|
Zemplén
Ahol a Latorca és az Ondava folyók találkoznak és megszületik a Bodrog folyó, áll a mai Zemplén falu, amely nevet adott a középkori Zemplén megyének.
A stratégia szempontból rendkívül előnyös hely, ahová a várat építették, már az őskorban is lakott volt. Fontos védelmet és menedéket jelentett embereknek és az állatoknak is, főleg, amikor a környék az áradások alkalmával tengerré változott és minden élőlénynek a magasabb helyre kellett menekülnie.
A zempléni Várhegyet már a múlt században „a történelmi régiségek bányájának” nevezték, és hogy ez tényleg így van, azt bebizonyították az elmúlt évtizedek ásatásai.
Már az őskorból ismerünk hasított kőeszközöket a Várhegyről, Zemplén területéről és közvetlen környékéről is. Ezek terepjárásokból származnak, objektumok nyomaira eddig nem sikerült rábukkanni.
Több lelet származik az újkőkorszakból, a községtől északra – a Céke felé vezető út mindkét oldalán – nagy terjedelmű települést találtak. Annak dacára, hogy még nem került sor a feltárására, a nagyszámú agyagedény töredékek és kőeszközök, melyek főleg szántás után kerülnek felszínre, lehetőséget adnak arra, hogy el tudjuk képzelni a telep méreteit.
Egy bronzkori lakótelep és temető nyomait, főként ennek a korszaknak a késői fázisából – a Tábor és Táboralja nevű dűlőkön sikerült felfedezni. Sajnos a mai sűrűn beépített utca ezeket a nyomokat nagyjából befedte. Az, amit még sikerült megmenteni, a házak udvarain és kertjeiben végzett kisebb ásatásokból származik. Így találták azt a hamvasztásos sírt is, amelyik két kerámia amforát, tálat, vázát, bronzkarperecet és kést tartalmazott.
A bronzkor végéről származik az a kincs, ami a szövetkezet gazdasági udvarának rendezésénél került elő. 48 tárgyat tartalmazott: szekercéket, harci baltákat, sarlókat, vésőket, lándzsahegyeket, késeket, tűket, kardot, karperecet és nyakperecet. Mivel mindegyik tárgy törött, vagy legalábbis sérült, arra lehet következtetni, hogy ezeket átolvasztás céljából gyűjtötték.
A korai vaskorszakban már a Várhegyet is huzamosabban lakták. Azok az objektumok, melyeket a földvár sánca alatt találtak, azt bizonyítják, hogy azt később építették – már a késői vaskorszakban, Kr. e. I. században.
A földvár belső területének kb. ellipszis formája van – hossza 230, szélessége 140 m, területe 24 060 négyzetméter. A sánc hossza 585 méter, magassága a belső oldalon maximálisan 10 méter. Ezt a terjedelmes sáncot – melynek a magját kő és fakonstrukció képezi, amit agyaggal fedtek be – a kelták építették, akik abban az időben a felső Tisza vidékét lakták.
Sajnos a földvár belső területét a későbbi építkezésekkel és a máig használt temető sírgödreivel annyira elpusztították, hogy az ásatások folyamán nem lehetett megállapítani milyen épületek állhattak itt az időszámításunk előtti és utáni századokban.
Arról, hogy a zempléni Várhegyen álló földvár abban az időben fontos gazdasági és politikai központ lehetett, tanúskodnak a vas feldolgozásának nyomai, a talált pénzérmek, valamint a nagyszámú kerámiatöredék és a fazekas kemence, amelyet közvetlenül a Várhegy alatt tártak fel. A pénzekből olyan mennyiséget ismerünk Zemplénből és környékéről, hogy a szakirodalom a számukra a „zempléni típus” elnevezést használja.
A 3. – 6. századi leletek Zemplén területén eddig olyan kis számban kerültek elő, hogy az ebből az időszakból származó települést csak feltételezhetjük.
Számosabbak a szláv leletek főként a 8.- 9. századból. Ebbe a korba keltezhetjük az erődítmény nagyszabású felújítását, akkor építették a sáncra a fa-paliszádot is.
A 9. század végén játszódott le a harc az erődítmény birtoklásáért a szlávok és magyarok közt. Valószínűleg akkor esett el az a magas rangú harcos, akit minden pompával egy római kori halomba temettek. Sírhelyét a korábbi halomba egy akna ásásával alakították ki, majd a sírhalmot újból feltöltötték.
A sír gazdag leleteiből említést érdemel a 300 aranyozott ezüstveret, amelyek a halott ruháját és a lószerszámot díszítették, a Fekete-tenger vidékéről származó ezüstcsésze, az arany fülbevalók, kar- és lábperecek, nyakékek, nyilak, kengyelek és legfőképp a kard, melynek alakja a hagyományos árpád házi királyi kardra emlékeztet.
Éppen ez a kard (az Árpádok totemének a turul madárnak ábrázolásával) és egy hajtekercs alapján egyes régészek felvetették azt az elméletet, hogy ez Álmosnak, Árpád apjának volt a sírja. Ezt az elméletet azonban a régész szakma a kezdetektől erősen ellenzi, állításait vitatja.
Az bizonyítható, hogy a feltárt sír egy fontos vezér sírja, aki akkor esett el, amikor a magyarok behatoltak a Tisza vidékére. Erre utal ugyanis, hogy a sírban csak olyan tárgyak voltak, amelyek még az őshazából származtak. Azonban az általános szakmai nézet szerint a sír gazdagsága, leletanyagai, motívumai nem érnek fel azzal a szinttel, amelyet egy fővezér temetkezési hagyományai megkívántak abban az időszakban.
A Kertalja nevű dűlőn, az említett áldozati hely mellett volt egy olyan 1O. – 11. századi temető, amelyik a magyar állam alapításának korára jellemző. A sírokban már nincsenek mellékletek, csak ritkán akad egy kicsi ékszer, vagy ruhadísz. Ez már a kereszténység hatása, amely tiltotta azt, hogy pogány szokás szerint különböző tárgyakat tegyenek a sírokba.
Az 1214-ből származó feljegyzésből tudjuk, hogy terjedelmes volt az építkezés a sáncon kívül is. A 13. században a zempléni vár lett a királyi megye székhelye.
1220-ig a királyé, később részben az egri püspökségé. A 14. század elején 1331-ig Micz bán birtoka, majd cserével a Drugetheké lett akik a 16. századig voltak a birtokosai.
Egy 1332-ből származó irat arról tanúskodik, hogy a várban az erődítmények és védőhelyek védőszentjének, Szent Györgynek temploma állt. A legnagyobb valószínűséggel ennek nyomait a jelenlegi református templom (amely a régi gótikus alapokon lett ujjá építve 1628-ban) alatti rész feltárása után lehetne megtalálni. Mindmáig ez nem történt meg.
Az, hogy Zemplénben jelentős egyházi központ volt, kiderül az 1313-as iratból, amely Péter, zempléni archidiakónusról tesz említést. A szájhagyomány egy fatemplomról is beszél, amely nagy valószínűséggel a nagy tűzvész idején elpusztult.
Zemplén a 15. század elejétől mezőváros, vásártartási joggal. Hetivásárait szombati napokon tartották. 1754-ig Zemplénben tartották a megyei gyűléseket. Ezek eleinte a várban voltak, később egy hatalmas épületet emeltek erre a célra – ez az épület mind a mai napig a falu közepén áll.
Zemplén várát 1557-ben Perényi Gábor foglalta el, majd ezt követően I. Ferdinánd részére Telekessy Imre foglalta vissza. A várost 1619-ben a hajdúk rabolták ki. 1664 körül német katonák pusztították, 1685-ben pedig Thököly Imre foglalta el. Ekkor pusztult el a sáncokon belüli kővár, melyet ezt követően már nem építettek újjá.
1685-ben a vármegye székhelye is elköltözött Sátoraljaújhelyre. Ezután a település elveszítette korábbi jelentőségét és egyszerű faluvá lett.
1685-től a Rákócziak, később a Csáky, a Dernáth, az Almássy és a Kazinczy családok birtoka, a 19. században az Andrássy birtok volt.
A 19. század végén még állt egy tornya, melynek köveiből 1872-ben tornyot építettek a kálvinista templomhoz.
Zemplén - Borovszky Samu – Magyarország vármegyei és városai:
A hatalmas zempléni földvárat a honfoglaló magyarok birtokukba vevén, védelmi czélokra felhasználták és megerősítették. Mint királyi vár, már Szent István király uralkodása alatt szerepet játszik. A földvár alatt pinczék és üregek nyomaira akadunk. Maga a földvár körülete, tetején vastag kőfallal volt ellátva, melynek nyomai még ma is észlelhetők.
A földvár mintegy húsz hold kiterjedésű. Közepén egy őrtorony épült, mely századok viharaival daczolva, a XIX. század közepéig fennállott. 1872-ben összeomolván, követi a református templom tornyának építésére használták fel.
A tatárjárás után, 1258-ban, van említés a zempléni várról, hol IV. Béla király törvénynapokat tartott (Adkk. 1895. 29.) A XIII. század vége felé a Baka nemzetség birtokába került; de 1321-ben I. Károly király Zemplént, több más birtokkal s a sárospataki várral együtt, elcserélte s a nemzetségnek a gálszécsi uradalmat adta kárpótlásul. (Fejér VIII. 2. 293–296.) Károly király később Zemplént a Homonnai Drugetheknek adományozta (1330.), mely család az egész középkoron át birta. (E fejezethez forrásul szolgált Tasnádi Nagy Gyula oklevélmásolat-gyűjteménye: az Országos Levéltár diplomatikai osztályából, továbbá a Pazdicsy, a Sóvári Soós, Csicseri, gróf Drugeth-Csáky, Mokcsay, Nátafalusy, Keczer, Szerdahelyi, Pongrácz, Révay-családok levéltáraiból, végül a leleszi konvent, a sárospataki református kollégium és a deregnyei családi levéltárból.)
|
