeti magasságáig fennmaradt. Az eredeti homlokzat szélét, egy szintén eredeti, négyszögletes, sekély, lizénia jelöli. A templom északi homlokzatán, a szentély felé eső első mezőben, egy négyszögletes, szegment-ív záródású, ablakfülkés ablak található. A templom eme része fölötti tetőzetet, mára már megrongálódott, profilozott és ornamentikásra faragott, fahorgony elemekkel erősítették meg.

A templom eredeti hosszúságának nyugati szélét, szintén egy lizénia jelöli, melynek egy támpillér támaszkodik. A következő pillérpárt, lépcsőzetesre építették és a falba is, bekötötték. A templom újabb részének téglái nagyobbak, de nem azonosak azon támpillérek anyagával, melyeket a templom eredeti részéhez falaztak. A támpillérek kontúrja sérült, de az északnyugati sarokpillér alapján megállapítható, hogy kétlépcsősek voltak. A másik sarokpilléren látható, hogy egy ferdesíkkal záródott, ami a sík vége felé, négyszer megtörik.

A templom nyugati homlokzatán lévő harangtorony alaprajza négyzetes, de csak az oromfal felmeredő részétől kezdődik. A harangtorony „talapzatának” északi oldalán, egy szellőzőnyílás található. A toronynak mind a négy ablakát, fazsaluval takarták el. A keleti ablakot, utólag egy lőréssé szűkítették le. A harangtorony falainak felső részét, egy hangsúlyos, sablonos profillal zárták le, amit egy piramis alakú, cserépborítású toronysisakkal fedték le. A harangtorony oldalsó falai, egy-egy szegment ívből indulnak ki: a keleti oldalon élesebb az ív, míg a nyugati oldalon egy teli fal van, de itt egy mára elfalazott ablaklencse volt megtalálható. A harangtér ma megközelíthetetlen, de a falban lévő nyílássor azt bizonyítja, hogy valaha megközelíthető volt. A templomhajó tetőzete, egy gerendázaton fekszik.

A templom nyugati homlokzatát, az előtér takarja. A homlokzat felső szélét, a fal kissé kiemelkedő része jelzi, de itt van a mára elfalazott, kerek, lencseablak helye is. A templomhajó déli homlokzatán, a nyugati sarokpillértől, egy ferdére profilozott lábazati dísz található, mely áthúzódik a második boltszakaszra és a második támpillérre is. A lábazati dísz tovább is tart, de a harmadik boltszakasznál és a sekrestyén, négyszögletesre vált át, igaz, hogy a hajónak ezen a részén, a lábazati díszt a közelmúltban megrongálták (a lábazati dísz a sekrestyén újabb keletű).

A második boltszakasz ablakának, tölcséres oldalú, szegment-íves ablakfülkéje van, mely fölött egy elfalazott csúcsíves ablak nyoma látható. A szegmentív peremét, radiálisan elhelyezkedő téglákból rakták ki, mely élesen elüt a templom első részén található ablakétól. A harmadik boltszakasznak egy románkori ablaka van, mely ma a templomhajó boltozata fölötti tetőteret világítja meg. A tetőtérbe, ma csak a második támpillér melletti elhúzható nyíláson át lehet felkapaszkodni. A fentiek alapján a templomhajó magasabb lehetett és feltehetően síkmennyezettel fedett volt. A déli homlokzatnak ezen a részén található a már említett lizénia is. A homlokzat további, keleti részét, ma a sekrestye takarja. A templom északi homlokzatán is található egy lábazati dísz, mely az apsziséhez hasonló, de teljesen a föld színén van, és nem megy át az itteni lizéniára. Nem található lábazati dísz a második boltszakasznál és a támpillérjén sem, míg a harmadik boltszakasznál csak a maradványai vannak meg. A negyedik, legnyugatibb boltszakasznak és támpillérjének, megint csak van lábazati dísze, mint ahogy az előtér négyszögletes oszlopának is.

A fal szerkezete kizárólag téglából készült. Az eredeti téglák mérete, 29x4,4x18,5 cm-t tesznek ki, a támpillér téglái, 31x16x6,2 centiméteresek, míg a templom másodlagos részének téglái, 3x6,5x16 centiméteresek.

A templom vakolatának színe a régi részeken középbarnás. Az erősen homokos vakolat, a föld felé vastagodik. A templom újabb részének vakolata valamivel sötétebb, vörösesbarna és jobb minőségű is. A vakolatok közt, a szilárdságágukon kívül, szinte nincs különbség

(Megjegyzés! Ez a leírás 1971-ben készült, tehát kb. hat évvel a legutolsó felújítási munkálatok és régészeti kutatások előtt.)

94.  Mindezek alapján, pontosnak tekinthető a történész Csánki azon véleménye, hogy ezen a helyen kell keresni a „terra Croac…” (azaz Horváti) nevű birtokot „…cruciferorum a castro de Walkoy exemta, contigna terrae ejusdem domus”, mely birtokot, az 1238-1408. közti időszakban említettek meg.

Amikor Marsigli átutazott ezen a vidéken, látott itt egy erődített földhalmot, melynek rajzát a térképére is felvitte „in Mikanoftzi pago Sclavoniae”, amiről az mondja „…monticulus ab adjacente pago Sclavoniae its dicto, denominatus ad 30. passus altitudine sua affugens, manufactus absque dubio, cujus summitatem circumcirca vallum ambit, diametro passum 140. Reductum autem, in que turcicula lignae, praeterito saeculo extructum esse constat”

Szabo, Gj.: Spomenici prošlosti u Srijemu /Szerém múltjának műemlékei/ - ez a leírás, a „Danubius Pannonico Mysicus” című műben található, Amszterdam, 1726. II. kötet, 46. oldal és a 19. tábla rajza).

95.  Szabad fordításban: „A verbiczei (Vrbičkoj) egyházközségben, Mikefalva településén, van egy teljesen kőből épült, Bertalan apostolról elnevezett templom, ahol három helyen is falnyomokat vágtak át, melynek nem tudni az igazi nevét” (Szabo, Gj.: Spom. prosl. Srijem, 4. oldal)

Bösendorfer, J.: Crtice iz slavonske povijesti /Vázlatok Szlavónia történetéből/, 284. oldal: „az Ecclesia S. Bartholm –ot, először 1647-ben említették meg, de biztos, hogy annál sokkal régebbi” (Morović: Lib. mag. cosid.). A verbiczei egyházközségben ez volt az egyetlen templom és Verbiczét, már 1244-ben megemlítették.

96.  Az Új Mikefalvai Szt. Bertalan templom (ma Vođinci egyházközség), egy egyhajós építmény, gótikus sokszögzáródású szentéllyel. Az egyszerű kiképzésű belsőteret, síkmennyezettel és egyszerű tetőzettel fedték le. A templom nyugati homlokzatán lévő harangtorony, szervesen illeszkedik a templomhajóhoz, míg a szentély mindkét oldalán, egy-egy helyiség található, melyek közül az északi a sekrestye, a déli egy kápolna, egy gyóntatófülkével. A kápolna egy széles nyílással kapcsolódik a templomhajóhoz, míg a sekrestyét egy ajtóval választották el. A templom gótikus fázisa a templom egy részét és a szentély foglalja magába. Az építési fázis határát egy cezúrával jelölték meg az északi falon. A fal eddig érő szakaszának, magas, ferdén záródó lábazati díszítése van. A templom déli falán nincs cezúra, de az északi oldallal kapcsolatban is csak azt lehet mondani, hogy a cezúra csak valószínűsíthető, egészen addig, míg egy alapos vakolatkutatással meg nem bizonyosodunk róla. A cezúra maradványa, egy valamiféle harántfal falvége is lehet.

A szentély megvilágítását, a szentélyzáródás három oldalán lévő, nagyobb, csúcsíves ablakok adják. A középső, oltár mögötti ablakot mára elfalazták. A szentélyzáródás déli falába, egy négyszögletes falfülkét helyeztek. A szentély, kőlapokkal burkolt padozata, egy lépcsőfokkal magasabban van a templomhajó padozatánál.

A templomba bemenni, egy, az északi fal nyugati felénél lévő, négyszögletes, félkörívesre boltozott kapufülkén át lehet. A templomhajóba, két lépcsőn át lehet lemenni.

A négyzetes sekrestyét, a szentély északi oldalához építették, megközelíteni, egy szegment-íves, négyszögletes ajtónyíláson át lehet. A sekrestyét, keresztboltozattal boltozták be, mely közvetlenül megy át a falsíkra. A sekrestye keleti falán lévő ablak, éppolyan keskeny és hosszúkás, mint a templomhajó ablakai. A sekrestye boltozatának déli oldala, a templomhajó falába simul bele, mely lejjebb úgy törik meg, hogy egy magas, ferde lezárású lábazatot képez.

A kórus, a templomhajó nyugati oldalán található, mely egy négyszögletes alaprajzú, lábazati és kapitális zónával rendelkező, erőteljes oszlopból indul ki. A kórus alatt két csehsüveg boltozat van, amit a pilonon kívül, egy a templom falába épített oszlopfős zóna hordoz. A tartókonzolok közül kettő az oldalsó falakon, egy a nyugati falon, a harangtorony bejárata fölött található. A kórus előtti padozatban, a valamikori kripta, mára már elfalazott lejárata található, melyről a helyiek azt hiszik, ez egy alagút bejárata volt, mely valaha Ó Mikefalváig ért.

A templom déli, oldalkápolnája, egy nagy szegment íves nyílással fordul a templomhajó felé. A szegment ív csúcsa, közvetlenül az oldalfalakban, egy sekély, félkörív záródású fülkében folytatódik (ebben a fülkében egy tömegtermelésű madonna található), A kápolnát keletről, egy tölcsérszerű, ablakfülkés ablak világítja meg. A kápolna nyugati falában, egy négyzetes tároló fülke van. A síkmennyezetes kápolna padlóburkolata a templomhajóéval azonos.

A harangtoronyba, a templom nyugati falában lévő ajtón keresztül lehet bemenni. Az átjárót, kétmezős, egyenetlen magasságú boltozattal fedték le, melyek közül a hajóra néző az alacsonyabb és a csúcsíve is nyomottabb, míg a harangtoronyra néző boltozat magasabb, mint ahogy a csúcsíve is. Az átjáró, az alapjainak nyomai alapján, eredetileg szűkebb és a harangtorony felé szűkülve, tölcsérszerű volt. A harangtorony fala, szinte a templom falából nő ki, a padozata, mint ahogy az átjáróé is, téglával burkolt. A harangtorony földszintjén, három elfalazott nyílás, vagy három kisebb fülke található (délkeleten, délen és északon). A nyugati falban egy szűk, tölcsér alakú, félköríves ablakszemöldökű, ablakfülkés ablak van. Ez a megvilágító ablak a szűk volta miatt, teljesen lőrésszerű hatást nyújt. Eme ablakocska fölött, egy hasonló, de nagyobb ablak található a délnyugati oldalon. A megvilágító ablakot téglával falazták be, majd egy négyszögletes nyílást vágtak bele, melynek szemöldökét radiálisan összeállított téglákból készítették el. A harangtorony első emeletéről megközelíthető kórus padozatát, téglával burkolták le.

A harangtorony első emeletének déli oldalán van egy nyílás, mely a vége felé ék-alakúvá szűkül, és az ablakfülkéjének oldalfalai, már a ablakfülke padocskájától, is egy csúcsba hajlanak össze. A második emeletről, egy csúcsíves átjárón át, a tetőtérbe lehet jutni. Az átjáró oldalfalaiban, lyukak láthatók, melyek arról beszélnek, hogy a harangtornyot, egy erős reteszel, el lehetett szigetelni a templom tetőterétől.

A harangtorony második emeletén (délen, nyugaton és északon) három ablaknyílás található.  A déli ablak ék alakkal, a másik kettő félkör alakkal záródik. A harmadik emeletnek egyetlen ablaka volt, mégpedig az északnyugati oldalon, a templom tetőtere felé, de mára ezt az ablakot egy félköríves szemöldökívvel elzárták. Ennek az ablaknak a nyomai, a tetőtérből is észrevehetők. A harangtorony negyedik emeletén lévő loggiának, három újabbkori harangja van, a harangtér megvilágítását három, félkörív záródású, ablakfülkés ablaknyílás adja. A harangtár nyolcszögletű, de a kerek toronyfalba való átmenete, nem látható világosan. A torony csúcsát, egy fából készült toronysapka fedi. A harangtorony falkoronáján megfigyelhető nyomok alapján tudható, hogy a toronysisak valaha magasabb és csúcsosabb, „gótikusabb” volt. A templom falai téglából helyenként, közbevetőleg, kőlapokból készültek. A téglák méretei különbözőek. Vannak vékonyabbak, a bábai templomhoz használtakhoz hasonlók, de vannak római téglák is. A nagyobb téglák formája, megegyezik a bábai templom egyes tégláival. A téglák méretei: a támpilléreknél – 27,5x15x7, a déli oldalkápolnánál – 29x15,5x8, a templom régebbi részeinél – 29x15,5x5, a harangtoronynál – 29x13/15x7 cm.

A nyugati homlokzat szinte teljes egészét, a harangtorony takarja el, melynek sekély lábazati díszítése is van. A torony a tető teljes magasságáig, beleköt a templom falának tömegébe, az e fölötti, szabadon álló része, teljesen kör alakú. A templomtorony legfelső, nyolcszögletű része, közvetlenül a torony falába simul bele.

A templom legrégebbi részének déli oldalában, három tölcséres ablaknyílás található. A templom déli falának közepétől kissé keletebbre, egy ajtókeretében barokk profilozású (habarcsból), elfalazott kapuzat található, melynek közepén egy „zárókő” van. A kapuzat fölött, egy rossz minőségű, homokkőből készült dombormű van, egy címerrel és egy felirattal, amit az alábbiakban részletesen ismertetünk:

 

      aedam hanc

divo bartholomaeo sacram

petrus bachich delach episcopus

bosniensis

!

FERVENTISSIMI ZELI PRO DOMO DEI ET

SANCT..PROXIM

IN PERRAENE DIVINI CULTUS MUNIMEN

RESTAVRAVIT

ANNO

oVo(B?) ENE DIGUs XIII PONT (?) MA NECESSITATE

FATORUM A DAG-(?) V….?….VE IN PACE

PERPET VA REG VIE VI/(?)

 

Akik jobban olvasnak latinul, azok a fentiekből kiolvashatják az 1713-as évszámot. A felirat a dombormű alsó részében, egy elliptikus mezőben van, mely fölött, egy ferdén elhelyezkedő, két átlósan felhelyezett ágacskával ellátott címer van. A dombormű egy részét, egy kötélrendszerrel összefogott, de elmozdított függöny takarja. A címer fölött egy állat, talán kutya profilja látható, mely egy lándzsát és egy püspöksüveget tart.

A templom déli falán lévő ablakok, nem egyenletes elhelyezkedésűek. Az első két ablak, egymáshoz közelebb van. Ezen a homlokzaton, a lábazati díszítés nyomai nem figyelhetők meg. A szentélyt, négy, kétlépcsős támpillérrel támasztották meg, melyek ferde síkjait, cserepekkel borították.

A templom legrégebbi részéhez, a nyugati rész, a harangtoronnyal tartozik. A déli homlokzat három kicsiny ablak hatásában és a harangtorony részleteiben, a román és a gótikus stíluselemek keverednek. Ez esetben, valószínűleg, a késő román stílus, 13-14. századi átmeneti, hatásáról van szó. Az északi falban sejthető cezúra, feltehetően a két alkalmazott stílus határát jelöli, de nem kizárható az sem, hogy a templom eredetileg ennél hosszabb volt, így a magában álló ablaknak még egy párja volt (azaz, ebben az esetben a templom déli falában lévő ablakok 2x2-es elrendezést mutathattak, tehát a maróti templomhoz hasonlóan). A templomhoz utólag hozzáépítet, kifejezett részletek nélküli része, a gótika korához tartozik. A templom eredeti és későbbi tetőmagasságának kiegyenlítésére való törekvés, a késő gótikáról beszél (azaz, a templomhajó és a szentély tetőgerincének kiegyenlítése, a ford.).

A barokk kori restaurációkor építették a templomhoz a déli, oldalkápolnát. A sekrestye középkori lehet és a keleti falában lévő kicsiny ablakot, akár a templomhajó „hiányzó” ablakaként vitték át (ez lenne az, az „negyedik” ablak, amellyel „megrövidítették a templomhajót). Az ablaknyílásai alapján megítélhető, hogy a harangtorony legfelső emeletét, a barokk korban építették fel.

97.  A települést a középkorban, mint Morod, Morag, Moral, Maroth, Moreth, Moroth, Marcha, Marchia, Omaroth, Morovic említették meg. A 16. században, Morouigh volt, majd az osztrák uralom alatt, a 17. században, Moravich-nak, Morovitsch-nak, Morovitz-nak és Moroviz-nak nevezték.

98.  Gašić, Emerik: Povijest župe i mjesta Morović (A maróti egyházközség és településének története).

99.  A 15. század elejére, a maróti archidiakonitás fennhatóságát korlátozták (Szalvóniában ekkoriban az alábbi archidiakonitások voltak: szerémi, maróti, valkói, eszéki, pozsegai, váskai, gacsistyai és kemléki), miután magában Maróton, egy világi prépostságot alapítottak. Ez a prépostság, 1414-tól, 1496-ig állt fenn.

A Báza (Bosut) és a Száva folyók közti szegletben, meglehetősen sok bogumil élt, akik nem ismerték el az archidiakónus főségét, továbbá tizedet sem akartak fizetni. Az ő megtérítésükre, a birtok tulajdonosa, Maróti János arra törekedett, hogy XXIII. János pápa, a maróti Szt. Mária egyházközség plébánosát léptesse elő préposttá (prepositus exemtus), amit a pápa 1412-ben meg is tett, a személyét továbbá, kivette a pécsi püspök és az esztergomi érsek fősége alól. Így a maróti plébános alávetettségébe került az összes többi, Marót környéki plébános is, amivel a maróti plébános ellenőrizhette, gyűlésre hívhatta, büntethette őket, továbbá a saját kívánságának megfelelő helyről szereztethette be a szent olajat, sőt törvényhatósági (jurisdictio) jogkörrel is rendelkezett a lakosság azon része fölött, akik tizedet fizettek. Egyszóval, minden püspöki hatalom a maróti prépost kezében összpontosult, az „egyház rendi” cím adományozásának jogán kívül.

100.Gvozdanović, Vladimir : Crkva Majka Božje u Moroviću (A maróti Istenanya templom, „Peristil” 12-13. szám, 15-22. oldal, Zágráb, 1969-1970.).

101. A templom részletes leírását lásd: Gvozdanović, Vladimir: Sv. Dimitrije u Brodskom Drenovcu (A kisdárnóci Szt. Demeter templom, „Vjes. Arh. muz. Zagr. 3. sorozat, V. kötet, 211-222. oldal.). E műben szerepeltetve jelentek meg a templomról készített építészeti felméréseim is.

       Ennek rövid leírása:

       A templom kiépítésében, jó néhány építési fázis figyelhető meg: az első fázisban, a gótikus elemekről árulkodó, templom, a harangtornya és a sokszögzáródású szentélye épült meg, a második fázisban, egy újabb tornyot építettek a szentély fölé, mégpedig valószínűleg a török betörés előtt, vagy az idő alatt, a harmadik fázis, a szentély újbóli beboltozásával, már a templom barokk korához tartozott, míg a neogótikus előteret, az utolsó fázisban építették fel. Mindezek ellenére, a templom nyugati homlokzata előtti harangtorony elhelyezkedése, megőrizte a románkori szimmetriáját és statikai egyensúlyát, sőt kinézete alapján is a legkorábbi fázisra datálható. A szentély datálásának legfőbb eleme, a szentélyben található konzolok, melyek kialakításához hasonló nem ismert a pannóniai késő románkorból, azonban a harangtorony földszintjén lévő, négyszögletesre metszett boltozati bordák a kora gótikus fázisnak felelnek meg.

       A templom erődszerű kialakítása is tanúsítja a környékbeli lakósság évszázados ínségét.

102. A település, mint Kopas említődik meg 1470-ben és 1489-ben, mégpedig a Pozsega vármegyei Beriszló Péter birtokában. Monum. Spect; Šišić: Hrvatski saborski spisi (A horvát országgyűlés iratai, JAZU, Zágráb, 1912-1915. II. könyv, 160; 466; 476. oldal).

103. Monum. Spect; Laszowski: Habsburški spomenici (A Habsburgok emlékezete, JAZU, Zágráb, 1916. II. könyv, 3. oldal) „ …in vado Kobach castellum per Turcos erectum esse…, ac municionibus diversis fortificatum, onde cum voluerint, regnum istud invadere et depredare possunt, nunc vbicumque” (1531. január 3.)

104. Cod. Dipl. II. kötet, 265. oldal.

105. Az 1334-es összeírásban sem említődött meg, lehet hogy azért, mert a kezdetekben még nem volt önálló egyházközség, hanem csak egy kápolna, mely a zágrábi püspök eme birtokán élő jobbágyok és praedilalisták szükségleteit szolgálta, és csak később – de mindenképpen 1501. előtt – alakult önálló egyházközséggé. Erre jó példa a dubovaci egyházközséghez tartozó Tkalec, ahol szintén található egy kápolna, amit a templomosok a saját, tkaleci és gaberscsáki (Gaberščak) birtokaikon élő alávetettjeik szükségleteire építettek. Ez a kápolna egyetlen egyházközséghez sem tartozott, hanem a hívek lelki életéről, maguk a templomosok gondoskodtak, majd a johanniták, aztán a jezsuiták, a birtok aktuális tulajdonosaiként.

106. 1 – Az 1244-es esztendőben (október 5.) IV. Béla, magyar-horvát király, szolgálataiért, Péter fia Andrásnak adományozta Dulepszka földjét. A határkijelölésénél, az alábbiakat mondták: „Hinc inter terram dicti comitis Andre et terram castri Rakonuk tendens per montem cadit in magnam viam que descedens a sancto Mivhaele vadit Zagrabiam ubi terra castri de Rakonik terminatur et terra castri de Kemluk exoritur…” (Cod. Dipl. IV. kötet, 241. oldal).

       2 – Az 1252-es esztendőben (április 24.) István bán, a körösieknek, szabad városi privilégiumokat adományozott. A határleírásnál, az alábbiakat mondták: „…cadit in magnam viam que ducit ad sanctum Michaelem…” (Cod. Dipl. IV. kötet, 489. oldal).

       3 – Péter fia István, végrendeletében, a Bednje folyótól, Csanjevóig (Čanjeva) érő, Svestenovác-i (Sveštenovac) birtokát, rokonára, Pál fia Györgyre hagyta, akinek a birtoka, a Klenovnik patak mentén és Orehovc-ban volt. A végrendelet 1325-ös összeállításánál, tanúként jelen volt János, a szentmihályi (Miholec) plébános is. Hogy itt épp a szentmihályi plébánosról van szó, azt az bizonyítja, hogy a közelben sehol  máshol nem található Szt. Mihálynak szentelt templom, mint egyedül Szentmihályban. Egy másik bizonyíték az, hogy a szentmihályi plébánosokat, mindig egy-egy jól ismert birtokhatárokkal rendelkező birtok átadásánál, illetve eladásánál hívták tanúskodni, azzal hogy a birtok átadásánál, pontosabban lehessen megállapítani a határokat, amit érdemes volt ismertetni a birtokkal szomszédos plébánossal is. (Cod. Dipl. IX. kötet, 228. oldal, 1325. esztendő)

       4 – Az 1342-es esztendőben (április 13.), Zágrábban, Mikcs bán visszavette Lukácsi és Bedevó körüli földeket, melyek Vid fia Pálhoz tartoztak, annak halála után, mivel örökös nélkül halt meg. Az egyik birtok a Klenovnik patak és Bogecsevó között volt megtalálható, „circa ecclesiam beati Petri” (Orehovc), a másik a zágrábi püspök birtoka, „de sancto Michaele” mellett (Cod. Dipl. X. kötet, 659. oldal).

       5 – Az 1409. esztendőben (január 16.) Pál fia Mátyás, a körösi ispán előtt, 60 arany forintért, eladta Šalamunovec falu melletti birtokát. A birtok határainak leírásánál, többek között az alábbiakat mondták: „…quinque igeribus terre arabilis iuxta quandam magnam viam de villa Diankovich versus villa beati Michaelis procedentem…”.

       Diankovec falva, a szentmihályi egyházközség határaihoz közel fekszik és ebben az esetben is, egyedül az általunk tárgyalt Szentmihályról lehet csak szó )Levéltári Közlemények, Bp. VIII. kötet, 88. oldal).

       A fentiekben említettek szerint, Szt. Mihály temploma, már 1244-ben állt, amit későbbi híradások is megerősítenek: 1252, 1325, 1342, 1409.

107.      A templom egykori képe, az 1706-os, 1707-es, 1709-es (Bedekovich György), 1712-es, 1717-es (Branjug György), 1720-as, 1726-os, 1731-es, 1733-as (Habijanác György), 1735-ös, 1738-as, 1744-es, 1748-as, 1754-es, 1761-es, 1771-es, 1796-os vizitációk leírásával egészíthető ki – mely évek után a kanonoki vizitációk abbamaradtak. A további eseményeket, az egykori Körös megye egyházközségeinek műemléki összeírásában kísérhetjük végig.

A fent említett vizitációk szerint:

A keletelt szentélyű templom, a falu közepén található. A templom déli oldalán, egy boltozott, két ablakos, Szt. Józsefnek (ma Szt. Máriának) szentelt oldalkápolna van. A templomnak 1704-ben, síkmennyezete volt, a padozatát téglával burkolták. A templomhajón, két ablak volt. A templom fából készült tetőzete, az északi fal közepétől, a kápolna kapuzatáig ért. A templomba, egy nyugati és egy déli ajtón keresztül lehet bemenni. A templom főoltárát, egy Szt. Mária megjelenése képpel, Szt. Máriának szentelték, jobbra Szt. Mihály, balra Keresztelő Szt. János képe látható. A templomhajó kiszélesedésében, még két oltár található. A jobboldali, régies asztalos munkával díszített oltár felszenteletlen (Az oltár hármas tagolású, egy fakereszt fölött jobbra, Szt. Sebestyén és Szt. Kristóf alakja, balra, Szt. Ilona és Szt. Margit alakja, míg a kereszt alatt, Szt. Katalin és Szt. Borbála alakja látható). A baloldali oltárt, egy kőből készített, szobrászati alkotás díszíti (az alkotás közepén Szt. Mária látható Jézussal, az oltár belső oldalán Szt. István és Szt. László királyok szobra van, a külső oldalán, Szt. Péteré és Szt. Pálé). A templom negyedik oltára (a vizitátori leírások szerint), a Szt. József kápolnában volt megtalálható.

A templom északi oldalára, egy boltozott sekrestyét épített fel, a keleti oldalán egy ablaknyílással.

Az 1706-os vizitációból kiderül, hogy a templom patrónusa, a zágrábi püspök volt. Ekkor megemlítették azt is, hogy „három áldozati kelyhet (ciborium) loptak el” (az idő távlat ellenére, ez az esemény, még ma is tanulságos számunkra).

A szentélyt cseréppel fedték le. A főoltár előtt, a Fordóczky család kriptája van. A keresztelő medence, a déli kapuzat mögött található. A főoltár ekkori leírása, az 1704-es leírással egybehangzó.

Az oltárkép alsó részén, hat leányka alak, közöttük Mária Jézussal látható, fölötte, Mária Mennybemenetelének táblaképe van. Ettől jobbra, Gábriel arkangyal megjelenése van, e fölött képen Szt. Mihály látható, balra, Erzsébet látogatja meg Máriát, e fölött, Keresztelő Szt. János képe van. A főoltár felső részén egy kereszt van, alatta Szt. Mihály, balra Szt. András, jobbra, Szt. János evangélista szobra van. A másik két oltár, ekkoriban változatlan volt. Ám a vizitátor ezúttal, leírta a torony alatti kápolna oltárát is. Eszerint, az oltár közepén, két oszlop között, Szt. Mária és Szt. József alakja volt megtalálható, akik a kis Jézust tartják a karjukban. A templom tornyáról a vizitátor azt mondta, hogy a torony szilárd anyagból készült, magas és a csúcsa jó módon fedett, melyen még egy vasból készült kereszt is található. A toronyban ekkor három harang volt, a legnagyobbat Mihálynak nevezték és „4 mázsa (?cento) nehéz” volt.

Az 1707-es esztendő vizitátora megemlítette, hogy a templomot árkokkal övezték, melyen átjutni a déli oldalon, egy fahídon és a temetőn keresztül lehetett. Ebből a leírásból látható, hogy a templomot védelemre is alkalmassá tették, és hogy masszív, kőből épített tornya volt, melynek ablaknyílásai, lőrésként szolgáltak.

Az ez utáni vizitációk, egészen 1729-ig, nem számoltak be jelentősebb változásokról, hanem csak arról, hogy új rekvizitumokat szereztek be, és hogy 1720-ban, beázott a tetőzet. Az 1729-es vizitációban beszámoltak arról, hogy a szentélyben egy új kriptát alakítottak ki, továbbá egy új, kőből készült keresztet állítottak fel, és a sekrestyébe, egy új szekrényt helyeztek el, az egyházi öltözetek részére.

Az 1733-as esztendőben, Habijanác György megállapította, hogy a templom síkmennyezete megrongálódott, míg az 1738-as vizitátor már azt jelentette, hogy a templomhajót új, természetes színekkel festett síkmennyezettel látták el, továbbá a kórust is átfestették. Az 1744-es vizitációban, a torony állapotának romlásáról beszéltek, és sikerrel figyelmeztettek a tönkre ment lépcsőzet veszélyeire. .Az 1754-es vizitáció szerint, addigra a templomtornyot kijavították, továbbá a sekrestye két új, nagyobb, ráccsal ellátott ablakot kapott. A sekrestye padozata ekkoriban fából készült. Az 1748-as esztendő környékén, egy új főoltárt emeletek és az egykori oltárképek helyére, szobrászati alkotásokat helyeztek. Az 1771-es vizitátor elmondása szerint: „a templomot pár évvel ezelőtt, teljesen átboltozták”. A torony alatti kápolnát is felújították és új oltárt is kapott. Az 1796-os esztendőben, a szentély padozatát egy lépcsőfokkal megmagasították, míg a főoltárt még két lépcsőfokkal.

A templomnak ma öt ablaknyílása van, három délre néz, egy nyugatra, és egy északra. A szilárd anyagból álló kórus, két kőből készült oszlopon áll. Az 1796-os esztendőben említették meg először, a templom orgonáját is. A toronyban akkoriban négy harang volt, melyek közül a legnagyobb „4 mázsa nehéz volt”. Arról nem készül feljegyzés, hogy mikor szerezték be, a negyedik harangot.

108.      Liber Memorabilus – Parochia St. Michaelis Archangeli in Miholec fundata (inchoatur 1827. Anno).

       Lásd az egyházközség emlékkönyvében (Spomenici) lévő vizitációt. Köszönet érte Miholec jelenlegi plébánosának.

109.       A feljegyzések feltehetően legérdekesebb részei, az alábbiakban: „…a plébániatemplomot, mind kívülről, mind belülről, teljesen felújították és átalakították, a sekrestye ajtaját is átdolgozták, mivel csak negyed ’capellarista’ (káplán) magas volt, ebből következően, az ajtó gyámgerendája olyan alacsony volt, hogy a legalacsonyabb ember sem, tudott áthaladni még az ajtó tengelyén sem. A termetes fából készített öreg ajtó, már 314 évvel ezelőtt is itt állt, mivel az ajtó fölött feliraton, az 1528-as évszám található… ugyanezen ajtó fölött, egy valamiféle kőművesmester keze által alkotott egyszerű figura volt, aki hogy leplezze falazási munkájának egyszerűségét, erre a helyre, egy gyermeteg szobrot állított, mely Boldogságos Szűz Mária látogatását ábrázolta. A szoborral kapcsolatban, az egyházközség vezetője és irányítója, Vaclav Bellošić, az alábbi néphagyomány változatot adta közre:

 

’Kaksi Jalžu pohodila

Pohodi nas Majka mila’

(kb. Ahogy Erzsébet meglátogatta, úgy

Látogatott meg bennünket a kedves (Isten)Anya)

 

Ezt a szobrot, Marko Gergac szerint, 1852. július 29-én fejezték be.”

Belošić ugyanebben az évben adott utasítást a templom felújítására, az oltárok „átfestetésére” a szószékhez a sekrestyéből felvezető lépcsőzetet elkészítésére, majd 1869-1879. között felújítatta a templom szobrait, valamint készítetett egy új, a Világ Legszentebb Megváltójának szentelt oltárt.

Az 1880-as földrengés során, a templom tornya úgy megrepedezett, hogy „egy nagy darab kidőlt a torony északi sarkából, valamint a talajrengés következtében a torony úgy megrongálódott, hogy az egyházközségi földmérő, bizonyos Lipót, az egyházközségnek egy olyan jelentést küldött, melyben saját szolgáira gondolva, akik a romos részeket bontották, azt nyilatkozta, hogy retteg a torony megindulásától, és hogy rá ne dőljön a templomra, de az eddig, a két repedése ellenére, hála istennek megőrződött, ám mindenek előtt utasítást adott a harangok eltávolítására, mielőtt azok is leomlanának….” . Csak a későbbiekben járult hozzá, hogy a tornyot kijavítsák, amit 1880. júniusa és augusztusa között meg is tettek. Belošić plébános, mintegy 36 éven át plébánoskodott itt, de utána is, egészen 1884-es halálig nagy tiszteletnek örvendett, amikor is Ivan Lisac követte őt, akinek plébánossága alatt (ő 1901-ig volt itt plébános, majd kanonoknak ment Zágrábba), az északi oldalkápolna hozzáadásával, a templom kereszt alakúvá vált.

Az 1913-as esztendőben, már megint a templom rossz állapotáról beszéltek: a tető beázott, a falfestések lekoptak, a külső falak hámlottak, majd az ezt követő évben – immár a véres balkáni háború kommentálásával – nekiláttak a templom kijavításának. A templomot lecserepezték (előtte zsindelyes volt), Bedeković művéből: „a jöttöm előtt, tölgyfából készült deszkákkal volt fedett”. A felújítás során a torony bádog sisakját megtartották, de ezüstös kékre festették át. A torony ekkor villámhárítót és új ereszcsatornát is kapott. A főbejárat régi, egyszárnyú ajtaja helyett, amit „minden éjszaka belülről, egy erős, kifűrészeletlen tölgyfa retesszel elreteszeltek, minden további zár és kulcs nélkül”, „modern”, kétszárnyú, fenyőből készült, kulccsal és vörösréz kilinccsel ellátott ajtót készítettek. Így tettek az régi, egyszárnyú oldalajtóval is, amit „belülről nehéz kulccsal zártak, helyette egy modern, kulccsal és vörösréz kilinccsel zárható, kétszárnyú ajtót készítettek”.

Ekkor, új ablakkereteket is készítettek, melyeket új üvegezéssel láttak el. A templombelső padozatának kövezetét eltávolították és helyette cementpadlót készítettek, a Szt. Kereszt oldalkápolnát kivéve, mely ekkor még újnak számított. A nagy oltár előtt található „kripta, egy súlyos kőlappal volt lezárva, amit csak erős, vasrudakkal lehetett eltávolítani. Ennek a kőlapnak az egyik sarka, már eredetileg is sérült volt. A templom régi kövezetének eltávolításakor, az emberek kíváncsiságból ezt a kőlapot is felemelték, de elejtették és összetörött. Hogy a kripta ne pusztuljon el véglegesen, az emberek azt az utasítást kapták (Aleksij Ružić akkori plébános leírása szerint), hogy a kripta maradjon olyan, mint annak előtte (?) és a helyét olyan kövekkel kell leburkolni, mint amilyenek a templom többi részén voltak megtalálhatók. Ez a kripta csak kissé emelkedett ki a szentély padozatából (nem az oltár előtti padozatból, hanem valamivel távolabb, a templom közepe és a szentély átjárója felé - attól három lépésnyire). A kripta sírgödrében, három koporsót tártak fel a benne eltemetettek csontjaival és ruházatával. Az egyik ruházat egy miseruha volt, a másik addigra felismerhetetlen volt, de a hozzátartozó csizma, szinte teljesen harmonikává gyűrődve fennmaradt, a harmadikban egy német feliratú, évszám nélküli szalag volt”.

Az 1915-ös esztendőből az alábbi feljegyzés olvasható: „… a háború még mindig tart, sőt szinte minden országra kiterjedt – aminek okán minden ereje teljében lévő férfinak katonának kellett állnia, siralmas hazánk pedig egyre romlik! Mindenből hiánycikk lett, az éhínség pedig fenyeget!”. Az 1924-es esztendőből, egy 700 kilós nagyharang beszerzését jegyezték fel. A régi harangokból valószínűleg ágyúkat öntöttek; 1925-ben kijavították a tetőzetet és a templomot is újravakolták, kijavították a torony „sisakját” (?šalaporke) és két új ablakot is nyitottak, a sekrestye ajtaja fölé, pedig egy új ablakot helyeztek. Az 1927-es esztendőben, a templomot kívülről újrameszelték és sárga színűre festették. Az 1931-es esztendőben szerezték be a 300 kg. nehéz, Szt. József harangot, amit a zágrábi Kirina Lebisch harangöntőműhelyében öntöttek.

A Liber Mamorabilium, Alojz Stepnic, 1936. június 22-ei vizitációjával zárul.

110.        A templom mai állapota:

       A templom egésze boltozott, a szentély gótikus, a templomhajó barokk boltozattal. A templomnak négy ajtaja van – a főkapu a nyugati oldalon található, van egy oldalajtó a déli oldalon és két másik ajtó a sekrestyén (a sekrestye egyik ajtaja a szentélyből, a másik a Szt. Kereszt kápolnából nyílik). A templomnak összességében, tizenkét ablaknyílása van. A szentély déli oldalán, egy ablak van, egy másik, kör alakú ablak az oltár mögött található. A templomhajón négy ablak van, kettő a déli oldalon, egy a nyugati homlokzaton a főkapu fölött és még egy az északi oldalon. Két, neogótikus, 1888-ban készített ablaka van a Szt. Kereszt kápolna keleti oldalán, aztán van még három ablak a Szt. Mária (ennek előtte Szt. József) kápolnán, egy keleten, egy délen –mely a lépcsőtoronyba nyílik, és egy a nyugaton. A sekrestyének csak az északi oldalán van egy ablak (a bejárat fölötti lencseablakot nem számítva).

       A barokk boltozattal fedett sekrestye, a szentély északi oldalán található. A templom összes tetőzetét, hornyolt cserepekkel fedték (a templomot 1913-ig zsindely fedte, kivéve a szentélyt, mely már 1706-ban is cseréppel fedett volt).

       Az erősre épített templomtorony (szélessége 7 méter, magassága kb. 15 m, falainak vastagsága, 130 cm), a templomhajó déli oldalán található. A torony kinézete, teljességgel egy védőtoronyhoz hasonlít. A toronyba bemenni, egy utólag hozzáépített lépcsőtornyon át, a templom tetőterének magasságában lehet. Ennek az utólag felépített lépcsőtoronynak, fából készült csigalépcsője van, továbbá három ablaknyílása, melyek közül az egyik hatszögletű, a másik kettő egy-egy lőrést formáz. A templom tetőterét, a torony első emeletéről lehet megközelíteni. A templomnak tizenkét, részben elfalazott ablaknyílása van, melyek az alakjuk szerint, akár lőrésként is szolgálhattak. Csak a legelérhetetlenebb, legfelső emeleten vannak nagyobb ablakok. A toronynak ma, csúcsos piramist formázó, faszerkezetű, bádoggal fedett toronysisakja van, melynek csúcsán egy vörösréz alma és egy vaskereszt található. A templom berendezését, egy jó minőségű, barokk oltár és egy barokk szószék képezi, melyhez a sekrestye falába vágott segédlépcsőn keresztül lehet jutni. A templomnak három, részben a falba befalazott szenteltvíztartója van, melyek a főkapu, az oldalajtó és sekrestye ajtaja mellett találhatók. A két, kőből készített oszlopokon nyugvó, szilárd anyagból épített kórus, a nyugati, főkapu fölött található. A kórus „új” orgonáját, 1905-ben szerezték be.

111.       Horvat, A.: Prilozi povijesno-umjetničkim problemima u nekoč templarskoj Glogovnici kraj Kiriževaca (Művészettörténeti adalékok, a Körös vidéki Golgonca, egykori templomos templomának problematikájához, „Peristil 4” Zágráb, 1961. 31-36. oldal).

112.       Im. 31. oldal.

113.       Im. 32. oldal.

114.       Im. 32. oldal. Ám az tény, hogy 1303-ban, először még, mint a templomosok „prepositus ecclesiae beate Marie virgins de Golgoncha” említődik meg (Cod. Dipl. VIII. kötet, 46. oldal), sőt birtokként, már 1253-ban is megemlítődött (Árpádkori új okmánytár, XI. 391. oldal). Lásd: Bösendorfer, J.:Sličice iz slavonske povijesti (Mozzanatok Szlavónia történetéből, 72. oldal).

115.       Im. 33. oldal.

116.       Im. 35. oldal.

117.       Im. 36. oldal.

118.       A település rövid története:

       Rácsát, mint mezőváros, Zsigmond király már 1396. előtt elzálogosította Prodavízi Mikcs bánnak, 6.000 forintért. A bán halála után, az örökségét özvegye, Rebek Orsolya és második férje, a lengyel származású, Psedpelkov fia, Jug Mesicjecs (Poljak Jug Mešicjeć, sin Pšedpelkov) vette át, aztán fiaiké, Jané és Moszticsé lett, akik 1406-ban, királyi adományként megerősítést kaptak rá. Ám a király a javak egy részét, még Rebek Orsolya idejében, másnak is eladományozta, így miután Jug fia Jan örökös nélkül halt meg, a vár és a javak másik felét, 1453-ban, Hunyadi János kapta meg. Ám már 1457-ben, a birtok az újlaki hercegeké lett, akik az emlékezet szerint, 1465-ben, 1471-ben és 1500-ben is a kezükben tartják. Azt nem tudni, hogy az egész birtok az övék volt e, a birtokrészük délen Csázmáig (Čazma), egészen Ó Polozsitca (Stara Plošćica) falváig, míg délkeleten Gordováig (Grđevac) ért. A települést, már 1245-ben megemlítették. Lásd: Bösendorfer, J.: Crtice iz slavonske povijesti (Vázlatok Szlavónia történetéből, 74-77. oldal).

119.      Im. 267. oldal.

120.      Gvozdanović, Sena: Dileme oko Voćin (Dilemmák Athina körül, „Arhitektura” 101, 1969, 50-58. oldal.).

121.       Az 1848-as kanonoki vizitáció szerint: „…Errecta 1312, a Fratibus Rubris…”

       „…olom per Barbaros et Paganos Turcas destructa….”

       Az 1720-as kanonoki vizitációban „…restitura…”

122.       Mon. Spect; Laszowski, E.: Habsburški spisi (Habsborg iratok, III. könyv, Zágráb, 1917:

       1544-es esztendő, szeptember 18-a „…a felperzselt rácsai tornyot, maga a nép perzselte fel, majd megszökött, mivel így akart csapást mérni a törökökre…” Rácsát ebben az okiratban, mint Ratscha és Tatscha említették meg.

       A török hódoltság után, az addig említett hét egyházközségből, három maradt fenn.

123.       A mai Bjelovár (1420-ban vásártartási joggal rendelkező faluként említették meg, 1673-ban, mint Bjelovac, a 18. században, Mária Terézia közreműködésével itt felépített várat, utasítására, Új Varasdnak kellett nevezni) tágabb környékében, számos olyan falu volt, melyek egy jellegzetes, sűrű, várhelyekkel rendelkező hálót alkottak. Érdekes, hogy közülük, némelyik, egészen a 17. századig fennmaradt. A katonai szükségletek okán, ezek az elavult ősi várhelyek, a török betörések miatt továbbra is használatban maradtak, a katonai határőrvidék alapját képezve. A Csázma körül szétszórva elhelyezkedő várhelyek, a szlavón határ előőrsét alkották. A határt ekkoriban, a Bjelovártól délre eső Csázma folyó képezte.

       Tekintet nélkül arra, hogy ezek a várhelyek eredetileg prehisztorikusak, vagy kora középkoriak voltak, a törökök ellen, még felhasználhatóknak mutatkoztak. Annak ellenére, hogy a haditechnika túlhaladta ezeket a várhelyeket és a hadviselés módja is megváltozott, továbbá ezen a falusias vidéken egyetlen nagyobb vár sem volt, továbbra is időszerű maradt a védekezés eme régi és kipróbált módja.

124.       Az 1093-as esztendőtől kezdve, azaz amióta megalapították a zágrábi püspökséget, Horvátország pannóniai részén, mindig voltak olyan emberek, aki feljegyezték az egykorú eseményeket. Az első feljegyzéseket, Babonics István püspök készítette, majd az utódjai folytatták, az ő felvilágosult művét.

       Ám a „krónikaírók” feljegyzéseinek minden sora elveszett volna, ha nem maradt volna fenn, goricai János archidiakónus (1280-1353-ig) műve. János archidiakónus, a Száván túli Kosznicában ( Velika ,Kosnica) született, vagy (Kukuljevich szerint) Túrmezőn, vagy (Račka szerint) a Zríny hegységbéli Kosznában (Kosna), vagy (Tkalčić szerint) Sztubicahévizen (Stubička Toplica).

       A Pannón Horvátország eme legrégebbi, histográfusát és jurisdictorát, a zágrábi káptalan kanonokjaként említik. A zágrábi káptalan 1319. és 1329. között kelt okiratait, a zágrábi püspök, a kancellárja és János diakónus írta alá. János 1280. körül születhetett, a tanulmányait valószínűleg Bolognában végezte.

       Az utolsó aláírását, Miklós bán, 1353-as okiratán ejtette meg. János műve, a Chronica sajnos elveszett, de egyes töredékeit leközölte A. B. Krčelić, aki azt mondta róla, hogy ez a „vir perreni dignus memoria” (kb. ez a talpig férfi rászolgált az utókor emlékezetére), de írt János a szlavón viszonyokról is, miután a magyarok elfoglalták Pannóniát.

       Az idézet, Ivan Tkalčić műve alapján: „Ivan arciđakon Gorički, domaći pisac u XIV. vieku” (Goricai János archidiakónus, egy 14. századi horvát krónikás, „Rad” JAZU LXXIX könyv, Zágráb, 1886. 74. és 133. oldal).

125.        A templomépítmény leírása:

       A templomtorony. A torony legmagasabb, ötödik emeletén, egy harangtér galéria található, négy, félköríves ablakszemöldökű, tölcséres oldalú, padozatig leérő ablakfülkés ablakkal. A negyedik emeletnek hasonló ablakai vannak, de az északit és a délit elfalazták úgy, hogy a déli ablak helyén egy lőrést alakítottak ki. A kapitális zónával is rendelkező ablakok keretei egyszerűek, négyszögletesre profilozottak, míg a félkörívek közepén, egy-egy zárókő található. Az emelet falai kavicsból és tört kövekből (helyenként szikladarabok felhasználásával) készültek. A falazat bőséges, sárgásszürke kötőanyaga, meglehetősen jó minőségű.

       A harmadik emeletnek, kisebb, de szintén félköríves záródású, profilozott keretű ablakai vannak, de az északi és a nyugati elfalazott, melyeket utólag egy-egy mellvéddel láttak el. A torony falai itt meglehetősen vastagok. Az emeletről a felsőbb emeleteket, fából készült létrákkal lehet elérni, míg lefelé, az emeleti helyiség déli sarkában elhelyezett, szűk csigalépcsőn lehet lejutni. A lépcsőzetet, a déli falba vágott, négyszögletes ablakkal világították meg. A második emelet délnyugati sarkában, egy mély és szűk, kétszer derékszögben megtört sarokrekeszték (?škulja) található. A helyiség keresztboltozatának közepén, egy betoldás látható. Az emelet falszerkezete, kissé eltér a felsőbb emeletek falszerkezetétől: a fal síkjából, világosbarna és kékesszürke kődarabok állnak ki, és a habarcsa is világosabb. Az emeletnek, mint a felette lévőnek, három ablaknyílása van, a keleti falban egy „L” betűt formázó rekeszték van. A keresztboltozatú első emelet, a templom tetőterével esik egy magasságba. A tetőtérbe egy szegment-íves, négyszögletes ajtónyílású ajtófülkén át lehet jutni. Az emelet északi és déli ablakának, fordított kulcslyuk alakú lőrése és mellvédje van.

A templomhajó és a szentély. A hosszúkás téglalap alakú templomhajót, négy, hosszúkás, baldachinos boltozatú, boltszakasszal fedték be. A boltszakaszokat, gazdagon profilozott, kapitális zónával rendelkező pilasztereken nyugvó, hevederek tartják. A templomhajót a szentéllyel, egy jellegzetes, lekerekített kapcsolóelemmel kötötték össze. A szentélynek két szűkebb boltszakasza van. A szentélyt, egy négylapúra megtört, félkörívvel zárták le. A szentély kapitális zóna nélküli, éles sarkú, sekély pliaszterein, hevederek emelkednek. A hevederek csúcspontját, egy-egy habarcsból kivitelezett, kör alakú zárókő jelzi. A szentély oszlopainak lábazatát, vörös és fekete, négyzetes kőlapokkal burkolták, a templomhajó padozatát, szabályos sorokban elhelyezett, de különböző szélességű kőlapokból rakták ki. A főoltár előtt, egy felirat nélküli sírkőfedél található

Az első, nyugati boltszakasz fölött található a kórus, mely a templomhajó felé, három, félkör alakú nyílással fordul. A kórus, két hordozóelemről indul, melyek közül az egyik a déli falhoz kapcsolódik, ezután két tömzsi, karakteresen felfelé vékonyodó (entázis) oszlop következik, melyek négyszögletes, monolitszerű talapzaton állnak. Az alapzatoknak van egy tórusza is, míg az oszlopok az oszlopfőkhöz, egy négyzetes abakusszal csatlakoznak. Az oszlopok dór jellegűek, hangsúlyos hipotracheával (?).

A kórus alatti tér északi és középső részét, baldachinos boltozattal boltozták be, míg a déli részt, a kórusra felvezető lépcső miatt, szabálytalan, négymezős boltozattal látták el. A kórus fa lépcsőzetét, téglából készített, negyed-köralakú tartóelemek hordozzák. A feljárót negyed-köralakú boltozattal boltozták be.

A templomot, a második, az ötödik és a hatodik boltszakasz déli oldalában lévő ablakokkal világították meg. Az északi oldalon a második boltszakaszban van egy ablaknyílás. Az ablakokat tölcsérszerű, félkör ablakszemöldökű ablakfülkékkel látták el. A kórust egy kisebb ablakkal világították meg. A torony mai kapuzata helyett, valaha egy nagyobb, félkörív záródású portál létezett, melyből egy újabb kori, négyszögletes kapunyílás alakítottak ki.

A sekrestye és bejárati része. A szentélyhez északról illesztett sekrestyébe, egy íves ajtón keresztül lehet bemenni. A sekrestyét, enyhe ívű boltsüveggel fedték le, és két ablakkal világították meg. A sekrestye délnyugati sarkában, egy emeletre vezető lépcső van, mely északról egy fülkéből indul. A sekrestye félemeletéről lehet megközelíteni a szószéket.

A sekrestye emeleti helyiségének, félköríves ablakszemöldökű ablakai és ugyancsak enyhe ívű boltsüvege van. Az emeleti helyiség padozatát, négyzetes téglákkal burkolták. Innen egy tágas nyílás vezet át a szentélybe.

Az északnyugati oldalkápolna. A kápolna, keresztboltozattal boltozott helyiségének, négyzetes alaprajza van és egy lépcsőfokkal magasabb a templomhajónál. A kápolna padozatát, szabálytalanul összeillesztett szürke és fehér kőlapokkal burkolták.

A Szt. Borbála kápolna. A kör alaprajzú kápolnát, a templomhajó déli oldalának támasztották. A kápolna és a hajó átmenetét, egy széles, félköríves nyílás alkotja. A kápolna és a hajó fala által befogott északkeleti falsarkot, egy a tetőtérbe vezető lépcsőzet foglalja el, amit egy szokatlanul vastag fal belsejében helyeztek el. Az ablaklencsés kápolnát, kupolaboltozattal látták el. A kupola alsó szegélyét egy frízzel hangsúlyozták ki, amit magas lábazatú, kompozit oszlopfős zónával rendelkező, sekély pilaszterek tartanak. A kápolna megvilágítását, három, félköríves ablak adja. A kápolna négyszögletes ajtaja, a körív keleti részén van.

A kápolnából a tetőtérbe vezető lépcsőzetet, egy jobb oldalon elhelyezett ablakocska világítja meg. Itt feltárták a templomhajó, mára elfalazott egyik ablakát, melynek profilozása, a szószék átjárójáéhoz hasonlít. A templomhajó eme feltárt ablakának magas elhelyezkedése, román kori kialakításáról tanúskodik. Az ablak feltárásával, nyilvánvalóvá vált, a templomhajó barokk átalakítás előtti ablakkiosztása.

A templomhajó boltozatai, magasabbak a szentély boltozatánál, ám a hajó boltozatát téglákból alakították ki, míg a szentélyét kőből. A szentély minden boltozatának végében, egy-egy áthidaló elem nélküli, sekély, négyszögletes falfülke van. A szentély falazatainak zárófejezet nélküliségére az lehet a magyarázat, hogy valamiféle mennyezeti szerkezet támaszkodott ide.

 

A templom külső kinézete.

A toronyé. A torony földszintjét alkotó, négy félköríves nyílás a templom nyugati, bejárati előterét képezi. A földszinti teret, egy zárókővel ellátott, keresztboltozattal boltozták be. A kapu mellett jobbra, egy félkör alakú falfülkében, egy szenteltvíztartó van. A kapubejárati oldalán lévő pilaszterek, egy-egy ferdére metszett talapzaton állnak, az oszlopfejezetük, kümás rectót mutatnak.

A harangtorony első két emeletének külső falain, az ablakok mindkét oldalán, két-két kiemelkedő, szabályos négyszög alakú mező található (kivétel a déli fal, ahol az első ablakának jobb oldalán egy kisebb mező látható, míg az ablak másik oldalán, az egyik falmező helyén, egy lőrést alakítottak ki). A felsőbb emeleteken ugyanilyen falmezők vannak, de azok sarkát egy, egynegyed körrel lemetszették. A falmezők nem szabályosan húzódnak át egyik emeletről a másikra, hanem egymástól késsé eltolódnak. A torony első emeletén egy eredeti ablaknyílás található, mely profilozott ablakfülkével, padokkal bír. Az ablaknyílások úgy különben újabb keletűek, melyeket az egykori lőrések, vagy a fent említett ablakok helyett alakították ki. A harangtorony csúcsát, egy barokk harangtérrel koronázták meg.

A templomhajóé és a szentélyé. A templomhajó északi homlokzatát, utólagos hozzáépítések takarják. A bővítmény emeletén, négy, félköríves ablaknyílás található, a földszintjén három, négyszögletes ablak van. A toldaléképületnek, egy centrális, háromszög záródású oromzattal ellátott rizalitja van. A bővítmény nyugati oldalának földszintjén egy, négyszögletes, az emeletén egy félköríves ablak van. A templomhajó északi homlokzatának ez utáni (nyugatra eső) részén, egy félköríves és egy négyszögletes ablaknyílás van.

A templom déli oldalán található a Szt. Borbála kápolna, melynek külső falát, hat pilaszter élénkíti, sekély, tetőalji övező-párkánnyal, mély tölcsérszerű ablakfülkékkel. A szentély vastag falaiban, három, nagyméretű, négyszögletes párkánnyal övezett, mély, tölcsérszerű ablakfülkés ablaknyílás található.

A templomhajó nyugati homlokzatán, a tetőtér alsó szélét, egy párkánnyal emelték ki. A tetőalji párkány, negyed-környi, konkáv alakot mutat.

A szentély keleti homlokzatát, sekély, egyenes záródású falfülkékkel lazították fel. A szentély déli oldalának egyenes részén lévő ablakok, félköríves záródásúak, míg a szentély sokszögletű részének déli oldalán, egy elfalazott, négyszögletes ablaknyílás látható. A szentély ezután következő két falmezejében, két, kiemelkedő ablaklencse található. A szentély északi, egyenes falában, egy elfalazott, nem egészen világos kialakítású (talán csúcsíves) ablaknyílás figyelhető meg.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A kézikönyvben tárgyalt templomerődítések jegyzéke

 

 

 

1.        Arkangyal sziget (otok Arkanđel) – Szt. Mihály templom, Trau (Trogir) körzetében

2.        Badija sziget – Szt. Kereszt templom, Korcsula városa közelében

3.        Bába (Babska) – Szt. Mária temetőtemplom, Újlak (Ilok) városa közelében

4.        Bedenica – Mindenszentek temploma, Bikszád (Bisag) települése mellett

5.        Boljun – Szt. György templom, az Isztria északkeleti részén

6.        Berdovec (Brdovec) – Szt. Vid templom, Zapresics (Zaprešić) mellett

7.        Kisdárnóc (Brodski Drenovac) – Szt. Demeter templom

8.        Golgonca (Glogovnica) – Szt. Mária templom, Körös (Križevci) városától északra

9.        Hum – plébániatemplom, az Isztria északkeleti részén

10.    Jelsza (Jelsa) – Szt. Fábián és Szt. Sebestyén templom, Hvar szigetén

11.    Kobás (ma Slavonski Kobaš) – Szt. Mária templom, Szlavonszki Bród (Slavonski Brod)

12.    Komizsa (Komiža) – Szt. Rókus templom, Visz (Vis) szigetén

13.    Korcsula (Korčula) – Szt. Miklós dominikánus templom, Korcsula szigetén

14.    Lepoglava – „Hegyi” Szt. János templom

15.    Lopud – Szt. Rókus templom, sziget Raguzától (Dubrovnik) nyugatra

16.    Szentmihály (Miholec) – Szt. Mihály templom, Körös (Križevci) városától északnyugatra

17.    Miranje – Szt. Mihály arkangyal templom, Vránától északra

18.    Marót (Morović) – Szt. Mária temetőtemplom, Újlaktól (Ilok) délre, ma Szerbia

19.    Mrdulja sziget – Szt. József (Szt. Miklós) templom, Brács (Brač) sziget nyugati csücskében

20.    Nóna (Nin) – Szt. Miklós templom, Nin-Prahulja

21.    Új Mikefalva (Novi Mikanovci) – Szt. Bertalan templom, Diakóvártól (Đakovo) keletre

22.    Új Rácsa (Nova Rača) – Szt. Mária, Istenanyja templom, Bjelovártól délkeletre

23.    Orebics – „Kármin” Szt. Mária templom, Pelješac félsziget déli részén

24.    Orehovc (Orehovac) – Szt. Péter templom, Körös (Križevci) városától északnyugatra

25.    Petrecsáne (Petrčane) – plébániatemplom, Zárától (Zadar) északnyugatra

26.    Posztire (Postire) – plébániatemplom, Brács (Brač) szigetén

27.    Sztári Gárd (Stari Grad) – Szt. Jeromos templom, Hvar szigetén

28.    Sztári Grád (Stari Grad) – Szt. Péter mártir templom, Hvar szigetén

29.    Sztárigrád (ma Starigrad-Paklenica) – „Velebit aljai” Szt. Péter templom,

30.    Sztupnik (Stupnik) –Nepomuki Szt. János plébániatemplom, Zágrábtól délre

31.    Scsedró (Šćedro) sziget – Kegyes Szt. Mária templom, a Mosztir (Mostir) öbölben

32.    Sipán (Šipan) sziget – Szt. Lélek templom, Raguzától (Dubrovnik) északnyugatra

33.    Tisznó (Tisno) – Szt. Lélek templom, Murter szigetén

34.    Visz sziget, Komizsa települése fölötti hegyekben – „Planicai” Boldogasszony templom

35.    Verboszka (Vrboska) – Kegyes Szt. Mária templom, Hvar szigetén

36.    Zágráb – Szt. István székesegyház

37.    Zajezda – Szt. Mária mennybemenetele templom, a horvátországi Zagorjében

38.    Zaversje (Zaveršje) – Szt. Mária templom, az Isztri északnyugati részén

 

 

 

 

 

Néhány (a kézikönyvben nem tárgyalt) horvátországi, erődített kolostor

 

1.        Arkangyal (Arkanđel) sziget – Szt. Mihály kolostor, Trau (Trogir) körzetében

2.        Bánmonostora (Banoštor) – Szt. István kolostor, a Fruska hegység keleti lábainál

3.        Béla (Bijela) – Szt. Margit kolostor, Daruvártól délkeletre

4.        Cresz (Cres) – Szt. Péter kolostor, Cresz (Cres) szigetén

5.        Dvigrad környéke – Szt. Jakab apostol kolostror, az Isztria közepén, Pazin és Rovinj között

6.        Dvigrad környéke – „Bigolini” Szt. Péter kolostror, az Isztria közepén, Pazin és Rovinj között

7.        Dvigrad környéke – Szt. Petronella kolostror, az Isztria közepén, Pazin és Rovinj között

8.        Gvozd – Szt. Miklós kolostor, Modrus aljában

9.        Ó Kastély (Kaštel Stari) – „Klobucsi” Szt. Péter kolostor, Splittől nyugatra

10.    Komizsa (Komiža) – Szt. Miklós kolostor, Visz (Vis) szigetén

11.    Korcsula (Korčula) – Szt. Miklós dominikánus kolostor, Korcsula (Korčula) szigetén

12.    Kutyevó (Kutjevo) – Szt. Mária kolostor

13.    Lim – Szt. Mihály kolostor, a Rovinj melletti, Limski öböl végében

14.    Lobor környéke – „Hegyi” Szt. Mária kolostor

15.    Lukrum szigete – Szt. Mária kolostor, Raguzával (Dubrovnik) szemben

16.    Lopud szigete – ferences kolostor, Raguzától (Dubrovnik) nyugatra

17.    Mljet szigete – Szt. Mária bencés kolostor

18.    Merkan (Mrkan) – Szt. Mária kolostor, Raguzától (Dubrovnik) délkeletre

19.    Berzétemonostor (Nuštar) – Szt. Lélek kolostor, Vinkovci körzetében

20.    Orebics (Orebić) –ferences kolostor, Pelješac félsziget déli részén

21.    Sipán (Šipan) sziget – „Pakljenai” Szt. Mihály kolostor Raguzától (Dubrovnik) északnyugatra

22.    Fejérkő (Bijela Stijena) – Szt. Mária kolostor, Pakráctól délre

23.    Fenyőalja (Podborje) Szt. Ilona kolostor, Daruvár déli kerülete

24.    Póla (Pula) városa előtt - Szt. András kolostor

25.    Póla (Pula) városa fölött – Szt. Mihály kolostor

26.    Porecs (Poreč) város szigete – Szt. Anasztázia, vagy Szt. Miklós kolostor

27.    Rab – Szt. András kolostor, Rab szigetén

28.    Rudina – Szt. Mihály kolostor, Nova Gradiškától északra, Opatovac falu fölötti erdőkben

29.    Szávaszenntdemeter (Srijemska Mitrovica) – Szt. Demeter kolostor

30.    Sztári Grád (Stari Grad) – domonkos kolostor, Hvar szigetén

31.    Szilszeg (Susek) – Szt. Miklós kolostor, Újlaktól (Ilok) keletre

32.    Sibenik (Šibenik) a város előtt – Szt. Miklós kolostor

33.    Tkon  Szt. Kozma és Szt. Damján kolostor, Ugljan sziget déli végében

34.    Topuszkó (Topusko) – Szt. Mária kolostor, Glinától nyugatra

35.    Trau (Trogir) – Szt. Miklós kolostor

36.    Ugljan – Szt. Mihály kolostor, Uglja szigetén

37.    Vrána (Vrana) - templomos kolostor

38.    Visnyica (Višnjica) – Szt. Jakab domonkos kolostor, Raguza (Dubrovnik) keleti kerületében

 

 

 

 

Helynév mutató

 

A lista később fog elkészülni

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Biblográfia

 

Arhivska grada otoka Hvara (Hvar szigetének levéltári anyaga, Hvar, 1961.)

Barlé, J.: O gradnji sakristije prvostolne crkve zagrebačke (A zágrábi székesegyház sekrestyéjének építéséről, „Vjes. Arh. dr. X. kötet, Zágráb, 1908-1909.)

Barlé, J.: Stari portal zagrebačke prvostolne crkrve (A zágrábi székesegyház régi kapuzata, „Vjes. Arh. dr. XIII. kötet, Zágráb, 1913-1914.)

Bianchi, C .F.: Zara Christiana, Zadar, 1879.

Beritić, Lukša: Crkva-tvrđava u Suđurđu na Šipanu (A Sipán szigeti Szugjurgja, templomerődítése, „Zav. za zašt. spom. kult. Belgrád, 1961.)

Bergner, H.: Zeitschrift für Christliche Kunst, München, 1901.

Bilten: Historijskog arhiva komune hvraske (A Hvar szigeti közösség történeti levéltára, 3-4. és 5-6. szám)

Bodulić, Mašo: Korčula, Dubrovnik, 1922.

Bošnjaković, A.: Crkva Blažena Djevica Marije na Bapskoj (A bábai Boldogságos Szűz Mária templom, Zágráb, 1978.)

Bošnjaković, A.: Smještaj župa Morovićkog Arhiđakonata od 1332. do 1335. godina (A Maróti archidiakonitás helye, az 1332-es esztendőtől, 1335-ig, „Zbornik Kačić”, XII. évf. Split, 1981.)

Bösendorfer, J.: Crtice iz slavonske povijesti (Vázlatok Szlavónia múltjából, Eszék, 1910.)

Brački Zbornik, br. 4. (Kulturni Spomenici otoka Brača), (Brácsi Gyűjtemény, 4. szám, Brács sziget kulturális műemlékei, „Supetar”, 1960.)

Brunšmid, Josip: Arheološke bilješke iz Dalmacije i Panonije (Régészeti jegyzetek Dalmáciából és Pannóniából, IV. kötet, Albrechta nyomda, Zágráb, 1900.)

Bučar, F.: Povijest reformacije i protoreformacije u Međimurju i susjednoj Hrvatskoj (A reformáció és az ellenreformáció története Muraközben és a szomszédos Horvátországban, Varasd, 1913.)

Butorac, Josip A.: Popis župa zagrebačke biskupije g. 1650. (A zágrábi püspökség egyházközségeinek, 1650-es összeírása, „Croatia Sacra"” 15. és 16. szám, 1938.)

Butorac, J.: Katolička crkva u Slavoniji za turskig vladanja (Szlavónia katolikus templomai a török hódoltság idején, Zágráb, 1970.)

Butorac, J.: Poviestni pregled redovništva u Hrvatskoj (A horvátországi egyházi rendek történeti áttekintése, „Croatia Sacra”, 11-12. évf. Zágráb, 1943. 20-21. szám, 131-152. oldal)

Butorac, S.: Templarski samostan u Glogovnici (A golgoncai templomos kolostor „Katolički list”, 1940. 91. évfolyam, 33. szám, 392-394. oldal)

Croix, de la Horst: Military considerations in city Planning: Fortifications, G. Braziller, New York, 1972.

Cvjetković, Božo: Uvod u povijest dubrovačke republike (Bevezető a Raguzai Köztársaság történetébe, „Dubrovačka hrvatska tiskara” Dubrovnik, 1916.)

Csánki D.: Körös vármegye történeti földrajza

Deanović A. – Čorak, Ž.: Zagrebačka katedrala (A zágrábi katedrális, „Globus/Krišćanska sadašnjost” Zágráb, 1989.)

Deanović, Ana: Zagrebačka katedrala – prošlost u sadašnjosti (A zágrábi katedrális múltja, a jelenben „Kaj” II/79. Zágráb, 1979.)

Dobronić, L.: Bedenica – a bedeneciai plébániahivatal kiadványa, 1987.

Duboković-Nadalini, Niko: Gradnja i povijest crkve-tvrđave u Jelsi (A jelszai templomerődítés építése és története, Adalékok Dalmácia művészettörténetéhez, „Rest. zav. za zašt. spom. kult.” Split, 1970.)

Duboković-Nadalini, N.: Jelsa u 15. stoljeću (Jelsza a 15. században, „ČIP”, 1955.)

Duboković-Nadalini, N.: Zapisi o zavičaju (Helytörténeti írások, Jelsza, 1970.)

Duboković-Nadalini, N.: Zapisi o zavičaju (Helytörténeti írások, Jelsza, 1973.)

Duboković-Nadalini, N.: O fazama razvitka kultura na Hvaru (A Hvar szigeti kultúra fejlődésének fázisairól, Hvar, 1965.)

Duboković-Nadalini, N.: Mostir na Šćedru (A Scsedró szigeti Mosztir, „ČIP” 46. szám, 1956.

Duboković-Nadalini, N.: „Ecclesia im Mari” na Šćedru (A Scsedró szigeti Szt. Mária egyházközség, „ČIP”, 72. szám, 1958.)

Duboković-Nadalini, N. – Berić, D. – Nikolanci, M.: Popis spomenika otoka Hvara (Hvar sziget műemlékeinek összeírása, Split, 1958.)

Duc-Viollet-Le: Dictonnaire raisonné de l’architecture Francaise, Morel&Co. Paris, 1865.

Erffa, W.: Die Dorfkirche als Wehrbau, Stuttgart, 1937. Frankfurt.

Fabre, A.: Les églises fortifiées, Pages d’art Chretien, 1914.

Fisković, Cvito: Zaštita arheoloških spomenika u Jugoslaviji (Jugoszlávia régészeti műemlékeinek védelme „Slobodna Dalmacija”, Split, 1951. 1. 1.

Fisković, C.: Spomenici otoka Visa 9-19. stoljeća (Visz szigetének 9-19. századi műemlékei, „Viški spomenici” 1968.)

Fisković, C.: Naši graditelji i kipari XV. i. XVI. st. u Dubrovniku (Horvát építészek és szobrászok a 15. és 16. századi Raguzában „Matica hrvatska”, Zágráb, 1947.)

Fisković, C.: Nekoliko dokumenata o našim starim majstorima (Egy néhány dokumentum, régi horvát mesteremberekről, Split, 1949.)

Fisković, C.: Zadarski sredovječni majstori (Zára középkori mesteremberei, „Matica hrvatska”, Split, 1959.

Filipi,A. R.: Biogradsko-vransko primorje u doba mletačko-turskih ratova u Povijest Vrane (A tengerfehérvári és vránai tengermellék a velencei-török háborúk idejében, „Vrána története” JAZU, Zára, 1971.)

Foretić, V.: Otok Korčula u srednjem vijeku do g. 1420. (Korcsula szigete a középkorban, 1420-ig „Djela” JAZU, 1940. 36. könyv)

Fortis, Alberto Abbate: Viaggio in Dalmazia, Bern. 1776.

Franz, L.: Zur Datierung des Idols von Bapska, Wiener prähistorische Zeitschrift, 1931.

Frković, Š.: Feud Hrvati i druge crtice za povijest Mikanovaca (A Horvátiak, mint Mikefalva földesurai és egyéb történeti vázlatok a falu életéből, KIC „Privlačica” Vinkovci, 1989.)

Gašić, Emerik: Povijest župe i mjesta Morović (A Marót településének és egyházközségeink története, Diakóvár, 1936.)

Gušić, Branimir: Starohrvatsko naseljenje Ravni kotara, Povijest Vrane (Az ó horvátok megtelepedése a Ravni kotari hegységben, Vrána története, JAZU Zára, 1971.)

Guttkind, N.: Urban Development, Free Press, New York, 1971.

Gvozdanović, Vladimir: Sv. Dimitrije u Brodskom Drenovcu (A kisdárnóci Szt. Demeter templom „Vjes. arheol. muz. u Zagr.” 3. sorozat V. kötet, Zágráb, 1971.)

Gvozdanović, V.: Crkva Majke Božje u Moroviću (A maróti Istenanya templom „Dr. hist. umj. SRH”, „Peristil” 12-13, Zágráb, 1969-1970.)

Gvozdanović-Goss. V.: Moravia’s History Reconsidered: The Tomb of St. Methodus and the Church of Our Lady at Morovic, East European Quarterly, Vol. XIV. No. 4. 1980.

Heller, G. és Nehring, K.: Comitatus Sirmiensis, München, 1973.

Horvat, Anđela: O Bjelovaru – gradu ortogonalnog sistema (Bjelovár városának négyzethálós rendszeréről, „Bulletin” JAZU, 1960.)

Horvat, A.: Spomenici arhitekture i likovnih umjetnosti u Međumurju (Muraköz építészeti és képzőművészeti műemlékei, Zágráb, 1956.)

Horvat, A.: Obilazak spomenika kulture na području kotara Slavonski Brod (Műemlékvédelmi terepbejárás, a bródi járás területén, „Vijesti MK”, 1954.)

Horvat, A.: Prilozi povijesno-umjetničkim problemima u nekoć templarskoj Glogovnici kraj Križevci (Adalékok a Körös vidéki, egykor a templomosokhoz tartozó Golgonca művészettörténeti problematikájához, „Peristil” 4. Zágráb, 1961.)

Horvat, Rudolf: Slavonija – povijesne rasprave, crtice i bilješke (Szlavónia – történeti értekezések, vázlatok és jegyzetek, Zágráb, 1936.)

Iveković, Ćiro: Najstariji spomenici na dalmatinskim otocima (A dalmát szigetvilág legrégebbi műemlékei, „Rad” JAZU, 242. könyv, Zágráb, 1931.)

Ivić, Aleksa: Iz istorije crkve hrvatsko-slanoskih Drba tokom 17. stoljeća (A horvátországi-szlavóniai szerbség 17. századi templomainak történetéből, Zágráb, 1917.)

Ivić, A.: Spomenici Srba u Hrvatskoj, Ugorskoj i Slavoniji tokom 16. i 17. stoljeća (16. és 17. századi szerb műemlékek Horvátországban, Magyarországon és Szlavóniában, Újvidék, 1910.)

Ivić, A.: Istorija Srba u Ugorskoj od pada Smedereva do seoba pod Crnojevićem (A magyarországi szerbség törtenete, Szendrő elestétől, a Csernojevics féle beköltözéséig, Zágráb, 1914.)

Jelić, Luka: Spomenici grada Nina (Nóna városnak műemlékei, „Vijesnik” HAD, 1899-1900, 1901. és 1902.)

Jelenić, Julian: Dalmacijom i Jadranskim morem (Dalmácia és az Adria tenger, Vogler és tsa. nyomda, Szarajevó, 1906.)

Jiroušek, Željko: Crkvene građevina u Hrvatskoj i Slavoniji (Egyházi építmények Horvátországban és Szlavóniában, „Almanah kr. Jugosl. Naša Zemlja” Zágráb, 1938. 67. oldal)

Jurišić, Blaž: Izvještaj o istraživanju glagoljskih spomenika Vrgade (Jelentés Vrgade glagolás műemlékeinak kutatásáról, „Ljetopis” JAZU, 57. könyv, 244-255. oldal)

Jutronić, A.: Apostolska vizitacija otoka Brača (Brács szigetének apostoli vizitációja, „Croatia Sacra”, 5. szám, HBA, 1933. 62-88. oldal – 1579. év)

Kafka, Karl: Wehrkirchen Österreichs, Birken-Verlag, Wien, 1970.

Karaman, Ljubo: Umjetnost u Slavoniji (A művészet Szlavóniában, „Arhitektura” 13/17, Zágráb, II. évfolyam, 1948.)

Karaman, Lj.: Umjetnost srednjeg vijeka u Hrvatskoj i Slavoniji (Horvátország és Szlavónia középkori művészete, HZ. 1948. 1-4.)

Karaman, Lj.: Umjetnost u Dalmaciji u XV. i XVI. vijeku (Dalmácia 15. és 16. századi művészete, „Matica hrvatska” Zágráb, 1933.)

Karaman, Lj.: Dalmacija kroz vjekove (Dalmácia az évszázadokon át, „Pomorske biblioteka”, „Jadranske straže”, II. kör, 3. kötet, Split, 1934.)

Karaman, Lj.: O Korčuli (Korcsuláról, „Nova Europa” XXI. könyv, 1930.)

Karaman, Lj.: Glose nekojim pitanjima slavenske arheologije (Glosszárium, a szláv régészet egynémely kérdéseiről, „Vjes. Arheol. dr. Hrv.” 1952. 62. oldal)

Klaić, Nada: Povijest Hrvata u kasnom srednjem vijeku (A horvátság késő középkori története „Školska knjiga” Zágráb, 1971.)

Klaić, Vjekoslav: Slavonija od X-XII. st. (Szlavónia a 10-től a 13. századig, Dionička tiskara, Zágráb, 1882.)

Kniewals, D.: Crkvena umjetnosti u Hrvatskoj (Horvátország egyházművészete „Croatia Sacra” 20-21. Zágráb, 1943. 251. oldal)

Kolb, K.: Wehrkirchen-Burgen in Franken, F. G. Würzburg, 1977.

Kolb, K.: Wehrkirchen und Kirchenbögen in Franken, Würzburg, 1981.

Kolb, K.: Wehrkirchen in Europe, Echter Verlag, Würzburg, 1983.

Korošec, Josip: Nekoliko riječ o konzervaciji arheoloških objekata građevinskih (Egynéhány szó, az épített objektumok régészeti konzerválásáról „Zbor. Zašt. Spom. kult.” „Jugoslavija” Szövetségi műemlékvédelmi Intézet, Belgrád, 1953. III. könyv.)

Kukuljević – Sakcinski, Ivan: Priorat Vranski sa vitezi templomari i hospitalci sv. Ivana u Hrvatskoj (A templomos és a Szt. János ispotályos lovagrend vránai priorátusa és horvátországi lovagjai „Rad” JAZU 81. Zágráb, 1886. 24. oldal)

Kuničić, Petar: Vrboska i njene rijetkosti (Verboszka és ritkaságai, Szarajevó, 1902.)

Kuničić, P.: Petar Hektorović, njegov rod i Tvrdalj (Hektorovics Péter és nemzetsége, valamint a „Tvrdalj-nak” nevezett palotája, Dubrovnik, 1963.)

Lisičar, V.: Lopud, Dubrovnik, 1931.

Luetić, J.: Brodovlje dubrovačke republika 17. st. (A Raguzai Köztársaság flottája a 17. században, JAZU, Dubrovnik, 1963.)

Ljubić, Šime: Listine o odnošajih između južnog Slavenstva i Mletačke republike (Okiratok a déli szlávok és a velencei köztársaság közti kapcsolatokról, JAZU, Zágráb, 1868. 1. könyv.)

McAndrew, John: The open-air churches of sixteen century, Mexico, Harvard Univ. Press, Cambridge, Mass. 1965.

Medini, Milorad: Starine dubrovačke (A raguzaiak régiségei, „Jadran” Dubrovnik, 1935.)

Milošević, M.: Nekoliko arhitektonskih objekta iz prošlosti Vojvodina – Građa za proučavanje spomenika kultura Vojvodina (Néhány építmény architektonikája Vajdaság múltjából – Munkaanyag Vajdaság műemlékeinek tanulmányozásához II. Újvidék, 1958.)

Monumenta Spectantia Slavorum Meridionalium, JAZU, benne: Annales, Ragusini, Zágráb, 1883; Laszowski – Habsburški spomenici, Zágráb, 1916; Körbler, D. – Zagreb, 1915; Šišić, F. – Hrvatski saborski spisi (A horvát szábor okiratai, Zágráb, 1915.)

Mohorovičić, Andro: Razvoj urbanih cjelina, arhitektonske izgradnje i likovnog stvaranja na tlu Istre u doba srednjeg vijeka (A középkori Isztria városias településeinek fejlődése, építészeti kiépülésük és képzőművészeti alkotásaik „Ljetopis” JAZU 77. könyv, Zágráb, 1973. 305-363. oldal)

Mohorovičić, A.: Prilog analizi definiranja umjetničkog izraza u arhitekturi (Adalékok az építészetben felhasznált művészeti kifejeződések meghatározásánák elemzéséhez „Bulletin” JA, 1956.)

Mohorovičić, A.: Problem razvoja romaničke arhitekture na tlu Hrvatske razmatran s osvrtom na ruševini kompleks Rudina u Slavoniji (A horvátországi román építészet fejlődésének problematikája, különös tekintettel a szlavóniai Rudina apátságegyüttes romjaira, „Ljetopis” JA 1960. 64.)

Novak, Grga: Comissiones et relationes Venetae, V. és VII. kötet, JAZU, Zágráb, 1966. és 1972.)

Novak, G.: Jadransko more u sukobima i borbama kroz stoljeća (Az Adria tenger, az évszázados csatározások és háborúk tükrében „Vojno delo” Belgrád, 1962.)

Novak, G.: Povijest Dubrovnika (Raguza története, „Anali Hist. Inst. u Dubr.” 10-11. kötet és mellékletei)

Novak, G.: Ratovi i bitke na Jadranskom moru (Háborúk és csatározások az Adria tengeren „Pomorski zbornik I-II” , Zágráb, 1962.)

Novak, G.: Obnova i naseljene otoka Visa iza g. 1483. (Visz szigetének, 1483. utáni megújulása és betelepülése, „Anali Hist. Inst. JAZU” 1. kötet, Dubrovnik, 1952.)

Novak, G.: Matej Ivanić, jedan od prvih boraca za socijalnu pravdu (Ivanics Máté, a szociális igazságosság egyik első harcosa „Narodni list” Zágráb, 1945. 12. 25.)

Okrugić, I.: Povijesničke crtice Srijema (Vázlatok Szerém történetéből, „Arhiv za povijest jugosl.” 1857. II. 211. oldal)

Oprescu, G. – Daniel, E.: Die Wehrkirchen in Siebenbürgen, Dresden, 1961.

Ostojić, Ivan: Benediktinci u Hrvatskoj (Bencések Horvátországban, I-IV. kötet, a tkoni bencés priorátus kiadványa, Split, 1963.)

Ostojić, I.: Katalog benediktinskih samostana na dalmatinskom primorju (A dalmát tengermellék bencés kolostorainak katalógusa, Split, 1941.)

Pavić, M.: Župe i crkve biskupije bosansko-sriemske u srednjem vieku (A bosnyák-szerémi püspökség középkori egyházközségei és templomai „Glasnik Biskupije bosanske i sriemske” XXVI/1898.)

Pavičić, S. Vukovska župa (A valkói egyházközséh, Zágráb, 1940.)

Petricioli, Ivo: Tri romaničke građevine a Diklu (Dikla három románkori építménye, „Starohrvatsko prosvjeta” III/4. 173-181. oldal)

Prijatelj, Kruno: Spomenici otoka Lopud 17-18. st. (Lopud sziget 17-18. századi műemlékei, „Anali..” Dubrovnik, 1954.)

Prilozi povijesti otoka Hvara (Adalékok Hvar szigetének történetéhez, Hvar, 1962.)

Račić, Nikša: Lokalitet Tvrđalj i Hektorovićeve misaone preokupacije na uklesanim natpisima (A „Tvrdzsaljnek nevezett régészeti lelőhely és Hektorovics megszállás előtti elképzelései, egy feliratos kőtábla alapján „Anali hist. Inst. JAZU” XII. évfolyam, Dubrovnik, 1970.)

Rački, Franjo: Prilozi za povijest humanizma i renesanse u Dubrovniku, Dalmaciji i Hrvatskoj (Adalékok a humanizmus és a reneszánsz Raguza, Dalmácia és Horvátországbeli történetéhez „Rad” JAZU Zágráb, 1885. LXXIV. könyv)

Radauš, Vanja – Mohorovičić, Andro: Srednjevjekovni spomenici Slavonije (Szlavónia középkori műemlékei, „Rad” JAZU Zágráb, 1973.)

Radović, Jovan: Prilozi za istoriju Srba u Ugorskoj u 16, 17. i 18. st. (Adalékok a magyarországi szerbség, 16. 17. és 18. századi történetéhez, „Matica srpska” Újvidék, 1909.)

Rey, Raymond: Crkve-tvrđave u Francujskoj (Franciaországi templomerődítések, disszertáció, Párizs, 1925.)

Roth, Victor: Geschihte der deutschen Kunst in Seibenbürgen, Deutscher Kunstverlag, Berlin, 1934.

Rubić, Ivo: Naši otoci na Jadranu (Az Adria horvát szigetei, a haditengerészet 10 éves, 1942-1952, ünnepi bizottságának kiadványa, Grga Novak előszavával, Split, 1952.)

Rubić, Ivo: Zapadna Istra i Pula (Nyugat Isztria és Póla, Zágráb, 1951.)

Smičklas, T.: Dvjestogodišnjica oslobođenja Slavonija (Szlavónia kétszázéves felszabadulására, Zágráb, 1891.)

Szabo, Gjuro: O crkvenim zgradama i crkvenom uređenju (Az egyház szervezetéről és az egyházi épületekről „Naše starine” VII. könyv, Zágráb, 1928. 15. oldal)

Szabo, Gj.: Prilozi za građevnu povijest zagrebačke katedrale (Adalékok a zágrábi katedrális építéstörténetéhez, „Narodne starine” különnyomat, Zágráb, 1929.)

Szabo, Gj.: Spomenici starije sredovječne arhitekture u Hrvatskoj i Slavoniji (Horvátország és Szlavónia kora középkori építészetének műemlékei „Šišićev Zbornik” JAZU Zágráb, 1929.)

Szabo, Gj.: Spomenici prošlosti u Srijemu (Szerém múltjának emlékei „Savremenik” 1-2. 1916. 48-49. oldal)

Szabo, Gj.: Umjetnost u našim ladanjskim crkvame (A horvát vidéki templomok művészete, Zágráb, 1930.)

Szabo, Gj.: Morović u Srijemu (A szerémi Marót, „Hrvatska povijesta”, 1915. 162-168. oldal)

Skok, Petar: Slavenstvo i romanstvo na Jadranskim otocima (Szláv és „római” népelemek az Adria szigetein (toponomasztikai vizsgálatok) „Jadranski institut” JAZU, Zágráb, 1950.

Stošić, K. Sela šibenskog kotara (A sibeniki járás falvai, „Kačić” nyomda, Šibenik, 1941.)

Strohal, R.: Mjesto Boljun i Istri koncem 16. i početkom 17. st. (Boljun települése és Isztria, 16. század végén és a 17. század elején „Zbor. za nar. živ. i obič.” JAZU, XXIII. Könyv, Zágráb, 1918.)

Šišić, F.: Priručnik izvora hrvatske povijesti (A horvát történelem kéziratos forrásai, Zágráb, 1914.)

Šišićev Zbornik, JAZU, Zágráb, 1929.

Tkalčić, I. K.: Prvostolna crkva zagrebačka nekoć i sada (A zágrábi székesegyház múltja és jelene, „Albrecht” könyvkiadó, Zágráb, 1885.)

Tadić, Jorjo: Španija i Dubrovni u 16. stoljeć (Spanyolország és Raguza 16. századi kapcsolatai, a Szerb királyi akadémia külön kiadása, 93. könyv, Belgrád, 1932.)

Taylor, H. M. & Taylor, Joan: Anglo-Saxon Architecture, Vol. I. és II. Cambridge University Press, Cambridge, 1965.

Traljić, S. M.: Vrana i njeni gospdari (Vrána és urai „Vrána története” JAZU, Zára, 1971.)

Tuulse, Armin: Scandinavia Romanica, Verlag Schroll& Co. Bécs-München, 1968.

Vuletić – Vukasović, Vid: Krst na otoku (Badiji) kod grada Korčule (Korcsula városának keresztje Badija szigetén, Történeti jegyzetek „Starinar arheološkog društva” III. évfolyam, Állami nyomda, Belgrád, 1886.)

Wenzel, Gustav: Beiträge zur Quellenkunde der Dalmatinischen Rechtsgeschichte, Wien, 1849-1851.

Weiss, Karl: Dom Zu Agram, K.K Hof-und Staatsdruckerei, Wien, 1860.

Zillich, H. – Phleps, H.: Siebenbürgen und seine Wehrbauten, Königstein, 1941, 1982.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

ŠKOLSKA KNJIGA d. d. Zagreb, Masarykova 28.

A kiadásért felelős: dr. DRAGOMIR MAĐERIĆ

A nyomdai munkálatok lezárva: 1994. augusztusában