Utolsó frissítés: 2025.08.17.
Tiszaszentmárton, református templom és várkastély
Tiszaszentmárton Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében, a Tisza-kanyar vidékén fekszik, Záhonytól délkeletre. A falu története mindenkor szorosan összekapcsolódott a szomszéd községgel, Zsurkkal, melynek első okleveles említése a 11. századra keltezhető, amikor megemlékeztek egy bizonyos Szent Márton-kápolnáról is. Ennek helyét a kutatás régóta a mai tiszaszentmártoni református templom dombján feltételezi; ezt és az azon emelkedő - formai jegyeit tekintve gótikus eredetű - templomot ezért is nevezte Jósa András „a nyír Pannonhalmának."
A falu templomra vonatkoztatható legkorábbi adata a százdi apátság 1067 körül keletkezett alapítólevelében található. Az Aba nembeli Péter által létrehozott monostor adományai között említik Zsurk birtokot és tartozékaként Szent Márton kápolnát (predium Suruk cum capella Sancti Martini). Ezt az adatot a történeti szakirodalom gyakorta idézi, hiszen a 11. századi írott forrásokban általában kevés híradás szól a korszak falusi templomairól. A templom egyházi jogállása már csak azért is érdekes, mert 1067 körül a már addig is létező kápolna egy magánalapítású monostor fennhatósága alá került. A capella a legalacsonyabb rangú falusi templomok közé tartozhatott.
Zsurk később királyi kézre került, majd Imre király Ypoch bácsi ispánnak adományozta, aki eladta azt Bánk bihari ispánnak. 1212-ben Zsurk ( terra Szurch) határait bejárták, és ekkor II. Endre megerősítette Bánkot birtokában. A határjárásból kiderül, hogy a szóban forgó föld szomszédos volt Szentmártonnal, mely ekkoriban (Aba nembeli) Artolph birtoka (terra Artolphi, que sanctus Martinus dicitur) volt. A határjárás alapján rekonstruálható, hogy Zsurk földje egy keskeny, ám déli irányban hosszan elnyúló sávban feküdt, déli határai pedig valahol a mai Kopócsapáti (Aranyosapáti) környékén feküdtek. Mindezt azért hangsúlyozzuk, mert a szakirodalomban található olyan vélekedés is, miszerint a 11. századi Szent Márton-kápolnát nem Tiszaszentmártonban, hanem a mai Zsurkon kell keresni. A határjárás alapján azonban egyértelmű, hogy Zsurk alatt az Árpád-korban nem csak a mai falu területét, hanem egy nagy birtoktestet értettek, és ehhez tartozott a keresett kápolna.
Szentmárton következő említését a váradi káptalan 1322. évi oklevelében találjuk. Ebből kiderül, hogy az Abádi család tilalmazza Losonci III. Dénes fiait, hogy elidegenítsék Zsurk és Szentmárton falvakat (possessiones Surk, Zenthmarton). Arra nézve, hogy az ezt megelőző több mint száz évben mikor került a két település a Losonciak birtokába, közelebbi támpontunk nincsen. A családnak több nagy birtokszerző tagjáról tudunk. Közülük Losonci II. Dénes, II. Endre hű embere emelhető ki, aki 1222-ben még főlovászmester, később erdélyi vajda volt. Ő kapta meg Kacsics nembeli Simon bánnak a Gertrudis királyné elleni összeesküvés miatt elkobzott birtokait, továbbá a családnak nevet adó Losoncot. Mivel tudjuk, hogy Bánk bán évekkel a merénylet után szintén elveszítette birtokait, elképzelhető, hogy Zsurk már ekkor a Losonciak birtokába került. Artolph birtokainak további sorsáról nincs adat.
A 14. század első évtizedeiben a két szomszéd falu már önálló templommal rendelkezett. Az 1332-35-ös pápai tizedszedők ugyanis mind Zsurkot (Ziruga), mind Szentmártont feljegyezték. Szentmárton papja (1334-ben: Nicolaus de Sancto Martino) hol 3, hol 4, máskor 5 garast fizetett. A Losonci család a 14. század első felében több ágra szakadt, de ekkor még mindannyian feltűnnek Szentmárton birtokában.
A 14. század végén a Losonciak több tagja is feltűnt országos tisztségekben. Dezsőfi László 1376-tól erdélyi vajda volt, míg Zsigmond király uralmának első éveiben Tamás unokái közül László és István váltakozva töltötték be a Szörényi és horvát báni tisztséget, sőt az előbbi szlavón, az utóbbi macsói báni rangot is viselt.
Szentmárton további birtokosai közül I. Zsigmond (megh. 1435 előtt) viselt magasabb rangot (várnagyi tisztségek, Szörényi kapitány).
A Losonci Bánfiak a 15. század végén emelkedtek ismét országos méltóságokba. Közülük Losonci Bánfi László emelhető ki, aki 1493-95 között másodmagával viselte az erdélyi vajda tisztséget. Szentmártont testvérével, Istvánnal majd később fiaival közösen birtokolta. A Dezsőfiek ugyanakkor birtokaik nagy részét elveszítették, mivel még 1467-ben részt vettek az Mátyás elleni felkelésben. Szentmárton birtoka később a Bátori Szaniszlófiakhoz került (Bánfi István felesége, Szaniszlófi Zsófia révén), akik 1520-ban a Drágfiaknak engedték át Szentmárton egészét, vállalva, hogy visszaszerzik a falu birtokának harmadát, mely Perényi János kezén volt. Szentmártont azonban hamarosan ismét a Losonczyak birtokában találjuk. 1552 nyarán Losonczy István - fiú örökös híján - fiúsíttatta saját lányait (köztük Annát) és testvérének leányait. Egy héttel később Temesvár ostrománál elesett, így hiába várták „haza Tiszaszenmártonba" ( Dornum ad Zenthmarton), hogy egy közeli erdő eladása ügyében intézkedjen.
1555-ben hallunk konkrétan a szentmártoni várkastélyról, amikor idegen jobbágyokat hurcolnak oda.
Később a várkastély egy botrányos ügy miatt került a figyelem homlokterébe. Losonczy Anna - aki ekkor Ungnád Kristóf neje volt és a Várdayak emberei 1584 szeptemberétől kezdődően többször is kölcsönösen kikergették egymást a fele-fele birtoknak számító szentmártoni várkastélyból. Losonczy Anna, aki időközben megözvegyült, gróf Forgách Zsigmondot, a későbbi nádort választotta férjéül. Ugyanebben az évben a várkastély ügyében az uralkodó Anna javára ítélt, aki hamarosan elérte, hogy a hatalmas Losonczy-vagyon, így Szentmárton is, ne a koronára, hanem férjére szálljon.
Amikor 1590-ben összeírták a szentmártoni uradalmat, ahhoz Zsurk, Mándok, Eperjeske, Pálca, Kettősfalu is hozzá tartozott. Szentmártonban ugyanekkor egy „fából épített kastélyt", 28 jobbágyot és ugyanennyi zsellért jegyeztek fel.
A Losonczyakról ismert, hogy a 16. században református hitre tértek át, így okkal feltételezhető, hogy a szentmártoni templom is ekkor lett református. Hasonlóképp református volt Forgách Zsigmond is, aki viszont 1603-ban visszatért a katolikus hitre, és a híradások szerint fia, Zsigmond és unokája, Ádám - Szentmárton további birtokosai - is megtartották vallásukat. Vélhetően a templom is katolikus lett, ugyanakkor Forgáchék egyre kevesebbet tartózkodtak a szentmártoni castellumban. Az 1621-ben készült inventáriumból még egy viszonylag jó állapotban lévő kastély képe tárul elénk, ám 1691-ben, mikor a Forgáchok zálogba adták az uradalmat Szirmay Istvánnak, már romlásnak indult épületeket írtak le, akárcsak 1702ben is (ekkor jegyezték fel, hogy a kastélyban „nap keletrül egy puszta kápolna" is található). Az erősség falai a 18. század közepén még álltak, később teljesen elpusztult, 1864-ben már szántóföld volt a helyén.
A sokszögzáródású szentéllyel és támpillérekkel ellátott templom korát Jósa András a 15. század végére-16. század elejére tette, elsősorban a szentélyablakok és a déli előcsarnokra áthelyezett ablakok alapján. A déli előcsarnok és az „újabb időben hozzáépített torony" értesülése szerint a korábbi harangláb szerepét vette át.
A falkutatás és a régészeti feltárás során tisztáztuk, hogy a mai templom két nagy késő középkori építési periódus és egy későbbi, reformátusokhoz köthető építkezés eredményeként jött létre, az Árpád-kori építési periódus megléte, mint a bevezetőben említettük, további bizonyításra vár. Az első építési gótikus periódusban már kialakult a templom mai, téglalap alaprajzú, síkmennyezetes hajóból és sokszögzáródású, boltozott szentélyből álló alaprajza. (2. kép) E periódust a szentély - később iijra összerakott - mérműves ablakai és a déli hajófal nyugati végében talált mérműves karzatablak formái alapján a 14. század végére-15. század elejére datálhatjuk.
A 15. század végén-16. század elején jelentős átalakításon ment keresztül a templom. Megemelték a szentély falkoronáját, elbontották a korábbi ablakok záradékát, és a kőrestaurátori megfigyelések (Kovács István) szerint a régi mérműveket 250 cm-rel magasabban újra összerakták. Ugyanakkor a magasításhoz szükséges szárköveket a korábbitól eltérő kőanyagból gyártották le. Az új szentély szintén boltozott volt, rendszere, technikai megoldása a korábbi boltozatot ismételte.
Amint az a történeti adatokból kiviláglik, a templom a 16. század közepétől nagy valószínűséggel már református volt, majd egy hosszabb, 17. századi katolikus időszakot követően ismét reformátussá vált. A református időszakra keltezzük az oltár, a sekrestye elbontását és az oda vezető ajtó befalazását. Az utóbbi befalazásakor belülről az áthidalójába és a nyugati kávájába is belebontottak, melyet azután kénytelenek voltak kifalazni. Mindenesetre az elfalazás barna, homokos, mészszemcsékkel kevert habarcsa eltér a későbbi református építkezések (déli toldaléképítmény, torony) habarcsától.
A későbbi református időszakban a belső járószintet megemelték, az egykori szentélylépcsőt megszüntették, és - valószínűleg a 18-19. században - téglapadlót raktak le, amelynek fektetőhabarcsát a szentélyben nagy felületen megtaláltuk, így a visszabontott diadalívpillérek fölött is. A hajóban erre a téglapadlóra tették rá a mai padlóburkolatot (a 20. század elején?).
Az adatok szerint a 19. század elején egy fa tornyocskával (harangláb?) rendelkezett a templom. Ennek helyét - ha valóban különálló építmény volt - nem sikerült megtalálni. Mindössze a templomtól délre találtunk egy gyanús, újkori téglaalapozást, mely esetleg valamilyen felszíni építménnyel hozható összefüggésbe (4/b árok). Egy újabb átalakítás eredményeként visszabontották a hajó - egykor nyilván magasabb, 15. század végi - falkoronáját, és egy tetőgerinc alá hozták a szentéllyel. Ekkor készülhetett az 1831-es keltezésű, szerény kvalitású síkmennyezet. A padlástérben megfigyelhető, hogy a hajó kötőgerendái nem nyúltak át a déli előcsarnok tetőterébe, a gerendáknak lefűrészelt vége volt. Ebből adódik, hogy a déli előcsarnok és torony vélhetően még később, 1831 után készült.
Forrás: BARTOS GYÖRGY- FÜLÖP ANDRÁS: Tiszaszentmárton gótikus temploma
