Várak és erődített helyek a Kárpát-medencében

Kiscsűr - Reschgraben

A Nagyszebentől északnyugatra lévő község (németül Klein-Scheuern, románul Şura Mică) határának távoli északnyugati – jobb híján a patakról Reschgrabennek nevezett –  pontján írt le még 1958-ban egy 25 m ármérőjű, 10 m széles árokkal övezett kerek Árpád-kori preklasszikus várhelyet Kurt Horedt. Azért nagyon érdekes, mert ide, az Altland területére az 1150-es években költöztek be a szászok. Tehát vagy egy ezt megelőző magyar nemesi várról, vagy esetleg egy korai, az utóbbiak kaptafájára épült szász geréb-várról lehet szó! Akármelyik lehetőség fog egy későbbi kutatás során bebizonyosodni, szenzáció lesz. Ha 1150 előtti – akkor azért, mert a legkorábbi dokumentált nemesi várak egyike. Ha későbbi, akkor pedig a legkorábbi szász geréb-vár! Forrás: https://djnaploja.wordpress.com/

Orbán Balázs munkássága elsősorban azért kapcsolódik a helyszínhez, mert ő volt az, aki a XIX. században az elsők között hívta fel a figyelmet az erdélyi határvédelmi vonalak és a látszólag jelentéktelen, kör alakú sáncok (melyeket a népnyelv sokszor csak „La Cetate”-ként említ) tudományos fontosságára.

A "Reschgraben" nevű helyen egy 25 m átmérőjű mélyedés található, amelyet "La Cetate"-nek [zur Burg] neveznek. Ezt a gödröt egy sánc vette körül, amely helyenként még ma is látható; körülbelül 10 m széles és 1 m magas. Ezt az egyszerű építményt a középkorban menedékhelyként használták. A régészeti kutatások hiánya miatt a vár korát nem lehetett megállapítani. Forrás: Die Grenzverteidigung Siebenbürgens im Mittelalter (10.-14. Jahrhundert).

Reschgraben települést 1976 és 1983 között szisztematikusan feltárták. Ma az ásatások helyszíne a "Natura 2000" természetvédelmi területhez tartozik. Reschgraben már a neolitikus időszakban lakott volt. A bronzkorból, a korai Hallstatt-korból származó leletek ismertek. A fő település azonban egy dák település, amely az i.e. második századtól 600 évig tartott a negyedik századig. Forrás: https://www.hermannstaedter.ro

Martin Rill, Răzvan Mateescu (eds.), O (ne)obișnuită așezare: cercetările arheologice de la Șura Mică – Râșloave, Cluj-Napoca, Editura Mega, 2023 - könyvének rövid ismertetéséből:

Kiscsűr község területén vagy annak közvetlen közelében tett régészeti felfedezésekről először a 19. században számoltak be, amikor római kori kerámiatöredékeket és dénárokat azonosítottak; említésre méltó, hogy 1892-ben a Brukenthal Múzeum egy helyi lakostól egy aranygyűrűt szerzett be. A 20. század elején további felfedezések történtek, amelyek rávilágítottak a terület régészeti jelentőségére; a múzeum gyűjteménye Wietenberg- és Hallstatt-kori kerámiatöredékekkel, valamint egy rézkori kőbaltával és egy rézbaltával gyarapodott. Az evangélikus templom területén 1913-ban előkerült római sír még nagyobb figyelmet irányított a térség régészeti potenciáljára. Ezt követően, egy 1975-ös terepbejárás eredményeként – a lelőhelyen azonosított leletanyag és a már meglévő információk alapján – döntés született egy szisztematikus kutatási projekt elindításáról, amely 1976 és 1983 között zajlott.

A második fejezet az őskori településsel foglalkozik, amelyet itt elsősorban a Coțofeni-kultúra képvisel. A kultúra kutatástörténetének rövid áttekintése után Raluca Maria Teodorescu és Adrian Georgescu elemzi az ilyen jellegű leletekre vonatkozó terepi bizonyítékokat. Sajnos a Coțofeni-kultúrához köthető leletanyag esetében – egyetlen kivételtől eltekintve – csak következtetni lehet a felszíni lakóépületek elhelyezkedésére, mivel az e nyomokat szolgáltató objektumok jelentős részét későbbi beavatkozások során megsemmisítették; ez a lelőhely valamennyi periódusára igaz. Ennek következtében mindössze egy felszíni és hat földbe mélyített lakóépületet vizsgáltak meg. A kerámiaanyag és a rétegsor alapján két települési szintet különítettek el: a korábbit földbe mélyített lakóépületek (veremházak), a másodikat pedig felszíni lakóépületek alkotják. A kronológiai besorolást tekintve a kerámiaanyag a Coțofeni-kultúra I. fázisára, illetve a II. fázis kezdetére datálható. A kerámiaanyag töredékes jellege, az állatcsontok csekély mennyisége és a lakóépületek szórványos elhelyezkedése arra utal, hogy a település rövid életű volt.

A harmadik fejezet a dák települési fázist elemzi; ebből származik a lelőhelyen feltárt régészeti anyag és objektumok többsége. A szerzők tematikusan közelítik meg e foglalkozás különböző aspektusait; így Liliana Daniela Mateescu-Suciu ismerteti a település lakóépületeit – azok elrendezését, építési módját és térbeli kialakítását –, jelentős párhuzamokat vonva más dák településekkel. A lakóépületekhez 160 hulladék- vagy tárológödör kapcsolódott, amelyek többsége csonka kúp alakú volt. Răzvan Mateescu értelmezése szerint – hasonlóan más dák lelőhelyekhez – ezek a csonka kúp alakú gödrök kezdetben valószínűleg tárolóként szolgáltak (falaikat agyaggal és vesszőfonattal bélelték), mielőtt hulladéktárolóként hasznosították volna őket újra. Öt ilyen gödör sírként (esetleg rituális célokat szolgáló sírként) funkcionált; ezekből emberi és állati maradványok, kerámiaedények, valamint egy bronz övlemez került elő. Ami a lelőhely kerámiaanyagát illeti: az edények töredékes állapota ellenére Cătălin Cristescu a dák régióban fellelhető párhuzamok alapján azonosította a főbb típusokat. Egy kerámiaégető kemence felfedezése helyi gyártásra utal, bár ez valószínűleg kis léptékű, kizárólag a település belső szükségleteit kielégítő tevékenység lehetett. A ruházkodással kapcsolatos leletek vizsgálatát követően Nica Ciubotaru érdekes kérdéseket vet fel – különösen a bronz övlemezzel és az ilyen tárgyakhoz kapcsolódó társadalmi státusszal összefüggésben; bár a fibulák elemzése egyértelmű és értékes adatokat szolgáltat a lelőhely keltezéséhez, az övlemez mellett talált csontváz antropológiai vizsgálatára nincs lehetőség. Egy ilyen vizsgálat választ adhatott volna arra a kérdésre, hogy a tárgyak melyik nemhez köthetők. Sajnos a Diana Bindea által végzett csonttani elemzések nem szolgáltattak sok információt a lakók étrendjéről vagy egyéb szokásairól és preferenciáiról, elsősorban a maradványok nagymértékű töredezettsége miatt. Bár a lelőhely dák kori szakasza illeszkedik a vidéki települések általános jellemzőihez, a leletek szerzők általi alapos elemzése jelentős mértékben hozzájárul – és fontos analógiát kínál – az ilyen települések jövőbeli megértéséhez és elemzéséhez, különösen ami elhelyezkedésüket illeti. Érdekes kérdés, amely már az ásatások kezdeti évei óta felkelti a figyelmet, a dák korból a római korba való átmenet során fennmaradt lakottság folytonossága. A római kori településsel foglalkozó fejezetben Cătălin Cristescu ismerteti az adott megszállási szakaszból származó edények tipológiáját. Bár úgy tűnik, hogy a római kori település a dák település folytatásaként alakult ki, bizonyos vonásai átfedést mutatnak a római kor előtti időszakéval. A kerámiaanyag elemzése azt mutatja, hogy ebben az időszakban mind a dák hagyományokat követő, kézzel formált, mind a korongolt római edények használatban voltak. Az edényhasználat alapján nem állapítható meg egyértelmű etnikai hovatartozás; a településtől nyugatra, 500 méterre feltárt két hamvasztásos sír egyikében talált háromlábú edény nem utal nem vagy társadalmi státusz szerinti sajátos temetkezési szokásokra. A leletek alapján a település római kori rétege az i. sz. 2–3. századra keltezhető. A megszállás ezen szakaszából származó régészeti anyag nem nyújtott betekintést abba, hogyan alkalmazkodott a helyi lakosság a római megszállás hozta új körülményekhez; a település megőrizte falusias jellegét – bár a római korban fejlődésen is átmehetett, tekintettel a Caput Stenarum–Apulum út közelségére. A római kor előtti hagyományokat követő kerámiahasználat inkább a lakosok pragmatikus hozzáállását tükrözi – helyi alapanyagokból, ismert technikákkal készítették az edényeket – semmint konkrét etnikai identitásra utalna.

A tanulmány utolsó fejezetében Claudia Urduzia a középkori településréteget mutatja be, amelyet mélyített padlójú lakóépületek jellemeznek; némelyikükben fűtésre és főzésre egyaránt használt kőtűzhely is található. A kerámiaanyag két időszakra osztható: a többség a 8. századra, a fennmaradó rész pedig a 11–12. századra keltezhető. A lakóépületek esetében a pusztulás nyomainak hiánya arra utal, hogy a települést vélhetően békés úton hagyták el.