Várak és erődített helyek a Kárpát-medencében

Csóka (Bosanski Petrovac, Čovka) királyi vára, egykor Hum zsupához tartozott, amelynek székhelye Ripács vára volt. Csóka várának birtokosa egy időben Cillei Herman volt, aztán Frangepán Miklós, végül a nemes Orlovics család. Az Orlovicsok egyik ágát „csókainak” is nevezték. Zsigmond király 1426-ban adta zálogba Frangepán Miklósnak Csóka várát, más várakkal együtt. Csóka várából keltezett 1469-ben egy glagolita levelet Szpirancsics György. A felső Una-hát (Gornje Pounje) Csókával együtt 1524-ben került török kézre. Csóka ez időtől kezdve egészen a 17. szd. végéig elhagyottan áll, amikor is Likából menekült muzulmánok telepedtek meg benne. A század végén érkeztek ide az ismeretlen helyről menekülő Kulenovics bégek is, akik Csókában 1750 körül egy tornyot és egy palánkot emeltek. A Kulenovics leszármazottak egyik ága, az Orlovicsokhoz hasonlóan, felvette a „csókai” előnevet. Csóka palánkvárának saját helyőrsége volt, s az osztrovicai kapitányság alárendeltségéhez tartozott, melynek kapitányi tisztségét a Kulenovics család tagjai viselték. A csókai palánkot 1791 után hagyták fel, amikor is az osztrovicai kapitány áttette székhelyét a Csókától kb. 40 percnyi távolságra lévő Prkosi-ba, ám a csókai Kulenovics bégek egészen 1876-ig használták a csókai tornyukat. Čovka ma egy falu, melyhez a Kulen Vakuf-Petrovac közti út jobbra tartozó elágazásán, mintegy 7 kilométeres út után lehet elérni. A faluban ma is láthatók a csókai vár és a Kulenovics bégek tornyának maradványai, mely az 1867-es, vagy az 1877-es végvidéki felkelés során egy tűzvészben égett le. A tornyot, csókai Kulenovics bég jobbágya, a „szilvás” előnevet viselő, Zorić Jovica (Šljivar Jovica Zorić) gyújtotta fel. A toronynak a földszinttel együtt három emelete volt és faragott kövekből épült.

Engel Pál adatai szerint: Csóka, horv. Čovka (Horvátország, Pset m.)

Castrum. Frangepán György 1460-ban cserébe adta testvérének, Zsigmondnak (DF 233036). Később a csókai Orlovčić családé volt (1524). 1524-ben a törökök elfoglalták.

A vár mai állapota: Az erdő mélyé levő csókai maradványokat 2012. április 20-án kerestük fel Keserű László és Szabó Tibor társaságában. Az egykor lakott térség mára teljesen elhagyatottá vált, így mindenhol romok és sűrű növényzet található. A sűrű növényzet (és az esetleges aknaveszély) miatt, a toronyrom tágabb környezetének átvizsgálása is lehetetlen volt, így se a középkori vár, se a törökkori palánkvár nyomaira (árkok, sáncok) nem sikerült rábukkanunk. A vár elhelyezkedésének katonai szempontú vizsgálata sem volt lehetséges, így az elvadult környezet alapján az látszik valószínűnek, hogy a várat egy, az alatta elterülő, viszonylag kis kiterjedésű csókai medence északkeleti, magasabb peremén helyezték el, ahonnan ellenőrzés alatt lehetett tartani az egész területet.

A látható maradványokat ma egy, kb. 7-8 m magasan álló toronyrom képezi. A tornyot egy, mára felhagyott paraszti gazdaság udvarának hátsó részében találhatjuk. A torony nyugati oldalához, egy újkori betonalapot építettek, amin talán egy fából készített melléképület állhatott. A legépebben a torony északi sarka áll, benne egy, korábban 2. emeleti ablaknyílással.

Az első emeletnek a keleti oldalon két azonos méretű ablaka volt, amelyek ma, kb. 2 m magasan helyezkednek el. A föld felszínével megegyezően, újabb ablaknyílások láthatók, amelyek alapján feltehető, hogy a torony körüli járószint kb. 1,5 méterrel mélyebben lehetett. A déli oldal 2,5 méter magas falában lőrésszerű nyílások láthatók, amelyek akár, az építkezést elősegítő állványgerendák fészkei is lehetnek.

A kb. 7x7 m alapterületű torony, egy 18. századi török, földesúri lakótorony volt, amely egykor 3-4 emeletes lehetett. A meglehetősen nehézkes megközelítés, valamint az elvadult környezet miatt, a maradványok felkeresése nem ajánlott, ám aki még is meg kívánja látogatni, az csak is lombmentes időszakban tegye!

Szatanek József

Forrás:

Hamdija Kreševljaković: STARI BOSANSKI GRADOVI. – Naše starine, I 1953, str. 30. ;

Hamdija Kreševljaković: KULE I ODŽACI U BOSNI I HERCEGOVINI. - Naše starine, II/1954, str. 75.