Utolsó frissítés: 2025.07.24.
Szank - Kápolnadomb
ROSTA SZABOLCS – PÁNYA ISTVÁN - „A szanki ellenállók”
Egy pillanatig se érezze magát zavarban a kedves olvasó, ha még nem hallott a „szanki ellenállásról”.
Ennek oka nem a múlt felületes ismerete, hiszen a történelemben mégoly jártas szakemberek sem hallhatták e fogalmat. A „szanki ellenállók” nem valamely második világháborús titkos csoportosulás tagjai, hanem a régész fantáziájában testet öltött alakok, akik 1241–1242 vérzivataros éveiben kísérelték meg a lehetetlent: megvédeni közösségüket és feltartóztatni a világ akkori legerősebb és legütőképesebb hadseregét.
A korabeli írott források a tatárjárás kapcsán többször is említenek csatákat és ostromokat. De ezek mellett számtalan olyan ütközet is lezajlott szerte az országban, melyről nincsenek írásos emlékeink, vagy csak pontos helymegjelölés nélkül, általánosítva szerepelnek a krónikákban. A mongolokkal szembeni ellenállás az egész országra kiterjedt – a végeredmény alapján, néhány kivételes esettől eltekintve – sajnos inkább kevesebb, mint több sikerrel. A közelmúltban a Kiskunság közepén lévő Szankon azonban olyan régészeti emlékek sorozata jött elő, ami alapján egy eddig nemigen kutatott, ám úgy tűnik, általánosan alkalmazott védekezési forma képe kezd kibontakozni előttünk.
A tatárjárás újabb és újabb helyszíneinek feltárásával nemcsak kézzel fogható tárgyi emlékanyagunk bővül, hanem ezzel együtt a korábban csak szórványosan jelentkező – így egyedinek gondolt – vagy egyáltalán nem felismert jelenségek magyarázatát is sorra megtalálhatjuk. Erre kiváló példák azon sík vidéki védművek, kis erődítések, melyek egyébiránt fontos adalékot adnak ahhoz a kérdéshez, hogy milyen eszközökkel is próbált a magyarság ellenállni a mongol támadásnak.
Horváth Ferenc szegedi régész, múzeumigazgató pontosan 20 éve talált rá az egykori csengelei templom közelében a méltán híressé vált kun vezéri sírra [a régész erről szóló cikke jelen lapszámban olvasható – a szerk.]. De ezen kívül egyéb érdekességgel is szolgált Csengele. Az Árpád-korban épített templom körül egy koncentrikusan elhelyezkedő, hármas körárokrendszer nagyobb részét sikerült kiásni, melynek egyes jellegzetességei alapján – mint annak nagy mérete, az égett felületek az árokban vagy az erősítésre utaló cölöpszerkezet – védelmi jelleget tulajdonított az ásató régész. A történeti és nyelvészeti kapcsolódások és kiváltképp az árkok rétegtani helyzete pedig kétségtelenné tette azt a konklúziót, miszerint az erődítést a tatárjáráskor emelték. Nem sokkal később, a 2000-es évek közepén, Gallina Zsolt tázlári ásatásai során ütközött bele egy, a csengeleihez méreteiben és szerkezetében is nagyon hasonló hármas körárokba, melyet szintén egy középkori templom köré építettek [Gallina Zsolt cikke ugyancsak olvasható a lapszámban – a szerk.]. E két előzmény után futottunk bele Szankon egy újabb ilyen jelenségbe, mely immár kétségtelenné tette, hogy nem csak elszórt, egyedi esetekről lehet szó. Egyértelművé vált, hogy érdemes mélyrehatóbban is vizsgálni a középkori templom körüli árkok, de különösen az árokrendszerek kérdéskörét.
Szank-Kápolnahelynek már a neve is sokatmondó, hiszen egyértelműen jelzi, hogy a régmúltban egy templom állt ezen a helyen. A késő középkorban, a 14–16. század között a kun alapítású és nevű Szank szállása és temetője volt itt.
A környék kiemelkedő régészeti emlékei azonban ennél a korszaknál távolabbra visznek bennünket az időben. E falu közelében találta meg Wilhelm Gábor régész 2009-ben azt az épületet, melyben a tatárjárás 34 áldozatának csontmaradványai és kiemelkedő aranykincsei kerültek elő.
Szankon ezen felül további kettő, szintén ekkortájt elrejtett érmekincs előkerülési helyét is sikerült azonosítani, melyek közül a nagyobbik 1181 ezüstpénzt tartalmazott [a tatárjárás során elrejtett érmekincsekről lásd a számban Tóth Csaba írását! – a szerk.]. Ráadásul – akárcsak Csengele vagy Tázlár esetében – a nyelvészettudomány is segítségünkre siet, hiszen Szank nevét is azok a kunok adták, akik csak a tatárjárás után telepednek le és népesítik be az elpusztított vidéket. A terület névadása így áttételesen azt is bizonyítja, hogy nem maradt túlélő lakosság, ami a korábbi magyar településnevet tovább örökítette volna.
Szank középkori templomának 2017. évi feltárását megelőzően a Szegedi Tudományegyetem segítségével geofi zikai vizsgálatot végeztünk, ami az egykori kőtemplom körül egy kettős körárokrendszert mutatott ki. Így az előzetes eredmények nyomán már csak az a kérdés maradt nyitva, hogy vajon egy megújított, a középkori temetőt lehatároló árok rejtőzik-e a föld alatt, avagy a fent sorolt tatárjárás kori emlékanyagokhoz köthető, védelmi célokat szolgáló erődítésnyomokkal lesz-e dolgunk.
A régészeti feltárás minden előzetes várakozást felülmúló eredményeket produkált. A körárkok válogatás nélkül átmetszették az egykori templomot körbevevő Árpád-kori temető sírsorait, mutatva azt, hogy az árkot a 11–13. századi temető felhagyása után – illetve azzal párhuzamosan – ásták. Mindamellett az is kiderült, hogy a 14. században, az ekkor már részben feltöltődött külső körárokba az új kun lakosok később egy házat is építettek. A régészeti rétegtan törvényszerűségei nem hagynak kétséget azt illetően, hogy az árkok kiásása és használata tehát e két időpont közé illeszthető. Habár az árkok rétegtani elhelyezkedése önmagában is bizonyító erejű lenne az időrendet illetően, az ásatás kiemelkedő tárgyegyütteseket is felszínre hozott. Az árok aljába egy 24 darabból álló friesachi érmelelet volt beletaposva, mely tökéletesen illeszkedik a tatárjáráshoz kapcsolt érmekincsek sorozatába. Az igazi különlegességet azonban az árkokban heverő nagy mennyiségű fegyver, harci eszköz és felszerelés szolgáltatta. Harci balták, buzogány, tőrmarkolat, kések, kétkezes kardok szerelékei, páncéltöredékek mellett egy teljes épségében megmaradt egykezes, vércsatornával ellátott kard ad bizonyosságot a harci cselekményeket illetően. Ezeket az általában nyugati típusú, de a magyarok által előszeretettel használt fegyvereket tökéletesen egészítették ki a főként a belső árokban talált, nyilván az egykori sáncba lőtt, majd idővel az árokba bemosódott nyílhegyek. Közülük mindenképp fi gyelemre méltóak a vékony, tűszerű páncéltörő darabok, illetve a keleti harcmodorból igen jól ismert, csontból faragott hegyek. Számtalan kisebb kődarab is feküdt az árkok aljában, néhol teljesen betemetve az elszórt fegyvereket. Az árokban a fegyverek és kövek mellett továbbá egy 20–25 év körüli, erős izomzatú, egészséges csontozatú fi atal férfi maradványai feküdtek. A csontok többé-kevésbé anatómiai rendben helyezkedtek el, így megállapítható volt, hogy a férfi hason kiterítve feküdt. Másrészt a csontok helyzete arra is bizonyítékot nyújtott, hogy a test hosszú ideig temetetlenül hevert az árok alján. A tisztán europid jegyekkel rendelkező, jó felépítésű fiatalember egy a védekezésben részt vevő magyar katona lehetett.
„Amikor pedig a tatárok a faerődítményeket már lerombolták, földdel telt zsákokat hajítottak a gépekkel az árkok feltöltésére. A magyarok és a többiek közül senki sem merészelt az árkok szélén megjelenni a kövek és nyilak miatt.”(Rogerius)
Az árkok feltárása lehetőséget adott az egykori védmű építési folyamatának vizsgálatához is. Elsőként a templom körül, talán egy kötél segítségével kijelölték a körárkok nyomvonalát. Az egyenként 5 méter széles és 3 méter mély árkok a felszínen éppen összeértek, a belőlük kikerülő földet így nem rakhatták ki egyszerűen az árkok két oldalára. Már csak azért sem, hiszen a kívülre rakott földhalom a támadóknak jelentett volna előnyt. Értelemszerűen a külső körárok kiásásával kezdték el a munkát, hiszen az árkok kitermelt földjéből épült meg az erődítés belső védelmi vonala, a földsánc. Majd a külső árok elkészültével haladtak befelé. Szankon az egyik szakaszon váratlanul véget ért a belső árok, melynek legvalószínűbb magyarázata, hogy már nem volt idejük azt befejezni. Habár a belső sáncot a későbbi évszázadok szinte nyomtalanul eltüntették, néhány fogódzónk azért van annak szerkezetét illetően. Így az árkokból kikerült föld mennyisége meghatározza a belső sánc tömegét, s ezzel jó eséllyel annak magasságát is megtippelhetjük. A szanki sánc legmagasabb pontján 4 méter körül lehetett, melyhez a belső árok mélységét is hozzászámítva nagyjából 7 méteres szintkülönbséget lehet valószínűsíteni. A sánc tetején minden bizonnyal faoszlopok, gerendák közé font sövényfalat raktak, melyet agyaggal erősítettek meg. Ennek a szerkezetnek leomlott anyaga a belső árok alján és oldalán nagyobb kiterjedésű agyagos, égett foltokban mutatkozott. A fentiekkel kísértetiesen egyező esetről ír a tatárjárás eseményeiről beszámoló Rogerius is: „Az említett néptömeg pedig […] elkezdte a helységet erősíteni, árkot ásni, sáncot hányni, vesszőből sövényt fonni, és még sok mindent feleslegesen előkészíteni. De mielőtt a megkezdett munkálatokat legalább félig elkezdték volna, íme, hirtelen megjelennek a tatárok…”
A szanki körárokrendszer látványos mérete, rétegtani helyzete, de legfőképp a benne talált régészeti leletanyag folytán kétségtelenül a tatárjárás emlékei közé tartozik. Ez a helyszín szinte teljes tablóját nyújtja a tatárjárás kori emlékanyagnak; itt együtt jelentkeznek elrejtett érmekincsek, tömeggyilkosságok, valamint elhagyott Árpád-kori templomos falvak és harci események nyomai.
Ez az összetett jelenségkör egyúttal lehetőséget ad arra is, hogy a régészetileg még nem kutatott Árpád-kori templomok környékén is szétnézzünk. Így derült ki egy szerencsés légifelvétel alapján, hogy az alig két kilométerre lévő szomszédos templomocska körül is van egy még nagyobb, három körárokból álló rendszer. Azóta, alig egy év alatt már felszedett leletek Szabadszállástól Kunfehértóig tucatnyi helyen sikerült azonosítani ehhez hasonló, több elemből álló védelmi rendszereket síkvidéki Árpád-kori templomok körül. E védművek régészeti feltárás nélkül, szabad szemmel többnyire nem észlelhetőek,így különösen nagy szerepet kapnak felkutatásukban a légifotók és a geofi zikai vizsgálatok. Mivel a helyszínek többségénél a 13. század után már nem folytatódott az élet, így már az eljövendő ásatásokat megelőzően is jó eséllyel kapcsolhatjuk ezeket a lelőhelyeket a tatárjárás eseményeihez. A roncsolásmentes vizsgálati módszerek elterjedése és fejlődése révén nem kell majd meglepődnünk azon, ha a közeljövőben gombamód fognak megszaporodni a hasonló emlékek.
Arra, hogy ezek az erődítések milyen eséllyel is állhattak ellen a mongol hadseregnek, arra az érintett kiskunsági települések közel 100%-os pusztulási aránya ad szomorú támpontot. Azt viszont – írott források hiányában – már soha nem fogjuk megtudni, hogy a környék legerősebbnek hitt helyét, a kőtemplomot körbeárkoló és megerősítő közösségek hány napig, esetleg hétig voltak képesek tartani. De nem lehetnek illúzióink, a tatároknak megvoltak az eszközei még a nagyobb és sokkal jobban védett helyek elfoglalására is.
Végezetül érdemes néhány szót ejtenünk azt illetően, hogy a fentieknek milyen jelentősége is van általános tudásunk ra vonatkozóan. A lelőhelyek nagy száma feltételezi azt, hogy egy ilyen típusú, szinte minden nagyobb falura kiterjedő ellenállás hatalmas szervezőkészséget igényelt – vagyis az Árpád-kori Magyar Királyság hatalma csúcspontján egy kiválóan szervezett államot és társadalmat alkotott. Másrészt arra is rávilágít, hogy a magyarok kollektív ellenállása a mongolokkal szemben jelentősen nagyobb volt e vészterhes időkben, mint azt talán eddig sejthettük. Habár a magyarság arányaiban minden addigi és későbbi katasztrófájánál is jelentősen nagyobb veszteségeket szenvedett el akkortájt, talán egy újabb adalékot ad ahhoz a teljes körűen ma sem megválaszolt kérdéshez, hogy a mongolok miért hagyták el váratlanul az országot. Nagy valószínűséggel soha nem fogunk rá bizonyítékot találni, de talán a szanki kistemplom mellett életükért küzdő elődeink is hozzájárultak a Plano Carpini pápai követ által, 1246-ban leírtakhoz: „A tatárok földjén két temető van: az egyikben hantolják el a kánokat, a vezéreket és az összes nemesurakat; bárhol érje őket a halál, ha lehetőség kínálkozik rá, ide hozzák őket…A másik temetőben azokat helyezik el, akiket Magyarországon öltek meg, ott ugyanis sokan lelték halálukat…”
http://epa.oszk.hu/03200/03255/00005/pdf/EPA03255_hatartalan_regeszet_2018_1_050-053.pdf
