Várak és erődített helyek a Kárpát-medencében

Székelyudvarhelytől kb. 30 km-re É-ra, a Görgényi-hegység DNy-i végződésének lejtőin eredő Nagy-Küküllő forrásvidékén, a 19. század végén kialakuló Székelyvarság (Vărşag) település Ny-i szélén, 848 m magas hegy csúcsán állnak Tartód várának romjai.
A Székelyudvarhelyből Zetelakán át a Libán-hágó felé vezető 138-as útból Zeteváralja után meglehetősen rossz minőségű közút ágazik el Székelyvarság felé, mely Hargita megye legnagyobb kiterjedésű szórványtelepülése. E település tulajdonképpen több kisebb szórványból álló tanyabokor, mely kb. 77 négyzetkilométernyi területen van szétszóródva. 
A falu déli szélén kanyargó út a központ (Centru) felé jobbra fordul, a várba vezető út azonban balra átvezet a Nagy-Küküllő hídján, majd annak partja mentén halad Ny-i, majd ÉNy-i irányban. Ezen a meglepően jó minőségű erdei úton 4,5 km-t megtéve a Várhegy alá érkezünk, melyre a kék jelzés vezet fel. A Nagy-Küküllő és a Tartód-patak jobbparti összefolyásánál álló, meredek oldalú hegyfokot lábától a tetejéig sűrű fenyves borítja. A hegyoldalba felkapaszkodva, kb. fél óra alatt a romokhoz érünk. 
Tartód váráról sajnos nem maradtak fenn történeti adatok. A kutatások szerint Tartód tagja volt annak a gyepűvédelmi rendszernek, amelyhez Budvár, Kustaly, Firtos és Rapsonné vára is tartozott. E várláncolatot a feudális magyar királyság a 11. század végén, a 12. század elején építette ki a keleti szteppei népek feltartóztatására. A kunok zsákmányoló hadjáratai, melyek 1091-ben súlyos pusztítást okoztak az országban, részben a Kelet-Erdélyben létesített védővonalnak köszönhetően kerülték el a továbbiakban hazánkat. A belső gyepűsávnak a Keleti-Kárpátok legmagasabb oromvonaláig tolása miatt, minden bizonnyal az 1166. évi egyesült bizánci-kun-vlach támadás hatására a felsorolt várakhoz fűződő védelmi vonalat föladták, helyesebben keletebbre telepítették. Ezután az erdőrengeteg ismét birtokba vette e határvárakat, az építmények rövidesen romlásnak indultak… Tartód erődítményében az 1960-as években Ferenczi István és Ferenczi Géza végzett régészeti kutatásokat. 
A Tartód völgyében a nyeregre s azon a vártetőre kapaszkodó középkori út nyomai itt-ott halványan még most is fölismerhetők. A hegytető keskeny, kevés harcossal is kitűnően védhető hegynyereggel csatlakozik a Putna-hágóhoz is terjedő fennsík tőle északra húzódó részéhez. Noha a várat nem telepítették uralkodó magaslatra, stratégiai elhelyezkedése mégis kitűnő. A hegyen egy 75 x 37 m-es ovális, nyitott falgyűrű maradványai láthatók. A kőfalas erősség alaprajza szigorúan alkalmazkodik a hosszanti körvonalú tetőcske idomához. 
A keleti és nyugati várfalszakasz egyenes futású, végződései félkörösen kanyarodnak. A csigavonalban haladó falvonulat két vége a DK-i oldalon 6 m széles, falszoros-szerű bejáratot képez. A bejáratot mesterséges terepszűkület (töltés) védte. A hegy platója 4-5 m-el emelkedik a fal alapozási szintje fölé, peremén igen bizonytalanul jelentkező sáncmaradvány (?) figyelhető meg. A falon belül épület nyoma nem került elő, sőt, az ÉNy-i részen feltételezett négyzetes torony léte sem igazolódott. A várfalat helyben termelt, szabálytalan, faragatlan andezittömbökből, kevés habarccsal rakták. A fal vastagsága, szélessége egyenlőtlen. A hosszabb K-i oldalon 1,6-1,7 m, a DK-i oldalon viszont eléri a 2 m-t. A DK-i oldalon mindkét fal szabályos rakatú, szabályos felülettel záródik. A falat bizonyos szakaszokon a szálában álló sziklafelületre építették. Máshelyütt 40-50 cm mély, fal-szélességű alapozási árkot ástak a kőzet málladékába. 
A feltáráskor néhány rögtönzött tűzhely maradványa került napvilágra, valamint az erősség déli végének közelében, a fal mellett, azon belül jól követhető járószinten néhány vastag falú korongolt, égetett agyagedény töredékét és 11-13. századi fazéktöredékeket találtak. A feltárás során pusztulási (égési) nyomokra nem bukkantak. Eszerint a valószínűleg már rendeltetését vesztett, használatlanul maradt, romlásnak indult építményt fölhagyták… 

Forrás:

Karczag Ákos - Szabó Tibor: Erdély, Partium és a Bánság erődített helyei. Budapest, 2012. 429-430.