Várak és erődített helyek a Kárpát-medencében

Nagyenyed, vár

A települést nagy valószínűséggel, az Erdélyben is hatalmas pusztítást okozó tatárjárás elmúltával, az Árpád-házi IV. Béla király által az elnéptelenedett területekre hívott németajkú szász „hospesek” {telepesek} alapították meg. Az első, napjainkig fennmaradt oklevél 1293-ból való, ekkoriban a virágzásnak indult helység a gyulafehérvári káptalan tulajdonát képezte. Éppen ezért Nagyenyed sohasem kerülhetett a szabad királyi városok sorába, mindig volt földesura az itt élő lakosoknak.

A XV. században, a D-felől egyre erősebb fenyegetést jelentő és sokszor rablóportyákkal támadó törökök elleni védekezésül egész Erdélyben a szász polgárok megerődítették a kőből épített templomaikat, így tettek a nagyenyedi lakosok is. A templomerődítés első ostroma 1551-ben történt, amikor is Martinuzzi Fráter György katonasága sikertelenül ostromolta az oda bezárkózott nemesi rendeket.

A XVI. század végére kialakult a mezőváros kétajkú lakosságának a hitélete, így az evangélikus szászok és a református magyarok közösen használhatták a várfalakkal védelmezett nagytemplomot. A szorgalmas polgárok lakta Nagyenyed, mindig vonzotta a zsákmányra éhes hadakat, így 1600 szeptemberében Vitéz Mihály havasalföldi vajda, majd a következő esztendőben Basta generális zsoldosai dúlták fel a házakat.

Mivel a vérzivataros háborúkban szinte elnéptelenedett, Báthory Gábor erdélyi fejedelem 1609-ban újabb lakosokat telepített le, majd II. Rákóczi György idejében 317 megnemesített hajdúvitéznek adatott telket. Még ebben az esztendőben tragikus események történtek a városban, mivel a török szultán által az Erdély megbüntetésére küldött török – tatár seregek ostrom alá vették a templomerődöt, pedig a polgárok még aranyat is küldtek a szándékuk megváltoztatására. A tatár könnyűlovasok felégették az egész települést, majd hozzákezdtek a templomerőd vívásához. Az ott védekező szász polgárok, élükön a hajdúvitézekkel derekasan helytálltak, de végül a túlerővel szemben mégsem mertek dacolni, és beengedték a támadókat. A helyi hagyomány szerint – a kincseik mellett – még három szüzet is át kellett adniuk a tatár kánnak, hogy végre elmenjenek a pogány hadak.

A Rákóczi szabadságharc idején, 1704-ben újabb pusztulás érte, amikor Tige Habsburg-párti generális serege ütött rajta. Az egykorú források szerint a kurucok közé állt 30 enyedi diákból csak kettő élte túl a véres csatát. Ezt az eseményt örökíti meg Jókai Mór A nagyenyedi két fűzfa című elbeszélésében. Az elesett diákok emlékére pedig a kollégium mögötti Kápolna-dombon emlékművet állítottak. A szatmári békekötés után Nagyenyed városa lett a székhelye Alsó-Fehér vármegyének, mivel Gyulafehérvár teljesen katonai kormányzás alá került át.

1849 januárjában ismét véres események színtere, a hegyekből érkezett oláh felkelők legyilkolták a városlakó szászok és magyarok jórészét. Felgyújtották a házait és nagyhírű kollégiumát, amely évekig állt üszkösen. Lassan azért visszatért az élet Nagyenyedre, ahol az 1970-es években részben restaurált templomerőd komor falai emlékeztetnek a távoli évszázadok véres háborúira. Az elmúlt évtizedben folymatos felújítási munkálatok zajlanak, így az egykori erősség egyre szebb állapotba kerül.

Leírása:

Nagyenyed városának közepén emelkedik az első formájában a XIII. század második felében emelt plébániatemplom, amit a következő két évszázadban teljesen átépítettek. Az egyház É-i oldalán egy temetőkápolna áll, alatta csontkamrával. Az egyre erősödő török portyák elleni védekezésül, úgy, mint szerte Erdélyben, a nagyenyedi szász polgárok is erődfallal vették körbe az egyházukat, hogy oda húzódhassanak veszély esetén az értékeikkel együtt.

A szabálytalan ötszög alakú területet övező magas fal a lőrések sorával, valamint a sarkokat tagoló tornyok és bástyák a XV. században keletkeztek, mögéjük húzódtak háborús veszély esetén a város polgárai. Az egyes védőműveket a céhekbe tömörült kézműiparosok voltak kötelesek védelmezni, a foglalkozásukról kapták a neveiket a tornyok és bástyák. Így a kaputoronytól jobbra haladva jobb-rosszabb állapotban de láthatjuk a Mészáros, a Szabó, a Csizmadia, a Szűcs, a Tímár, a Fazekas, a Kalantos és Lakatos tornyokat.

Az egyes védőműveket csak kisméretű, a legtöbbször kulcslyuk alakú lőréseket alakítottak ki a középkori építőmesterek, ezek pedig még a XV. századra jellemzőek, míg később a nagyobb űrméretű ágyúk számára létrehozott tüzelőállásokat nem láthatunk a nagyenyedi templomerőd falán. Az egykorú feljegyzésekből ismerjük, hogy az erődítményt széles vizesárok kerítette a vérzivataros középkor idején, ezt azonban már régen betöltötték, a helyén sétányt kialakítva.

Forrás:

Karczag Ákos – Szabó Tibor: Erdély, Partium és a Bánság erődített helyei. Budapest, 2012. 334-335.