Utolsó frissítés: 2024.06.15.
Gyergyószárhegy - Tatárdomb
B. Szabó János - II. RÁKÓCZI GYÖRGY 1658. ÉVI TÖRÖK HÁBORÚJA című munkájában az alábbiakat írja:
„A székelység volt az egyetlen jelentős erő, melyet még ebben a zavaros helyzetben is mozgósítani lehetett volna, de csupán néhány erőtlen kísérlet történt erre. Haller Gábor megpróbálta a fogságba esett marosszéki kapitány, Bakó István távollétében megszervezni a székelyek és a vármegyék ellenállását, de a Marosvásárhelyen Nagy Szabó Ferenc házánál ez ügyben tartott tanácskozás a közeledő tatár portyák hírére augusztus 23-án dolgavégezetlenül szétoszlott. A bodzai vereség hírére a csíki kapitány, Petki István is Háromszék megsegítésére készült, de híreket kapott egy készülő moldvai betörésről, s emiatt otthon tartotta hadait. Valószínűleg ennek köszönhető, hogy épp Csikban aratták e szerencsétlen háború kevés erdélyi diadalának egyikét. Szeptember 6-án háromezer főnél is nagyobb moldvaikból és kozákokból álló csapat tört Csíkra, és felégették Ditrót. Szárhegynél azonban a gyöngébb gyergyói székely had elállta útjukat, s nagy veszteségeket okozva megfutamította a túlerőben lévő ellenséget.”
-------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------
ORBÁN BALÁZS - A SZÉKELYFÖLD LEÍRÁSA - XXIV. Szent-Miklóstól Ditróig. - írásában:
„Az 1658. év gyászos volt szegény hazánkra; török, tatár dúlta annak szép virányait, szerencsétlen népét pedig rabszijra fűzve vonszolta magával. 95,000-re teszik általánosan az akkor rabságra elhurczoltak számát*.
Ez év augusztusában három ezernél több moldovai ütött be Pintye* vezetése alatt Gyergyóba, Topliczát felégetve, augustus 6-án Ditrót gyujták fel; de a vészlángok nem rettenték vissza Gyergyó bátor lakóit, s bár a fegyverfoghatók nagy része távol volt az ország táborában, mégis vagy 250 harcznok Gábor Deák, másként Gáborfi* (egy irástudó) vezetése alatt összegyült Szárhegyre, hogy útját állja a szülőföldüket duló vadcsapatnak. Csakhamar összetüzött a két sereg; székelyeink a megváltó Jézus nevét segélyül hiva rohanták meg a nagyszámu ellent; meg is jelent Isten angyala s a hont védő hősöket győzelemre segélte; a moldovaiakból 1750 elesett, a többi elszaladt, 24 zászló mellett nagy martalék lett a győztesek jutalma, kik közül csak 15-en estek el. Az elhullott ellenség közül 450-nél több temettett el a Tatárhalom alá, a többit farkasok és hollók falták fel*.
Lehet-e csudálnunk, ha ezen hihetetlen győzelmet, ezen emberi képzetet felülmuló csudás hősiességet azon kor vallásos fogalmai szerint isteni segélynek, angyalok közbejöttének tulajdoniták; valójában voltak is ott angyalok, egy sereg hős székely amazon, kik a férfiak előtt példaadólag küzdöttek.
Ezek közül kiválóbbak Apor Andrásné (szárhegyi Lázár Borbála) és Cserey Györgyné (Baróthi Kata*, kik ezen templomrablók és országdulók elébe fegyverrel állottak s azokat visszaverni segiték, sőt egy harmadik ditrói asszony is, ki bár terübe volt, mégis elment a haza oltalára, s nyárssal hetet szurt át az ellenség közül. A győzelem után pedig vigan haza menve, gyermeket szült*, még pedig hármat, a néphit szerint. Ezen hős nő nevét elfeledte feljegyezni a történet muzsája, de a hagyomány megvédte emlékét a feledékenységtől, mert a nép jól tudja, hogy azt Puskás Kalárinak (Klára) hivták, mert az anyák ma is büszke önérzettel beszélik el gyermekeiknek e hősnő történetét.
A néphagyomány ezen fényes győzelemnek még más részleteit is megoltalmazta; legfelötlőbb főleg itt Csíkban az, hogy a néphit nem isteni közbejövetelnek, hanem ügyes hadi cselnek, furfangosságnak, leleményességnek (melyben a székely mindig kitünő volt) tudja fel ezen győzelmet. Ugyanis az asszonyok előhordták csupraikat, fazekaikat, a kisebb csuprokat a réten rakták el a fü közé, a fazekakat pedig hosszu sorban egy magaslatra leboritva álliták fel; a tatárok (mert a hagyomány szerint tatárok voltak, hihetőleg a moldovaiak közt tatárcsapat is lehetett) ezeket sisakos hősöknek nézvén, megrettenve futamodtak a rétnek, itt lovaik lábai a csuprokba szorulván, felbuktak, halomra estek, a résen álló gyergyóiak pedig ekkor rájok rontván, lekaszabolták őket.
Hol ennyi hősi tény vitetett véghez, hol egy ember 14 ellen vivott s mégis győzött, hol a nők boszu angyalává változtak át, ott áll az emlékhalom, a népnek oly nagy tiszteletében, hogy bár magánosok földein van, még se szántották fel soha. E halmon egy nagyszerü emlékoszlopnak lenne helye, egy nemzeti emléknek, mely buzditson, mely megvédje a feledéstől az itten nyert csudás győzelemnek emlékét, mely a mult dicsőségének emlékét felelevenitve, az utókor elé tárja. De árva, nyomasztó gyámság alatt nyögött hazánknak még nem volt ideje és módja örökiteni; eljövend, higyjük, azon kor, midőn ebbeli mulasztásait helyrehozandja nemzetünk, midőn emlékjel ragyogand mindenütt, hol dicső magasztos tettek vitettek végbe, hol hazafiak vérzettek el, hogy e hon szabad, nagy és dicső legyen; hol véráldozatot hozott a mult a jövő sikereért.”
