Várak és erődített helyek a Kárpát-medencében

Szolnok egykori végvárának nyomait még nem kutatták meg tervszerű régészeti ásatással, így csak a helyi építkezések nyomán felszínre kerülő leletek és a korabeli alaprajzok, metszetek valamint elbeszélő forrásokból merített tudásanyagot tudjuk összegezni. Az Árpád-házi királyok váráról csak az országosan ismert adatok szerint lehet állítani, hogy fa-föld szerkezetű ispánsági központ volt, valószínűleg a XVI. századi végvár helyén emelkedett. Erről a második erődítményről már sokkal pontosabb ismereteink vannak. Habsburg Ferdinánd király parancsára emelték a déli irányból várható török támadások megállítására. Az itáliai hadmérnökök irányításával dolgozó környékbeli jobbágyok hada egy szabálytalan négyszög alakú területet kerítő erődítményt húzott fel, amelynek sarkait szögletes olaszbástyákkal tagolták. Két nagyobb kapuján szekérrel is bejuthattak a várudvarra, ezek a nyugati illetve a keleti oldalra néztek, míg dél felé a gyalogosforgalom számára a Vízi-kapu nyílott. A várépítők a talajba verték a hatalmas tölgyfacölöpöket, majd a kettős palánkfal közötti hézagot agyagos földdel töltötték meg, amit erősen ledöngöltek. A munka befejező szakaszát a rőzsével befont várfal külső homlokzatának sárral való megtapasztása jelentette. Bár az ilyen típusú palánkvár, amelyből sok száznyit húztak fel a török hódoltság korában, gyorsan elkészíthető volt, de a faanyagának korhadása miatt állandó javításra szorult. A korabeli dokumentumok szerint a várfal magassága 8 – 9 ölnyi, míg vastagsága 6 ölnyi lehetett. Tudjuk, hogy a nyugati kapu, amely Buda felé nyílott, teljes egészében kőanyagból készült. A török megszállás másfél évszázada alatt a gyakori ellenséges támadások és az időjárás könyörtelen vasfoga miatt sokszor javították. Az ágyúbástyáit az oszmán hadiépítészetben oly gyakori kör alaprajzúra formálták át, míg védett területén a gótikus plébániatemplom mellett a muzulmán vallás gyakorlására dzsámit és karcsú minaretet emeltek. Szolnok vára a XVII. század végén végleg felszabadult a török megszállás alól. Nem rombolták le, mint oly sok magyarországi társát, hanem helyreállítva védőműveit még a Rákóczi-szabadságharcban is katonai jelentőséggel bírt. Pusztulásának lassú folyamatát végigkövethetjük a korabeli térképeken. A Zagyva folyó keleti ága fokozatosan elhalt, torkolatától kezdve eliszaposodott, napjainkra már csak a MÁV-kórház melletti Pityó-tó maradt meg vizéből. A jelentőségét vesztett egykori katonai létesítmény helyét polgári lakosság foglalta el, akik lebontották a szétmálló várfalakat, helyüket lakóházaikkal népesítve. 

Története:

Az Alföld középső vidékén, ott, ahol a szélesen hömpölygő Tisza magába fogadja a Zagyva folyó vizét, terül el Szolnok városa. Ha napjainkban járjuk forgalmas utcáit, belvárosának közintézményektől és boltoktól zsúfolt területét, csak a történelem oly távolba vesző évszázadainak tudói mondanák meg, hogy bizony a két folyam találkozásánál emelkedett évszázadokig a terület politikai igazgatására szolgáló erődítmény. Mivel sűrűn beépített a területe, a régészeti kutatására csak kevés esély maradt. Így inkább vallassuk a megsárgult okleveleket, hogy fellebbenjen a fátyol távolba vesző múltjáról. A IX. század végén új hazát kereső magyar törzsek felismerve a termékeny folyóvölgy remek adottságait, letelepedtek a tiszai gázló mentén. Miután Szent István király legyőzte az erdélyi részek urát, Gyulát, az onnan vízi úton érkező, a mindennapi élethez nélkülözhetetlen só raktározása számára emeltetett egy várat. Bár nem ismeretesek ennek maradványai, de az országos példák alapján feltételezhetően egy fa-föld szerkezetű sáncokkal oltalmazott ispánsági vár lehetett. Az 1046-os pogánylázadás során feljegyezték Szolnok ispán nevét, aki menekültében a lázadók elől, a kelenhegyi révnél fulladt vízbe teljes páncélzatában. A középkor során az erdélyi hegyektől a Tiszáig húzódó Szolnok vármegye fokozatosan három részre bomlott. Így formálódott ki Belső -, Középső és Külső Szolnok vármegye területe. Az 1241 – 1242-es tatárjárás borzasztó viharában lerombolták a tiszai erősséget is a mongol könnyűlovasok. Majd csak a XVI. század közepén merült fel újabb igény vár emelésére a hadászatilag fontos átkelő biztosítására. Ekkor már a félhold harcosai fenyegették az ország belső tájékát. Habsburg Ferdinánd király utasítására Nicolaus Salm generális nagyszámú hadinéppel vonult ide, hogy a környékbeli jobbágyok ingyenmunkájával felépítesse az újabb védőműveket. A korabeli dokumentumok szerint a szabálytalan négyszög alaprajzú, négy sarkán egy-egy ágyúrondellával biztosított végvár a talajba levert vaskos gerendák közé döngölt agyagos sáncból állt. Őrségéül ötven spanyol, háromszáz német és cseh, valamint négyszáz magyar hajdú vonult, míg a falakon huszonnégy ágyút helyeztek el. Mit értek azonban a falak, ha mögöttük gyáván bújt meg a hadinép? Hiszen az 1552 szeptemberében ostromgyűrűbe záró Ali és Ahmed pasák hadinépe elől az éjjel során elszöktek az idegen ajkú zsoldosok, míg a magyarok nem sokáig bírták visszaverni az ellenséges rohamot. Így került kardcsapás nélkül az oszmánok kezébe a keresztények bázisa. Jól megbecsülték a hódítók, mellette erős cölöpökön álló hidat vertek a tiszántúli lakosság elleni rablóportyák, adóztatások véghezvitelére. Csak a XVII. század végén áldozott le szerencsecsillaguk, amikor a Habsburg seregek véglegesen kiűzték a muzulmánokat az országból. A felgyújtott végvárat a császári katonaság kijavítatta, helyőrséggel látva el falait. Még a II. Rákóczi Ferenc vezette kuruc szabadságharc idején is hadászati szereppel bírt, mert a nagyságos fejedelem a tokaji vár lerontatása után ezt a helyszínt akarta megerődítetni, mint fontos tiszai átkelőt. Többször is megrongálták védőműveit a hadi cselekmények során. Az 1711-es szatmári békekötés után még egy ideig fegyveresek strázsáltak benne, de aztán a terjeszkedő lakosság lebontja falait. 1811-ben került sor a nyugati kőkapu elrontására, annak anyagából emelték a Városházát és egy malmot. A törökök dzsámiját és a mellette emelkedő vártemplomot 1821-ben emésztette el a bontócsákány. Nyomait az 1973-as régészeti kutatás feltárta a jelenlegi Vártemplom helyén. Így napjainkra nem maradt semmiféle föld felett látható része a szolnoki várnak. Ellenben a törökök tiszai hídjának cölöpcsonkjait az alacsony vízállás következtében napjainkban sikerült régészeti kutatás tárgyává tenni.

Irodalom:

Kertész Róbert – Bana Zsolt – Nagy Dénes: Új adatok és módszerek Szolnok városmagjának történeti rekonstruálásához {Szolnok 2007} 

Kristó Gyula: Korai magyar történeti lexikon {1994} 655. old.

Kisari Balla György: Karlsruhei térképek a török háborúk korából {2000} 496. és 629. old.

Szalai Béla: Magyar várak, városok, falvak metszeteken {2006} 

Kiss Gábor: Várak, várkastélyok, várhelyek Magyarországon {1984} 401.-- 403. old.

Veresegyháziné: Magyarország történeti - topográfiai kislexikona {1996} 253. old.

{Szatmári Tamás}