Várak és erődített helyek a Kárpát-medencében

Dubrovnik-Raguza városerődítés

Dubrovnik-Raguza falainak jelenlegi kiterjedését a 13. században alakították ki, és szisztematikusan modernizálták és építették 1660-ig, amikor az utolsó erődítményt, Szent István bástyáját építették a falak déli részén. A falak 1940 méter hosszúak, és a fő városfalból, tizenhat toronyból, három erődítményből, hat bástyából, két sarokerődítményből, három külső sáncból, három árokból, két külső erődítményből, két városi felvonóhídból és egy hullámtörőből állnak. Helyenként akár 25 méter magasak is lehetnek. A szárazföldi oldalon a fő városfal 4-6 méter vastag, a tengerparton pedig 1,5-3 méter. Híres és ismeretlen építőmesterek, kiváló és neves horvát és külföldi kőművesek járultak hozzá építésükhöz, de legtöbbjük ismeretlen maradt. A híresek közül azonban kiemelkedik Paskoje Miličević, Nikifor Ranjina, Marin Držić, Župan Bunić, Miho Hranjac, Juraj Dalmatinac, Michelozzo Michelozzi Firenzéből, Onofrio és Simeon della Cava, Antonio Ferramolino Bergamóból, Ivan Sienából, Bernardin Parmából, Marcantonio Bettacci Firenzéből, Seporoso Mateucci Fermóból és Giovanni Baptista Zanchi Pesaróból.

Forrás: https://citywallsdubrovnik.hr/gradske-zidinee

A Raguzai Köztársaság történelmi állam volt a mai Horvátország déli részén, Raguza (ma Dubrovnik) központtal. 1358-tól 1808-ig állt fent.

1358-ban a zárai békével a Magyar Királyság része lett, szimbolikusan I. (Nagy) Lajos lett az uralkodó. Valójában 1808-ig Raguzai Köztársaság néven önálló államként működött. A korábbi „Comunitas Regusina” címet a „Respublica Ragusina” váltotta fel. 1399-ben Raguza kiterjesztette a fennhatóságát még a Ston és Orašac közötti partvidékre is, 1419-ben Konavlére és 1427-ben délen Cavtatra (a hajdani Epidaurum őstelepülés utódjára).

A köztársaság formailag 168 évig tartozott magyar fennhatóság alá és ez egy olyan periódus volt az állam életében, amikor a Velencei Köztársaság és az Oszmán Birodalom között a Szent Koronához történő tartozás nem volt gátja a városállam fejlődésének. A fennhatóság elismerésének jeléül harminc gálya kiállítására kötelezték magukat, 500 aranyforintot fizettek Mátyás királynak és a magyar király tiszteletére ünnepeket tartottak.

Lakói az oszmán Kelet és Nyugat-Európa közötti ügyes manőverezéssel évszázadokon át meg tudták őrizni a köztársaságot. Az Oszmán Birodalommal kötött stratégiai jelentőségű szerződés (adóvállalással) megóvta Raguza szabadságát, és megadta a városnak azt a lehetőséget, hogy főszerepet játsszék a török birodalom és Európa közötti (sok esetben katonai célú) kereskedelemben.

A köztársaság virágkorában számos, szerteágazó termékfajták exportja felett gyakorolt ellenőrzést, mint például a boszniai és szerb bányák ezüst- és ónérctermelése. A só termelése (lepárlása) és exportja szintén az egyik legjelentősebb raguzai tevékenységnek számított. A város megszerezte a Neretva-öböltől a Drin folyó torkolatáig terjedő terület sólepárlási monopóliumát, és ezzel a Balkán valamennyi országának sószállítójává vált. Más raguzai műhelyek tevékenységüket a személyi fogyasztás igényeire építették, jelentős mértékben az arany- és bőráruk kereskedelmére.

A zsidók 1492. évi spanyolországi kiűzetése után a város több hullámban sok menekülőnek adott otthont, hasonlóan a többi balkáni kereskedővároshoz. Az itt élő zsidó kereskedők a selyem-, a gyapjú-, a bőr- és a fűszerkereskedelemben vettek részt.

A Raguzai Köztársaság egy arisztokrata köztársaság volt, amelyet a Nagytanács irányított. Másik két gyűlés a Szenátus és a Kistanács volt. Raguza a 15. században 40 000 lakossal büszkélkedhetett, ami azt jelentette, hogy Európa egyik legnagyobb városa volt. Ekkoriban megszüntette a rabszolga-kereskedelmet. A város virágkorát a 15. és 16. században élte, ekkor a Velencei Köztársaság legfőbb tengeri riválisának számított.

Az oszmánok balkáni uralma idején a kereskedelem, a hajózás és a hajóépítés a köztársaság legfontosabb gazdasági ágainak számított. A raguzai hajóépítés világszerte ismert volt ("hajóépítés raguzai módra”). Már a 16. század közepén több mint 180 nagy hajóval, 36 000 kocsirakománynak megfelelő hajótérrel rendelkezett. Virágkorában hajóállománya elérte az 550-et. A hitelkereskedelem és a biztosítások is nagy sikert jelentettek. A város 1568-ban törvényt alkotott a tengeri szállítások biztosításáról. Hajói elvitorláztak Angliáig, valamint az új útvonalak felfedezését követően a Jóreménység fokán át Kelet-Indiáig. A Földközi-tenger más tengeri kalmárhatalmaihoz hasonlóan az Amerikába és Indiába vezető újabb kalmárutak felfedezése után a városállamot is elérte a gazdasági hanyatlás. Miután azonban a földközi-tengeri hajózás válságba került, a köztársaság fokozatosan hanyatlani kezdett, melyet betetőzött az 1667. évi földrengés. Az 1718-as pozsarevaci békében Neumot és Klekát is elveszítette.

A vesztét azonban mégsem Velence, hanem I. Napóleon hadserege okozta, amely 1806-ban Auguste de Marmont marsall parancsnoksága alatt előbb a velencei területeket, majd 1807-ben a tilsiti békeszerződés értelmében a Raguzai Köztársaságot is meghódította. Területét először a napóleoni csatlós Itáliai Királysághoz csatolták. 1809-ben Marmont marsall hivatalosan kimondta a Köztársaság megszűnését. Területét a Francia Császárság újonnan alapított Illír tartományába olvasztották, első főkormányzója Marmont marsall lett. A város csak a napóleoni háborúk idején virágzott fel egy kis időre, mert mint az egyetlen semleges mediterrán állam, nagy hasznot húzott a hadiszállításokból. 1813-ban a Habsburg Birodalom hadereje visszafoglalta, 1815-ben a bécsi kongresszus Ausztriának ítélte. A Dalmát Királyság nevű osztrák koronatartomány része maradt 1918-ig, az Osztrák–Magyar Monarchia széthullásáig. Forrás: Wikipedia