Utolsó frissítés: 2026.01.11.
Eperjes - Tótsóvár - Várhegy
VÁRTEMPLOM
A régi vár helyén a XVII. században épült, csak falkerítése érdekes, félkörű ormokból álló koronázatával. Egy XVII. századbeli címeres sirkő.
DIVALD KORNÉL: Felső-Magyarország ingatlan és ingó műemlékeinek lajstroma
A 11–13. században Castrum Salis nem a környékén kialakult só forrásokat védte, hanem a magyar–lengyel határvidék egyetlen királyi sótárolója volt, ahol az erdélyi sót tárolták. Castrum Salis a Kárpátok átkelőhelyét ellenőrzötte. Mivel Castrum Salis határvidéken feküdt, és nevét a sóról kapta, nagyon valószínű, hogy az erdélyi sót ezen a váron keresztül szállították Lengyelországba és Oroszországba.
A legrégebbi szláv települések az Eperjes-medencében koncentrálódtak. Az archeológiai leletek (Finta, Nagysáros, ...) alapján feltételezhetjük, hogy ez a kelet-szlovákiai terület a 9. századtól a 10. és 11. század fordulójáig folyamatosan szlávok által lakott volt. A mai napig azonban nincs biztosan megerősítve, hogy ez a terület Nagy-Morvaországhoz tartozott.
A Tótsóvár-Várhegy várat a régészek a mai napig nem határozták meg a terepen. Ez jelentősen megnehezíti annak megválaszolását, hogy ki és mikor építette ezt a várat. Nem tudjuk megállapítani annak korát, alakját, méretét és lehetséges építési fázisait. A 19. században a történészek mindenfelé keresték a Castrum Salis-t, például Holicsben, Szakolca,... Régebbi magyar és lengyel történészek már régebben lokalizálták a Castrum Salist a mai Tótsóvár-Várhegy területén. Ennek fő oka a neve (Castrum Salis), valamint az, hogy később ezt a területet Sóvár néven jelölték, amely a 13. században királyi birtok volt, predium Souuar néven. Ennek a fontos nyersanyagnak a védelmét biztosan megfelelően biztosították, ha nem is 1000 előtt, akkor biztosan az Árpád-ház uralkodása alatt. A só kitermelése és a sókereskedelemből származó bevételek ugyanis a királyi jogok közé tartoztak.
Az archeológusok (pl. Michal Slivka és Dušan Čaplovič) azonban ezt a véleményt megkérdőjelezték, mert több kutatás után sem sikerült a említett helyen semmilyen nyomot találni a földbe vájt vagy jelentős erődítményre utaló jeleket, illetve más meggyőző leleteket a 10–11. századból. Eddig csak kerámiadarabokat találtak, amelyeket a 12. századra datáltak, de nem zárják ki, hogy a jövőbeli kutatások sokkal régebbi leleteket hozhatnak napvilágra.
Az Árpádok kihasználták a Magyarország kialakulásának folyamatát 1000 után. Ezért azt állítják, hogy Tótsóvárban korábban egy fából épült vár vagy csak egy királyi udvarház állt, amely a sótelepeket védte a 11. század végétől. Az alacsony, de jól látható dombon ma is áll a magyar király, Szent Istvánnak szentelt templom. Ehhez a templomhoz kapcsolódnak érdekes leletek a temető környékéről, ahol emberi csontokat és kerámiákat találtak, amelyek a 12–13. századra datálhatók. Feltételezhető, hogy a mai temető a kora középkori temetőhöz kapcsolódik, amely az említett templomhoz tartozott. Ha az archeológusok a település keletkezését a 10. és 12. (?) századra datálják, és ha ott a 12. és 13. században is temettek, akkor nem zárhatjuk ki, hogy a templom már sokkal korábban is működött. Sóvár / Solivar (Sowar) faluban 1438-ban két templomról emlékeznek. Az első, valószínűleg régebbi, kőtemplom volt kőtoronnyal, amelyet a jelentős Árpád-kori szentnek, István királynak (ad honorem sancti regis Stephani). A második, torony nélküli templom Szűz Máriának volt szentelve.
Anonymus szerint tudjuk, hogy a Castrum Salis az egyik legrégebbi volt ebben a részében Sárosnak. Mivel királyi tulajdon volt, egyáltalán nem meglepő, hogy rajta állt egy régi templom, amelyet az első és legjelentősebb magyar szentnek szenteltek. Feltételezzük, hogy ez egy egyhajós templom volt négyzet alakú presbitériummal, amelynek építése legalább a 12. századra nyúlik vissza – de csak az építészeti-művészeti kutatások alapján. Mivel Sóvár / Solivar a 13. századi dokumentumok szerint királyi tulajdon volt, és korábban valószínűleg egy korai középkori vár (Castrum Salis) is állt ott, az említett templomot már a 12. században, esetleg még korábban is épülhetett. Ennek korábbi keletkezését azonban semmilyen bizonyítékkal nem tudjuk alátámasztani. A 12. századi (?) Szent István király templom nagy valószínűséggel a vár része volt. Magyarországon ugyanis a 11. századi várak többségénél, illetve azok közvetlen közelében találhatók a legrégebbi templomok.
Forrás: Pavol Hudáček: CASTRUM SALIS
A Szent István-templom kezdetei valószínűleg a 13. századig nyúlnak vissza. A templom a Várhegy domborulatán áll, amely Eperjes városának része. Mivel itt nem végeztek részletesebb kutatásokat, nem világos, hogy a mai épületben milyen mértékben, illetve egyáltalán megmaradtak-e a középkori templom részei.
A templomot egy erődített település helyén (talán még annak részeként) építették, a Castrum Salis fából épült vár helyén, amelyet a tatár betörés során 1241-ben elpusztítottak. A templomot így a 13. században építhették, egyes források szerint már a 12. században. Különbözőbb információk nem ismertek a templom kinézetéről.
Egyes források szerint a templom 13. századi létezését Soós nemes sírköve is megerősíti, amely a templom belsejében található. Még a pontos évszámot is megadják: 1261. Az említett sírkő azonban csak a 17. század első negyedéből származik. A sírkő szövegében csak a Soós család 13. századi kezdetei kerülnek említésre.
A templom hosszú évszázadokig plébániatemplom volt, és a 1332–1337 közötti pápai tizedjegyzékben is említik. A patrónus 1438-ban (más források szerint csak 1725-ben) kerül említésre. A templom azonban nemcsak Szent István, hanem Szent Imre és Szent László ünnepére is búcsút kapott.
A 17. században a középkori templomot nagy reneszánsz átépítésnek vetették alá, amelynek során csak a külső falak egy része maradt meg (a mai épület keleti tájolását megőrizte). Nem zárható ki azonban az a lehetőség sem, hogy a román vagy gótikus templomot teljesen lebontották és új épülettel helyettesítették. Ebben az időszakban a templomot kerítésfal vette körül.
A templom 1757-ben (egyes források szerint 1751-ben) vesztette el plébániatemplom státuszát, amikor helyébe a közvetlenül a faluban álló, nagyobb Szentháromság-templom lépett. Ennek oka az épület statikájának megromlása volt, amelyet a dombon lévő instabil talaj okozott.
Ezt követően a templomot felújították, és új tégla boltívet kapott, amelyet külső pillérek támasztottak alá. 1773-ban a nyugati tornyot is felépítették. A felújítás ellenére azonban az épületnek továbbra is statikai problémái voltak.
1814-ben biztonsági okokból hivatalos tilalmat rendeltek el a templom használatára. Felmerült az is, hogy az épületet lebontják, kivéve a presbitériumot, amely kápolnaként szolgálhatott volna. Végül azonban 1830-ban sikerült megjavítani a templomot.
A 19. és 20. század folyamán további javításokat is végeztek, az utolsó munkálatokat a tetőn és a homlokzaton 2009-ben hajtották végre. A komplex felújításra és kutatásra azonban nincs pénz.
Forrás: https://apsida.sk/
