Várak és erődített helyek a Kárpát-medencében

Nagybiccse, vár

A Felvidék északnyugati részén fekszik a Vág völgyében Nagybiccse (Bytča) városa. Az első itteni erősséget a 15. század közepén Szentmiklósi Pongrác emeltette a mezőváros déli részén. 1481 körül Tettauer Vilmos, a Fekete sereg zsoldoskapitánya birtokolta, fiaitól a Podmaniczkyak hiába követelték vissza. A család azonban nem adta fel: 1536-ban Podmaniczky János és Rafael megszerezte Biccsét adományba Szapolyai János királytól. A 16. század első felében az Imreffy és Kosztka család birtokába került, 1547-ben elpusztult.

A zavaros tulajdonviszonyok akkor tisztázódtak, amikor a Felvidék akkori legfontosabb mecénás-familíájából való Thurzó Ferenc 1563-ban megvette az uradalmat. A közeli zsolnalitvai (Lietava) és távolabbi árvai vár megközelíthetetlen, jól védhető hegyi várként töltötte be funkcióját, így a síkvidéki, szép fekvésű Biccse a család békebeli reprezentációjának lehetett színtere. A korábbi vízi vár maradványait az új épület nyugati szárnya integrálta, s így jött létre a négyzetes alaprajzú, sarkain kerek bástyákkal erősített vár, háromszintes szárnyakkal.

A főtengelybe helyezett, a vizesárok felett két felvonóhíddal megközelíthető kapu felett emelkedett a legmagasabb torony, amely tovább gazdagítja a magastetős tetőidomok mozgalmasságát, s az egész épület monumentális összhatását eredményezi.

A kapu feletti felirat büszkén hirdeti, hogy a vár Thurzó Ferenc költségén épült alapjaitól 1571-ben. Az épület belsejében téglalap alaprajzú, alul pillérekre, az emeleten oszlopokra támaszkodó félköríves árkádokkal áttört udvar készült, melynek falait későbbi, magyar és külföldi hősöket ábrázoló falképek díszítik. Érdekes, hogy az árkádokat végigfutó, határozott függőleges lizénák választják el egymástól, s osztják így a homlokzatot szakaszokra. Az udvari tetőfelületből kiemelkedő kéményeknek mind a négy oldalát figurális domborművek és címerek díszítették. A külső erődszerű karakterével szemben az udvar derűs, áttört jellegű.

A palotaszárny bejárata fölött az 1574-es évszám az építkezés befejezését jelezheti. Az Árva várában ugyanebben az évben elhunyt Thurzó Ferenc már nem, csak özvegye, Zrínyi Katalin és gyermekei költözhettek be a frissen elkészült, hatalmas épületbe, amely a kerekbástyás várkastélyok legelső hazai emléke. Építésze egy német területen dolgozó milánói mester, Kiliano Syröth de Mediolano volt. A kastélyépületet Thurzó György megbízásából 1603-1612 közt Andreas Pocabello építette át, kijavítva az 1605-ös török-hajdú támadás pusztításait is.

A főépület mellett, a középkori castellum helyén 1601-ben Thurzó György emeltette lányai esküvőjére az ún. Nászpalotát, homlokzatát gazdag stukkó- és sgrafittódísz ékesíti. A földszinten négy boltozott helyiség, köztük a konyha kapott helyet, az emeleten egyetlen hatalmas (34,5 × 12,5 m) nagytermet alakítottak ki, amelyet kazettás famennyezet fed le, alatta körbefutó festett frízzel. Hasonló falfestés díszíti az ablakfülkéket is, a terem egyik oldalán pedig fakarzat szolgált a zenészek elhelyezésére.

Thurzó Imre halálával (1621) Biccse özvegyére, Nyáry Krisztinára szállt. Ő 1624-ben férjhez ment Esterházy Miklós nádorhoz, akit II. Ferdinánd király megerősített Biccse birtokában. Ezután két évszázadon keresztül az Esterházyaké. Az Esterházyak 1862-ben bérbe adták a kastélyt Popper Lipót faiparosnak, aki 1868-ban végleg megvásárolta az épületet. Popper Lipót halála (1886) után a kastélyt fia, Popper Ármin kapta meg. Az ő leszármazottja, Popper Lothár eladósodott, ezért a kastély 1935-ben kényszergondnokság alá került. 1950-ben a csehszlovák állam tulajdona lett. Helyreállítása az 1960-as évektől fokozatosan zajlott. Jelenleg a kastélyban az Állami Területi Levéltár működik.

Források:

Lovcsányi Gyula: A Vág és vidéke. Budapest, 1881. 102-106. o.

Štefan Pisoň: Hrady, zámky a kaštiele na Slovensku. Martin, 1977. 96–101.

Buzás Gergely: Az arisztokrácia építkezései a Nyugat-Felvidéken (1541–1630). Budapest, 1998. 56-77. o.

Karczag Ákos – Szabó Tibor: Felvidék és Kárpátalja erődített helyei. Budapest, 2018. II. kötet. 786 – 788. o.