Utolsó frissítés: 2026.08.28.
Miskolc - Miskolctapolca, Rotunda, Bencés apátság romjai, Nemzetségi udvarház
Az államalapítás idején, a 11. században szerveződő megye élére Szent István király állította Borsodot, akit az uralkodó jelentős birtokokkal adományozott meg. Utódai is itt telepedtek le, egyiküket hívták Miskolcnak, aki nevet adott a legfontosabb birtoknak, a mai Miskolcnak. A Sajó és a Tapolca patak közti vidéken, a Szinva patak két partján található települések java a Miskolc nemzetség birtoka volt. A 12. század végén Miskolc nembeli Domokos bán magával a királyi családdal is rokonságban állt.
Első királyaink példáját követve a 11. század közepétől a magyar nemzetségek is sorra megalapították a maguk apátságait. Ezeknek célja a hitélet biztosítása és az alapítók lelki üdvösségéért történő imádkozás volt. Emellett fontos szempont volt, hogy az alapítók számára legyen egy hely, ahol haláluk után eltemethetik őket. Az alapítónak megkülönböztetett helye volt a templomban. A nemzetségi monostorok a nemzetség tagjai számára is közös temetkezőhelyeként szolgáltak, így számukra az összetartozás helyei is voltak.
A tapolcai bencés apátság korai történetére vonatkozóan igen kevés írásos forrásunk van. Az alapítás pontos évét nem ismerjük. A Váradi regestrum 1214 és 1221 között háromszor nevezi meg az apátságot, előbb Hévíz, majd Tapolca néven. Miután a monostor körüli helységek, mind a Miskolc nemzettség települései voltak, így az apátság alapítói és kegyurai is ők lehettek.
A Miskolc nemzetség Árpád-kori Magyarországon játszott szerepéhez illeszkedően természetes volt, hogy ők is megalapították a maguk Benedek-rendi apátságát, melynek patrónusa szintén Szent Péter volt. A több ágra szakadt nemzetségből a 13. század második felében már csak a Miskolc nemzetség egyik ága, a Panyitfi gyakorolta a kegyúri jogokat. Utolsóként 1291-ben Panyit fia, Miklós. Miklós és két testvére is fiúörökös nélkül halt meg.
Károly király 1312-ben a Miskolc nemzetségtől hűtlenség miatt elkobozta itteni birtokait és Szécsi Miklós fiainak adományozta. 1320 után a Miskolcok még egy évtizedig pereskednek a jogaikért, de végül a Szécsiek hatalma megszilárdult. Az apátság kegyurasága is az övék lett, amely így is maradt 1364-ig, amikor is a király az időközben királyi kézre került Diósgyőr várához csatolta Miskolcot.
Az apátság Szent Benedek rendjéhez tartozása kevés adattal igazolható: 1410-ben Miklós apátot bencésnek írják. 1503-ban Tolnai Máté pannonhalmi főapát intézkedik reformja ügyében. A rendi gyűléseken apátját nem említik. 1430 körül László diósgyőri plébános, mivel hallotta, hogy Antal apát más apátságot kap, közbenjárt, hogy Miklós szerzetes kapja meg a tapolcai apátságot. Miklós a széplaki konvent tagja, korábban Tapolcán volt és egy antifonás könyvet is másolt. Azt nem tudjuk, hogy eredményes volt-e a közbenjárás, mert a következő két évtizedből nem maradtak ránk az apátok nevei.
1532 nyarán Bebek Imre és Ferenc, akik János király pártjára álltak, embereikkel rátámadtak a tapolcai apátságra, amit akkor Oláh Miklós esztergomi kanonok, az özvegy Mária királyné titkára bírt, aki ekkor éppen Brüsszelben tartózkodott. Oláh Miklós hiába telepített előzőleg az apátságba horvát huszárokat, hogy megvédjék azt. A Bebekek a monostor embereit részben megölték, részben fogságba vetették, az értékekekt elrabolták. Bebekék nemcsak a kolostort fosztották ki, hanem az erődítménnyé alakított kolostorhoz tartozó egyéb házakat is, majd fölgyújtották és a földig rombolták. Az apátság birtokait pedig több éven át a kezükben tartották.
Az apátságot Balassa Zsigmond foglalta vissza, Oláh Miklós pedig kérte, hogy a besztercebányai határozatok alapján visszakapja azt. Két év múlva a borsodi főispánhoz Pemfflinger Sebestyénhez fordult, hogy segítse a megfélemlített szerzetesek visszatérését. A szerzetesi élet azonban többé már nem tért vissza az apátság falai közé. 16. századi pusztulását követően az apátság köveit a környező települések lakossága kibányászta és elhordta. A 18. századi leírások még megemlékeznek romjairól, a melegvizű források mellett, de a 19. század végére pontos helye már feledésbe merült.
Építés és kutatástörténet:
1923-ban a fürdő előtti területen épült fel az Anna szálló amit, miután egy része leégett, 1990-ben bontottak le. Ez időszak alatt szisztematikus régészeti feltárásokat nem végezhettek, de a közmű munkálatok során többször kerültek napvilágra az árpád-korra jellemző temetkezési mellékletek, csontvázak, sírok, kerámia leletek, illetve habarcsos falszakasz a közműárkokban. A 60-as években a régészek már valószínűsítették, hogy e helyen kell keressük az apátság maradványait. Kalicz Nándor 1958-as összefoglalójában a falmaradványokat az egykori tapolcai apátsággal hozta összefüggésbe.
A meglévő információ ellenére a kolostor helye az ezredfordulóra feledésbe merült, oly annyira, hogy a szomszédos Barlangfürdő EU-s pályázatot nyert a medencék és napozóterületek bővítésére a kérdéses területen. Jurecz László Miklós újságíró és várkutató több újságcikkben hívta fel a figyelmet arra, hogy a bencés kolostor maradványai jó eséllyel ott vannak, ahol a 2004 év végi ásatás végül azonosította azokat. A KÖH a bejelentés alapján nyilvánította védetté a területet, és írta elő a megelőző feltárást.
A Herman Ottó Múzeum 2004 telén, két héten át végzett próbafeltárást Tapolcán a fürdő tervezett bővítéséhez kapcsolódóan. Ekkor sikerült egyértelműen meghatározni, hogy a tapolcai bencés apátság a Barlangfürdő előtti téren, éppen az egykori Anna szálló helyén található. E kutatás során a mai felszínhez mérten 160—180 cm mélységen megtalálták az apátsági templom szentélyébe vezető lépcsőjének maradványait, valamint a templomhoz délről kapcsolódó kolostorépület keleti szárnyát.
Közel négy hónap terepi munkainak eredményeképp, feltárták a konvent épületének délnyugati sarkában lévő kerengőfolyosószakaszt, valamint az abból nyíló helyiségeket. Ekkor találtak egy nagyméretű Árpád-kori épületet is, ami egykor a templomtól nyugatra eső területen állt.
Az apátságot a 16. század közepi pusztulást követően a környező dombokról lemosódott hordalék teljesen betemette. Ennek köszönhetően, az apátság köveit a környező települések lakossága nem bányászta ki az alapok aljáig. A feltárás során a középkori épületek falai a korabeli járószinthez mérten 1,5 méter magasságig, eredeti állapotukban kerültek elő.
A hideg és meleg vizű források vizei körbevette sziget északi szélén a 11. században egy rotundát – kerek templomot – építettek. A rotunda lehetett az itteni település plébániatemploma, a középkori Miskolc legkorábbi épülete. A kör alakú hajóhoz északkeletről egy patkóíves szentély kapcsolódott. A hajó külső átmérője eredetileg 7,8 méter volt, amit később egy köpenyfallal vettek körbe. A szentély hossza 2,5 méter.
A 12. század első felében, a rotundához építették hozzá bencés apátsági templomot, a már álló körtemplomhajó déli szeletének levágásával. A templom egy egyhajós, enyhén patkóíves záródású szentéllyel készült épület, nyugati oldalán egyetlen toronnyal, a toronyhoz kapcsolódó középpiléres karzattal. Belső tere 25 méter hosszú és 8 méter széles.
A bencés templom építéséhez köthető rétegekben talált 12. századra határozható leletanyag alapján az apátságot az első írásos említéseket megelőzően legalább 100 évvel, a 12. század elején építhették.
A templom északi oldalához – és a még álló rotundához – hozzáépítettek egy az északi fallal párhuzamosan futó temetőkápolnát. E kápolnában temetették el a 13. századra több ágra szakadt Miskolc nemzetség családtagjait. A kápolnában falazás nélküli, valamint falazott sírokat találtak a régészek.
A tapolcai bencés apátság területén a középkori építkezések egy szisztematikus bontással kezdődhettek. Teljesen elbontották a korai kolostort. Ebből a szakemberek egy falszakaszt, a kerengő északi falának alapozását találták meg. Összevetve ennek az alapnak az elhelyezkedését és a középkorban e helyre épült kolostorépület falait, az mondható el, hogy hasonló területen, de az Árpádkorihoz képest új alaprajzzal épült fel a középkori konvent ház. Ennek folyamatában visszabontják a templom nyugati oldalánál álló nagy házat, valamint az északi temetőkápolnát és a rotundát is.
A 14–15. században ezen túl két jelentős építkezés történik. Részben felépül az új kolostor, majd a 15. században a templom belsejét feltöltik egy méter vastag, sárga színű, egynemű agyaggal, melynek felszínére egy egyszerű, téglából készült padlóburkolat kerül. Ez a környezet feltöltődésére visszavezethező rendszeres árvizek miatt történt. Ezért épült az új kolostor is, a réginél magasabban. A templom belső tere lényegesen egyszerűbbé válik.
A középkori kolostorépület területének mintegy felét ismerjük. Alaprajza egy szabálytalan, 40 x 30 méter kiterjedésű trapézba foglalható, aminek szárai a templomtól távolodva széttartóan haladnak. A régészek feltárták a kerengőfolyosó északi traktusát, a keleti kolostorszárnyat, valamint a déli és a nyugati szárny egy részét. A mészkő alapokra rakott fal riolit tufából készült. A keleti szárnyban feltártak egy nagyméretű, legalább 13 méter hosszú, 5 méter széles termet, amely biztosan emeletes lehetett.
Az épület délkeleti sarkában egy kemence fűtőnyílását találtak meg, ami már a déli szárny helyiségeit, talán a refektóriumot fűtötte. A fal külső oldalán található támpillér alapozások nyomán valószínűsíthető, hogy a konventnek ez a szakasza is emeletes lehetett.
A templom lakói közvetlenül a pusztulását megelőző években változtak. A hajó közepén, a téglapadlón egy kályha alapjait találtuk meg. Feltehetően az Oláh Miklós által ide telepített horvát huszárok építették. Az apátságot – mint azt a 16. századi Magyarországon több kolostor esetében megfigyelhető volt, erőddé alakították.
A nyugati szárny melegedőből nyíló helyiségének a padlóján, az épület pusztulásához köthető nagyméretű szenült gerendák alatt előkerült egy 300 darabból álló ezüstpénz lelet. A pénzek eredetileg valószínűleg egy zacskóban lehettek. A legutolsó veret 1531-ből származik. Az 1532-es ostrom során ezeket a pénzeket már nem tudták magukkal vinni a Bebek testvérek.
Az 1532- es pusztulást követő időszakból két jelentős építkezésnek van nyoma. A 18. században a még álló torony földszintjét, keleti irányban meghosszabbítják, és egy pincét alakítanak ki belőle. Ez a pince megélte még a huszadik század végét.
Nemzetségi udvarház:
A templomtól nyugatra eső, a barlangfürdő gyemekmedencéi alatt rejtőző épületről ma még túl keveset tudunk. A bencés templom nyugati oldalánál, még az Árpád korban, itt egy nagyméretű épület állt. Észak–déli irányba futó alapozása lényegesen masszívabb, mint a templomé: 150 cm széles, ez a templom alapozás szélességének másfélszerese. Ez az alapozás 20 méter hosszan követhető. Déli vége eltűnik a Barlangfürdő külső gyermekmedencéi alatt, északi vége pedig a fürdőbejárat ma még feltáratlan részei alatt van.
Északi szakaszát egy, belőle kiágazó, a 150 cm széles alapozással együtt épült, kicsit vékonyabb (120 cm széles) fallal utólag összekötötték a templom északnyugati sarkával. E bekötés nyomvonala a templom északi falának pontos meghosszabbítása. Ennek az épületnek a padlójához tartozott egy 12–13. század fordulójára meghatározható fazékban talált pogány építési áldozat. Ezt a fazekat szájával lefelé fordítva helyezték a padló alá. Benne lapos kerek kavicsokat, csirke csontokat, valamint szögeket találtak. Ezt az épületet a 13. századot követően az alapozás tetejéig visszabontották.
Jelenlegi feltételezések szerint itt állhatott a Miskolc nemzetség udvarháza. Amennyiben tényleg a Miskolc nemzetség udvarháza lehetett, kérdésként merül fel, hogy ki építette, és miért itt, miért nem Miskolcon? A Miskolcok birtokközpontjáról Kubinyi András csak feltételezi, hogy talán Miskolcon lehetett, de ennek régészeti nyoma még nem került elő.
Talán egy jövőbeni fürdőrekonstrukció alkalmával, lehetőség nyílik majd a szakembereknek az udvarház területének régészeti kutatására.
Felhasznált források:
Pusztai Tamás: A tapolcai bencés apátság építéstörténete, Herman Ottó Múzeum évkönyve 52. 2013
Pusztai Tamás: Miskolc-Tapolca, Bencés apátság - Régészeti kutatások Magyarországon 2006, 2012
Jurecz László Miklós: Miskolctapolca elfeledett műemléke, Miskolc 2003
