Várak és erődített helyek a Kárpát-medencében

LepoglavaHorvátországHorvát-SzlavónországVarasd vármegye - Pálos kolostor

  • Áttekintés
  • Történelem
  • Fotók
  • Alaprajzok
  • Ábrázolások
  • Térkép

A kolostor felépítése, feltehetően a Cilleiek 1399-es birtoklásával kezdődött. Itt temették el 1504-ben Mátyás király törvénytelen gyermekét, Corvin János herceget, Horvátország bánját is. A kolostor története meglehetősen jól feldolgozott, így a több oldalra terjedő ismertetés helyett, érdemesebb elolvasni az alábbi link alatti szöveget:

Az erődített kolostor mai állapota:

A kolostort 2008. 03. 14-én látogattam meg, Keserű László és Szabó Tibor társaságában Az egészen 2001-ig börtönként szolgáló kolostor együttest a horvát állam a varasdi püspökség tulajdonába adta. A Boldogságos Szűz Máriának szentelt templom már teljes pompájában áll, ám a kolostor épületei jelenleg is kutatás és felújítás alatt állnak. Az egykori erődítések egy részét is felújították. Ennek kb. 20 méteres szakasza szabadon bejárható és fényképezhető. Áll még az egykori kolostorkert északi, támpilléres fala is.

/Szatanek József/

Forrás:

Branko Nadilo: Várak és kastélyok az Ivánscsica hegység északi részén 

Az Ivánscsica hegység északi részén is, noha nem olyan mértékben, mint a délin, szintén számos vár található. E várak többségét az 1242-es tatárjárás után építették fel, olykor igen régi, őskori sáncvárak hegyén, olykor szinte megközelíthetetlen, de stratégiailag fontos helyeken, ahonnan a fontosabb átvezető utakat, vagy útkereszteződéseket felügyelet alatt tarthatták. Így a 13. és 14. század folyamán, a Szlavón királyságban egy egész védelmi rendszer épült ki. Várak épültek ekkoriban az Ivánscsica, a Zsumberki, a Szamobori és a Monoszlói hegységen kívül, a Medvevári, Bilogorai, a Papuk a Krndija és a Pozsegai hegységben, valamint a Szotla, a Kulpa, a Dráva és Száva folyók mentén is. Utóbb e várak egy részét a tüzérség és a haditechnika fejlődéséhez igazították, míg másokat, különösen a török veszély megszűntével felhagyták, és a közelükben, leggyakrabban a síkvidékeken, új és modern kastélyokat építettek fel, melyek lakófunkciója már fontosabb volta védelmi képességeiknél. 
Béla vára (grad Pusta Bela)
            
A fentiek ellenére, a legnagyobb zagorjei hegység (azaz, az Ivánscsica) menti vidék néhány vára, kimaradt ebből a védelmi képesség megnövelését igénylő időszakból. Ez mindenek előtt leginkább Béla várára vonatkozik, mely az Ivánscsica hegység északi oldalán fekvő mai Béla (Bela, 80 lakossal) települését, a hegység déli oldalán található Podrute településsel összekötő út mentén található. Jóllehet, maga Béla vár is, egy stratégiailag fontos hágó mellett feküdt, de az átvezető út déli részén, Podrute település fölött, egy ma Gradistyének (Gradišće) nevezett helyen, is egy védelmi építmény jelentéktelen maradványai találhatók. Eme erődítés esetében, valószínűleg egy őskori sáncvárról van szó, melyet időnként mentsvárként is használtak a környékbeli lakósok. Béla vára ama térség fölött helyezkedik el, ahol a hegyen átvezető út, a bélai völgyön keresztül leereszkedik a Bednja folyó síkságára. Így a vár ellenőrzése alatt tarthatta a varasdi völgyön átvezető utat, egészen a magyar határig 
Dénes József: Ez a határ nem létezett a középkorban, miként „Szlavón királyság” sem! Teljesen történelmietlen ilyen fogalmakat használni, a jelent mesterségesen visszavetíteni a múltba
).
  
Miután az Ivánscsica-i hegységen átvezető utak közül ez tekinthető a legkönnyebben és legkedvezőbben járható útnak, így Béla várát akár Zagorje tényleges védőbástyájának is tekinthetjük. 
            
Béla várát a johanniták (
Fratri hospitalis sancti Johannis Iherosolimitani
) építették fel, azaz, az a középkori lovagrend, melyet 1070. és 1099. között Jeruzsálemben alapítottak, meg s, amelyet maga a pápa is megerősített 1113-ban. A rend a nevét, az általuk elsőként alapított, a jeruzsálemi Keresztelő Szt. János templom melletti kolostorukról kapta. A johanniták egy katonai, karitatív rend tagjai voltak, akiknek a feladata a Szentföldre látogató zarándokok elszállásolása, betegeiknek és sérültjeiknek ellátása volt. A rend a működésének elősegítése érdekében, számos birtokot kapott szerte egész nyugat Európában. Így jelentek meg a 12. század második felében, Horvátországban is. Béla várát is ők építették fel, legvalószínűbben a 12. század legvégén, vagy a 13. század legelején. A johanniták bélai vára, az Ivánscsice hegység mindkét oldalára áthúzódó bélai uradalmuk székhelyévé vált, mely mélyen benyúlott Stájerország felé, a zagorjei vidékekre is. Ennek okán, a birtokukat a későbbiekben bélai-ivánci uradalomnak is nevezték. 
            
A bélai vár fontosságát jelzi, hogy egy időben a johannita rend magyarországi-horvátországi priorja is itt székelt (utóbb Pekrecen). Tudjuk, hogy a johanniták Horvátországban - mint ahogy a templomosok - azokban a főirányokban jelentek meg, melyeken Nyugat Európából a legkönnyebben a Közel és a Közép Keletre juthattak. Ennek okán mi úgy véljük, hogy a keresztes lovagok legelőször a Dráva folyó mentén települtek meg, így Béla és környéke, valószínűleg a johannita rend egyik legelső tartózkodási helyének tekinthető. Talán ezért is van erős hagyománya a ma már máltainak nevezett lovagrendnek Horvátországban. A véleményünk szerint, a johannitákról nevezték el Ivánscsica hegységnek a zagorjei hegyvidéket, sőt a későbbi Ivánc (Ivanec) települése is róluk kapta a nevét 
(Dénes József: éppen fordítva, a hegység kapta a nevét a településről).
Sőt, az Ivánecskó mező (Ivanečko polje), az Ivánusevó hegy (Ivanuševo brdo) és az Iváncsek patak (Ivanček potok) topográfiai nevekben is az ő elnevezésük köszön vissza. Tudjuk, hogy a johannitákat utoljára Bélában 1434-ben említették meg, mint ahogy azt is, hogy egy kisebb magszakítástól eltekintve az övüké is volt mindvégig. Az utolsó megemlítésük körüli időben, ez a szokatlan rend kezdett felbomlani és kezdte elveszteni jelentőségét, de nem csak Horvátországban, hanem másutt is. 
            
Magát Béla várát egy meredek és szinte megközelíthetetlen hegy (320 m) tetejére építették fel úgy, hogy megközelíteni egyedül az északi oldalról lehetett. Ennek okán, a vár északi oldalán lévő védőfal közepén volt az egyetlen bejárata is. A várnak megközelítőleg trapéz alakja volt (1. ábra). A vár északi oldalán lévő védőfal hossza 32 m, a keleti 37 m, a déli 39 m, a nyugati kb. 36 m. Szinte a vár közepén, egy kör alakú építmény, valószínűleg egy lakótorony maradványai találhatók, melynek létezéséről egy 1605-ös oklevélből is tudunk. Eszerint Béla vára, tekintve a hasonló időben létrejött zagorjei várakat, kivételesen minősül, hisz itt, a lakótornyos várak valóban ritkaságnak számítanak. A vár területén más építménynek nyoma sem látható. Valójában az egyetlen látható belső épületmaradvány, azaz a lakótorony a bizonyíték arra, hogy Bélát valóban a johanniták építették, miután az alkalmazott építési technikák a korabeli Franciaország hasonló építményeire mutatnak. A vár külső védőfalai, egy-két hely kivételével, szinte az eredeti magasságukig maradtak fenn (2. ábra). Kivétel a déli oldal, melynek középső része a hegyoldalába omlott.

 

 

            
Hogy Béla vára már 1275-ben is létezett, egy írásos töredék alapján tudunk, mely szerint ekkoriban egy bizonyos Margarita barát volt Béla várnagya (
frater Margarita proceptor de Bela
). Ám a várat, ahogy mondják – jóval előbb építették fel. Béla vára a 14. században egy kis időre, Németújvári III. Henrik horvát bán tulajdonában volt. Ezután újra a johanniták bírták, mégpedig Tallóczy Matkó horvát bán és vránai prior által (1434-1445.), majd a Cillei grófoké (1445-1456.), Vitovec János horvát báné (1457-1468.), Mátyás királyé (1468-1490.), aztán fiáé, Corvin Jánosé (1490-től, kb. 1500-ig). Ekkortájt János herceg a várat, gersei Pethő Tamás és László magyar nemeseknek adományozta el. A Pethő család Horvátországban, számos tekintélyes tisztség viselőjeként tűntek fel, sőt bárói, majd grófi címet is kaptak. A bélai uradalom egészen 1730-ig a család irányítása alatt maradt.

 

 


            
A forrásokból tudjuk, hogy Béla vára egy 1481-es tűzvészben leégett, mint ahogy azt is, hogy ebben a tűzvészben pusztult el a Gotal család archívuma is, amit a török veszély miatt menekítették oda. A várat ezután felújították és lakott is maradt egészen 1653-ig, ami után, csak romként tettek róla említést. Miután Béla középkori várát elhagyták, a helyi köznép a romokat, Puszta Bélának (Pusta Bela) nevezte el.
Béla I. kastélya
            
A vár alatti Podbela-nak nevezett település kastélyát (nevezik Béla I.-nek is), a Pethő család építette fel 1605-ben, mégpedig a várhegy alatti egyenes fennsíkon. Ez a téglalap alakú, egyemeletes építmény egy tipikusnak mondható késő reneszánsz kastély, melynek négy kisebb hengeres tornya van az övező falak sarkain, valamint egy háromemeletes, négyzetes kaputornya a védőfal nyugati oldalának a közepén (3. ábra). Az övező falakon belül helyezkedik el a kastély egyemeletes lakóépülete (4. ábra), mely nyugati homlokzatának támaszkodik az említett, négyszögletes kaputorony. A várkastélyt egy mára már részben feltöltött, sekély védőárok övezte, melyen át egy felvonóhíd vezetett a kapuig. A vár központi része meglehetősen jó állapotban maradt fenn (5. ábra), míg a védőfalak és a hengeres tornyok részben leomlottak. A várkastélyt övező fal északnyugati sarkán található saroktoronynak, egy földszintes, téglalapalakú épület támaszkodik, melynek védőárkát egy kétíves híd íveli át.

 

 

 

 

 

 

 

 


A gersei Pethő család egészen 1730-ig bírta a bélai uradalmat. A birtok utolsó Pethő családbeli tulajdonosa János volt, aki 1682-ben halt meg. A jószágot ezután özvegye, Falussy Borbála irányította, majd az ő halála után, az uradalom a királyi udvari kamarához került. A kamara a bélai birtokot először a Pálffy családnak ajándékozta, majd már 1740-ben, Ivánccal (Ivanec), Cerjével (Cerje) és Györketinccel (Jurketinec), gróf Erdődy László kapta meg. 
Béla II. kastélya
            
Béla II, külső homlokzatán két hengeres toronnyal rendelkező barokk kastélyát (6.-7. ábra), valójában az Erdődy család építette. Béla II. kastélya, Béla I. várkastélyával együtt alkotta a bélai uradalom itteni részének lakó és gazdasági, meglehetősen nagyméretű komplexumát (3. ábra).
            
A bélai uradalom, a gersei Pethő család örököseivel (a Joszipovics, a Lovincsics és a Barabás család) vívott hosszú pereskedés után, az Erdődy család tulajdonában került és maradt is az övüké egészen 1817-ig. A tüzes illíristaként ismert Ozsegovics Metel (aki a nagy szolgálatokat tett annak érdekében, hogy Horvátországban a magyar helyett továbbra is a latin maradjon a közigazgatás nyelvezete), 1858-ban vette meg a bélai kastélyt és a várkastélyt. Ezután a birtok az Ozsegovics (Ožegović) család kezében maradt egészen a II. világháború utáni időkig. A háború után a várkastélyt azonnal államosították, ám a kastélyban a család tagjai egészen 1952-ig lakhattak, amikor is a közigazgatási körzet hivatalának adták el. Mára mindkét kastély, akárcsak az előzményüket képező Béla vára, teljesen elhagyatott, noha Béla I. várkastélya, a horvát műemlékvédelem első kategóriájú műemlékének számít. 

 

 

 

 


            
Itt érdemes elmondanunk, hogy Béla várához és kastélyaihoz két legenda is kapcsolódik. Az egyik szerint Oroszlánszívű Richárd angol király (1157-1199.) a III. keresztes háborúból való visszatértében, a templomosok bélai várában bújt meg. Az, azonban közel sem biztos, hogy Béla vára akkoriban már állt és az sem, hogy ez a lovagrend székelt benne. A másik legenda Béla I. várkastélyához, illetve a mögötte lévő területhez kapcsolódik, ahol a középkorban egyetlen nap alatt, 60 boszorkányt égettek meg. 
Margecsán (Cukovec) vára
            
Béla településétől nem messze, Margecsán (Margečan) falvától kb. 1,5 kilométerrel nyugatabbra, egy Cukovec-nek nevezett hegyen, egy Szabo által nem említett középkori vár romjai találhatók, amit a helyiek Gradistyének (Gradišće) neveznek. A vár a Bednje folyó fölött, a verőcei-toplicai hegység nyugati részén elhelyezkedő Cukovec-i hegyen (325 m) található. A hegy tetejét valójában, egy három oldalról igen meredek, hosszúkás és keskeny, növényzettel sűrűn benőtt fennsík alkotja. A platót a vár védőfalainak maradványai határolják. A várat megközelíteni egyedül keletről lehetett, ahol feltehetően az egykori várkapu is megtalálható volt. A terep miatt, ez a hatalmas vár 190 m hosszú volt, míg a legnagyobb szélessége a vár középső részén elérte a 28 métert (8. ábra).
  
A várat egy harántárokkal két részre osztották. A külső vár a plató legkeletibb részén volt. Ez a külső vár nyugaton a belső várnak támaszkodott, melytől egy védőárokkal választották el. Az árkon átkelve juthattak a középső várba, melynek legszélesebb részén egy négyzetes (10x10 m) lakótorony maradványai találhatók. 

 

 


            
E várnak is a johanniták lehettek a tulajdonosai, mint a szomszédos Béla várnak, miután az egész térség az ő birtokukban volt. Noha a történeti források hallgatnak ennek az építménynek az eredetéről és a nevéről, de a helyi hagyományok szerint az itt található romokat egykor a „templomosok kolostorának”, vagy a „fekete barátok kolostorának” nevezték. Ez, és a már említett Béla várával kapcsolatos legenda erősítheti azt a feltevést, hogy a templomosok csakugyan jelen lehettek a vidéken, mint ahogy egyébként Horvátország számos helyen is. A „templomos lovagok”, úgy különben a jeruzsálemi, egykori Salamon templom melletti első rendházukról kapták a nevüket. A templomosok legismertebb rendházai Horvátországban a Virje melletti Zdelje-ben, Vránában és a Zágráb melletti Újhelyen (Novi Ves) voltak megtalálhatók. A rend ellen 1307-ben inkvizíciós eljárást kezdeményeztek, és az alkalmazott kínzások során, számosan beismerték erkölcstelen és rossz életvitelüket, ezért V. Kelemen pápa a rendet feloszlatta. A templomosok birtokait a johanniták örökölték meg, így csak nagyon kevés templomuk és váruk maradt fenn. 
            
Ahogy a margecsáni Gradistye története teljesen ismeretlen, úgy nem tudunk arról sem semmit, hogy mikor építették fel és mikor pusztult el, így csak közvetett adatok utalnak arra, hogy a várhoz esetleg köze lehetett a templomosoknak. Ha a kérdést abból a szempontból közelítjük meg, hogy a keresztesek az Ivánscsica hegység itteni hágóját használták átkeléseikhez, akkor logikusnak tűnik, hogy a templomosoknak ebben a johanniták is segítséget nyújtottak. A nem létező történeti források híján, csak ez utalhat a templomosok itteni jelenlétére. Azonban, a szakemberek határozottan állítják, hogy a vár a formája alapján, a 12. század végén, vagy a 13. század elején épülhetett fel – tehát ugyanabban az időben, amikor Béla vára - így csakis a johannitákhoz tartozhatott. Az azonban továbbra is kérdéses maradt, ha Margecsán abban az időben már csakugyan a johannitáké volt, akkor miért a sokkal kisebb Béla várat tették meg székhelyüknek. Ezt, valamint sok más kérdéses adatot a várról, egy későbbi kutatásnak kell majd megválaszolnia.
Ivánc (Ivanec) várkastélya
            
Ivánc (Ivanec) kastélyáról, melynek romjai egészen 1959-ig a mai település központjában voltak megtalálhatók (9. ábra), eme folyóirat egy korábbi számában már bőségesen írtunk, amikor Mladen Obad és Bojana Šćitaroci, a 
„Dvorci i perivoji Hrvatskoga Zagorje”
(Kastélyok és történeti kertek a horvátországi Zagorjében) könyvében szereplő kastélyokat ismertettük. Itt és most, csak azt említjük meg, hogy a kastélyt a gersei Pethő család építette a 16. század első felében, mégpedig egy korábbi, sokszögletű, fa-föld építésű védelmi építmény helyén. 

 

 


Lepoglava
            
Lepoglava középkori várát a Bednja folyóvölgye fölé emelkedő (320 m), ma Gorica-nak nevezett magányos hegyen építették fel, mégpedig a most is itt található Szt. János kápolna mellett. A vár olyan kiváló stratégiai ponton helyezkedett el, hogy ellenőrzése alatt tarthatta a Bednja folyóvölgyében haladó kereskedelmi út nyugati kapuját. Egy régi rajz arról tanúskodik, hogy a vár két részből állt, és valószínűleg az elhelyezkedéséből adódó hatás miatt kaphatta a mai nevét (
a horvát lepoglava szóösszetétel első tagja szépet, a második tagja fejet, hegyormot jelen, így úgy beszélhettek róla, hogy „az a szép vár ott fenn a hegyormon és ebből rövidülhetett a vár neve Lepoglava-ra. A ford.
).
            
Lepoglavát az történeti forások Zsigmond király 1399-es adománylevelében említették meg először, amikor a király Cillei II. Henriknek engedte át egész Zagorje irányítását. Számos történész úgy véli, hogy a Cilleiek, már a következő esztendőben leromboltatták ezt a várat is, mint ahogy számos más zagorjei várat is előttünk eddig ismeretlen okokból kifolyólag. Sőt a történészek azt is vélelmezik, hogy a vár anyagát építőanyagként, a várhegy lábainál felépülő pálos kolostor építéséhez használták fel. Ezt a feltevést azonban az a tény cáfolja, hogy a várat 1406-ban és 1435-ben is megemlítették. Ennek okán a legvalószínűbb az, hogy a vár ugyanakkor mehetett tönkre, amikor a lábainál épülő még befejezetlen pálos kolostor is, azaz a törökök egy 1479-es rabló-hadjárata során. A kolostort 1492-ben Corvin János herceg állította helyre, sőt védőfalakkal is ellátta. Ekkor már az sem kizárt, hogy a felújítást végző középkori építőmesterek valóban felhasználták a lepoglavai vár köveit, a felújítandó kolostorhoz építőanyagként. Persze ehhez azt is hozzá kell tennünk, hogy a felújított pálos kolostor a térség kulturális, történeti és tudományos munkálkodásának központjává vált. A pálosok tanintézete, különösen I. Lipót és X. Kelemen pápa 1674-es rendelete után, egy igazi egyetemmé alakult át, melyben filozófiai és teológiai doktori címet is adományoztak. 
            
Lepoglavában a pálosok, különféle és gazdag kulturális tevékenységet folytattak magas szinten. Horvát könyvekből oktattak nevelőket, tanácsadókat, szobrászokat, festőket, támogatták a művészetet és a kultúrát is. Mindez 1786-ban megszűnt, amikor II. József egy rendeletével feloszlatta a rendeket. A pálosok Lepoglavából való száműzésével, megszűnt a kulturális és tudományos munka is. 
            
Lepoglava újabb és titokzatosabb története 1854-ben kezdődött, amikor a pálos kolostort egy börtönné alakították át, sőt ma is itt található a horvát központi börtön (10. ábra). Ebben a börtönben Horvátország és az egykori Jugoszlávia számos történeti szempontból jelentős személyisége raboskodott. Azt még érdemes megemlítenünk, hogy 2001-ben a pálos kolostor épületeit leválasztották a börtönről és a varasdi püspök kezelésébe adták át.

 

 


            
Noha a lepoglavai várról sikerült bebizonyítanunk, hogy nem a Cillei grófok rombolták le, a Lepoglavatól 6 kilométerrel északabbra található Kamenica település temploma fölötti dombon lévő várról viszont, teljesen biztosan tudjuk, hogy ők pusztították el. Az itteni vár egyébként már nem tartozik az Ivánscsica hegységhez, de itt kell említést tennünk róla, mert a cikk hátralévő részeiben feldolgozott várak, innen már jóval északabbra találhatók. A Cilleiek ugyanakkor kapták meg Kamenicát is, mint az egész Zagorjét, azaz 1399-ben. Az adományozás tényét még 1435-ben is megerősítették, amikor a vár még sértetlen volt. Azonban 1463-ban, már teljesen romként tettek a várról említést. Tekintettel arra, hogy nem ez volt az egyetlen lerombolt vár a Cilleiek irányította Zagorjében, valószínűnek tűnik az a magyarázat, hogy a Cilleieknek értelmetlen és célszerűtlen volt annyi várat fenntartaniuk, így a katonai követelményeknek megfelelően, jó néhány leromboltattak közülük. 
            
Volt, ahogy volt, Kamenica egykori várkastélyának ma csak a maradványait lehet megfigyelni (11. ábra). A vár legjobban fennmaradt része az alsó, ötszögletű torony, mely a lepoglavai síkon átvezető utat felügyelte. Még láthatók e kicsiny várat övező egykori védőárkok nyomai is. 

 

 


A Lepoglavától északra és északnyugatra eső vidéken, különösen a Ravna hegység (Ravne gore) lejtőin, számos régi építmény létezik még, melyeket a már említett, zagorjei kastélyokról szóló cikksorozatunkban dolgoztunk fel (
lásd az Iváncról szóló bekezdést, a ford.
). Itt és most, leginkább Klenovnik 17. századi kastélyára kell utalnunk, melyet az egész 18. század folyamán folyamatosan bővítettek. A kastély melletti álló, azt megelőző középkori várkastély már régen eltűnt, de némi nyomai még a közelmúltban is megfigyelhetők voltak. A klenovniki várat először 1244-ben említették meg, amikor is IV. Béla király elvette egy bizonyos Puchun-tól, majd Loborral, Velikával és Zlogonje-vel együtt Mihály varasdi ispánnak adományozta. 
            
Marusevecen (Maruševec) szintén egy újabb kori kastély található, melyet Vragovics Boldizsár (Baltazar Vragović) kezdett el építtetni 1618-ban. 
            
A cikksorozaton belül, bemutattuk Trakostyán (Trakošćan) kastélyát is, mely valószínűleg Zagorje legközismertebb és legjelentősebb kastélya. Tudjuk, hogy Trakostyán vára már nagyon régóta létezett, köszönhetően kedvező fekvésének, mivel a várhegy egyik oldalát egy erős meredély, a másik oldalát egy tó oltalmazta. A Cilleiek a többi más zagorjei birtokkal együtt, 1399-ben kapták meg Trakostyánt is. A vár és birtokának sorsa ezután is a Cilleiek többi zagorjei birtokának sorsát követte. Mint tudjuk, először a Vitovecek bírták, aztán Corvin Jánosé lett, majd a Gyulayaké, végül a Draskovichoké. 
            
Az előzőekben már gyakran emlegetett zagorjei kastélyokról szóló cikksorozatban került ismertetésre a varasdi Öreg vár is, mely valószínűleg egyetlen legszebb és legmegőrzöttebb példája a hadiépítészet fejlődésének. Az itt egyébként már régóta létező vár, Varasd vármegye székhelye volt. 
            
Varasd számos ábrázolása alapján, különösen M. Stier által 1660-ban kidolgozott és a horvát szakirodalomban oly gyakran felemlített rajzból jól ismerjük a varasdi vár és erődített településének minden változását. Így tudjuk, hogy az egész várost falak és bástyák övezték, míg a város körüli (ma már feltöltött) árkokon, a 
Porta gegen Ungarn
és a 
Porta gegen Crobaten
kapukon keresztül lehetett átjutni. A városfalak egészen 1807-ig álltak, de zömében ma már csak a nyomaik figyelhetők meg. 
            
A története során fokozatosan változó varasdi Öreg várról sincs szándékunk bővebben beszélni, hisz azt már régebben megtettük. Itt csak azt emeljük ki, hogy az utóbbi időben az Öreg várat teljesen felújították, és így, az egyik legnagyobb hatást keltő gótikus vár lett Horvátországban. 
Vinica vára
            
Varasdtól 20 kilométerrel nyugatabbra, a Ravna hegység lankái és drávai síkság határán található Vinica települése. Az nem bizonyított, hogy Vinica a híres, római Aqua Viva településével azonos helyen fekszik-e, de az biztos, hogy errefelé egy nagyobb római településnek kellett lennie, mely ugyanúgy a Poetivioból (Ptuj) Mursába (Eszék) vezető út mentén feküdt, mint ahogy Aque Jasse (Varaždinske Toplice). A középkorban Vinica vára a hasonnevű uradalom székhelye volt, sőt a vár mellett egy település is kifejlődött, mely 1580-ban Rudolf császártól három éves vásár tartására kapott jogot. Azt azonban nem tudjuk, hogy Vinica vára mikor épült fel. 
            
Vinicát először 1353-ban említették meg, amikor Zsigmond király király tulajdonában volt, majd 1399-ben, a többi zagorjei birtokkal együtt, Cillei II. Henriknek ajándékozta. Vinica is a Cilleiek többi zagorjei birtokának sorsát követte. Legelőször Vitovec Jánosé és fiaié volt, aztán Corvin Jánosé, majd 1502-től Gyulay János magyar nemesé lett. Miután az utolsó Gyulay 15467-ben meghalt, a vinicai birtokot Istvánffy Miklós (1524-1615.), a híres történész szerezte meg, aki műveinek zömét a vinicai várban írta meg és a vinicai templomban is temették el. Istvánffy egy időben, magyar vice nádor is volt. Felesége bajnai Bor Erzsébet volt (akinek családja a Bajnai kastélyt bírta). Istvánffynak három leánya volt, akik között a halála után, a vinicai birtok felosztásra került. Vinica tulajdonosaként Thúróczy Benke is feltűnt, akit szintén a vinicai templomban temettek el, sőt a templomban lévő sírját takaró kőlapon még a képe is fennmaradt. A birtok ezután számos nemesi család: a Keglevichek, a Draskovichok, a Mallakóczyak és az Erdődyek közt aprózódott szét, hogy végül a birtok nagy része, 1857-ben a Bombelles grófok kezére kerüljön. 
            
Amikor 1568-ban összeírták a Gyulayak birtokát, felleltározták a vinicai várat is. Ebből az összeírásból meglehetősen pontos képet alkothatunk a vár egykori kinézetéről. Így tudjuk, hogy a várkapu fölött volt egy torony, tőle nyugatra egy mellvédes fal, mellette a fürdőház. A vár középső kapuja északon volt, de ezen kívül volt még egy kapu. A kaputorony aljában laktak a kapuőrök. A felső várban helyezkedett el a konyha, mellette a sütőház, ahonnan egy lépcső vezetett a palotához, melynek volt egy nagyterme, több háló- és egyéb lakószobája is. A konyhaépület tetőzetének aljában, három kisebb szoba volt, míg az óratoronyban (haranggal) további kettő. 

 

 


            
Vinica vára a 17. század végétől már lakatlan volt, így az akkoriban de az újabb időkben is számos tulajdonosai, a birtok egyéb részein épített kúriáikban és kastélyaikban laktak, melyek száma a 17. és a 18. századba a tizet is elérte. Vinica 20. század elejére fennmaradt romjairól Gj. Suabó azt állapította meg, hogy sokban emlékezteti őt Nagytábor (Veliki Tabor) várára. A felső vár éle a kapu felé irányult, mely a két hengeres torony által oltalmazott alsó várban volt (12. ábra). A külső vár övező-fala, valamint két további hengeres tornya csak részben maradt fenn. A vár déli oldalában még egy kapunyílás figyelhető meg. A felső várból csak a hatalmas kőfalainak egy része maradt fenn (13. 14. ábra). Vinica várában, Nagytáborhoz hasonlóan, az első emeletet szépen faragott kőkonzolokra építették, sőt a tornyok övpárkány alatti részei, itt is a talaj felé jóval szélesebbek. 
            
Itt érdemes elmondanunk, hogy az egykori vinicai uradalom számos kastélyából és kúriájából már csak néhány maradt fenn, ezek azonban megőrződöttségüket és értékeiket tekintve kiemelkedők. Itt mindenek előtt a Dolányi (Dolanski) család Vinica alsón és Vinica felsőn található kúriájáról és kastélyáról van szó. Vinica alsó kastélyának utolsó tulajdonosa a Rupčić család volt. A kastélyt 1964-ben felújították. Vinica felső településének közepén álló téglalap alakú kastély a Patacsich családé volt. A kastély ma lakatlan és üres, jóllehet a közelmúltben még egy konfekció üzem működött benne, de mára teljesen lepusztult állapotban van.
            
Vinica közelében még jó néhány szép kastély volt, melyekről még ez idáig nem írtunk. Ez mindenekelőtt Zelendvor barokk kastélyára vonatkozik (egykor a Bombbelles család tulajdonában volt), mely a II. világháború során egy tűzvészben égett le. A kastély környéke a kiváló vadászterületeiről volt ismert, ahova a király család tagjai számtalanszor visszatértek.

 

13. Ábra. Vinica, a vár látképe északról

 

14. Ábra. Vinica, a vár egy félköríves ablakának részlete.
            
A közelben van Opeka kastélya is, melyet a 18. században építettek, majd utóbb, többször is átépítették. A szépen berendezett történeti parkjáról híres kastély a Draskovichok egyik oldalágához tartozott. A kastélypark, mint arborétum, különleges védelem alatt áll (15. ábra. 

 

15. Ábra. Opeka, a kastély egy régi levelezőlapon. 
Radovecski Krizsovlján (Radovečki Križovljan)
            
Zagorje északnyugati sarkában, a szlovén határ mentén, a Drávától száz méterre, található Radovecski Krizsovlján (Radovečki Križovljan) kicsiny várkastélya. A kastélyt 1552-ben, még fából készült építményként említették meg, amikor is a Vragovicsok tulajdonában volt. A kőből épített, síkvidéki várat a 17. században építették fel. A kastély akkor vált ismertebbé, amikor a Pászthory család kezébe került. A kicsiny kastélyt valaha vizesárokkal és a rajta átvezető felvonóhíddal védték. A kastély a laki Bakics család legfőbb székhelye volt. A mára, egyemeletesre kibővített kastély elhagyatottan áll (
Lásd O. M. és B. Šćitaroci könyvét. A ford.
).
            
Amikor a közelmúltban körbejártuk a fent említett várak zömét, azt kellett megállapítanunk, hogy szinte az összes nagyon rossz állapotban van és állaguk egyre jobban romlik. Puszta Béla várának közepére, a horvát honvédő háború néhány visszatért önkéntese, egy vaskeresztet emelt. Béla I. várkastélya és Béla II. kastélya üres és lakatlan, jóllehet Béla II. kastélya mellett az egyik gazdasági épületben némi élet nyomaira figyeltünk fel (lehet, hogy csak átmeneti szállásként használják). A legtöbb gondunk a Cukovec hegyi Gradistye megtalálásával volt, noha a Bednje folyó itteni szakasza fölé meredő összes, Margecsán közeli hegyet bejártuk. Ezért fel kellett tennünk azt a kérdést, hogy a mi írásos anyagaink voltak e pontatlanok, vagy a szorgalmas helyi építkezőknek sikerült teljesen felhasználniuk a vár maradványait. A keresés viszonyait jellemezheti az a tény, hogy Margecsán lakosai egy egészen másik vidéket neveznek Cukovecnek, az pedig a Bednje folyó túlpartján található (
Valóban ott van, azaz Margecsán településétől kb. 2 kilométerrel északnyugatra, a Bednje folyó bal partján. A ford.
)
            
Felkerestük és szemrevételeztük az ivánci kastély félbehagyott műemléki munkálatai miatt jellegzetes alapfalmaradványait is, de azt nem sikerült megtudnunk, hogy a település lakosai végleg elálltak attól a meglehetősen bizarr ötletüktől, hogy újból felépítik a kastélyt. Felkerestük a már régen eltűnt lepoglavai vár helyét és megállapítottuk, hagy csakugyan semmi nyoma sincsen, azon kívül, hogy valóban innen lehet a legjobban rálátni az egykori pálos kolostor, most központi börtön együttesére. Felkerestük és teljesen körbejártuk Kamenica várának ma is jól látható maradványait, közbe azon csodálkoztunk, hogy hány olyan kicsiny zagorjei település lehet, melynek lakósai ilyen szépen karbantartják egykori váruk helyét.
            
Vinica várát számunkra kissé kellemetlen módon, terven kívül kellett felkeresnünk. Noha vár környéke füvesített, de még a vár szélesebb környéke is meglehetősen rendezett, sőt egy táblával is ellátták, mely az erre járóknak hívja fel a figyelmét a környezet védelmére, a várat mégis csak nagy tömbökben leszakadt omladékok és meglehetősen sok szemét között lehet megközelíteni. A közvetlenül a vár kapuja elé emelt betongarázsról már ne is beszéljünk. Egyébként a véleményünk szerint kevés odafigyeléssel és védelemmel, valamint jó propagandaanyaggal, érdekes turista célpont lehetne (
A szerző megállapításai pontosak! 2005. 07. 19-én jó magam is felkerestem a várat, melyhez jól aszfaltozott út, de a vár alatt nem szabad megállni, hanem tovább kell haladni, kb. 250 métert, ahol egy elágazásban balra fordulunk egy alacsonyabb rendű útra, mely az ominózus beton garázs mellett közvetlenül a vár egykori kapujához vezet. A várat látogatásomkor annyira sűrűn benőtte a növényzet, hogy a vár elrendezéséről semmit sem lehet elmondani. Kár érte! A ford.
).
Forrás:
A Horvátországban megjelenő „Građevinar” folyóirat 2004/56. évfolyama 4. száma
Szerző: 
Nadilo, Branko
Fordította/összeállította:

Szatanek.jozsef@chello.hu

GPS: É 46° 12.696 (46.211601)
K 16° 2.396 (16.039927)
Várak.hu mobil applikáció