Utolsó frissítés: 2023.02.06.
Cibakháza - 1849-es erődítések
Csikány Tamás – Rácz Miklós - 1849-es erődítések Cibakháza határában
A cibakházai hídért 1849 elején folyt hadműveletek során a hídhoz vezető út és folyószakasz egyik stratégiai pontjához közel erődítések készültek. A területet érintő folyószabályozásnak köszönhető két ilyen objektum fennmaradása, melyeket a közelmúltban sikerült a terepen azonosítani. Az erődítések szerepét és készítésük körülményeit szerencsés módon megismerhetjük a fennmaradt katonai forrásokból és visszaemlékezésekből.
Az 1848–49-es szabadságharc hadjárataira a nagy távolságokat leküzdő, viszonylag gyors menetek, egymás után lezajló csaták, ütközetek jellemzőek. Az események sorába ugyanakkor beleilleszkednek várharcok is, vagyis várak zárolása és ostroma, illetve védelme. Komárom, Arad, Temesvár, Pétervárad, Eszék, Gyulafehérvár, Lipótvár és természetesen Buda falainál dörögtek hosszabb-rövidebb ideig az ágyúk, rohamoztak a gyalogosok és dolgoztak az utászok. Kevéssé ismert ugyanakkor, hogy a hadműveletek sikerét a felek sokszor igyekeztek tábori erődítések alkalmazásával is biztosítani. Rögtönzöttnek nevezhető tábori védelmi vonalat építettek például 1848 telén Győrnél, a következő év nyarán Szegednél, de mind a két fél erődvonalat emelt Komáromnál a Duna jobb partján lévő tábor védelmére, illetve zárolására. Előszeretettel alkalmaztak kisebb erődöket hídfők védelmére, így Esztergomnál, Poroszlónál és Cibakházánál is. Ezek közül – éppen azért mert ideiglenes, fa-föld szerkezetű létesítményekről van szó – legtöbbnek ma már a nyoma sem látszik. Ezért érdekesek a Cibakházánál azonosított 1849-ben épült kiserődök.
A tábori erődítések építését a 19. század közepén szabályzatok rögzítették. A honvédtisztek számára 1848-ban már magyar nyelven is hozzáférhetőek voltak a tudnivalók, hisz ebben az évben jelent meg Budán Sztrókay Eleknek az „erődítés tudományával” foglalkozó könyve. A szerző ebben leírta az erődítések különböző fajtáit, részeit és azok méreteit. A tábori erődítés alapeleme a gát volt, vagyis egy földtöltés, melyen – mellvéd mögött – lőállásokat alakítottak ki lövegek és lövészek számára. A gát előtt árok húzódott, az előtt pedig egy lehetőleg széles nyílt terület. A földtöltés sokféle vonalvezetésű lehetett, ha zárt alaprajzú volt, akkor azt redutnak, az akkori magyar elnevezés szerint „váracsnak” mondták. E védelmi létesítmény lehetett kör, illetve sokszög alaprajzú, legkedvezőbbnek a négyszögletest tartották.
Jász-Nagykun-Szolnok megyében, a Tisza mellett fekvő Cibakháza és az ottani egykori fahíd 1849 év elején a szabadságharc eseményeinek egyik fontos pontja volt, mely mindkét fél stratégiájában sokáig jelentős tényezőként szerepelt. A híd a 19. század első felében épült a korábbi rév helyén. Országos viszonylatban elsősorban a Pestről a Bánság felé vezető útvonal részeként töltött be fontos szerepet. A település a Tisza bal partján fekszik egy magasparton, s vele szemben a Duna–Tisza-köze felől egy nagy, a Tisza (ma a Holt–Tisza) által körülvett ártéri félsziget terül el. A félsziget keskeny bejáratától az ártéren vezetett az út a falu alatt elhelyezkedő hídhoz.
1848 végén a császáriak elfoglalták a Dunántúlt és Pestet, majd a következő év elején ellenőrzésük alá vonták a Duna–Tisza közét is. A magyar vezetés és a hadsereg a Tiszántúlra vonult vissza, de a Tisza vonalát mindenképpen meg akarta tartani. A szolnoki hidat ugyan nem sikerült, de a Szolnoktól mintegy 25 kmre délre álló cibakházai hidat igen. A híd megszerzése, illetve annak elpusztítása a császári hadvezetésnek is fontos célkitűzése lett, ezért Alfred zu Windisch–Grätz tábornagy parancsára február 4-én már támadás indult a híd ellen. A minimális cél a híd tüzérségi eszközökkel való megrongálása volt. A császári csapatok a hidat megközelítették és röppentyűkkel fel is gyújtották, ám valójában nem okoztak számottevő kárt benne. A császáriak számára ekkor vált nyilvánvalóvá, hogy a híd elfoglalása nélkül azt nem tudják megsemmisíteni.
Magyar részről a híd védelmét január 28-tól Mesterházy István nemzetőr őrnagy irányította. A híd Cibakháza felől kiválóan védhető, mert közvetlenül mögötte, a település magaspartjáról a hídhoz vezető túlparti út messze belátható és tűz alatt tartható volt. A védelem azonban már a túlpart ellenőrzésére is kiterjedt, a Tisza zsákszerű kanyarulatának szájánál elhelyezett előőrsök és megfigyelők innen kiindulva járták a környéket és gyűjtötték a híreket, alkalmanként ellenséges katonákat is foglyul ejtve. Február során a magyar hadvezetés is nagymértékben megerősítette Cibakháza helyőrségét, összesen mintegy 4500 fő és tizenhárom löveg védte a hidat. A védősereg parancsnoka gr. Leiningen-Westerburg Károly őrnagy volt.
A híd elfoglalásáért indított támadást Franz Ottinger vezérőrnagy vezette, aki csapatait február 23-án Abonyban vonta össze, s éjszakai felvonulás után, február 24-én hajnalban közelítette meg a hídhoz vezető utat. A beszámolók szerint a kanyarulat szájánál tartózkodó előőrsök észlelték a császári csapatokat és a bekerítés elől gyorsan visszavonultak. Ottinger csapatai felvonultak a híddal szemben. A harcot végül a magyar tüzérségi fölény döntötte el, mellyel szemben az ellenséges tüzérség lényegében tehetetlen volt.
A híd védelmére természetesen tüzérségi és gyalogsági lőállások épültek a falu híd felé néző oldalán, a források fedett védművekről tudósítanak. Itt a település házai mellett, a kertekben az egykori védművek mára nem maradtak fenn.
A kanyarulat szájánál az előőrs számára megépített elővédműről mindkét oldalon több forrás is tudósít. Ez az ütközetben nem játszott jelentékeny szerepet, hiszen csupán kis létszámú őrséget fogadhatott be, de az itt helyet foglaló katonák jelt tudtak adni a cibakházai helyőrségnek. Ezt követően gyorsan maguk is visszavonultak.
A császári-királyi 3. (Károly főherceg) gyalogezred 3. zászlóalja Schön alezredes beszámolója szerint „a huszár előőrslánccal harcolni kezdett és üldözés közben tüzet kapott egy gyalogososztálytól, amely egy részben már befejezett sánc mögött tartózkodott a Tisza ívhúrjában.” A kiadott ezredtörténet így ír erről: „a Gramontdandártól Tószegen keresztül egy század dragonyos is elindult, mely az Ottinger-különítmény balszárnyára került. E század feltűnése Cibakháza közelében fellármázta a Tisza ezen oldalán álló ellenséges osztagokat, melyek egy félig kész redutban álltak, és melyek tűzzel fogadták és visszavonulásra kényszerítették őket.”
A magyar oldalon Mesterházy jelentése szerint „a sáncokhoz (Cibakháza mellett) rendelt előőrseim észrevevék, hogy Varsány felől az ellenség előrenyomul”. A legközvetlenebb adatok Horváth Pál visszaemlékezésében találhatók: „Előőrsön azon a napon a 65. Kökényessi zászlóalj volt, melynek előőrs tartaléka a Tisza jobbpartján a Földvár felé lévő hajlónál felvetett erődített állásban volt, itt volt két 6 fontos gyalogágyúnk is. Az előőrsök – persze Kökényessi őrnagy akkor Debrecenben volt – parancsnokok alatt, jól tartották magukat. Rendkívüli sűrű köd borította ezt a tájat. A császári elővéd hirtelen bukkant a legszélső vonalunkra. A tüzérparancsnok – vaktában a sötétbe több lövés[t] tétetett a tüzérséggel, bár véletlenül, de jó eredménnyel; hanem ennek következtében a császáriak többet nyugatnak húzódtak és úgy kanyarodtak be a Tisza öblébe, ezen mozdulat által, az előőrsparancsnok, tartván attól, hogy – ismeretlen erőkkel állván szemben – hátrálási vonalát a császáriak elvághatják, jó rendben a cibaki hidra és azon által menve, visszahúzódott.”
A február 24-i ütközetet követően a magyar forrásokban szerepelnek túlparti erődítésekre vonatkozó adatok, de egyelőre nem dönthetjük el, hogy a korábbi sáncokkal, vagy újabbakkal hozhatók-e kapcsolatba. Március 17-én a hadsereg-főparancsnokság levelében így rendelkezik: „Cibakházi sáncok egész elkészítése szükségessé válván, ezennel felkéretik Tisztelt Kormánybiztos Úr az általam Cibakházára rendelt Sodtfried utászkari alezredes Úrnak kötelessége pontos teljesítéséért naponként 500 embert hozzá szükséges szerszámmal együtt kirendeltetni”, majd március 18-án az előőrsökkel kapcsolatban így rendelkezik: „az előőrsi állás mellett a járőrözés Törtel, Abony és Kóny felé, a visszavonulás mindenféle támadás esetén a cibaki Tisza-malomhoz történik”.
Végül konkrétan helymeghatározással így ír a Klapka tábornokhoz szóló levél: „A gőzhajó védelmére szükséges a Tisza-torokban építendő redutot némileg megszállásra alkalmassá kell tenni”.
A február 24-i csatáról két térképvázlat is fennmaradt, az egyik Horváth Pálé, a másik Hild Viktoré. A kettő nagyjából megegyezik, talán Horváth Pálé lehetett Hild rajzának előképe. A rajzokon „a magyar előörsök sáncai” felirattal megjelölve a folyókanyar szájánál két, egymáshoz közel fekvő, Cibakháza felé nyitott félhatszög alaprajzú objektum látható. Ez megerősíti azt, hogy több sánc is készült.
A terepen két erődítést sikerült azonosítani az előőrsök álláshelyén. Az egyik egy teljes hatszögű, szabályos alaprajzú objektum, mely ma a Tisza hullámterében, gyeppel fedett réten található, az egykori út nyugati oldalán. Átmérője kb. 30 méter, az árok relatív mélysége ma 80 cm – 1 méter közötti. Az árokból a belső oldalra dobták a földet, s északi, a támadás felőli sarkán egy nagyobb kiemelkedés is található, közepén mélyedéssel. Ez talán a feltételezhető ágyúállás lehet.
A másik árok az út keleti oldalán, a Tisza (ma Holt- Tisza) partján található, a másikkal közel azonos méretű, fél hatszög alaprajzú árok, mely kb. 1,5–1,7 méter mély, ma bokrokkal benőtt terepen fekszik. Lehetséges, hogy a hatszög hiányzó fele eredetileg elkészült és a folyószabályozáskor semmisült meg. A hullámtérben fekvő erődítés árka vélhetőleg az áradások során feltöltődhetett, ezért sekélyebb a másiknál.
A két erődítést a térképvázlatokon szereplő két sánccal azonosíthatjuk. Feltehető, hogy a császári csapatokkal először tűzharcba keveredő előőrs az északi, a réten fekvő sánchoz lokalizálható, ez lehetett az a február 24-én a császári megfigyelők szerint félig kész redut-nak minősített erődítés. Ugyanakkor Horváth Pál leírása „a Tisza jobb-partján a Földvár felé lévő hajlónál felvetett erődített állás”-ról inkább a másik, a folyóparton található sáncra illik rá.
Figyelemre méltóak az erődítések megmaradásának körülményei is. A cibakházai folyókanyart néhány évvel készítésük után, a folyószabályozás során az 1850-es években levágták. (Ma, 17 kilométerével ez a Tisza leghosszabb holtága.) A két sánc közvetlenül az ekkor épített gát mellett, azon belül illetve kívül, a mederparton fekszik, így a mezőgazdasági művelés nem veszélyeztette fennmaradásukat. Különösen jól fennmaradt és bejárható az ártéri réten szabad terepen fekvő hatszög alakú erődítés, melyet a feltöltődéstől eltekintve semmilyen utólagos beavatkozás nem érhetett.
Forrás: Várak, kastélyok, templomok, 2009. február.
