Várak és erődített helyek a Kárpát-medencében

Belényesszentmiklós-erődített udvarház

A Bihar-hegységhez tartozó Királyerdő déli aljában húzódó dombvidéken, a Fekete-Körös jobb partján fekszik Belényesszentmiklós (Sânnicolau de Beiuş) község. A falu felkereséséhez az alábbi útvonalat javasoljuk: A Nagyszalontától keletre induló autóútról Tenkénél délre fordulunk, majd 5 km után Belfenyérnél ismét keletre fordulva jutunk el kb. 20 km autózás után Sólyomba, ahol az észak-déli irányú vasútvonal mentén átkelünk a Fekete-Kőrösön. A folyó után, a vasútvonal Ny-i oldalán terül el Belényesszentmiklós. A vasútvonal keleti oldala fölé emelkedő Templomdombon találjuk a hercegi udvarhely maradványait és a monostortemplom romos tornyát. 

A Sebes- és Fekete-Körös menti hegyek a 11. században összefüggtek az Igafon/Igfan erdő területével, amely Géza herceg, a későbbi I. Géza király (1074-77) kedvenc vadászterülete volt. A Belényesszentmiklós falu feletti lapos dombtetőn található romok minden bizonnyal a Géza, vagy apja, Béla dux által építtetett vadászkastélynak illetve udvarháznak a maradványai. Ezt később feltehetőleg Könyves Kálmán király öccse, Álmos herceg építtette át a 12. század elején, miután megrongálódott az 1091-es kun betörés során. Ekkor a korábbi alapokon, kissé kibővítve, nagy támpillérekkel tagolt belső teret alakítottak ki. Ebben az időben a közelben álló, udvarházzal egyidős kápolnában is építkeztek, egy karzatot készítettek benne, így már templomként is használhatták. Az udvarház a 13. században a Borsák kezébe került, akik tovább bővítették. Ugyanők a templom helyén kolostort emeltek. A tatárjárás (1241/42) után a kolostor megszűnt, már csak annak templomát használták. Az udvarház a 13. század közepe táján pusztult el. 

A Körös fölött 30 m magasan emelkedő Templomdombon 1971-ben, 1973-ban, 1976-ban, valamint 1981-1982-ben folytak régészeti ásatások. Az ekkor történt mérések szerint az itt álló századi udvarház kelet-nyugati irányban 28 m hosszú és 12 m széles volt, területe meghaladta a 400 m2-t. Az épületnek többnyire csak az alapfalai maradtak meg, illetve kis részben a felmenő falak is (5-6 téglasor). A falak szélessége 0,85-1 m volt, melyeknek 1 m mély alapárkot ástak. Ebben kövekből és agyagból rétegesen ledöngölt alapozást alakítottak ki. A döngölt agyag- és kőalapokra égetett téglából húzták fel a hosszú, csarnokszerű épületet. Hosszanti falai mellé fából készült melléképületeket emeltek. A régészek az udvarháztól északra álló monostor romjai alatt a korai kápolna maradványait is feltárták.

Az erődített udvarház építésében a kutatások 3 építési fázist különbözettek meg. Az udvarházat az előkerült régészeti nyomok szerint valószínűleg mindhárom alkalommal tűz pusztította el, legutoljára valamikor a XIII. század közepén.

A közelben álló román-kori templomtorony építésében szintén több építési periódus különíthető el. Az első egy udvari kápolna, amely később karzattal bővült. Ezt követi egy kolostorépület, majd egy templom. Az itt álló kolostor megszűnése és templommá való átalakítása 1241-1260/1270 között történt. 

Az egyházi épület és az udvarház – mint említettük – egymással szoros kapcsolatban állt. Ezt bizonyítja az is, hogy készítésükkor építéstechnikailag hasonló elemeket alkalmaztak. 

A feudális székhely és udvari kápolna (majd templom és kolostor) ezen érdekes együttesét a régészet már egy évszázada számon tartja. Az észak-déli irányú lapos dombhát közepén még napjainkban is már messziről feltűnik a középkori eredetű templomtorony, amelytől déli irányban, kb. 120 méterre találjuk a hercegi udvarház maradványait. 

Arra a részre építették egykor, ahol a dombnyúlvány kissé kiemelkedik környezetéből. A déli és keleti oldalon a domb igen meredeken szakad le, valószínűleg elsősorban az épület északi oldala lehetett megerődítve. A régészek is hangsúlyozzák az épület erődítettségét, bár erre vonatkozólag kevés nyomot találtak. Az udvarházat kerítő palánkfalnak (kőfalnak?) ma nyoma sincs, az udvarház maradványait is sűrű, alig áttekinthető bozótos lepi be. Kár, hogy a fent említett ásatásokat nem kísérte a romok konzerválása. Visszatemetésük is csupán részlegesen történt meg, az épület alapfalai és kövei itt-ott a kutatóárkokban ma is megfigyelhetők. 

Forrás:

Karczag Ákos – Szabó Tibor: Erdély, Partium és a Bánság erődített helyei. Budapest, 2012. 100-101.