Várak és erődített helyek a Kárpát-medencében

A Szilágysági dombvidék déli részében, a nyugatról érkező Nyírsidi- (Paptelkei) patak mellett fekszik Zsibó község. Határában zajlott egykor a Rákóczi-szabadságharc egyik nevezetes ütközete, a kurucokra nézve tragikusan végződő zsibói csata. Az összecsapást megelőzően készült védősáncok csekély nyomai ma is látszanak.

1704-ben a kurucok szinte egész Erdélyt az uralmuk alá vonták. Erdély katonai parancsnoka, Rabutin császári altábornagy hadtestével Nagyszeben környékére szorult vissza, akinek megsegítésére 1705 őszén az osztrák udvari haditanács sereget küldött gr. Louis Herbeville marsall vezetésével. Herbeville, miután fölmentette az ostromzár alatt tartott Váradot, folytatta útját Erdély felé, hogy egyesüljön Rabutin csapataival.

II. Rákóczi Ferenc, mihelyst hírét vette az osztrák hadmozdulatoknak, hadait Erdély határánál összevonva akarta a németeket csatára kényszeríteni. Haditerve az volt, hogy serege egy részével előre kialakított, erődített állásokban tartóztatja fel az osztrákokat, Károlyi Sándor generális pedig ezalatt a kuruc sereg másik részével a hegyekből leereszkedve hátba támadja az ellenséget. A császári haderőt a Zsibói- és a tőle kb. 7 km-re délre lévő Karikai-szoros felől várták, így Rákóczi megparancsolta ezek elzárását, illetve műszaki megerősítését. A sáncművek építését francia hadmérnökök irányították.

Rákóczi elsősorban a Karikai-szoros felől számított az ellenség érkezésére, ezért ide helyezte az erődítési munkálatok súlypontját. A napjainkra teljesen elpusztult karikai védművekről hiteles rajzok, adatok nem állnak rendelkezésre. Az itt emelt sáncok meredek hegyekre támaszkodtak, fatorlaszokkal is megerősítették őket, állítólag 500 öl hosszúságúak és 4-5 öl szélesek voltak. Karika községtől nyugat–délnyugat–déli irányban húzódtak, majd Farkasmező déli határa felé folytatódtak és csaknem Kettősmező településig értek.

A Karikai-szorossal ellentétben a sokkal szélesebb Zsibói-szoros jóval kevésbé és gyengébben épült ki: lényegében egyetlen, nem összefüggő sáncvonalból állt. Elhelyezkedéséről, az itt elkészült erődítésekről egy olasz császári tiszt részletes vázlata nyomán nyerhetünk pontos képet.

Markó Árpád a korabeli vázlatot későbbi térképekkel összevetve részletesen leírja a zsibói erődítéseket: „A zsibói kuruc sáncokról Rákóczi csak annyit mond, hogy azok a Szamos folyó völgyét szegélyező két hegylánc között, félkör alakban zárták el a lapályt. A sáncok a lejtőkön készültek s a völgy alján is, ahol egy meredek magaslat emelkedett kb. a kuruc sáncvonal közepén. [Ide állította Rákóczi ágyúinak egy részét.] A sáncok egy része előtt átgázolható patak [az Egregy-patak] folyt. A sáncrendszer bal sarokpontján egy erősebb támpont [redoute] készült. Innen vezetett egy összekötőárok, – aminek erősebb kiépítésére már nem volt sem idő, sem ember, – az Egregy völgyét elzáró erősebb sáncokhoz. Azután egy darab, a Rákóczitól említett meredek magaslat, kimaradt, és a vonal a Szamos kanyarodójáig nyúló dombháton vezetett keresztül. Minden bizonnyal folytatódott azután a vonal a Szamoson túl is, Róna község felé. Mivel azonban ez a terepszakasz a csata alatt nem játszott szerepet és az egész küzdelem a folyó innenső partján zajlott le, annak részletei sem a császári hadmérnöktiszt vázlatán, sem pedig a többi szemtanuleírásokban nem szerepelnek.”

Miután november 10-én délelőtt Károlyi értesítette Rákóczit, hogy az osztrákok nem Karika, hanem Zsibó felé fordulnak, a környék falvainak népét összeterelték, hogy a zsibói erődítményeket még jobban kiépítsék. Különösen a Csiglénytől északra húzódó védelmi vonal volt gyatra állapotban, amelyet idő hiányában leginkább fatorlaszokkal igyekeztek megerősíteni. Egyes sáncszakaszokat szinte az utolsó pillanatokban, az ellenség orra előtt tettek védhetővé.

A zsibói csata 1705. november 11-én, kora délután zajlott le és a kurucok vereségével végződött. A harc folyamán jelentős szerep hárult a hevenyészve kialakított zsibói sáncvonalra, amely mögött a kurucok sokáig kitartóan védekeztek és az osztrákok több támadását is visszaverték. A magára hagyott, szétdúlt sánc maradványai a 19. században még jól látszottak, azokról többek között Kőváry is megemlékezik.

A falutól délre, a 19. században szabályozott Szamos bal partja fölé emelkedő 296 méter magas domb északnyugati lábánál felkerestük azokat a sáncmaradványokat, amelyeket a kurucok 1705-ben építettek. A hegy lábánál húzódó egykori sáncok csekély terepalakulatai ma is kivehetőek a sűrű bozótban.

A sáncvonulatnak, amely eredetileg a Szamostól indult dél felé, majd nyugat felé fordulva átvezetett az Egregy-patakon, és végül a Csiglény falu fölötti dombokon egy zártsáncban végződött, mára csak elenyésző nyomai maradtak. A Csiglénytől északra lévő dombokon megpróbáltuk megkeresni az említett zártsánc helyét, de a feltételezett helyszínen erődítésnyomokat nem találtunk.

Forrás: Karczag Ákos – Szabó Tibor: Erdély, Partium és a Bánság erődített helyei. Budapest, 2012. 506-507,